Szabad Földműves, 1968. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1968-10-05 / 40. szám

Az asszony kilépett az erkélyre; ** úgy érezte: nincs elég leve­gő a szobában; szinte hápogott, ki­nyitotta száját, hogy minél több le­vegőt kapjon. Az erkélyrácsra kö­nyökölt, és — maga sem tudta, miért — az jutott az eszébe, hogy amikor autóval mennek, akkor sincs elég levegő a tüdejében, szivében, szájá­ban — Így gondolta. — Icuék Itthon vannak; kint van az új vánkosuk, nem is egy, mindjárt négy darab. A dunyha is új huzatú. A szőnyegek is milyen ragyogóak: idáig világítanak ... Gyerünk el mo­zibal Menjünk el vendéglőbei Hang­versenyen sem voltam; láttam, hogy Icu mindenhová elmegy, én meg ... no jó, hagyjuk, úgyis ezt fogod mon­dani. Ijedten rebegtek a lámpák; a Hold tintafekete felhőkön sajkázott. A férfi rátette kezét az asszony kezére. Fel­nézett a csillagokra, az egekből várta a gondolatokat és a mondatokat — mint diákkorában, amikor felelt: ak­kor is a mennyezetet nézte. — Cicukám, tudod, hogy nem lehet. Tudod, hogy megvan a kocsi, minden krajcár arra kell. Nem mehetünk el. Icuék, Icuék! öcska trohedlijük van. A mienk is nyeli a pénzt, ezt tudod, Illetve: nagyon jól tudod, de hát a köpeny, az olaj, a benzin, az adó, a biztosítás, a garázs — nagyon Jól tu­dod ... Szomorkásán fordította vissza a fe­jét. — Legalább ne mondd mindig, hogy „nagyon jól tudod, nagyon jól tudod.“ Nem tudom „nagyon jól“. Az egyik faluban találkoztam ezzel a „nagyon jól tudjuk“-kal. Valamilyen gyűlés volt, az előadó elkezdte: „Ked­ves elvtársak, nagyon jól tudjuk, hogy“. Felugrott egy parasztbácsi, el­kiáltja magát: „Álljon meg a meneti Hogyhogy „nagyon jól tudjuk?“ Mert­hogy mindannyian „nagyon jól tud­juk?“ Nem tudjuk elvtárs, nem tud­juk; azért van itt az elvtárs, hogy megmagyarázza. Aztán majd nagyon jól fogjuk tudni. Addig nem.“ Igaza volt annak a parasztbácslnak. A férfi hátán a hideg szaladgált. Nem kint, hanem nagyon mélyen, bent, valahol elérhetetlen mélység­ben történt valami a feleségével; a felszínre csak a mosolyok törtek. — Cicukám, Jól van no. Látom, hogy nincs semmi bajod, hiszen mo­solyogsz. — Nem is gondolsz rá, milyen nagy baj, ha valaki mindig mosolyog. — Ezt most hallom először. Tőled is először. A mosoly — öröm. Ne csa­vard ki mindennek a nyakát. — Én adok neked gondolatot — én. Mosolygok mindig, mindenért mosolygok. Lent az utcán folyt az emberára­dat; szinte súgott, csikorgott, amint a ház-vályúban minden valahová a sötétbe, meg vissza nyomult előre: nem tudni honnan, nem tudni hová. Végeszakadatlan pihegés, nyögés volt ez az utcán: az autók motorjai kat­togtak, öreg asszonycipők aratópa­pucsként klattyogtak a járdán; vala­hol a szőnyeg bufogott; messziről a fordulóban villamos csikorgott. — D?? — Dé nem tudok nevetni. Az ember gyügyüszke módon gere­­bélyézte össze a mondatokat, és nem is volt benne biztos, hogy jók lesz­nek-e ezek a mondatok, meggyőzik-e feleségét, színük, erejük, ragyogásuk lesz-e ezeknek a mondatoknak, vagy csak laposan odaesnek az asszony elé? — Van lakásunk. Igaz, hogy hatvan éves lesz ... leszek, mikorra a miénk lesz, dehát valahol lakni kell. És ko­csit is vettünk. Kuporgattunk ... A többi nem fontos. Azt hiszed, hogy Icáék nem nélkülöznek? — Menjünk el moziba: nagyon szép, színes filmet vetítenek. Ez a második esztendeje, hogy nem vDltam moziban. Televíziónk sincs. — Nagyon jól tudod, hogy nem le­het — csapta szét két kezét a férfi. — Menjünk el étterembe. Két esz­tendeje nem voltam étteremben. Vagy egész életedben nem akarsz moziba, étterembe menni? — Nagyon jól tu ... — Hagydl — vágott az asszony fehér kezével az estébe, a sötétbe, mintha mindent kétfelé akarna re­­peszteni. — Színházba is elmehet­nénk — menjünk el, másfél éve nem voltam. Nem látok, nem hallok sem­mit. Amikor az autóban ülök, akkor sem. Csak megyünk, kinézek: szalad-MORVAY GYULA: nak a fák, a bokrok és a hegyek, de a kedves, szép tájat nem látom. Mo­tor-hűtéskor megállunk, kiszállunk, körülnézünk, ujjal odamutatunk: jé, milyen szép erdő! Milyen szép he­gyek! Gyönyörű táj, villogó, lustán, kéjesen hömpölygő folyó! — Hang­versenyen sem voltunk. Annak is egy esztendeje, hogy — akartunk elmen­ni, csak akartunk. — Tudhatnád, hogy Javíttatnom kell a kocsit... Be kell fizetni a biztosítási dijat, az adót. Ezek ... ezek, hiszen tudod, hogy ezek mindig kikerülhetetlen kötelezettségek, fizet­ségek. A férfi még mondta, de az asszony nem figyelt oda, az utcát nézte, az estét szívta be; szemét elfordította Icáék erkélyéről, hallgatta, amint férje egyik lábáról a másikra áll, mi­közben jobb lábán a cipő nyikorog, manzsette gombja az erkély-vasnak ütődik, hangja a semmibe fullad, nem száll tovább, sután megáll — talán belebújík a vasba. Az asszony bement a szobába, le­ült, kinyitotta a rádiót, ura nyugta­lanul Járkált: gondolatokat keresgélt, le akart ülni, hogy egyszer is min­denkorra megnyugtatja feleségét; ne legyen ilyen levert, de csak egy ci­garetta akadt a kezébe. Valahol azt hallotta, hogy aki sze­relemből nősül, annak gyönyörűek az éjszakái, de pokoliak a nappalai. Neki az éjszakái is elromlottak; itt ül fe­lesége, akibe nem lehet kedvet verni, aki csak mosolyog, de nem nevet. Elhfllt attól, amit a felesége mondott arról a mosolygásról és arról a neve­tésről. Visszagondolt — igen, szivük­ből kiszakadóan nem tudtak nevetni, csak mosolyogtak, mint a fogkrém­reklám. A hallgatás, a sötétség, az este­foszlányok strázsáltak mellettük. * • • Az asszony nekiindult, hogy el­megy a garázsba; a kocsi most a kis­gyerek, társuk, Családtagjuk és min­denük — gondozni kell. Mégsem ment be a Nagy Garázsba; a betonon gumicsövek kígyóztak, víz spriccelt, motorokat járattak, kalapács vert va­lamilyen tengelyre, a vasrácsos iro­dahelyiségben zöld kaucsuk-ellenző volt egy ember homlokán, s nappal is égett a villany. „Ez az ember az anyakönyvvezető, ellenőr, sirásó, számlázó — minde­nes: beírja az autókat, a rozogákat kiküldi valahová az ócskavastelepre, kiállítja a számlákat. Két karján klót könyökvédő volt, ingét be sem lehe­tet volna gombolni: a sok mosásban mindig, mindig összement három mil­limétert az ing, mostanra szétáll a gallérja, mint a madárszárny. A nagy szerelőcsarnokba nem bent be. Töprengett: szóljon itt dz ablaknál? — Tessék parancsolni, nagyságos! — Autóügyben jöttem, kérem. Kivel beszélhetnék? Javítás is lenne meg más is. — Kérem. Ha javítás, akkor itt vagyok én. Ha „más is“, akkor ott van, de mindjárt itt lesz Agócsi elv­társ. Talán tetszik őt ismerni. — Látásból ismerem. — Nnnotetsziklátni. — Agócsiii! Tetszik tudni ő a legjobb emberünk. „Rossz a kocsi? — megjavítja Agó­csi.“ „Dögledezik a kocsi? — Agyon­üti Agócsi.“ Így tréfálkoznak vele kérem, pedig aranyember, tessék el­hinni. Behozzák a kocsit — Agócsi ránéz a kocsira, a palira, felcsapja az elejét, belenyúl, mint az orvos az ember gyomrába, babrál, matat, ka­lapál, esztergál — kész is. Már ke­tyeg a motor. Aztán azt mondja „Ha hangosabban dohog, nem az én hi­bám. Rossz-oktános a benzin-nyava­lya.“ Már Itt is van. — Igen, értettem kéremszépen, Ké­­remszépen. Tessék csak eljönni a lakásomra, ott mindent megcsinálunk, elintézünk — az égvilágon mindent. Kéremszépen; a kocsiról van szó. Jó. Legyen szerencsém. És magának is szerencséje lesz, tessék elhinni. A konyhában a napfény rávert a rézüst öblös hasára, a függönyöket nemrégen mosták: a mosópor jó szaga lebegett belőlük; a szoba padlóján tésztát lehetett volna gyúrni; Agócsi papucsban ült a konyhában: itt nem lehetett csak úgy csizmában-bakancs­­ban mászkálni. Az asztalterítő, a konyhaszekrény üvegje, kisfüggönye, a törlőruhák, az ágynemű — lehelték a tisztaságot. Agócsi cigarettát csavart a horpadt dózniból. — Megbocsásson, de én már csak így szoktam. Ez a vékony kis ciga­­rettácska maradt meg kedvencemnek, de szeretem is. Tetszik tudni, az em­ber szeresse a feleségét, a szeretőjé­hez meg legyen hű. Cigarettám a szeretőm. És tessék parancsolni. Az asszony letette kesztyűjét, meg­­mozgott a széken, és mindent elmon­dott: a kocsiról, külső és belső gyöt­rődéseiről. Agócsi kinézett az abla­kon; lehúnyta szemét, szippantott, kisujjával a hamutartóba pöccentette a hamut, de utánanézett, nem perme­­telt-e egy szikrányi az asztalterítőre? — Kéremszépen. Bent a szervizben tudjuk, mondjuk: kocsi csak köror­vosnak való, csak annak fízetődik ki. Másnak abszolúte nem. Nem — ha mondom. Tudom: gyártják a kocsikat, reklámozzák, veszik; az autógyárak­ban emberek kenyerüket keresik — dehát. Amerikában repülőgépeket ez­rével, autókat tízezrével összeprésel­nek — így: resss! — az ócskavastele­pen. Gyártják, gyártják, mert már nem lehetünk meg nélküle: pedig forgalmi dugó, minden héten meghal 10—13 ember az országutakon. Az egyik faluban az elnök az italbolttól a tanácsházig autón ment, ami olyan jó húsz lépés se volt, aztán a paraszt­­emberek csóválták a fejüket, hogy Igy-úgy. Vettek is autót, átkozták is azt az „úrhatnám-trohedlit.“ Szabadna kérdeznem, eladja a ko­csit? — Mit tanácsol? Titokban vagyok itt, az uram nem tudná, ha eladnám, amit szeretnék. Hadd legyen vége ennek a lidércnyomásnak, hadd le­gyen egyszer vége! A kocsinak ... — Közepes trohedli — mondta Agó­csi, de az asszony nem sértődött meg. — Nem érdemes asszonyom hozzánk hozni a kocsijukat. Kocsi. Hm. Jó is, rossz is, Öröm is, kínszen­vedés is. Hoznak nekünk kéremszé­pen Skodát, Szimkát, Embécskát meg Volgát, Trabantot, Mercédeszt, Ben­cét, Opelt meg Pezsót, rezsót... — Rezsót? Nem hallottam ilyen márkáról. — ... azt csak javítani hozza az öreg Liti néni. Mármint a rezsót. Mondom a tanulónak: „Dobd szét, ja­vítsd meg, dobd össze Liti néninek, hadd főzzön a rezsóján.“ — Meg Ja­guárt, Oktáviát, Júliát, Messalinát — tetszik tudni, azt a „nagy csillagot“, nagy római csillag volt... — Ennyiféle kocsit javítanak? — Hajjaj! Akkor ott van a Doudzs, a Ford, a Taunus, a Dzsenerel, Mó­­torsz, a Bikk, a Sevrólett (mi úgy mondjuk, mint a zsebró-cipő), a Ka­pitän, a Fiat, meg a Fevet, a Folksz- Vágen, kéremszépen, aztán mi van belőlük? Nincs rá pénz, zsiroskenye­­ret esznek a palik; az asszonyok el­keserednek, hogy minden fillér a ko­csira megy. A nők. Nemhogy ragyog­nának a szép ruhájukban, gyönyörű testükkel az éttermekben, a színhá­zakban, mozikban, a korzón, ahol minden nap elámulhatnánk ml, fér­fiak a gyönyörűséges nőkön ... Nem. Autóba gyömöszllk őket. A feleségem sétál. Elmegyünk moziba, csak ezt a vas-szagot lemosom magamról; Jó szappanszagú leszek. Az élet kínál­kozik, fogjunk vele kezet, öleljük meg, babusgassuk — nem sokáig tart. — Mit tanácsol? — Hm. Adja el a kocsit. Hirdes­sen, de hogyan? így: „ötszáz kilomé­tert — nem félezret, isten ments így Írni! A „félezer“ — az sok. Az öt­száz, az is félezer, de mégse sok — mert új kocsi, haláleset miatt 25 ezerért eladó.“ Aztán maga adja el 15-ért. Cukorfalat lesz ez az üzlet. Bombabolt! — Holnapra — akarja? viszek egy vevőt, aki viszi a pénzt, hozza a kocsit... Férje négy nap múlva hazajött. Az asszony legszebb ruháját vette fel, a pénzt az asztalra tette, letakar­ta szalvétával. Könnyűnek érezte ma­gát; nevetett is, keze nem oly szeg­letesen, kedvesebben járt, lába röpkö­dött. Csak jöjjön a férjem! — Fiacskám, emeld fel a szalvétát? — Tehát itt van az én örömöm. Meg­találtam. Nincs engem megölő kocsi. És soha sem lesz, hanem itt van ez a tiszta maradék, ez az ötezer forint, ha ebből az apróságot kifizetjük, ma­rad háromezer forintunk. És — vet­tem mozijegyet, a páholyba kértem, de páholy már nincs — milyen régen voltam moziban! — é$ elmegyünk osztályonfelüli vendéglőbe ... Meg­mutatom a ruhámat, magamat, örülni fogsz, hogy milyen szép a feleséged. Milyen szép! Öröm nézni! — A mo­zijegyet férje kezébe adta. A férfi nézegette, gyűrögette a pa­piroskát, feleségére nézett — „misz­­likbe aprítsam?“ — háta lúdbőrös lett, leült, keze az asztalra hullott, mint valami töröttszárnyü madár. Szép, csendes lobogással Szép, csendes lobogással égtem Egemre hajnalpírt festve, S hittem a lángból szökkenő fényben. Hittem: ha egyszer ki kell égnem, Akkor sem leszek majd pernye. S föld maréknyi pora lettem; Kedvére szór széjjel a szél. Porszem gyanánt most azért esdem: Éltetőd lehessek, gyökér. (1967) Kattog a sín Kattog a sín, fut vonatom, És a táj szembe fut velem. Távozom, de gondolatom Nálad maradt, egyetlenem. Telefonpóznasor vágtat Lecsukott ablakom alatt, Kinézek és téged látlak, Elém a táj veled szalad. S míg nyeli a messzeséget Gőzösöm — a táj hajlatán Szétmállik minden, csak képed Marad a vonat ablakán. 1957) AVIIAGSZEMEELOTT GÁRDONYI GÉZA: EGRI CSILLAGOK ft FELDOLGOZTA: MÄRKUSZ LÁSZLÓ ft RAJZOLTA: ZÖRÄD ERNŐ ft A KIRÁLY*ÍJAK/UsKO/isRA HIYTA mígIrkeztek a szultah követel A FŐURA KAI A HATALMAS PADTSAH KERET/ FEf SEGEDET, _ MELTÓZTASSEK A KISKIRÁLY Of El SE GET A DAJKAj/VAL egyö/t kocsisa ültetni ES ME.ITO K/SERETTEl HOZZA 80CSATA*/. ____ DÉLUTÁN \| EÖ ADJUK A \1 KAI ASZTZ EH MEAf BJZQM a wKOKeem őFEI SEGE A CSÁSZÁR HEG /ESZ * ELEGEOKÉ, Z&fPEAD ß/ZOM A GYERMEKEMEN ' ORSZÁGRA IS GONDOLJ/ , A SZt/LTAM ITT All EGY NAGY HADDAL, L MAGUNK N/YTUK rí se­­j r ESKÜSZÖM, HOOK HA CSAK EGK HAJSZÁI A fS L MEGGŐRBÜL, i AKKOR A J f KARDOM A ég, I SZULTÁN rj ■ kérésén W FÖRO/K K -Sv MEG. JSU KIRÁLYNÉ VAGYOK, DE A, FÖLDÖN CSÚSZÓ KOLDUSNAK IS TÖBB AZ EREJE/ w C/D Pí W > c/: o S > C/3 O H 2 O C/D U

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom