Szabad Földműves, 1969. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1969-03-22 / 12. szám
IRODALOM I. RÉSZ Ezerkilencszáznegyvenkettőt mutat a naptár. Csendes, langyos az október elejt est. Hosszan elnyújtózva, lombok alatt pihen a talu. A teliihold a kelet felöli dombok peremén könyököl, és ezüstöt szitál a tájra. A házak előtti fáik mozdulatlanul állnak, árnyékot vetnek a fehéren villanó falakra. Itt-ott ‘kutya vakként, valahol riadt lúd gágog, egyébként csend van, békés és nyugalmas. Lenn, a falu végén, egészen az alvégen egy hegedű hangle sírva panaszkodik a csendes éjszakának. Lágyan úszik szomorú hangja. Pedig tudna kacagni is, vagy játékosan futkározni, de nem lehet, mert aki a vonót húzza, bánatos legény, s a bánatból nem fakad kacagás. Aztán ejhalkul a hegedű hangja, s a legény énekelni kezd: „Árva madár, mit keseregsz az ágon, nem csak te vagy elhagyott a világon. Lám nékem sincs édesanyám, sem apám, de az Isten gondot visel azért rám .. Á legény a viskó küszöbén ül, hátát az ajtófélfának dönti. Odabent a Ihófehérhajú nagyanyó ücsörög a sámlin, s gondolataival tépelődik... A dal szárnyal mély, férfias hangon, a hegedű meg sírva követi... Az utcán a falu fiatal tanítónője megy sétálva. Talán a faluval ismerkedik, talán az őszi hangulatot ízlelgeti. Cipőjének sarka egyenletesen kopog, lépteinek nángása belemosódik a lilás kékségbe. Gyenge hangfoszlányok ragadják meg a figyelmét. Meggyorsítja a lépteit, megáll, hallgatózik. Szép arcára meglepetés ül, s egyre közelebb megy a hang forrásához. Ott áll már a ház előtt, egészen a kerítésnél, beles az udvarba. Inkább csak sejti, mint látja, mi történik odabent. A dal elhal, de varázsa még a levegőben remeg. Jóska ölébe ejti a hegedűt, a messzeségbe révül. Dús barna haján csiilámlik a holdfény. Nagyot, mélyet sóhajt, majd cigarettát sodor és rágyújt. — Nagyon szép vót, kisfiam... — ocsúdik merengéséből az öreganyő, és keskeny, töpörödött arcának barázdái között kőnnycsermelyek csillognak, mint elszáradt virágszirmokon a harmatcseppek. Galambos Jóska őreganyjára veti a tekintetét. — Ne sírjon, mamika ... — Nem, nem ríjjok én, kisfiam, csak valami beleesett a szemembe — mondja nagyanyó miközben nehézkesen feláll, a tűzhelyhez csoszog, egy lábast odébb mozdít, hogy ne kelljen az unokája szemébe nézni. Ekkor állít be váratlanul a fiatal tanítónő. — Jóestét kívánok! — köszön csendesen, s maga Is megijed hangjának furcsa remegésétől. Jóska annyira meglepődik, hogy hirtelenjében sem szólni, sem felállni nem tud. Nagyot mozdul a nyeldeklője, s kerekrenyílt szemmel bámulja a fiatal, ismeretlen nőt. Végül mégis felülkerekedik benne a tisztelettudás rejtett érzete és feláll. — Isten hozta minálunk — mondja zavartan. A tanítónő, most már meglelve biztonságérzetét, mosolyogva bólint, és nyújtja Jóska felé a kezét. — Takács Márta vagyok, az új tanítónő! — Galambos Jóska! — mondja a legény kissé megilletődve, és némi szorongással fogja meg a feléje nyújtott kezet. Most ismét furcsa zavarral küzd a tanítónő. Kinn az utcán érezte, hogy, be kell jönnie, azt is tudta, hogy miért, s lám, most mégis milyen tanácstalan. Nagyanyó találja fel magát leghamarabb. — Tessék már beljebb kerülni, kísasszonyka! — mondja szíves szóval, s köténye sarkával gyorsan megtörli azt az egy valamirevaló széket, ami ott áll a konyhában kirívóan, a többi bútordarab közül. A tanítónő belép, leül, körülnéz: itt minden öreg, kopott, rozoga, a konyha is, a szoba is — minden. Egyébként rendben tartott, takaros, tiszta. Megszólal. — Csak így, kettecskén? — Igen... kettecskén... — feleli Jóska, és félrefordftja a tekintetét. — Sárgaföldet szedtek... A part szakadt ráluk... — egészíti ki a gondolatot nagyanyó lehajtott fővel, s a könnyeivel küszködve. — Régen történt? — kérdi a tanítónő csendes részvéttel, s furcsa szorítást érez a szíve táján. — Hatéves voltam — feleli Jóska halkan. Csend, i — Ne haragudjanak, hogy így magukra törtem és megza - vártám a nyugalmukat. Nagyon kíváncsi voltam, ki hegedűt és énekel olyan szépen. Ugyanis... — Elhallgat a tanítónő, s mivel hallgatás a válasz, még hozzáfűzi. — Tanította valaki? — A Jóisten, lelkem ... A tanítója is nagyon szerette ... Mondta ts szegény, hogy kár érte. Pedig ő is tanító szeretett volna lenni, dehát... — Sóhajba fül a gondolat, s a lehulló száraz kezek a kötény ráncai között babrálnak. — Sajnos — sóhajt a tanítónő —, sok tehetséges ember elkallódik. Így van, ez az igazság... — Még egyszer körbefut a tekintete: nem lát egyebet, csak a szegénység kókadt virágait, amint szétktabálják a nyomorúságot és a tehetetlenséget. A tanítónő feláll, menni készül. — Közeleg a tél. Nótaesteket szeretnék szervezni a falu lflúsága részére. Segíthetne nekem ... Szépen hegedül, énekel, meg aztán ismerős is a faluban. Megteszi? Egy pillanatra találkozik a tekintetük, és Jóska nem tud nemet mondani. Zavartan pislog maga elé, egyik lábáról a másikra áll. — Szívesen — nyögi ki végül. — Előre is köszönöm a segítségét. Kérem, beszéljen a fiatalokkal és jöjjenek az iskolába. Várom magúikat! Jóéjszakátl — köszön a tanítónő, és bocsánatkérő, kedves mosollyal távozik. Jóska és nagyanyó megbabonázva néznek utána, aztán lassan egymásra téved a tekintetük. KI nem mondott kérdések és gondolatok táncolnak közöttük, majd nagyanyó tekintete Ismét az ajtó négyszögére vándorol, kissé oldalra billenti a fejét és úgy mondja, mintha még most is maga előtt látná a kedves vendéget. — De aranyos teremtés a lelkem! Olyan sötét van, hogy alig lehet két lépésnyire látni. Éles szél söpör végig az utcán. Jóska fázósan húzza összébb magán a kabátot. Szája sarkában cigaretta parázslik. Latyakos sárban cuppog a bakancsa. Már messziről látszik a kocsma kivilágított ablakainak négyszöge. Jóska odaér, lenyomja a kilincset és belép. Olyan a füst, hogy megállna henne a bicska. Zaj, röhögés, pohárcsilingel és fogadja, meg a fojtó, áporodott levegő. Az egyik hosszú asztal mellett néhány legény ücsörög. Hangoskodnak. Nevetnek. — Adjatok helyet a Józsinak! — rendelkezik az egyik, s szorulnak összébb, mint a heringek. Jósika közéjük ül. A cimborák elhallgatnak, ráfüggesztik a szemüket és várakoznak. Látszik, hogy szeretik és van tekintélye a legényeik előtt. — Gyerekek! KI szeretne közületek nőtaestre járni? — Micsodára? — Nőtaestre, pupákl — Az meg mi? — Majd megtudod! — Hová? — kérdik többén Is egyszerre, — Az Iskolába. Kovács Feri, aki a legkisebb termetű, de egyben a leghuncutabb is a legények iközött, s Jóskáért a lelkét is kilehelné, most is mellette ül. Megszólal. — Ezt meg honnan veszed, Józsikám, hogy rúgjon meg a macska, ha nem igaz, mert én már most mennék, méghozzá futólépésben, a ikeservitl — Hogy honnan? — húzza el a szót Jóska rejtélyesen, csakhogy még jobban felcsigázza a legények kíváncsiságát, — a kisasszonnyal beszéltem. — A kisasszonnyal!?... Tel? — Mért, olyan lehetetlen az?... Beszéltem, ha mondom! Ött járt nálunk.,. — Tedd bolonddá az öreganyádat, ne minket! — isten bizony, igazat mondok! ... Szóval nem akartok nótaestre járni? — Már hogyne akarnánk, de még mennyire! — mondja Feri szélesre nyúlt szájjal. .— Képzeljétek csak el, egész este azt, az aranyos tünriérkét bámulni!... Hiszen már ez maga is megéri! Nevetnek a legények. Csupa jókedv, pajkosság csilingel a hangjukban. A végső, a döntő szó Seres Pistáé, a falu legnagyobb gazdájának a fiáé. — Te, Józsi, Józsikám! — röffentl —, ha ez igaz. én úgy barúgatlak a pincénkben, hogy négykézláb sem találsz haza! A legények dőlnek a nevetéstől, úgy nyerítenek, mintha szalmaszállal csiklandoznák a talpukat, Jóska ismét komolyra fogja a szót, — Hát akkor szombaton este elmegyünk. Addig a lányokkal Is meg kell beszélni a dolgot.. Ismét Kovács Feri szól sunyin, csipke lödön — Idefigyeljetek! Én azt tanácsolom mindenkinek, hogy Kenesl Zsuzsival senki ne pórbáljon beszélni, mert az könnyen összetalálkozhat a Jóska tenyerével! A legények Ismét felnyerítenek, Jóska meg elkapja a k!s mitugrálsz nyakát és fejét az asztal alá nyomja, játékos huncutkodással. Seres Pista örömében egy liter bort rendel. Mindenki csodálkozik rajta, mert az Ilyesmi csak minden szökőévben történik meg. Egy gazdalegény ritkán dob ki pénzt borért, amikor az hordószámra áll a pincéjükben. • • * Szombaton este az első nótaestre gyülekeznek a fiatalok az Iskolában. Egyszerű falus! Iskola ez Is, mint a többi. Itt-ott képek függnek a falon, meg egy összekarcolt, összefirkált, kilyuggatott térkép. Elöl dobogó, mögötte kifakult tábla. Az olajos padlón ütött-kopott hármaspadok két sorban. Egyik sorban ülnek a legényeik, másikban a lányok. Beszélgetnek, zstvalyognak halkan. Muidannytukban ott él még a nemrég elhagyott Iskola fegyelme. A lányok összebújva (kacarásznsk. Ez is csak olyan, mint a fúrjecskék csipogása: visszafojtott, jóleső. Galambos Jóska az első padban ül. Mellette elnyűtt tokban a hegedűje. Kenesl Zsuzsi gyakran pislog feléje. Jóska néha-néha elkapja a pillantását és halványan, alig észrevehetően visszamosolyog a lányra. Zsuzsi belepirul, s zavartan igazit a fejkéndőjén. Végre bejön a tanítónő. Egyszeriben elül a zaj. A dobogóra áll, nagy lélegzetet vesz, látszik, hogy izgul kicsit. — Azt hiszem, mindenki ismer, nem ikell bemutatkoznom. Nagyon örülök, hogy ilyen sokan Jöttek. Remélem, jól fogjuk magunkat érezni és kellemesen elszórakozunk a hosszú, téli estéken... Előbb a szöveget írom a táblára, megtanuljuk, aztán kerül sor a dallaméra. Majd megkérjük Galambos Jóskát, segítsen nekünk a hegedűjével. Mindenki Jósikára tekint, aki mélyen elpirul, mint valami kisiskolás, de Kovács Feri biztatóan rákacsint, mire elmosolyodik. Közben a tanítónő már írja Is a szöveget. „Ne menj kislány a tarlóra, gyenge vagy még a sarlóra .. Később mindenki szorgalmasan olvassa a szöveget, csak Jóska nem. lehajtott fővel ül, s körmével a padot kapirgáljg. Minek olvassa, mikor úgyis tudja. Seres Pista Ismerős arca ts felvillan a tömegben. Eigy pillanatra sem venné le a szemét a tanítónőről. Mit nem adna érte, ha a tanítónő is ránéznél A tanítónő azonban nem néz rá. Olykor Galambos Jóskára kalandozik a tekintete, s egy-egy pillanatra megpihen rajta. Vissza-visszatér, mint madár a fészkére. A szöveg megtanulása után a dallamra kerül sor. Jóska féloldalt ül a pádon, úgy hegedül. A dalt mindenki nagy élvezettel fújja. Közben e legények gazemberkednek is egy kicsit: játékosan bökddsik egymást, mintha nem férnének a bőrükbe, mégis olyan szépen, olyan zengőn szárnyal és árad a dal, hogy öröm hallgatni őket. A négy nagy ablakon keresztül fénynyaláb vetődik az iskola előtti úttest közepére. Egy férfi meg egy asszony ballag áz úton az iskola felé. Mikor az iskola elé érnék és meghallják a kiszűrődő énekszót, megállnak. Kis ideig fülelnek még, majd megszólal a bajszos (Folytatjuk 1 GÁRDONYI GÉZA: EGRI "SIILAGOK FELDOLGOZTA: MARKUSZ LÄSZLÖ ■& RAJZOLTA: ZÖRÄD ERNŐ omum vítm a gyözeiem r/'réj. uós/ //Afícorox£/?r fűGADJÁm őryszűE EZ/S/YERÉSEE. AZERrjpí/U/V^WGY POBO ESEYE/YCSEY YARRAP//A/VY l//?AW A/ARAPASRA BÍRJUK. „ S£6/rs£Gfr ' rújűóír Yűi/YAt JYEAf £//o'A/£R£Srl NEH TITOK, DOBO A KIRÁLYRA £5 A PÜS PÖKRE GONDOLT EZEKNÉL^ SZÁVÁKNÁL Á KIRÁLY bornemissza GERGELYT X nevezte; Kt EGER, VARA KAPITÁNYÁNAK. ’ pEERROJ. MAR BESZELJEN A tortenelemkonyv. VEQE
