Szabad Földműves, 1969. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1969-02-15 / 7. szám

IRODALOM M<?m voltunk ml hősök, még bát­rak sem! Egyszerűen emberek boltunk. Kötelességüket teljesítő em­berek. Néha összevertük a fogainkat, máskor a (hideg futkosott a hátunkon, vaigy majdnem teli lett a nadrág, mert belénk fulladt még a sző is. De egyszer-kétszer jól megálltuk a sarat. ősz volt. Ezerkilencszáznegyven­­négy gyalázatos, de sokat ígérő ősze. A községháza előtt ott állt a bádog­­•Isakos, géppisztolyos német és bent ez irodában a 'kommandantúra ren­delkezett. Az ő szentséges színe elé Idéztek engem, a körorvost, a kör­bábával, a Menőivel — egy minden bájjal megkent, paradicsomképű, tűz­ről pattant, beretva-eszű vénasszony­szatartotta a szíve. Meg az az apró ember, aikit várt. Ügy bizony! Mert Juci, Karcsi fele­sége másállapotban volt, és az idő óráról órára közeledett. Ezért keve­redtünk mi is az ügybe. Esténként Csepregiék háza körül gyanús árnyak leskelődtek. Nehéz volt eldönteni, hogy ellenségek-e vagy jóbarátok. Az egyik szomszéd a ke­rítés felett a holdvilágnál kakastoll libegősét látta. A mások azt mondta, hogy éjszaka még a kúthoz is bemen­tek a vaskalaposok. Králi nénl> Juci komaasszonya, meg is jegyezte: — Hallják! Ezek lesnek valakit. De hiába lestek. Hol a fészer ho­mályában, hol a levelüket hullató nyal együtt. — A kötelességüket kötelesek a jövőben is teljesíteni. Szabadon köz­lekedhetnek, de nagyon vigyázzanak, mert felelősséget nem vállalunk. Itt ez igazolvány!... — oktatott a kíno­san elegáns, kopaszodó fejét mereven tartó, kissé kappanhájé Herr Oberkom­mandant, majd ránk meresztette va­­lószínfitlenül kék szemét: — Verstanden? Esetlenül átvettem a papírokat, de Menci néni nem esetlenkedett. Kato­násan összecsapta bokáját és mert kislány korában svábul tanult, ravasz pocikszemét belefüzte a német savó tekintetébe és határozottan felelt: — Ver! — aztán megrántott — gyerünk, mert hát nekünk dolgunk is van ám. orgonabokrok között suhant az ár­nyék, és ilyenkor még a keshedt öreg lábasól Is azt suttogta, hogy az éjsza­ka megint itthon járt a Karcsi. Várja a gyereket. Hát csoda, hogy otthon Járt? Hát csoda, hogy várta? Nem tudta, kiért aggódjék, az asszonyért vagy a gyere­kért. Az aggodalma elhozta, de be­szélni, bemenni nem mert, mert félt, hogy hajba keveri még a famíliát is. A napok múltak. A hold fogyott, a sötétség erősödött. A legsötétebb éjszakán bekopogtak az ablakomon. Egy magyar katona. Puska volt a vállán. A német járőr pár lépéssel hátrább várta. — Doktor úr?! A bábasszony üzeni, hogy azonnal jöjjön, mert 6zül a Csepreginé. Tudja hol lakik? A szívem a torkomban kalapált. Kaptam a kabátom meg a táskát és loholtunk. Ánkon-bokron-kerten át. A németek utánunk. A Csepregiék konyhaajtőja zárva volt. Egymásra néztünk. Aztán el­kezdtünk dörömbölni. ... és ekkor kinyílt az udvar má­sik oldalán a nyárikonyha ajtaja és kidugta a fejét Menci néni. Haragot színlelt. Kiabálva szidott: — No, hallja! Nem tud maga siet­ni? Mtre ideért már meg is van a kicsi. Szép, erős, egészséges férfigye­rek. Három és fél kilé. Olyan mint a csík. Már azt hittem, bent reked, de aztán meglett szerencsésen. Most már mehet Is haza. ... Éles hangja rikácsolt. Szállt a vaksötét éjszakában. Bejárta az egész udvart. Megkerülte az orgonabokro­kat, bebújt a fészer mögé, s a meg­hatott szeretet teljes örömmel kenő­dön a rozoga épület falára. A zizegő őszi levelek pedig tovább adták a szót. — A Csepregi Karcsinak fia szüle­tett. Szép, erős, egészséges fiú. Az édesanyja is jól van. Az öreg szülésznő szava homlokon talált. Megértettem. Nem haragudtam a hiábavaló fáradságért. Tudtam, hogy egy nagy jelenetnek lettem akaratomon kívül a főszereplője. A katona, meg a németek körém gyűltek. Hátul csendes volt az udvar. Egy otromba felhő még vakabbá tette az amúgy Is sötét egérutat. Az ajtónyíláson kizuhant a fény. Menci néni ott állt a ragyogásban. Apró, gombóc-alakja óriássá nőtt. Arcán fiatalos, ravasz mosoly bújkált és durcás kedveskedéssel nyitotta tágasabbra az ajtót: — No, jöjjön, nézze meg a babát! — aztán a fegyveresekhez fordult. — Maguk meg üljenek le, ha már idáig fáradtak! — ... és a küszöbön lehal­kította a hangját. — Most már nyu­godtan leülhetnek. Odabent élesen, egészségesen fel­sírt a gyerek. A bújdosó gyereke. Akiről most már a bújdosó is tudta, hogy fiú. Szívni, vagy nem szívni ?... Mi tehát szabadon (közlekedhettünk. De a bújdosók nem! A bújdosók: a menekülők, a katonaszökevények és a politikai üldözöttek. Eddig is ml hordtuk nekik az üze­netet meg az eleséget. Eddig a fene Ram törődött velünk, de amióta pasz­­szust kaptunk, figyelni kezdtek. Me­hettünk, de szemmel tartottak. Nem Is kellett különösebb szimat, hogy észrevegyük: kopók a nyomunkban. Hja, romlott a helyzet napról napra. Az üldözöttek között az egyik leg­­'derekabb gyerek egy fiatal vasmun­kás volt. A Csepregiék fia, a Karcsi. Hogy mi volt a bűne, nem tudjuk, de talán ö maga sem. Tisztafejű, becsü­letes magyar, és vasüzemi munkás volt. Mindez elég arra, hogy az ak­kori urak gyanúsnak tartsák és lakat alá tegyék. Karcsi persze nem várta meg az ilyen irányú hatósági intézkedést. Bú­csút vett fiatal feleségétől meg a kapufélfától és jónéhányad magával kereket oldott. Hol a Hegyali pincék között bújkált, hol a Faricka sűrűjé­ben csatangolt, hol a szomszéd fal­vakban kódorgott, mintha fontos ten­nivalója lenne. A többiek messzebbre merészkedtek. Arrafelé, ahol estén­ként már a felszabadító seregek ne­héz gépei zörögtek, de Karcsit vísz-Csúnya szokás a dohányzás. Árt az egészségnek, tüdőrákot, gyomorfe, kélyt, idült légcsőhurutot, étvágytalann Ságot, szívbántalmakat és mit tudom én „miegyebet“ okoz. Deltái leszokni nehéz. És az ember dohányzik. Do* hányzik a munkahelyén, a fürdőkádé ban, az utcán, az ágyban és igen ... dohányzik a vonaton is. Illetve.,, né-, ha dohányzik ,.. néha nem .., ... mert a dohányzás ezen a kiasz-, szlkusnak mondható közlekedést esz­közön az utóbbi időkben különböző nehézségekbe ütközik. Ugyebár a régi szép időkben a dohányos ember tisz­tában volt egy dologgal [feltéve ha tudott olvasni!), dohányozni csak az erre a tevékenységre kijelölt kocsik-i ban, fülkékben, folyosókon szabad. Es a nem-dohányos ember is tisztában volt vele, hogy a „Dohányozni tilos", „Fajéit zakázané", „Nichtraucher" stb. megjelölésű kocsikban, fülkékben, fo­lyosókon megóvhatja egészségét a dohány égéstermékeinek káros hatá­sától. Na, deltát ez a régi szép idők­ben volt. Akkor, amikor az emberek még hajlamosak voltak szó szerint venni mindazt, ami írva vagyon!... Manapság viszont határozottan bo­nyolódott a helyzet. Ugyanis legalább három-négy szemesztert kell elvégezni a jogi fakultáson, hogy az ember né­mileg tájékozódjon a „Közlekedésügyi Legfőbb Hivatal Doltányzási Végrehaj­tó Bizottságának" rendeletéit illetően. Van ugyanis egy elv, mely szerint csak azokban a kocsikban lehet rá­gyújtani, amelyeken kívülről van fel­tüntetve, hogy „dohányzók számára". Ez viszont nem vonatkozik a gyorsvo­natokra, s csak nagy nehézségek árán lehetne kibogozni, vajon mennyiben vonatkozik a gyorsított személyvona­tokra. De ez ■ még csak hagyján!... Léteznek olyan szerelvények, ahol az előbbi jellegű, kívülről piros táblával feltüntetett kocsik hiányoznak. Ezek­ben viszont a belső feliratok érvénye­sek. Illetve érvényesek lennének, ha a szerelvényeken tevékenykedő és a jegyellenőrzéssel megbízott polgár­társaink, magyarul mondva a kalau­zok, nem fojtanák az ember tüdejébe a füstöt. Persze csak némelyik... Mert az egyik szerint szabad, a másik véleménye szerint nem. Valószínűleg attól függ, vajon dohányzlk-e a ka­lauz, vagy sem. Hát köszönöm szé­pen!.,. (balogh) KOMLOSI LAJOS VERSEI: Almok hangjai Kora hajnali dermedetben, mint sápadt, beteg virágszirmok hullnak a billentyűre kezeim s a hulló hó kristály pelyhein libegve elbolyong a dal, valakit szomorúan keres! A kábult kert tűnődve nézi, a fonnyadt lombok félve-fázva remegnek össze búsan — nesztelen, síró jajukkal üzennek nekem: itt vagyunk, fázunk a ködben, bús dalod valakit keres. És éjfél hangja messze kong már, álmodó ősz fejével a hold fény-lepelben ringatja a fákat; csak egy kis dal repül, meg nem állhat, fáradtan bolyong az éjben, valakit szomorún keres! ESŐ A terepjárókra ma ismét felhúzták a ponyvát, az emberek mogorvák. Én is egy derűs nyárba s hozzád futnék vissza, hol az égbolt kék és tiszta. Az esőcseppek az arcomba vágnak, — röppenő kövek — esős-szél rázza rám öklét és követ. Bár merre nézek, bár merre lépek. Valahol fent Nap ragyog, révedő szemünk csak sejti fényét; Magányom ködfátyolában . így érzem én is tűnt napok ékét, de hiába nyújtom ki kezem, el nem érhetem. Eső. Rossz zongora. Kopottkabátú vén zenész. Akkordjaid a búm Is unja, menj, vagy jobb, ha mégse mész. Légy percre társam! Monoton dobszód hozzon most zokszót, hisz a könny gyöngyén Is fény ragyog s kedvem most úgyis változó, mint az évszakok. Esik. Napfényes égről álmodom, hol sok festék s búzavirág deríti kékre az eget s nem akarom már elengedni sose a kezed... GÁRDONYI GÉZA: EGRI CSILLAGOK FELDOLGOZTA: MÄRKÜSZ LÁSZLÓ RAJZOLTA: ZÓRÁD ERNŐ & vumr rendítő PÖRPi/LÉSES , POKOLI Ül SIKETlT, VAKÍT EL MINDENT És mos LÁNGTomV Lövöm FÉL A , , TEMPLOM BÁSTYÁBÓL & ív JÖRÖK csal-EL VOLT AZ ELSŐ GONDOLATA VARBAN.-A VAR ELVESZETT! -EZ VOLT- * AZ EGYETLEN ÉRZÉS, AMELY A ROBBANÁSBAN HEGALLT SZIVEKET KŐVÉ. DERMESZTETTÉ. A KÖVETKEZŐ PERCBEN AZONBAN ,/ * MEGMOZDULTA VAR NÍPE... NYOLC NAGY ÜSTBEN FŐTT MEG AZ A FORRÓ, 60ZÖL60 LEVES, DE. EZEN A ^ NAPON EZ IS A TÖRÖKNEK JUTOTT. A BÁSTYÁKON . MEGJELENTEK AZ EGRI' NOK, S A FORTYOGÓ IV LEVEST ZÚDÍTOTTAK A LÉTRÁKON SOKA- “ DOZO TÖRÖKÖKRE. •< fr'Jv" mROMOT v - A leves veres v/js/a. jer 4 ZÖRŐKÖK HOZZÁ KOZZAK l szokva ró'zHor, jíA/toyoZf KOMHOZ, DE A ZORRC LEVESZ ZSÁK RAHAZSAK /SKZRZEK.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom