Szabad Földműves, 1968. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1968-12-21 / 51-52. szám

Egy őszt éjsttum Varjas határába vaddisznók jöttek, és az erdő lábánál elterülő Barlangtor okban összeturkálták a szántókat. Alaposan, a feltsmerhetetlenségíg öszszeturkálták; barázda, nem barázda, tarló vagy burgonyájáig, minden összekeveredett, leginkább Piává környékére hasonlított, ahova olyan borzasztóan odasóztak az olaszok. Csoda hát, ha JuráS—Konopny aznap reggel ama pusztulás láttán annyira elkeseredett, hogy mire hazaért, a világ minden vaddisznaját elátkozta.

— Szégyen . . . gyalázat, — mondogatta mindenkinek, aktvei csak találkozott.

Még a bíró is — ámbár jél fülére rosszul hallott, s különben sem szívesen mozdult ki a kemence mellől — még ő is kiment a Barlangtorokba. Mindent alaposan szemügyre vett, nagy bölcsen bólogatni kezdett és kijelentette, hogy:

— Kénytelenek leszünk ..,

Összeült tehát a tanács. A községházán hosszan folyt a szó a vaddisznókról és borzalmas tetteikről, míg végül is arra a következtetésre jutottak, hogy észhez kell téríteni ezt a szemét népséget, mármint a vaddisznókat. Különböző javaslatok hangzottak el a szélkeréktől a madárijesztőkig, de megegyezni semmiben sem tudtak, mivel a vaddisznókat illetőleg elég rossz tapasztalataik voltak.

— Szélkerék ... Mit szélkerék? — vonta kétségbe az ötlet életrevalóságát a fél lábára sánta Putera Janó. — Ha szélkereket csináltok, szelet is kell csinálnotok.

Az ám, a varjasiak ugyan szélkereket tudtak csinálni, de még milyet! A szélcsinálásban azonban nem voltak valami jártasok. Szél nélkül meg mit ér a szélkerék. Ha nem jön a szél, jönnek a vaddisznók és körültúrják a szélkereket. Talán, ha körmenetet rendeznének egy kis szélért. De akkor várni kellene vasárnapig, vasárnapig viszont...

Éppen hétfő volt.

Hosszas tanácskozás után végülts az őrség mellett döntöttek. Szóval hatalmas tüzeket raknak, előszedik a régi tepsiket, s azokat verve, kiabálva fogják járni a határt.

Ügy is történt. A kisbíró a döntést ktdobolta, s a varjastak estefelé már indultak is az ócska tepsikkel a határba. Eleinte rendkívül szórakoztatta őket a dolog. Főleg az ifjúságot, mivel a fiúknak nagyszerű alkalom adódott, hogy itt-ott a bokrok mögött megtapogassák egy kicsit a lányokat. A vaddisznók is elmaradtak. Örültek is a varjasiak, hogy örökre elriasztották a bestiákat, holott csak a lármát volt nehéz megszokni a vaddisznóknak. Mikor látták, hogy a cirkusz éjszakáról éjszakára megismétlődik, kapták magukat, s amíg a varjasiak a Barlangtorokban ordítoztak, széttúrták a káposztásföldeket.

Kemény káromkodásba kezdtek a varjasiak, mivel maguk is belátták, hogy földjeik a vaddisznóknak megtetszettek, s valahol a közelben ütöttek tanyát a rusnya bestiák. Az őrködéstől is kezdett elmenni a kedvük, főleg a lányos szülőknek. Az öreg Kolena elindult egyszer, hogy Katenka lánya után néz. Az Uhríkék szénapajtájában találta Snopkó Stefannál. Kaíena kapott a nadrágszíjai, Stefan meg olyan litániát hallhatott, hogy másnap az egész falu tudta fejből. Csakhogy ezzel nem segíthettek a dolgon. Csak a pletyka és a megszólás kószálta be miatta a falut.

— Kutyálkodnak, ahelyett, hogy őrködnének — keseregtek a varjasi vének.

— Éppen ezek fognak őrködni — mondogatták — hiszen ezeknek a saját becsületük sem drága.

Az lett aztán a huzavona vége, hogy a lányokat otthon hagyták. A fiúknak meg azonnal elment az őrködéstől a kedvük. A nagy, világos tüzek ugyan mindenfelé égtek, de mi haszna, a legények tepsiükkel együtt vidáman horkoltak mellettük.

A vaddisznók lassan a tüzet is megszokták. Sőt, még az előnyeire Is rájöttek. Felforgató tevékenységüket a tüzek fényénél kezdték művelni, s hol itt, hol ott olyan lyukat ástak a varjasiak szántójába, hogy az egész falu csodájára járt. Nem egyszer megtörtént az is, hogy a legénykék egész kondákat láttak. Felháborodásukban a legközelebbi fára. Dehát mit ártanak az ilyen hangok össze is szidták a bestiákat, amint sikerült felmászniok a vaddisznónak?! A helyzet ismé tanácskozásra kényszerítette a varjasiakat. Vasárnap délután ült össze a vezetőség teljes létszámban. Szokásukhoz híven nagy hoszszan tanácskoztak, s végülis halált szavaztak a vaddisznókra.

— Agyon kell őket verni, a bestiákat! — zengte ökölbe szorított kézzel fúrás Konopny.

— Hajtóvadászatot rájuk — kiabálták harciason mások.

— Agyonlövöldözzük a szemét népséget — fenyeget tőztek azok, akiknek puskájuk van otthon.

Lelki szemükkel máris látták a vért, az agyonvert vaddisznókat, a megrakott, zötyögő szekereket, amint diadalmenetben végigvonulnak a falun. Büszkeség dagaszotta mellüket, csupán a fél lábára sánta Putera Janó csóválta hitetlenkedve a fejét.

— Hát igen, agyon lehetne őket verni — mondta — csakhát ne feledjétek, hogy a vaddisznó nem veréb. Emi lékezhetnétek még szegény Buökóra, azt is jól elintézték.

A varjast vezetőségben meghűlt, a vér. Emlékeztek ők Buökó esetére, hogyne emlékeztek volna! Felhasította egy kan a térdétől a torkáig. Rémes volt. Ott, helyben kilehelte a lelkét. Elgondolkoztak tehát, meghánytákvetették a dolgot minden oldalról. Semmi kedvük sem volt Buckó sorsára jutni. Dehát dönteniük kellett. Mit szólna a falu? Minek ülnek a vezetőségben, ha még a vaddisznókkal sem tudnak elbánni? Meg aztán... Ki tudja? Mire sor kerül a vadászatra, a vaddiszhók el is kotródhatnak máshová kárt csinálni. Így hát a vadászat mellett döntöttek.

Harmadnapra rá, alighogy virradni kezdett, máris gyülekeztek a bírónál: fura Patyk egy háromméternyi muskétával, Kropáö, Kolena, Uhrík és Závor ócska, rozsdamarta kanócos puskával. Rypák valami vízözön előtti pisztolyt hozott magával, Poruba egy revolvert, Hrubec is hozott valami fegyverfélét, amit még a törökök dobhattak el a kertjében, tavaly fordította ki a földből az ekéje, de a rozsdától már fel sem lehetett ismernt. főbb nem is emlegetni. Snopko úgy felfegyverkezett, mint valami disznóölésre: két kardra emlékeztető kést dugott a csizmaszárba, otthon meg készen várta a hurkatöltő meg miegymás. Kró minden eshetőségre számítva, állig felfegyverkezett. Olyan volt, mint egy sündtsznó. A sekrestyés rangjához méltóan egészítette ki a fegyvertárat, a mozsárágyút vonszolta magával, amiből úr napján szoktak durrogtatni a templom mellett. Talán még a vadászatra is magával cipeli, ha a bíró a dolgot meg nem sokallja. — Uramisten, te meg mit akarsz? — meredt rá csodálkozva. — Nem mehetsz mozsárágyúval a vaddisznókra.

— Bízd csak rá — fuldokoltak a nevetéstől a férfiak — előbb ráülteti a vaddisznót az ágyúra, aztán ....

Szóval nevetésből nem volt hiány, amíg a bírónál ültek. A lelkesedés sem hiányzott. „Az ördög tudja, hol vannak a vaddisznók" .. . örvendeztek magukban. Egyre szaporodtak. A falu végén villákkal és fejszékkel felszerelt férfiak csatlakoztak hozzájuk. Most már egy egész csapat indult a Sziklás felé, ahol — állítólag — a vaddisznók tanyáztak. Ot közben nevetgéltek, tréfálgattak, hencegtek, de minél közelebb kerültek a vaddisznók feltételezett rejtekhelyéhez, annál inkább kopott az arcukról a mosoly, s egyre több kéz lopakodott a fülek mögé egy titkos vakaródzásra. Bárhogyan is nézzük, vállalkozásuk nem volt tréfadolog. Egyre csak Buökó felhasított teste lebegett a szemük előtt. Hallani vélték szörnyű, fájdalmas kiáltozását. Nem csoda, ha a hideg futkározott a hátukon.

Mire a szikláshoz értek, hárman hiányoztak.

— Disznóság — mérgelődött Kropáö, miközben maga is azon törte a fejét, hogy tűnhetne el észrevétlenül.

Hátul valaki gondterhelten kérdezte a szomszédjától:

— És a fára nem mászik fel a bestia?

— Ugyan — nyugtatta meg a szomszéd — a vaddisznó nem, csak a medve.

Az érdeklődő természetesen megkönnyebbült. Hangasan felsóhajtott. A varjasiak a Farkasveremnél megálltak. Itt kellett volna megszervezni a hajtókát, szétállítani a puskásokat, és a bíró intésére megkezdeni a vadászatot. Meg is kezdték volna, de a bíró szokásához híven csak ténfergett, ne adj isten, hogy munkához lásson. A férfiak sem mozdultak. Csomókba verődtek, vakargatták a fülük tövét és bizalmatlanul tekintgettek a Sziklás felé. Csak Jurás-Konopny eszmélt fel hébe-hóba. Látva, hogy így semmire sem jutnak, kivált a többi közül, s emelt hangon így szólt:

— A fegyveresek hozzám!

Szót fogadtak. Szépen körülállták és várakoztak.

— Kropáö elmegy a Nyeregbe — osztogatta a páráncsókát fúrás — Kolena a patakban marad, Závor...

— Aha, hogy parancsolgat — bökte oldalba Kropáö Uhríkot. — Éppen úgy, mintha értene hozzá...

— Ez a senki — vetette oda Uhrík mérgesen, hogy nem ő parancsolgat.

— Uram bocsá, azért, mert valamikor a katonaságnál frajter volt? ...

— Nem úgy! — kiáltott Uhrík mérgesen — Kropáö marad a patakban és Kolena megy a Nyeregbe. Kolena fiatalabb ...

„Már kötekedik ...“ gondolta Kolena. „A nyálasl Mi 6 itt?"

Hangosan azonban ezt mondta:

— Á nyeregbe nem megyek.

— Nem akaródzik az úrnak — böffentett mérgesen Uhrík, de örült, hogy Kolenát nyilvánosan megalázhatja.

— Menj, ha akarsz — rántott vállán Kolena.

— Én? ... Miért én? — vágott vissza Uhrík. — Nekem nem túrták fel a földem a disznók.

— Szép polgár! Csak azért, mert neki nem túrták fel a földjét a disznók, vadászni sem menne.

— Nem fogom a tiédet menteni.

— Talán kértelek? Aha, milyen beképzelt.

— Te vagy beképzelt.

— Te meg egy közönséges ökör vagy! — buggyant ki akaratlanul is a haragra gerjedt Kolenából.

Uhríknak sem kellett több. Hogy ő ökör? ö, a falu harmadik gazdája? Ö?

— Én? ... Én vagyok ökör? — düllesztette ki szemét s magára mutatott.

— Te! — Kolena nem tágított.

— De én? ...

Uhrík ökölbe szorított kezekkel már • nyomakodott is Kolenához. Kolena szétvetette lábát, s ha nincs a többi férfi, olyan verekedés kerekedett volna, amilyet a Farkasverem még nem látott. De a férfiaknak hosszú rábeszélés után sikerült megszelídíteni őket. Uhrík mégis a földhöz vágta a puskáját, aztán megfontoltan fölemelte, fontoskodó mozdulatokkal a vállára illesztette, s megindult hazafelé.

— Leökrözní azért nem hagyom magam — morogta visszafojt ottan.

Elment. A férfiak irigykedve néztek utána, majd végülis mozgolódni kezdtek.

— Tovább! — szólalt meg valaki türelmetlenül.

A többi viszont hallgatott, mint a csuka.

— JuráS... — szólalt meg ismét az iménti hang.

— Parancsolgasson Uhrík, — mondta sértődötten JuráS, és kissé távolabb leült egy korhadt tuskóra.

A férfiak jó ideig hallgattak. Aztán mintha meggondolták volna, fészkelődül kezdtek. Itt-ott egy-egy gúnyos mosoly is megjelent az arcukon, a szomszédok sugdosni kezdtek egymásnak valamit, ami azt jelentette, hogy az emberékei már nem érdekli a vadászat. Csak a mozsárágyújától megfosztott sekrestyés nyújtogatta a nyakát bizonytalanul, mint valami gúnár, ha magas fűbe téved.

— Emberek;' én úgy vélem, Jobb lesz, ha együtt maradunk. Így biztonságosabb.

— Te majd hozod a dobot és dobolni fogsz — húzta el a száját JuráS.

— Fogadhattál volna magad helyett valami fehérszemélyt, ha félsz — ugratták mások.

De a derű az arcokra fagyott. Hatalmas durranás rázta meg a levegőt, és sűrű füstfelhő borította be a társaságot. Mikor a füst ahogy-úgy eloszlott. Závort pillantották meg halottsápadtan a földön. A fél kabátja hiányzott, s a puskájából, amit az imént még olyan lovagiasan szorongatott a kezében, csak egy-egy darabka tus hevert mellette a földön.

Bizony, egy kis időbe beletelt, amíg a férfiak magukhoz tértek meglepetésükből. Mi történt tulajdonképpen? Forgatják Závort egyik oldaláról a másikra, keresik rajta a szörnyű sebet, de sehol még egy karcolás sem. Závor meg csak pislog és sóhajtozik egyfolytában:

— Istenem, Istenem, mihez is kezdenek majd az én gyermekeim nélkülem?

— Hiszen semmi bajod — nyugtatják a társat.

Nagynehezen megnyugtatták. Felállt, körülnézett,

s amint megpillantotta puskája maradványait, örömmel jelentette ki:

— No, ha már a puskámat elvitte az ördög, én sem fogok itt ártogatni nektek, inkább hazamegyek.

El is indult. Egyenesen, könnyedén ment, mintha valami nagy tehertől szabadult volna meg. A férfiak utánabámultak, nyelték a nyálukat. Végül is valamelyikük megszólalt:

— Én is megyek, ma még fejszenyeleket kell csinálnom.

— Nekem is kéne. Az asszony ts megparancsolta, hogy délre otthon legyek — nyöszörgi egy másik.

Mint valami gyerekek, szégyenkezve, zavarral küzdve, komoran távoznak egymás után. Az egyiknek ezt, a másiknak meg azt kell még ma elvégeznie ...

A férfiak száma a Farkasvéremben szemlátomást apadt. S mivel már dél is elmúlt, akik maradtak, nagy tüzet raktak s szalonnasütéshez láttak. Miután jóllaktak, szundítottak egy keveset, majd felcihelődtek s csak úgy, találomra neki vágtak a Sziklásnak. Természetesen egy csomóban mentek a sekrestyés nagy örömére. A férfiak nevetgéltek, gyantát szedegettek a fákról, s így az egész dolog valami iskolai kirándulásnak tűnt. Valahogy ünnepélyesen is érezték magukat. Csupán Kolena vágott két qereblyenyelet ügyelve arra, hogy minden percet kihasználjon.

Felmentek egészen a Hajlatig. Itt az erdő lassan átadta helyét a fiatal csemetésnek, melyet illatos tűlevelű bokrokkal teleszórt apró tisztások tarkítottak. Az eget hűvös őszi felhők takarták. Süket és kietlen volt a csemetés, akár a sír. Egyetlen madár sem szólt. Csak a korhadó tülevél szagát lehetett érezni, s egy távoli hegyi patakocska csobogását hozta néha idáig az erőtlen szellő. A férfiak tanácstalanul álltak meg a csemetésnél. Semmi kedvük sem volt tovább menni. Csak Rypák emelte meg egy kicsit egy fenyőbokor ágait, meghajolt, s a félhomályba lesett, mint valami disznóólba, és megkönnyebbülten újságolta:

— Nincsenek.

Mindez nevetséges volt. Mindnyájan tudták, hogy Rypák öt lépésnyire sem lát maga elé, hogy az erdő — kiváltképpen az ilyen csemetés — nem disznóól és a disznók sem fekszenek az útra, mégis ... Valamennyien megkönnyebbülten sóhajtottak fel, s megismételték Rypák szavait:

— Nincsenek. Biztosan elmentek ...

és mégis, mindnyájan érezték, hogy itt még valamit tenni kell. Ezért JuráS-Konopny nagybátran bemászott a csemetésbe, s nyomába szögődtek a többiek is. Muszáj, gondolták. Legalább elmondhatják majd, hogy a Hajlat fölött is voltak a csemetésben. Így haladtak egy kis ideig az ágakat hajtogatva, míg valaki rémülten föl nem kiáltott:

— Vaddisznóki

A sűrű bokrok miatt látni sem lehetett, ami ezután történt. A fenyves hajladozott és ropogott, mintha szélvész kerekedett volna, s emberi jajgatások és sóhajtások vegyültek ebbe a zűrzavarba. Aztán egy durranás, majd egy másik, és egy harmadik is. Egy korhadt, magányos fatörzs porfelhővé változott, s valaki kétségbe esett jajgatásba kezdett, mintha a bőrét nyúzták volna:

Jaj, a lábam ... jaj, a lábam ...

Érthetetlen, reszkető hangok keveredtek egymásba, de egyetlen férft sem látszott sehol. Ha mindezt valaki távolról figyelte volna, bizonyára így sóhajt fel:

„No, varjasiak, nektek már befellegzett!"

Hosszú percek múltak el, míg végre egy fiatal fenyő roskadozó ágat között megjelent egy emberi fej kalap nélkül, összekuszált hajjal. Kropáö volt az, zöldre válton a félelemtől.

— Hol vannak azok az undokok? — kiáltotta torkaszakadtából. — Mindjárt agyonlövöm őket...

De a csemetés fölött csend volt. Csak egy riadt szajkó szállt éles kanyarokban az erdő felé. S ekkor váratlanul egy vidám hang szólalt meg végtelen megkönnyebbüléssel:

— Hiszen az nem vaddisznó volt, hanem egy fatörzs...

A varjasiak egy fél óra múlva már hazafelé ballagtak.

Patyk muskétája horoggá vált, Jorík végigszakította nadrágját, Kolenának a keze rándult ki a helyéből, mikor a gereblyenyelekbe botlott, Snopkó a bal lábára sántított, amit az inge ujjával kötött át, de a vér — az Isten a megmondhatója miért — még azon is átszivárgóit. A harctérről sem jöhettek volna különbül, de boldogok voltak, hogy véget ért a szerencsétlen vadászat. Nevetgélve mondogatták egymásnak:

— Elmentek, a bestiák.

— Sehol sincsenek.

— Megszagolták talán, mire készülődünk.

— Bizony.

— Jó orruk van.

— Biztosan megérezték, mi vár rájuk.

Egyedül Kropáö ment nagy bölcsen, furcsa hosszú léptekkel hátul, födetlen fővel — a kalapja valahol a bokrok között maradt. Kegyetlenül morgott magában. Valahol a lelke mélyén arra gondolt nagy mérgesen, hogy egy ilyen hülyeség miatt kár volt így tönkre tenni magát. Ford.: SZENK SÁNDOR