Szabad Földműves, 1969. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1969-03-22 / 12. szám

RIPORTOK Az első reggel csodálatos. Ter­­mészetesen a regigell előtt, most már nem mondom el, mit ettünk, hiszen nem enni Jöttünk ide, hanem, hogy világot lássunk s bizony a: plé­­nus venter non studet libenter: a tele has nem szívesen tanul — tehát a reggeli előtt rövid fürdő a tengerben, azután reggeli, s indulunk megtekin­teni Palermót. Először Garibaldi szob­rát nézem áhítattal. Eszembe Jut Türr István, s szinte kedvem kerekednék elénekelni: Majd hoz Kossuth puskát, Türr Pista meg tisztát, de az autó­busz nem várakozik, s mint ilyenkor szokás: avanti! s máris itt állunk Montreál csodálatos katedrálisa előtt. Belépünk. Nem lep meg a bizánci stílus és az sem, hogy vezetőnk a székesegyházzal egybeépített kolos­torkert négyszáz oszlopánál szinte ujjongva áll meg néha két, néha öt percre. Természetesen idegeimen Ját­szik az olasz professzor, mert sok látnivalónk volna még, de kérem, ha egy történész vezet, akkor meg kell bocsátani neki, hiszen szinte szerel­mes egy-egy oszlopfőbe, melyről ta­lán tanulmányt is írt. A botanikus kertet, a hercegi palotát, a főtereket, s természetesen a bazárokat csak szabad napjainkban élvezhetjük. Rengeteg a csecsebecse. Vásáro­lunk kendőket, emléktárgyakat, fogy a pénz és az idő. Délután Mondellóban kipróbáltam a vízisít is. Igaz, háromszor ittam a tenger vizéből, de végül is szánhat­tam, mint a madár a motorcsónak után. Egészen jó volt ez a kis vlzitúra, hiszen holnap áthajózunk Ustica Szi­getére, vagy 100 kilométerre Palermó­­tól. Hamar egy liter olasz bort, elő a megyeri zöldpaprikával, az ekecsi fokhagymáskolbásszal, s miattunk inoghat a kis hajó, majd mi segítünk a bajunkon! Ki hitte volna, hogy há­rom óra alatt Jelentkezik a tengeri betegség. Először egy szépasszonyt támogatott le férje a hajó gyomrába, azután kemény férfiak igyekeztek botladozva a „betegszobába“, végre én lettem az irgalmas szamaritánus, ki egyre-másra hordtam le a betege­ket a bőrpárnás heverőre. Talán csak az a gondolat tett hőssé és ellenállóvá, hogy egyre arra gondoltam, édesapám 1912-től 18-ig ezen a tengeren hajó­zott, mint haditengerész. Persze, a hullámok ezt nem tudhatták, s visz­­szafelé egy hullám olyan szemtelenül csapott meg, miközben a Játékos del­fineket néztem, hogy a hajó másik oldalán találtam magamat a korlát III. rész mellett. De hadd dicsekedjem: tengeri betegséget nem kaptam. Még pár nap Palermóban. — Előszöris, mit láttam? Sok szépséget. Tavaly Egyiptomban Jártam, s most eszembe jutott, hogy Szicília tulajdonképpen Európa és Afrika hídja. Éltek itt arabok, görö­gök, berberek, mindenfajta keresike­­dönép, s mindegyik itt hagyta fantá­ziájának és hatalmának sok-sok em­lékét. A csodálatos alkotások láttára szomorúan idézgettem magamban: ha egy fadarabot talál, mondjuk botot, a német, morfondírozni kezd, mit csi­nálhatna belőle? Az olasz faragni kezdi. S a magyar? Megnézi, aztán elteszi, Jó lesz megverni a fiát, ha rossz fát tesz a tűzre. Ugyancsak a sok szépség láttára, különösen az Agrigentó-i, Siracusa-i és Catánia-i ógörög és római templomok és szín­házak romjai között idézgettem ezt a fura igazságot. Ezeken a helyeken is tudós professzorok magyarázták, kezdve a beszédet Miklósnak nagyap­ján, akárcsak az öreg Bence Toldinak. Meg is jegyezte kedves útitársam: Hegyet alulról, templomot kívülről, kocsmát belülről kell nézni. Fáradtan toldottam meg az okoskodást: romo­kat pedig messzirőll Tehát ezt láttam Palermóban: sok szépséget, sok emléket, sok-sok gond­talannak látszó embert. S még valamit. Nehogy megsértsek valakit. Egyik nap az emléktárgyak között kutatva magyar szó üti meg a fülemet: Itt minden drága, majd el­megyünk Cseszkóba, ott bevásárolunk. S mit nem láttam? Részeg embert, hosszúhajú fiút, mi­­niszoknyás vagy nadrágos lányt. Itt nem kapaszkodnak egymásba a fiata­lok. Esetleg beülnek a kis Fiatba, s városon ikívül vallanak szerelmet egymásnak, diszkrét neonfényben, csendesen. Piana Albanési ikis albán nemzeti­ségű szlnkommunista falu (5000 la­kosa, öt temploma, egy kolostora és papneveldéje van). Természetesen meghívtak bennünket, s tiszteletünkre ötven üveg Cinzanót is nyitottak. Itt volt alkalmam öszvérre kapni. A nép aranyos. Csak az asszonyokat sajnáltam. Majd mind feketében jár itt a fehérnép. Enneik egyszerű a ma­gyarázata ezen a vidéken. Ha a csa­ládban férj vagy fiú hal meg, az anya, esetleg nővér öt évig gyászolja, vagy örökké. A férfiak csak pár hónapig. Egyrészt helyes, hadd gyászoljon a feleség, másrészt lekicsinylő az asz­­szonyokra nézve. Tovább, tovább. — Agrigentó. Ojra romok. Júno temp­loma, Demetrius szentélye. Este van időnk. Jó lenne megnézni valamelyik mozit. A plakátok King-Kongot, a ma­­jomeber életét hirdetik. Mire a pénz­tár elé érünk, tudtunkra adják, hogy csak holnap játsszák a híres filmet. Mindegy. Nicsak, a másik utcában Dr. Zsivágó plakátját vesszük észre. Ezt meg ikell nézni. Este tíz óra, s mi benn ülünk a hatalmas nézőtéren. Azon nem csodálkozunk, hogy dohá­nyozni is lehet, csak az a meglepő, hogy rajtunk kívül alig látunk ötven embert. A film Amerikában készült. Természetesen olaszra szinkronizálva pereg este 10-től hajnali 2 óráig. Giccs. Altatódal. Igaz, nagyszerű fel­vételek, szép benne Chaplin lánya, de hát, kérem, ennyi mende-monda után másnak gondoltam. Buga doktor nyomdokain Muzslán egy egyszerű teherautó csalta ki a kíváncsiakat. A kis kapuk­ban súgtak-búgtak. — Mégiscsak disznóság, — mondta Jó hangosan egy terebélyes asszony­ság. — Annyira berúgni egy sofőrnek, hogy a falu kellős közepén rókázik! A megjegyzések egész sora szállt egy sápadt fiatalember felé, aki a te­herautó mellett ült és eltorzult arc­cal kínlódott. — Na, végre jön már a doki — mondták egyszerre többen is. Valóban, egy Jó szál, barna fiatal­ember, fekete orvosi táskával a ke­zében sietett a teherautó mellett ve­rejtékező férfihoz. Lehajolt, egy ideig vizsgálgatta, aztán felsegítette a te­herautóba, hogy az orvosi rendelőbe szállítsa. Röpke fél óra múlva kide­rült, hogy a sofőr nem hajtott föl a garatra, s több mint valószínű has­­hártyagyulladása van. De pontosab­ban majd a kórházban állapítják meg. Ilyen és ehhez hasonló esetek napi­renden vannak a muzslai körzetben. Majd minden nap felbúg a mentő­autó szirénája, hogy minél gyorsab­ban kórházba szállítsák a rászorultat. Rácz Rudolf körzeti orvos külön­ben közel ötezer ember egészségéért felelős. Még egészen fiatal, alig van túl a harmincon, öt évvel ezelőtt az újvári kórház belgyógyászati osztályá­ról került Muzslára. Akkor úgy gon­dolta, a város szülöttje, hogy vala­hogy majdcsak kihúz egy-két évet, s aztán búcsút mond. Nos, már eltelt egy fél évtized, és még mindig ott van, ahol ezelőtt egy negyed évszá­zaddal Buga László, a rádióból Jól is­mert népszerű orvos-író gyógyította a betegeket, és egészséges humorával mosolyt varázsolt a legelkeseredet­­tebb betegek arcára is. Bizony a fia­tal orvos gyakran hall ilyen megjegy­­záseket. — Buga doktor így. Buga doktor úgy, ő bizonyára ezt Javasolta vol­na... De hall mást is, ami arra vall, hogy megszokták és sokan kedvelik. ^ «57\\"Ml FÖLDMŰVES 1889. március 22. — Hova, hova? — kérdezik egy­mást jó falusi szokás szerint az em­berek. — Megyek a kis Bugánkhoz — hangzik egyre többször a válasz. Népszerűnek lenni, könnyű ezt ki­mondani, de nehéz azzá válni a ten­gernyi munka közepette. Mert tengernyi van belőle. Kérdezzük csak meg Rácz doktort, mit csinált és csinál ezen a kora ta­vaszi szerdai napon. — Ma egészen Jó napom volt. Alig ötvenen fordultak meg a rendelőben. — S néha többen is vannak? — Az átlag úgy 80 körül mozog. De volt olyan napom is, amikor 147-et számoltam meg ... — Lehetséges ennyi embert rende­sen megvizsgálni? — Nehezen. Pedig sokszor reggel nyolctól délután háromig rendelek. — Milyen időszakban legtöbb a be­teg? — Télidőben, vagy mikor esik az eső. — Eső? — Igen, akkor ráérnek az emberek és elballagnak hozzám. Bezzeg ami­kor cuikorrépaegyelés van, meg szőlő­kapálás, csak néhényan várakoznak rám. — S valóban csak a betegek kere­sik fel? — Nagyobbrészt. De azért olyanok is vannak, akik eljönnek, s egysze­rűen megmondják, ilyen és ilyen re­ceptet írjak fel A rossz nyelvek sze­rint, akadnak olyan fiatalasszonyok, akik szeretik, ha vizsgálgatják őket. Persze, én erről nem tudok. Sokszor azért is beállítanak hozzám, mert fel­törte a cipő a lábukat... — És ez idősebbek? — Nem egyformák. Sokan sehogy sem akarják elhinni, hogy elkopnak az „alkatrészeik“, és azokat nem le­het kicserélni. Nyögnek, pihegnek, s azt hiszik, az orvos csodákat mű­vel. Persze vannak más típusúak is. Itt van például a 90 éves Szabó Pista bácsi, aki mindig ló kedélyű. — „Ide futottam magáihoz — kezdi rendsze­resen. Ugyanis nősülök, doktor úr és kéne valami jó recept.“ — Ha meg­vizsgáltam és felírtam valami orvos­ságot, rendszerint ezzel búcsúzik: — „Rohanok — nem mindenki ér óm rá, mint a doktor úr.“ — És /'a rendelés után szabad? — Ha van időm, harapok valamit, s máris indulok meglátogatni a fekvő betegeket. Mire végigjárom őket, s ha estefelé hazakerülök, már rendsze­rint ott van két-három cédula, vagy cseng a telefon, hogy ide vagy oda feltétlenül menjek el, mert komoly betegről van szó. A minap is alighogy hazajöttem, máris csengett a telefon. A feleségem vette fel a kagylót. — Jöjjön azonnal a doktor úr, mert beteg az öreg kecske, — mondják az asszonyomnak ... — Menjenek a csodába — szólt bosszúsan a kagylóba a feleségem. — Az én férjem nem állatorvos ... — Ne vicceljen — hangzott a drót másik végéről. — Igen rosszul van, küldje azonnal... — Hagyjanak már békén minket. Hívják a 325-öt. Ez az állatorvos te­lefonszáma .,.. — Már miért hívnék én a férjemhez állatorvost? ... Ekkor derült ki, hogy kétlábú kecs­kéről van szó. Persze velem ilyesmi nem igen történhet meg, mert én a ragadéknevét is ismerem mindenki­nek. — S mikor van szabadja? — Szerencse, hogy van a párkányi körzet részére éjjeli, szombati és va­sárnapi szolgálat. így az estéim sza­badok, habár néha-néha átugranak a kapun és elhívnak valahova. — A tengernyi munka bizonyára Jól Jövedelmez. — Talán annyit kapok, mint egy közepes fizetésű sertésgondozó. A múltkoriban az egyilk fejőnő éppen nálam volt, amikor a postás hozta a fizetésemet. — Doktor űr, én többet kapok, mint magal — Jegyezte meg az asz­­szony. . — De azért egy-egy kakas, borocs­Siracusában megcsodáljuk a pogány templomból keletkezett Szt. Lúcia ka­­tednálist. Amolyan muzeális érték. Itt, ebben a szép városban is a régisége­iket járjuk végig, látunk fényes lako­dalmat, utcai bűvészeket, a környé­ken hatalmas narancs- és mandarin­erdőket, újra és újra rengeteg autót s reggel Gatániában vagyunk. Állító­lag itt nagyon olcsó az arany és szé­pen keresnek a munkások. De ez mind semmil Mit érdekel a munkás havi 8000 koronája. Előttünk füstölög az Etna. Gyönyörű szerpentinen robog a há­rom autóbusz, s mikor kiszállunk 1500 méter magasságban a tenger szintje felett, egyszerre az Alacsony- Tátrában érzem magam: fenyves, gesztenye, mogyoró, földi szeder, s kellemes hűvösség. Van itt vagy 90 kialudt kráter, de az Etna méltóságo­­san pöfékel. Amerre nézek, fekete láva. Állítólag ebben a talajban na­gyon szeret a szőlő Nem csoda, hi­szen Badacsony és Toka] bora is ilyen talajból kapja édességét, zamat­ját és tüzét. Felvonókkal megköze­líthetnénk az Etna kráterét, de mint már mondtam, a hegyeket alulról Jó nézni. Meg aztán a 2000 líra is nagy hatalom az utolsó két napon. Ennyibe kerülne a felvonó. Délután tovább utazunk Taorminába s állítólag ez a legszebb szicíliai város. Az Etna úgyis elkísér most már útunkon, sőt Taormlnából este megláthatjuk, amint a vörös lávát ontja. Azt a lávát, mely­nek termése ötszöröse a legjobb csal­lóközi földnek. Tehát Taormina. Valóban mese. A város úgy függ a hegyoldalon, mint eresz alatt a fecskefészek. Nagyszerű látvány lentről s még nagyszerűbb az Imperial hotelból. Egy nap és egy éj­szaka. A Görög-római színház Játszó­terén leejtek egy 50 lírást s az 5000 nézőt befogadó színház legfelső ülő­kéin is hallják társaink a pénz csen­gését. Tapsolnak, s kiáltoznak, hogy beszéljek valamit. De mit? S egyszer­re Berzsenyi versét szavalom: Partra szálltam, levonom vitorlám, /a szelek mértét nemesen kiáltom/ sok Charib­­dis közt, sokezer veszélyben, izaada orcám... Itt lettem, magyar verset szavalva, görög színházban, Szicíliá­ban Thália papja. Másnap délután Cefaloba érünk. Nem nagy öröm. Éppen autóverseny készül, s bizony az alvás így nehéz. Reggelre Palermóba kell érnünk, hogy el ne szalasszuk a prágai repü­lőgépet. A narancserdők közt kanyargó autóúton egyre az Etnát látjuk, s bi­zony háládatlan lennék, ha nem üd­vözölném még egyszer a vén pipást egy ideillő időmértékes verssel: Etna tövén ma csupán a láva lepett meg s láva közt az arany-fürtök a kertek ölén. Száz kialudt kráter peremén ma elvesz a hangom, ám az Etna bora visszakiáltja szavam. Mit tudom én, vörös-e a halom halomra tetézve, tán csupa képzelet ez. — Vagy tüzes Etna bora festi pirosra tüzével a rengeteg távoli tájat? halmokon járok-e, jaj. Nem csak a lábam inog? Büszke parasztként fújja pipáját ott fönn a kráter, jó, hogy lenn vagyok, ám itt is emészt a meleg. Fenyvesek illata futkos a gyanta szagával hív haza, ám csalogat alább a pálmaliget. Jaj de kopár, e vidék, Jaj mennyire botlik a lábam gesztenye szúr, s mogyoró-cserje hív újra haza. így Jutok le a havasból a zsenge tavaszba, s ki hinné: lenn az ősz aranyos ágboga vár s kikaceg. S mint ki november langy idején a prést nyalogatta, hűs pincének ölén s roggyan a térde, inog: Etna borát szopogatva vitézül az észi vándor, mit tehet most egyebet? Víz után vágyakozik, íme a víz! A Jeges! A hűsl Az édeni harmat! Csin-csinl Szól az olasz s mégse koccint. De miért? Vízzel vaj, ki koccint? Jól Éljen az Etna, szinyor! s én hadd legyek áldozata, égjek el lángjaiban! Ezzel a pár sorral tartoztam még cilia! Remélem, meglátlak máig, ha Szicíliának, s különösen Etnának. másként nem, álmomban. De az is Szép volt. — szép lesz! Bárcsak ilyen volna min-A palermói repülőtérről még egy- den álmom! szer visszatekintek: a rivedercsi Szi­— Nevelő? — Igen. Van egy tízhónapos, ara­nyos kisfiam. Vele foglalkozom a leg­többet ... Sajnos, most nincs itthon, — borult el az ar­ca. Több gyerek megbetegedett ná­lunk influenzában. Köztük a kis Rol­land is és a zselízi kórházba kellett szállítani. Ezzel is több a gondom, mert kétnaponként meglátogatom őt. Most is oda sietek, aztán Párkányba, ahol szolgálatom van. Jól Jön a hét­végi két szabad nap, meg a keve­sebb éjjeli zakla­tás. De ezt egyelő­re csak úgy tudjuk megoldani, ha részt vállalunk az éjjeli szolgálatból. Rácz doktor beteglátogatásra indul. TÖTH DEZSŐ ka, meg miegymás mégiscsak áll a házhoz?! — Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. De higgye el, ha minden élelmiszert pénzért kellene venni, ru­házatra nem sok jutna. Még szeren­cse, hogy a feleségem tanítónő, s így valahogy megvagyunk. — Sok falusi lakást ismerek. Ml a véleménye a rendről, tisztaságról? — Kalapot le. Legtöbb helyen sokat adnak a higiéniára. A fürdőszobák száma is gombamódra szaporodik. — A szövetkezeti dolgozók között melyek a gyakori betegségek? — Legtöbb a bőrfertőzés. Sajnos, az istállók mellett nincsenek minde­nütt szociális helyiségek, ahol van, ott sem nagyon használják a dolgo­zók. — A gyermekhalandóság és a TBC terén mi a helyzet? — Aktív TBC-s Jelenleg nincs. Ha Jól emlékszem két csecsemő halt meg, mióta Muzslán tevékenykedem. — Melyek a leggyakoribb halált okozó betegségek mostanában? — A rák. Ez azért szembetűnő, mert egyre biztosabban meg tudjuk állapítani. — Szórakozásra jut ideje? — Mióta minden szombat szabad, sokat Javult a helyzetem. Most már nem gond leugrani Pestre, megnézni egy-egy színházi előadást. Aztán van­nak helyi rendezvények is. Hol a CSE­­MADOK, hol a Vöröskereszt szervez valamilyen estet. A kisállattenyész­tés is szenvedé­lyem. No meg né­hanapján a pincé­ket is megnézzük, s eldalolunk egy­két nótát. Persze, sok időmet elvesz, hogy söfőr vagyok, fűtő, nevelő ...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom