Szabad Földműves, 1968. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1968-12-21 / 51-52. szám
Kutyakiállításon jártam nyugaton Nem nevezem meg sem az országot, sem a várost, ahol a szépségversennyel egybekötött kiállítás lezajlott. Egyes kutyatulajdonosok felette érzékeny lelkek és tietedtziglen elátkoznának, mert neveltjükről nem nyilatkoztam kellő csodálat hangján. Vagy rám uszítanák az ebet. Maga a kiállítás két részre tagozódott. Egy komoly és tanulságos, az ún. szolgálati kutyák osztályára, beleértve a vadászebek megszámlálhatatlan változatát. A másik mulatságosabb volt, a főleg éltesebb aszszonyságok által szabadon elővezetett „díszpéldányok“ tömkelegé. A kiállítás egyik szépreményű résztvevőjével már a vonaton megismerkedtem. Tulajdonosnője az ablak melletti helyre ültette védencét, hogy ne „unatkozzon“ az únott pofájú bulldog. Szeme sarkából állandóan engem lesett. Gazdája ezt az állat „faji jellegének“ tulajdonította, az éberség csalhatatlan megnyilvánulásának. Közben elmagyarázta „Bulli“ származástörténetét, nemes elődjeit, fel- és lemenő rokonságát. Ki tudná leírni a kutyának csúfolt furcsa négylábúak töméntelen fajtáját! Egyesek özönvíz előtti, rég kiveszett hüllőkre, mások hölgymenyétre, nyúlra, macskára, bárányra hasonlítottak. De volt ott öklömnyi nagyságú gömböc éppúgy, mint kisebb pianínónak beillő, őskori szörnyeteg. Ezeket a csaholó, ugató, acsarkodó szépségjelölteket rövid pórázon vezették gazdáik amúgy körbekörbe. A kutyabíró közben szorgalmasan jegyezgetett, a zsűri tagjai izgatottan vitatkoztak e négylábúak bájairól és kellemeiről. Hiába, ezt is érteni kell! Két „kutyamama“ olyan leplezetlenül szemérmetlen eszmecserét folytatott mellettem pulijaik párosodási módozatairól, hogy belepirultam. Egy belapított képű pekingi fajkutya alighanem „fejjel rohant a falnak“, mögötte kényeskedő fajtársa, egy szúrós szemű spicc, megtévesztésig hasonlított egy császári adóvégrehajtóra. A mopszlinak csak szivart kellett volna dugni a foga közé, hogy egy öregedő színigazgató benyomását keltse. Valamennyi állatot szemlátomást halálosan untatta a kutyaparádé. Egyedül a kiállítás területén hevenyében elültetett néhány csenevész akácfa örvendett , hallatlan népszerűségnek. Gyér számuk miatt azonban csaknem engem szemelt ki „póznának“ egy kis tacskó, amelynek farkcsóválása felért az egyetemes gépesítés csodáival. A körséta befejeztével következett a nemes származású ebek csinosítása, fésülése, kefélése, rizsporozása, hogy csak úgy szikrázott minden. Soron volt az értékelés, szépségkirályválasztás és díjkiosztás. Azt mondják, férfi akkor sem mond ható csúnyának, ha egy fokkal szebb az ördögnél. Nos hát ez a mondás úgy látszik a himkutyákra is érvényes. Egy Pu cula névre hallgató borzalma san rút eb például díjnyertes lelt, jóllehet a természet szeszélye csúfos játékot űzött a szerencsétlennel. De látták volna, micsoda keletje volt! A kutyakisasszonyok majd megvesztek utána. Tulajdonosnője szemrebbenés nélkül 50 font sterlingre srófolta fel az ismeretlen állatok kereszteződéséből származó förmedvény taksáját, csupán egyszeri használatért! Elutazásom előtt megtudtam, hogy gazdájának árdrágítása ellenére számos „hajadon“ esengett Pucula kegyeiért. De a kuvasz becsületére legyen mondva, minden rútsága mellett gerinces „férfiúnak“ bizonyult: nem adta be derekát az istennek se. Ha női látogató érkezett, ímmel-ámmal szagolgatta, majd sértődötten a szekrény mögé bújt, keresztülhúzva gazdája haszonleső szándékait. Lám, kutyák között is vannak önérzetes férfiak. K. E. „Addig jár a korsó a kútra, amíg eltörik" — mondja a magyar közmondás. A képen látható medvemancs tulajdonosa nagyon szívesen látogatta a méhészeket. Egy alkalommal, mikor megriasztották, a méhes köröli tiiskésdrót felszakította a medve talpát. Mivel sok kárt okozott az alsóktibíni járásban, lelövési en gedélyt kértek az EFSZ tagjai a közép-szlovákiai kerülettől. Az engedélyt megadták — és Zázrivá község határában a méhészkedő medvét puskavégre kapták az említett EESZ vadásztársaságának tagjai. J. M. H. VADASZBABONÁK A babonák, az előítéletek mindinkább elhalványulnak, a kísérletek már nyugdíjba is vonultak. A „szerencsétlenséget hozó előjelek“ némelyike azonban még ma is közszájon forog, legalábbis vidéken. Akárcsak a közmondásnak, idézetnek, szólásmondásnak, úgy a babonás hiedelemnek is megvan az eredetük, „múltjuk“. De lássunk néhány példát a sok közül, amelyek vadászok között ma is a felszínre kerülnek. A.z őzhívósíp Józsi bátyám annak idején nemcsak nagy vadász voit, de nagy tréjamester is. Nem adta egy vaklóért, ha sikerült valakit beugrasztania. Vadászkollégái már ismerték, -s nem dőltek be ugratásainak. Sőt, sokszor ő lett a céltábla. De egyszer aztán bombasikert aratott az öreg! Nagy társaság készülődött őzbakvadászathoz. Józsi bácsi, a házigazda ez egyszer távol maradt a viccektől. Indulás előtt azonban előhúzott zsebéből egy Jütyülőt. Két fujókája volt, mint valami hangoló sípnak. Mutatja a többieknek és így szólt: — Nézzék uraimI Most vettem ezt az őzhívót. A suta hangját utánozza. Erre a bak beugrik, lepuffantjuk és kész. Azzal a szájába vette, belefújt, de mifene. A csodafütyülő néma maradt. — No-né! — szólt az öreg. — Ezzel meg mi lett? Az előbb még szólt. Ojra próbálta, de hiába. Meg se mukkant. A társaságot elfogta a kíváncsiság. Mindegyik meg akarta nézni a sípot, javítani szerettek volna rajta. Végül egy idősebb technikus vette a kezébe. Forgatta, nézegette, babrálgatta, majd a szájába vette és jó erősen belefut. S mi történt? A következő pillanatban emberünk füstfelhőbe burkolódzott. S mire leült a felhő, egy igazi kéményseprőt láttak a szoba közepén. /A sípnak volt egy furfanyja. Ha az egyik fújókáján ment be levegő, akkor a sípnak csak egyik hangdobjába jutott, amely üres volt, de ha a másikba is belefújtak, akkor annak hangdobjában levő festéket a levegő mozgásé a fújó melletti apró lyukakon a sípoló szeme közé vitte. Erős fújás esetén valóságos felhőt árasztott.) Hogy a póruljárt megharagudott-e, azt nem mondta el az öreg, de a társaság tagjai egyértelműen megjegyezték: — Józsikám, ez bombavicc volt! l%az, a békülést néhány liter megbánta, de Józsi bátyámnak megérte. A sípot azóta is becses emlékként őrzi. BUDAI JÓZSEF „Ha éjszaka kuvikmadár huhog az ablak előtt, vadászni ne induljunk.“ Amíg nem létezett rádió, tévé stb., a falu népe többnyire korán tért nyugovóra, hogy korán kelhessen. Éjszaka rendszerint csak olyan lakás ablakából szűrődött ki fény, ahol súlyos beteg mellett virrasztónak. A fény pedig odacsalogatja a bagolyféléket, így a kuvikot is. A súlyos beteg azután a délelőtt folyamán rendszerint meghalt, mert — amint a közmondás tartja — „hosszú betegségnek halál a vége“. Akik tehát az „intelem“ ellenére hajnalban mégis útra keltek, visszatérve gyakran hozzátartozójuk vagy falubelijük hűlt tetemét találták, amiért szemrehányást tettek maguknak. „Ha macska szalad át az úton, forduljunk vissza!“ Ne feledjük, hogy a vadászat valamikor az „urak“ kiváltsága volt, akik dehogyis jártak volna gyalog. Az utat keresztező macskától azután nem egyszer megbokrosodtak a lovak s néha felborították a batárt — urastul. Egyesek szerint már akkor is vitáztak róla, vajon az urak felborulása tényleg „szerencsétlenség“ volt-e, vagy ... „Aki reggel apácával találkozik, maradjon otthon, mert rossz hírre kell felkészülnie!“ Ez a baljós hiedelem főleg a városokban tartotta magát, nevezetesen az egykori koronázó városban. Ugyanis a századforduló körül több volt Pozsonyban az apácakolostor, mint manapság — mondjuk — a mozi. Ha valaki haldoklott, apácát fogadtak a beteghez a hozzátartozók. Aki tehát reggel apácával találkozott, az kevés kivétellel halállhírnöknek tekinthette, aki „szerencsétlenséget“ hozott. Arról viszon hallgat a krónika, vajon a beteg életben maradt-e volna, ha otthon maradnak a vadászok? Legtalálóbban talán Madách szavaival fejezhetnénk be egy letűnt kor csökevényeit: „örüljünk, okosabb világ van, örüljünk, hogy mi élünk abban." („Az Ember Tragédiája, hatodik szín.] Kozics Ede
