Szabad Földműves, 1968. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1968-07-08 / 27. szám
GUTÁI MAGDA: ÖRÖM A HÁZNÁL Ennek a szegény fiatalasszonynak kifutott. Pedig még harmincéves sincs; az Idén tölti be. Egyszerre tavasz és nyárelő. A legszebb kor. De ez a fiatalasszony márts hervad, anélkül, hogy egyáltalán kivirágzóit volna. Mert rengeteget vállal magára — azaz vállalja vagy sem, minden nyomasztó gond az övé, mindennek a neheze őrá marad. Lehetetlen család. Vegyük csak a legutóbbi három napot. • Vasárnap a szokásos ünnepi műszakot teljesítette, úgyszólván segítség nélkül. Tehát a szokásos módon. Anyósa hétközben minden nap bejár hozzájuk, délelőtt vagy délután, aszerint, mikor soros az Iskolában a két gyerek. Természetesen az anyós mindennapos vasárnap — máskülönben is idős asszony, lelketlenség volna mosásra, nagytakarításra befogni, — a gyerekek még kicsik, a férje pedig az a fajta férfitermészet, akire egyszerűen nem hat sem újságcikk, sem agitáció, sem a szó szépje, sem a vastagja, ö, mintha az utóbbi húsz évben mi sem történt volna a világon — akár az apja, a nagyapja és minden férfi őse —, ilyenkor szabadnaposnak érzi magát. Megcsinál eztazt, amit mondanak neki, de magától nem jutna eszébe, hogy megcsinálja, úgy kell kimarni belőle a segítséget. Míg aztán adódó alkalommal meg nem szökik. A múlt vasárnap is meglépett a nagymosás, a csavarás, a teregetés elől. Sötétedésig tekergeti a városban a gyerekekkel, valami büfében költötték a pénzt, fölöslegesen, hiszen az ebéd otthon várta őket. Moziban is voltak, persze, ami szintén fölösleges pénzkidobás; mire való akkor fizetni az ötven forintokat azért az átok televízióért. Ezúttal résen volt a fiatalasszony. Most vasárnap a nagytakarítás következett soron. Havonta legalább egyszer sort kell rá keríteni, hiszen ahol nincs idő a nagy rohanásban a napi takarításokra — az anyós legfeljebb törölget s helyre rakosgatja a széthagyott holmit —, megüli a lakást a kosz. Az utcai ablakot tisztította éppen, amikor észrevette a háta mögött a mozgolódást. — Hová készülsz megint? — Jó időnk van. Kimennénk egy kicsit. — Ismerlek. Illa berek, aztán estig csak a nagy tekergés. Költeni a pénzt. A másik meg bolonduljon. Es az asztal? ... — Megenyveztem. Ne nyúljátok hozzá. — Es a konnektor. — Melyik konnektor? — Melyik. A konyhai. Hányszor mondjam, hogy szikrázik. Már a falból is kilóg. — Jó, hát majd. Majd holnap. — Majd. Jó annak, aki mindig ráér. Ilit nem viszed? — Hadd jöjjön. Egy kis csavargás nem árt. — Anyuuul — sírt a kislány. — En ts megyeeek ... — Nem mész sehova. Legalább te segíts, te vagy a nagyobb. Még három ablak van, addig kiporszívózol. Es a füzeteidet is... én csomagoljam be? Mióta monndom, ott a kék papír, nincs kifogás ... egész héten nem volt időd becsomagolni? Megadóan hümmögött a kislány; Ilyenkor már hiába minden. Az öccse megszökött közben, és már felöltözve, a lépcsőházban leste az ajtót. — Aztán ebéd lesz. Es tévé ts van, így is, úgy is fizetjük — mondta búcsúzóul a fiatalasszony. Nem volna rossz ember a férje máskülönben, de: férfi. A történelmi fajtából. Vagy nem is abból a fajtából, mert az is elromlott az utóbbi tízhúsz esztendőben; valamikor vállalta legalább a családfenntartás nehezebbik részét, anyagi alapot teremtett a jelennek, és — amennyi telt tőle — a jövőnek. De ez —akár egy gyerek. Játszótársnak csakugyan megfelel, — bármikor kész a mókázásra, a helytelenségre, a haszontalan Időtöltésekre — „majd lesz valahogy“, de évről évre hanyagabb. Ha ő — az asszony — nem gondolkozik előre, még ma is üzlethelyiségben laknának, szedettvedett bútorok hasadékaíban poloskára vadásznának, s a fizetés beosztásakor törlesztésekre kellene félretenni a nélkülözhet öt, nem pedig takarékra. Ha nem szorítja ki havonta azt a pár száz forint takarékbetétet, akkor tíz-tizenöt év múlva, ha a gyerekek a saját lábukra állnak, majd beköltözhetnének ők is egy üzlethelyiségbe. Persze nem jött haza a férje ebédre a gyerekkel. Késő délután értek haza, 1968. július 6. nyilván akkor is csak ízért, mert valami meccset közvetítettek; az csak világos, hogy beleragadt a televízióba, traktorral sem lehetett volna onnan elvontatni. Kár a szóért tlyenkor, az egyik fülén be, a másikon ki, elvisel minden csípést türelmesen, mint a hüsölö bivaly. Arról nem is beszélve, a lelkiismerete milyen könnyen elviseli, hogy míg 6 csavarog, a gyerekekkel hancúroztk, vagy a tévét bámulja, a felesége a munkába akár beleszakadhat. Vacsora után még elmosogatott, feltörölte a konyhát, a fürdőszobát, a vécét. Holt fáradtan zuhant bele az ágyba — mint évek óta minden vasárnap. • Hétfőn — tegnap — valamivel korábban ért haza a szokottnál. Nem töltötte az időt bevásárlással, a maradékot szánta vacsorára. Még ott találta az anyóst; a kislány füzetét csomagolta. — Ugyan mama, ez mire jó! Hányszor mondtam, hogy nem szokik rendre így ... . — Hiszen ráérek — mondta az anyós. — Meg aztán ő is csomagolt. Igaz-e kicsim? Te is csomagoltál,... igaz-e? — En is csomagoltam, de anyu, igazán... — a kislány vállat rántott és durcásan elfordult. Nem hitt nekik. Másszor is észrevette már, hogy összejátszanak. Egy húron pendül az egész társaság, férje, anyósa, gyerekei — idegenek között él a saját családjában. Sunyított a fiú, a kisebb; rá volt írva a képére, hogy baj van. Sehogyan sem akarta megtalálni az ellenőrző könyvét. Kettes számtanból. Már aláírta az apja. — Gyönyörű! — Tessék, itt az eredmény. Elcsavarogni, eltévézni az egész vasárnapot, tessék. Apádnak kellene beírni a kettest — ott sunyított a férje is a fotelben, az újság fölött, majd aztán megnézheted, mi lesz belőle így!... Ajtó sem nyikkant, úgy eltűnt közben az anyós, pedig meg akarta még beszélni vele a másnapi programot. Célozgatott rá a főnök, hogy nem árt néha a dolgozó nőnek egy kis csúsztatás; sürgetik a központból a jegyzőkönyvet, még a felénél sem tart. Aztán még örült is, hogy nem szólt az anyósnak; ha a gyerekek megtudják, hogy nincs mitől tartaniuk holnap, elhancürozzak az egész délutánt. A konyhában a konnektor ugyanúgy lógott a falból, mint napok Óta. Boszszúsan dugta bele a vasalózsinór csatlakozóját; bedugni könnyű, de ha ki akarja húzni, jön vele az egész herkentyű. Míg az asztalt megterítette a vasaláshoz, s bevizezte az ágyneműt, arra gondolt, hogy a férje közben odaát a fotelban újságot olvas — még jó, ha nem rakja a másik fotel karjára a lábát, tavaly vették, és máris tele karcolással —; átszól neki, töltse meg a szifont. — Köszönöm szépen, — mondta megbántottan, míg a férje a sistergő szifonnal bajlódott. — Köszönöm, hogy a konnektort végre megcsináltad. — Tényleg, a konnektor — mondta a férje. — Igazán szép tőled. Hogy valamire lehet téged is használni. Mert félted, ugye, kis családodat, hiszen egy rossz konnektor ... — Jó, jó. Holnap megcsinálom. Majd világoson. — Ma nem volt világos? Mikor hazajöttél? — Igazad van — mondta a férje, és kiment a konyhából. Később, vacsora közben a fiatalasszony mégegyszer sorra vette a füzetek csomagolását, a számtan kettest, a konnektort. Bűntudatos hallgatás volt a válasz; ugyan mit is válaszolhattak volna. Elmosogatott utána, rendbetette a konyhát, elrakta a szekrénybe a vasalt holmit, kikérdezte a gyerekeket. A fiúnak feladott öt szorgalmi példát számtanból, másnap délutánra. Lefekvés előtt még kimosta a hivatali köpenyét a kislány iskolaköpenyével együtt, s negyedórával előbbre állította a vekkert, jusson idő reggel a vasaláshoz is. Mindenki lefeküdt már. Nézte magát egy percig a tükörben, a szeme alatt sötétlő gyűrődéseket, a szája szögletén mélyülő ráncot. Vele egykorúakra gondolt, olyanokra, akik még ma is a húszhoz közelebbinek látszanak. • Öt óra tájban hozta a telefonüzenetet az emeleti szomszéd. Kopogtatott az ajtón, mert nem szólt a csengő. A kislány is kiszaladt a kopogásra, aztán trappolt vissza a szobába a hírrel, magával rántotta az öccsét a rekamiéra. — Haj-rá Fradi! Anya túlórázik! — Nem bírtak magukkal; egymásba gabalyodva henteregtek a szőnyegen, amikor a nagyanyjuk rájuk nyitott. — Ejnye, hát mi ütött belétek — csóválta a fejét az öregasszony. — Vacsorára aztán mit főzzek, halljam csak, mit ennétek? — Dehogy küszködik vele édesanyám! — szólt át a konyhából az apjuk. Éppen végzett a konnektorral. — Majd találunk valamit. — Azért enni csak kell. — Majd eszünk zsíros kenyeret. Nem halunk éhen, igaz, rajkók? Játszunk egyet addig nagymamával..., no, mi a szavazat? — Juj de jó! Juj de jó! — kiabáltak ütemesen a gyerekek. Az öregasszony aggályoskodott. — Ügy ám, és a lecke? A leckével mi lesz? — Kész a lecke — mondták a gyerekek, kicsit bizonytalanul, mert tapasztalták már a kikérdezéseknél, hogy a tudásban sosem lehetnek biztosak. De az apjuk már szedte is elő azt a társasjátékot, mellyel karácsonykor játszottak először és utoljára, mert csak négyesben lehet vele igazán jól játszani. Nem születtem szentnek se megváltónak csak embernek dajkálhat a föld megalázókat gaznak magasodnak közöny s érdek összefonódhat mint Inda a bokrokon és lehet így vagy úgy egymással rokon emberré nőni csak nyárfaként töprengő tudhat ki mindent ismerni akar s nem áll rajta bosszút a zűrzavar keze nyomán felderengnek színek szimmetriák s nyugalmasabb lesz e borzas világ nő és tágul egyre világot formáló képzelete keresi a közös gondolat biztos otthonát melyben már érdemes botladozni tovább és megszerkeszteni az annyiszor megálmodott tiszta harmóniát Nem hullhatunk szét Mennyi az évetek honnét tekeritek az élet fonalát hogy barnára fest a nap tüze mi mégis mint a bolygók az űrben törvényszerűen összetartozunk és nem hullhatunk szét miként a vándorló meteorok Már egyre többet üldögél a két kezét ölébe ejtve. Az inge lassan rátapad. Atfülledt alma lett a teste. Estére énekelni kezd a víz megduzzadt lábfejében. Szendergő jázmin bólogat a májfoltok alatt fehéren. Ásványok és hajszálerek betellő testet általjárják. A mész fogában fölriad s a vérén át elhagyja ágyát. A földuzzadt izmok mögött a csontjait puhító nyár van. Megédesülnek mellel a sók és nedvek évadában. Az ínyén avas íz fut át: a gyomrát torkig rántja reggel. Burkok forognak legbelül, s egy málnaszem körül a tenger. Már egyre többet üldögél, El-elbóbískol. Álmos. Sziromkéz: pelyhes rózsaág ütődik hasfalához. A szürke Mercedes két utasával csaknem hangtalanul suhant végig a pozsonyi Obchodná utcán. Felszáguldott a Várhoz, rátért a Mudroií útra, majd balra kanyarodott. Néhány perc múlva megállt a tekervényes utca terebélyes gesztenyefái alatt. A kocsi pislogó fényei elsötétültek. — Innen már gyalog kell mennünk! — suttogta a kormánykerék mögött ülő férfi, Kurt Dümmler, — jóllehet senki sem mutatkozott a közelben. Társa, Otto Schenk beleegyezőleg bólintott. Kiszálltak a kocsiból, kiléptek a sötét éjszakába. Schenk tarisznyát vitt a kezében. Leereszkedtek az enyhén lejtősödő terepen. A szűk utcát mindkét oldalról sűrű sövény szegélyezte. Magas növésű cserjék és a gyümölcsfák szinte áthatolhatatlannak tűntek a csillagtalan éjszakában. Körös-körül nyomasztó csend. — Itt kell lennie! — tört fel mindkettőjükből csaknem egyszerre az elfojtott kiáltás. Megálltak a kertajtó előtt, amelynek drótsövényén rozsdamentes pléhtábla hirdette alig olvashatóan, hogy ezt az utcát valamikor Nezabúdková-nak nevezték. Az elvirágzott orgonabokrok hátterében megpillantották a kert közepén kimagasló villát. Elfakult, seszínű falai elütöttek a környező fatörzsektől. A kísérteties csendet csak néha-néha szakította meg a tücskök távoli cirpelése. Előzőleg már nappali világításnál is terepszemlét tartottak. Egy ideig még feszülten figyeltek, majd Schenk tompított hangja törte meg a csendet. — Nos hát indulunk? — Gyerünk! Elsőnek az izmosabb testalkatú Kurt Dümmler mászott át a kerítésen. Schenk feladta a bőrtarisznyát, majd követte őt. Füleltek, de semmi gyanúsat sem észleltek. Hangtalanul folytatták útjukat a kert puha pázsitján. Vén diófa állta útjukat, melynek terebélyes ágai a háztető eresze alá értek. — Ördögbe is... — jajdult fel Kurt s kezével arcához kapott. — Mi lelt? — tudakolta ijedten Schenk, majd Kurt Dümmlerhez lépett, aki jobb kezével tapogatta homlokát. —Majd kiloccsant a szemem az istenverte faágtól — sziszegte és haragosan tekintett felfelé. A fatörzsnek támaszkodtak, szemügyre vették az alig hat méternyire lévő yillát. Időnként, alig észrevehetően, megzörrent a fák lombja. Kurt mindannyiszor a torkában érezte szívét dobogni. A csendet Schenk izgatott suttogása szakította meg: — Ott van, ni! Dümmler abba az irányba nézett, amerre Schenk csaknem láthatatlan keze mutatott. Vagy húsz centiméterrel a talajtól egy vaskerettel ellátott sötét ablak körvonalai bontakoztak ki a kékes színű fal hátteréből. Egy ideig nézegették, majd nesztelenül közelítették meg. Schenk lehajolt s kezével kitapogatta az ablakot. — Az ördögbe is! Zárva van! — káromkodott halkan. — Valamennyi kis ablaktábla üvege sértetlen — állapította meg. Ideges kézmozdulattal a tarisznyából két gumikesztyűt vett elő. Az egyiket Kurtnak nyújtotta. Azután előkotort egy üvegvágó gyémántot. Vágott üveg gyenge reccsenése hallatszott, utána pedig tompa pukkanás. Schenk bedugta kezét a kis résen, és rövid motoszkálás után megtalálta a vasreteszt. Elsőnek Schenk bújt be a nyitott ablakon. Némi tapogatódzás után lassan leereszkedett, Dümmler a nyitott ablakszárnyat tartotta. — Jöhetsz te is — suttogta, s Kurt követte. Az áthatolhatatlan sötétségben még fokozottabb mértékben füleltek, de semmi sem mozdult körülöttük. A zseblámpa üvegének tapasszal borított villanyégője csupán piciny rést hagyott szabadon. Halvány fénnyel végigpásztáztak a helyiségen. Az egyik sarokban bútortöredékeket láttak. Volt ott roskatag pamlag, egy ruhaszekrény, két régimódi szék faragott támlával és kitépett kárpitozással. Közvetlenül az ablak alatt egy hordót találtak, melyből gyümölcshulladék áporodott szaga áramlott. Mellette különféle kerti szerszámok, távolabb egy ócska kályha rozsdás váza sorakozott. A fénykéve megállapodott a pincelépcsőn, amely a csapóajtő előtt végződött, az meg a villa folyósójába torkollott. — Innen kell kezdenünk a számolást. A lépcsőtől számított negyedik burkolatkocka balra a fal mentén. Pontosan emlékszem az adatokra — Schenk hangja minden kétséget kizárt. Dümmler hallgatott, Schenk pedig két lépést haladt előre a lépcső irányában. A fénysugár megvilágította a betonkockát, amellyel kikövezték a helyiség padlózatát. — Ez az! — súgta Otto, és Kurtnak adta át a zseblámpát. — Te világíts, én majd ások. Úgy helyezkedj el, hogy a fény el ne áruljon bennün. két! Vasrudat vett elő, amelynek lapos végét óvatosan a burkolatkockák közé helyezte. Az egyik kockát kiemelte és nesztelenül a fal mellé tette. A többivel már szerszámok segítségével végzett. Dümmler visszafojtott lélegzettel figyelte társa lázas munkáját és az egyre tornyosuló anyaghalmazt. — Nem létezik! Ilyen mélyen nem lehet... — dörgedezett Schenk. Kiegyenesedett és kabátujjával törülte le a verejtéket homlokáról. — Tévedtem volna? Fészkes fenét! Hiszen sajátkezűleg ástam el. Tizenöt centiméternél mélyebben nem lehet — latolgatta félhangosan. Már húsz SZABAD FÖLDMŰVES A Színek, szimmetriák Terhes asszony
