Szabad Földműves, 1968. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1968-12-21 / 51-52. szám
SZÁRÁT OVI kenyér-6 8 Bizonyára mindannyian ismeritek azt a kedves kis dalocskát, amelyet a gyermekek szoktak énekelni a karácsonyfa alatt, vagy névnapon: „Kenyérke, kenyérke, válaszd ki a párodat...“ De hát amióta élet az élet, a kenyér ünnepe, a friss kenyér illata, mely magában foglalja a nap melegét, mindig nagy ünnepnek számított. Ez persze törvényszerű. A földműves által kitermelt kenyér életünk alapja. És mennyire nyugodt egy olyan nép, amely tudja, hogy évről évre több a kenyere. S nálunk, a Szovjetunióban ez a kenyér több mint 165 millió tonna évente. A Csendes-óceán partjaitól egészen a Balti-tengerig százezrek és százezrek szorgoskodtak, hogy ennyi legyen, és ebből a hatalmas számból kivette részét a szaratovi terület is. Nem kevesebb mint 3 millió 703 ezer tonna, vagyis több mint 226 millió púd búzát, rozsot, árpát termelt. S míg ezek a számok itt fekszenek előttem, mindig elémtárul egy kép, amelyet a kalinyini járásban lévő Lenin kolhozban láttam. Kinn a határban tisztították a gabonát, a tisztítógép oldalát hatalmas kalácsok díszítették, s közben Vlagyimir Iljics Leninnek egy mondása a kenyérről. Hát igen. Ha dolgozunk, ha kenyeret termelünk, akkor is Leninre gondolunk. Mert a határban szorgos munka folyik, minden szem gabonáért meg kell küzdeni, minden szem gabonát meg kell őrizni. Hisz a kenyérben rejlik a nép, a nemzet ereje. S a múlt évben jó alkalom volt arra, hogy öszszehasonlításokat tegyünk. Az első szovjet aratás eredményeit hasonlíthattuk össze fél évszázad után. Hogyan is volt? Amikor még szinte kézzel szedegettük össze a gabonát a földekről, s amikor a polgáriháború viharában csak egy egészen kis terület maradt, mely a haza számára termelte a kenyeret. S ez a kis föld a Volga partján terült el. De még itt is a fehérek szolgálatába szegődött kozákok garázdálkodtak. S a földműves ott állt a földeken, s nemcsak földművesként állt ott. hanem harcosként is. Hol fegyverrel, hol ekével a kezében küzdött az ország kenyeréért. Az éhező munkások mindent megtettek annak érdekében, hogy segítsék a földműveseket. S a földművesek, akik szívükben lángoltak a forradalomért, minden szem gabonát megmentettek. Mert kellett a kenyér, kellett a harcosoknak és mindenekelőtt a gyerekeknek, a jövő nemzedékének. A szaratovi földművesek 1918-ban 14 millió púd gabonát adtak a moszkvai és pétervári dolgozóknak. S ha ma le akarjuk mérni a fél évszázad alatt megtett utat, akkor innen kell indulnunk, illetve azt kell látnunk, azt a hősi harcot, amíg a 14 millió púdból 226 millió púd lett. Ezt a két szám fejezi ki a legjobban azt a hatalmas fejlődést, amelyet népünk, a szocialista országépítés útján megtett. Az a terület, amelyet a múltban úgy szoktak emlegetni, hogy nincsenek távlatai, képtelen a fejlődésre, a Volga-mente gabonaraktárává vált és soká sorolhatnám, vajon minek köszönhető ez. De talán elég. ha egyetlen dologról emlékezünk meg. Mindenekelőtt elektrifikálni kellett a sztyeppét. Gazdasági épületeket kellett teremteni, gépi berendezésekre kellett szert tenni és így tovább. Persze ne feledkezzünk meg az emberről, aki csodálatosképpen együtt nőtt e nagyszerű korral, együtt nőtt műveltségben, világnézetben egyaránt. Ma kultúremberként él a sztyeppén, ő, az új, a haladó teremtője. De ha már a szaratovi kenyérről beszélünk, szükséges, hogy elmondjuk azt is, hogyan terem ez a kenyér. Hogy évről évre csökken az önköltség, kisebb a szemveszteség. A Volgapartl sztyeppéken nem kevesebb, mint 1600 „K—700-as“ óriástraktor hasítja a földeket. Mindegyik 200 lóerős. Ez annyit jelent, hogy három régi traktor helyett dolgozik egy. Vagy vegyük például a gabonatisztító berendezéseket. Több mint 550 valóban korszerű gép tisztítja a gabonát. Óránként 20—40 tonna megtisztított mag ömlik belőle és 50 ember munkáját helyettesíti. Természetesen ez még nem minden. Például a „Dekábriszt“ szovhozban, ahol a mechanizáció a lehető legmagasabb szintet éri el, külön prémiumot kaptak a gabona minőségéért. De nemcsak ebben a szovhozban, hanem általában millió és millió rubelt fizetnek prémiumként azért, mert a kitermelt gabona kitűnő minőségű és nagyon Jó tulajdonságokkal rendelkezik. Persze ehhez az szükséges, hogy jól megalapozzuk a termést, s jól előkészítsük a talajt. Például a Gorkij kolhozban minden termesztett növény számára külön technológiát dolgoztak ki. S hogy garantálják a jó termést, illetve a jó minőséget, minden egyes dolgozót érdekeltté tettek. Valamenynyi dolgozó „minőségi igazolást“ kapott. De ml ez? Egy olyan bizonylat, amelybe műszakonként feljegyzik, hogy ez illető dolgozó milyen minőségű munkát végzett. S íme, napról napra növekszik a munkafegyelem, kiki (.level arra. hoev becsületesen tegyen eleget kötelességének. Természetesen a magasabb hozamok elérése nem egyszerű dolog. Feltétlenül szükséges a gépi berendezések rendszeres karbantartása, a talajművelés szakszerű elvégzése, a vetőmagvak helyes kiválasztása és a munka jó beosztása. Ogy mint az iparban, a mezőgazdaságban is szükséges, hogy a dolgozók jó árut adjanak ki a kezükből, mégpedig olyan árut, amelyért vállalják a garanciát. S mindent egybevetve ezek a tényezők valóban jól befolyásolják a munkák menetét. De nemcsak a növénytermesztők tértek rá a minőségi munkára, hanem az állattenyésztők is. Az emberek tehát dolgoznak. Becsületesen. Mindent megtesznek annak érdekében, hogy többet termeljenek, hogy az ország évről-évre gazdagabb legyen. Még abban ez esetben is maximális erőkifejtéssel dolgoznak, amikor szárazság sújtja a vidéket, és bebizonyítják, hogy képesek dacolni és győzedelmeskedni á természettel szemben. A szaratovi terület kombájnosai műszakonként 3—400 mázsa gabonát csépelnek és olyan hősök, mint Ivan Kubanov, Vaszilij Malcev, Vlagyimir Tyeplov több mint 17 ezer mázsás teljesítménnyel fejezték be az aratást. Az eredmények analízisa, amelyet a területi pártbizottság plénuma végzett, megmutatta, milyen hatalmas munkát végeztek a pártszervezetek, amelyek 170 ezer kommunistát tartanak nyilván szervezeteikben, földművelőket, értelmiségieket, munkásokat egyaránt. Persze a távlatokról is kell beszélnünk, s meg kell mondanunk azt is, hogy ezek a távlatok nagyszerűek. A szaratovi terület földművesei vállalták, hogy növelik a termőföld mennyiségét, és az ötéves tervet négy év alatt teljesítik. S e feladatok teljesítése érdekében mindent megtesznek, hisz mindanynyian annak tudatában dolgozunk, hogy elvégezzük azt a nagy munkát, amelyet apáink kezdtek, s elérjük azokat a távlatokat, amelyeket a leninizmus eszméi tártak fel előttünk. VALENTYINA doktor Még mielőtt megismertük volna, rengeteget hallottunk életéről, munkájáról. A szaratovi Higiéniai Intézetben dolgozik immár tizenhat esztendeje. De előbb még magáról az intézetről, amelyből bizony nagyon kevés van a világon. Az itt dolgozó szakemberek kizárólag a földművesek életkörülményeivel, egészségvédelmével foglalkoznak. Ebben a kutatóintézetben őrködnek a földműves élete, egésszége felett. És a kutatók munkája nyomán megváltoznak a munkakörülmények, a traktorok vezetőfülkéjében, az istállókban, s általában a mezőgazdasági üzemekben. A fehérköpenyes emberek állandóan kapcsolatban vannak a földművesekkel. S így mintegy együtt készítik el a legkülönbözőbb munkahigiéniai és egészségvédelmi előírásokat, amelyek mindenekelőtt azt szolgálják, hogy a korszerű technika feltételei között se szenvedjen kárt az ember egészsége. Ám az intézet nemcsak kutatómunkát végez, hanem konkrét segítséget is nyújt a falvak dolgozóinak. Többek között ők dolgozzák ki az urbanisztikai terveket, s ők szorgalmazzák elsősorban a faluszépftési akciókat. „Mindenekelőtt tekintse meg az albumunkat“ fogad Valentyina doktor. Szép, lágyan ívelt szemöldöke, barátságos szeme — egész lényéből melegség, szeretet sugárzik. Lapozgatja az albumot és magyaráz. — Ez lesz itt a Gyekabriszt szovhoz főutcája — mutat ujjával egy képre. Szép házak sorakoznak rajta egymás mellett, mindenütt kertek, fák, hatalmas iskola, mely üvegből és betonból készül majd el, üzletház stb. A szovhoz mindössze tíz éves. Tulajdonképpen az egész terv úgy készült el, hogy egy hatalmas gyümölcsöskertté változtatja a falut. Azután megtekintjük a felépítendő városok makettjét, s ezeknek mind-mind el kell készülni. S mindez az emberért, az ember életkörülményeinek megjavításáért történik, azért, hogy munkájával még jobban a társadalom javára válhasson. — Az architektusok azon fáradoznak, hogy miként lehetne a legszebben elhelyezni a házakat és épületeket — magyarázza Valentyina — mi viszont azzal törődünk, hogy az új település megfeleljen minden tekintetben az egészségvédelmi előírásoknak. Hogy az emberek tiszta levegőt szívjanak, gyönyörködhessenek a fák zöldjében és hogy lakásaikban soksok fény és nap legyen. Valentyina Alekszandrovna Komonova a „nap követe“ falvainkon. Annak az osztálynak a vezetője az egészségvédelmi ínétzetben, amely az új településekkel foglalkozik. Tudományos munkáját mindenütt elismerik. Valentyina doktor a tudományok kandidátusa. Ha az ember megismerkedik ennek az asszonynak az életével, spinte el sem tudja képzelni, hogy honnan termett benne annyi energia, akarat. Hisz mindaz, amit átélt, több embernek is elég lenne. ... Az asztalon fehér liliomcsokor, a szobában szétömlik illata. Feláll, kinyitja az ablakot. Elgondolkodik és mesél. Arról az élményről, amikor befejezte a főiskolát, első munkahelyéről, ahol mint orvos fogadta már a pácienseket és aztán egyik napról a másikra fasiszta hordák törtek hazájába. A fiatal Válja minden felkérés nélkül jelentkezett a katonai parancsnokságon, hogy vegyék be önkéntesnek. És egyszerre megvált a rendelőtől, a fehér köpenytől, a fehér sapkától. Szaratov utcáin egyenruhában jár-kel most már Valja, s a vállán a rangjelzése. Az orvosi szolgálat főhadnagya. Az ajkán még fel sem száradt édesanyja könnye, lelkiszemei előtt még ott van édesapjának arca, ahogy elbúcsúztak. Igen, az édesapja. Az öreg szaratovi fémmunkás. Nemrégen hívták be katonai szolgálatra idősebbik fiát, Pétert, most elment Válja is, s odahaza csak a pici Zsenyka maradt. De még ő is azt súgta Válja fülébe búcsúzáskor: „Ha kell, én is utánad megyek majd.“ A háború útjai kiszámíthatatlanok és beláthatatlanok. Egymás után jönnek városok — Sztálingrád, Szervszk, Kurszkij, Dug, Ukrajna és mindenütt katonakórházak, sebesült hazafiak százai. És Válja tudott vigasztalni. Gyógyított és vigasztalt. Kezével végigsímított a szenvedő katonák homlokán. S bár szíve összeszorult sokszor, mosolyognia kellett. Mosolyognia, hogy bátorítson, hogy erőt adjon. És egy őszi reggel nem látták szokásos ruhájában a sebesültek kedvelt orvosukat. Válja értesítést kapott: meghalt a bátyja. Nem sírt. A háborúban az asszonyok magukba tudták fojtani fájdalmukat. Nem volt idő arra, hogy saját bajaikkal törődjenek. Naponta száz és száz kötés, jónéhány operáció, s mindig készenlétben kellett állni. Mert mindennél fontosabb az ember. Amikor Varsó körül folytak a harcok, a kórház egy közeli kis városkában helyezkedett el. S ebben a kórházban valóban rengeteg sebesült feküdt. A fiatal orvos tizenöt órán keresztül nem lépett el az operációs asztaltól. — Pihenjen le, doktor — szólt hozzá egy fiatal ápolónő. — Már csak könnyebb sebesülések vannak. — Jó, lepihenek egy keveset. — S még ki sem lépett a helyiségből, amikor a mentőkocsiból egy fiatéi katonát hoztak ki hordágyon. A sebesülés nagyon súlyos lehetett, a katona eszméletlenül feküdt. Váljának eszébe jutott öccse. Visszafordult a terembe és szokott nyugodtságával adta ki az utasítást: „Fektessék az asztalra!“ Aztán megbetegedett Válja. Az orvosoknak nagy erőfeszítésébe került, hogy életben tartsák. Az ágyból felkelve, mikor már kissé megjavult állapota, újból kellett tanulnia járni. De ő nem adta fel a küzdelmet. Nem tért haza, hanem rendkívül rövid időn belül, hatalmas akaraterővel felépült, és ment tovább a fronttal Berlinig. Aztán végétért a háború, Válja hazatért és a harc folytatódott tovább. Rengeteget kellett dolgozni. Közben családot is alapított. De arra is jutott az idejéből, hogy nyelveket tanuljon. És most, Valentyina Alekszandrovna azért küzd, hogy az emberek számára kellemessé, széppé tegye környezetüket. Éjszakánként gyakran van világosság az ablakában. Könyvek fölé hajolva dolgozik és mint ahogy fiatal korában a Nagy Honvédő Háború idején, most sem ismeri a fáradtságot. Kitűnő szakember, jó édesanya, kiváló pedagógus és nagyszerű ember. I Az oldal anyagát Jakov ]i Gorelik elvtárs, szerkesz- S tőségünk vendége, a szaratovi Komunyiszt című ij najnlap főszerkesztőhe- <[ lyettese írta és állította össze.
