Szabad Földműves, 1968. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1968-12-21 / 51-52. szám

szemle lag szólt a saigonl rezsimről és ráhá­rított minden felelősséget a tárgya­lások megkezdésének elhúzódására. Azonban ezt a külpolitikai szakértők nem vették teljesen komolyan, mert az amerikai delegáció teljes jogú tár­gyalófél, amely ha akarja, előrevl­­heti az ügyrendi vitát. A párizsi tár­gyalásokkal kapcsolatban is azt mondhatjuk, hogy ügyrendi kérdések, az asztalvita is csak azért húzódik el, mert itt sem akarnak komolyabb tárgyalásokat kezdeni Nixon hivatal­ba lépése előtt. A közel-keleti helyzettel kapcsolat­ban igen felborzolta a kedélyeket Husszein jordániai királynak az az állítólagos nyilatkozata, hogy haj­landó lemondani a Jordán folyó nyu­gati partján lévé, jelenleg Izrael ál­tal megszállt területekről egy önálló Palesztina! állam javára. Ez a lépés alkalmas lenne az arab országok frontjának megbontására. Európában politikai érdekességnek tartják, hogy Franz Josef Strauss köz­vetve benyújtotta igényét a kancel­lári posztra. A Német Szövetségi Köz­társaságban 1969-ben lesznek a Bun­­destag-választások, így már most he­vesnek lelhet minősíteni a vetélkedést Kiesinger utódlásáért, bár a jelenlegi kancellár maga is a kormány élén akar maradni. Nem meglepő, hogy ez a választási csata fölkelti a szélsősé­ges politikai érzelmeket, amelyeknek most Strauss az egyik leghatalmasabb képviselője. Stockholmban befejeződött a Nem­zetközi Világkonferencia, amelyen több mint 50 ország és 19 nemzetközi szervezet 200 küldötte tanácskozott, majd kiadta a jelszót: Vietnam/69 — nemzetközi mozgósítás. E jelszó képe­zi a nemzetközi békemozgalmak közös programját 1969-re. A mozgalom jel­szavai a következők lesznek „Viet­nam a Vietnamiaké“, „Véget kell vet­ni az agressziónak“, „Amerikaiak, ki Vietnamból!“ Franciaország nem valami bíztató helyzetben lépi át az újévet, bár Couve de Murville miniszterelnök legutóbbi interjújában közölte, hogy a nehézségek ellenére nem kell félni a termelés csökkentésétől és a kor­mány mindent megtesz azért, hogy a jövő esztendőben végérvényesen hely­reállítsa Franciaország gazdasági helyzetét, ennek ellenére Franciaor­szágban az árak emelkedésétől és új adók bevezetésétől tartanak. Nyílt katonai diktatúra BRAZÍLIÁBAN ± Határozatlan időre elnapolt parlament ^ Politikai tisztogatás és töme­ges letartóztatás A Béklyókba vert demokrácia A Megoldatlan problémák. AZ OLDALT IRTA ÉS ÖSSZEÁLLÍTOTTÁ: BÁLLÁ JÓZSEF SZABAD FÖLDMŰVES 11 1968. december ZU. C^arsKDDIaÜflClsgiQ 4- Nixon a székfoglalás után tárgyalási sorozatot kezd -4- Párizsban as asztalformáról vitatkozva húzzák a tárgyalások megkezdésének időpontját -4- Lesz-e önálló Palesztin állam -4- Ki lesz a kancellár Nyugat-Németor­­szágban? -4- Franciaországban újabb áremelésektől tartanak -4-Az elmúlt héten igen megélénkült a nemzetközi politika. Az Amerikai Egyesült Államokban politikai nyilat­kozatok hangzottak el. Ezek közül a legjelentősebbnek, a legérdekesebb­nek a posztjáról távozó Clifford had­ügyminiszter interjúját tartják. Való­színű a Fehér Ház sugalmazására is­mét megemlítette, hogy Johnson el­nök még január 20-ig szívesen talál­kozna Koszigin szovjet miniszterel­nökkel. Amint ismeretes, a megbe­szélés témája a rakétaleszerelés len­ne, mert az USA-t igen aggasztja, hogy a Szovjetuniónak igen megbíz­ható védelmi rakétarendszere van. A volt demokrata párti apparátus azzal Indokolja a Johnson—Koszigin talál­kozót, hogy az új elnöknek, Nixonnak hivatalba lépése után igen sok prob­lémával kell megküzdenie és esetleg a közeljövőben nem lesz ideje egy szovjet—amerikai tárgyalásra. Azon­ban, amint a legújabb hírek igazol­ják, Nixon alig melegszik meg az el­nöki székben, máris tárgyalásokat akar kezdeni különböző államokkal. Olyan hír látott napvilágot, hogy ja­nuár 20-a után Európába látogat, ahol megbeszéléseket folytat a NATO meg­erősítéséről és a francia—amerikai kapcsolatok megjavításáról. Valószí­nű, hogy Nixon megbeszéléseket tart majd a nyugatnémet vezetőkkel is, mielőtt sor kerülne egy szovjet­­amerikai csúcstalálkozóra. Ez a prog­ram megegyezik Kissingernek, Nixon elnök külpolitikai tanácsadójának el­képzeléseivel, aki úgy véli, hogy Nixonnak a szovjet találkozó előtt beszélni kell a NATO tagállamaival, hogy fokozzák védelmi erejüket. Washingtoni jelentések szerint a távozó demokrata párti közéleti té­nyezők érvelése nem győzte meg az őrségváltásra készülő republikánuso­kat, szerintük komolyabb jellegű dip­lomáciai kezdeményezést Johnson már nem tehet utódának egyetértése nélkül. Nixon' viszont nem kívánja kötni magát olyasmihez, amivel a de­mokraták már korábban kirukkolhat­tak volna, ha elképzelésük komoly. Moszkvában is az új elnököt tartják potenciális tárgyalópartnernek, amit az is bizonyít, hogy Johnson novem­ber végi Indítványára még nem küld­tek választ. A párizsi tárgyalásokon még min­dig az ügyrendi problémákról és a tárgyalóasztal formájáról vitatkoznak. Az amerikai hadügyminiszter bíráló-HÁBORÚ VAGY BÉKE ? 0 A béke Javára billent a mérleg 0 Három háborús góc 0 Érdemleges tárgyalások csak január 20-a után 0 A „bajok-dosszié“ 0 Amerikát nemcsak Izrael érdekli 0 Az USA nem akar újabb nyűgöt 0 Visszahúzódó politika 0 Lesz-e enyhébb klíma Nyugat-Európában 0 Tárgyalj, ha békét akarsz 0 A béke kerül előtérbe 0 A címben szereplő két sorsdöntő szó, az óévben váltakozva, egymást elsőségi sorrendben felcserélve, na­gyon sokszor szerepelt. Ha vissza­tekintünk a külpolitikai eseményekre, minden túlzás nélkül azt mondhatjuk, hogy nagyon sok megoldatlan külpo­litikai konfliktust, problémákkal teli évet hagytunk magunk után, amit majd az ifjú új évnek minden régi bűnt és hibát félredobva kell ren­dezni, megoldani. Űj, reálisabb szem­lélet kell ahhoz, hogy a világpolitika, a háború helyett a béke felé hajol­jon. Kell már az új út, mert az óév azt mutatta, hogy a régi tele van szenvedésekkel, csalódásokkal, sza­kadékokkal, és fennállt, illetve fenn­áll az a veszély, hogy egy ilyen há­borús szakadékba zuhan az emberi­ség. Az 1968-as évben tehát a háború és béke jegyében küzdöttek a földgo­lyóbis emberei a nemzetközi poron­don. Eltekintve a kisebb tűzfészkek­től, mint például a borzalmas nigé­riai népirtás, a földgömbön három olyan háborús góc volt, amely eset­leg lángba boríthatta volna a világot. Egyidőben fennállt a vietnami hábo­rú kiszélesítésének lehetősége, majd a forrongó Közel-Kelet tartotta rette­gésben az embereket az augusztus 21-i csehszlovák események után pe­dig Nyugat-Európa rejtette magában a háború veszélyét. A sok-sok meg­próbáltatás, rettegés, félelem után mégis bíztató, hogy azt írhatjuk le, hogy a Kelet és Nyugat erőpróbái, a katonai felkészültség demonstrálása után mégis a béke javára billent a mérleg. Hogy miért? Épp erről aka­runk szólni, felvetni néhány gondo­latot évvégi kommentárunkban. Öreg földtekénken az események sajnos még mindig azt mutatják, hogy az erő törvénye uralkodik. „Fegyver­kezz, ha békét akarsz“ — mondja a közmondás. Ez az elv minden kon­fliktus után megmutatkozik. Vajon miért nem volt eredményes az ame­rikaiak vietnami háborúja? Objektív tény, hogy a mocsaras vidék rendkí­vül alkalmas a partizán háborúra, mert a legkorszerűbb hadi-technika sem bírja legyőzni a mocsárhalált rejtő végtelen őserdők partizánjait. Persze a háború sikertelenségének ez csak egyik része, mert az amerikai fegyverek győzelmét elsősorban a vietnami nép önfeláldozó helytállása hiúsította meg, főleg az a tudat, hogy igazságos függetlenségi felszabadító háborút folytatnak. De a helytállás nem lett volna elég. A szocialista országok, elsősorban a Szovjetunió óriási gazdasági és katonai segítsége tette lehetővé, hogy az amerikai és dél-vietnami katonák felszerelése nem volt sokkal korszerűbb a VDK katonáinak felszerelésénél. A szovjet rakétákkal felszerelt légvédelem biz­tosíték volt arra, hogy egyre keve­sebb repülőgép sérthette meg Észak- Vietnam légi terét büntetlenül és hogy napjainkig már közel 4000 ame­rikai repülőgépet lőttek le. Tehát Amerika más kül- és belpolitikai té­nyezőktől eltekintve a VDK katonai ereje miatt is kénytelen volt vissza­vonulni. létesüljön, amelynek a Felszabadítási Front is tagja lenne. Újabban a sai­­goni küldöttség követeli, hogy vonják ki Dél-Vietnamból az észak-vietnami kommunista csapatokat, azonban ar­ról egy szót sem ejtenek, hogy az amerikai csapatok mikor hagyják el Dél-Vietnamot. A fejleményeket ösz­­szegezve megállapíthatjuk, hogy a vietnami háború nem szélesedett ki és remélhetjük, hogy az új évben sor kerül a megoldásra a végleges rende­zésre. A nyugati világ egyik legfontosabb eseménye kétség kívül Nixon válasz­tási győzelme volt. Azonban bár az elnök még a győzelmi mámorban úszik, nem irigylésre méltó a hely­zete. Annakidején Eisenhower tábor­nok az Egyesült Államok elnöke elődjétől Truman elnöktől egy hét lakattal lezárt fiókban, leragasztott dossziét talált, ezzel a felirattal: „Bajok.“ Ilyen dossziét, valószínűleg vastagabbat talál majd Nixon Johnson íróasztalában, bár a távozó elnök utolsó napjaiban igyekszik olyan lé­péseket tenni, hogy a problémák megoldódjanak, azonban erre az idő rövidsége miatt már nem sok remé­nye lehet. Nixonnak tehát pályafu­tása kezdetén elég sok égető problé­mával kell majd megküzdeni. Amint már említettük a vietnami problémák valamilyen módon valószínűleg tár­gyalások útján megoldódnak, de még mindig nyitott kérdés a közel-keleti helyzet. Ismeretes, hogy az Izrael és az arab országok közötti konfliktus idején és később is Amerika majdnem kizáró­lag csak Izraelt támogatta és segítet­te. Azért írjuk, hogy majdnem, mert már abban az időben is voltak olyan amerikai tapogatódzások, hogy mi­lyen módon lehetne olyan politikát folytatni, ami szerint Izraelt is segí­tenék, azonban az arab országokat is megnyernék. Most felötlődik a kér­dés, hogy milyen fejlemények vár­hatók Nixon elnöki székfoglalása után. Köztudomású, hogy Nixon a választási kampányban minden segít­séget megígért Izraelnak. Azonban az utóbbi időkben olyan hírek hallatsza­nak, hogy Amerika csak késve, eset­leg le se szállítja az Izraelnek ígért 50 Phantom típusú repülőgépet. Álta­lános megrökönyödést keltett Izrael­ben Scranton nagykövet kijelentése is, akit Nixon küldött Közel-Keletre tapogatódzás céljaiból. Shcranton hat közel-keleti államot látogatott meg és utána azt mondotta, hogy téves az amerikai politikának olyan jellemzé­se, miszerint Amerikát Közel-Keleten csak Izrael érdekelné. Ezzel kapcso­latban Husszein Jordánia királya ki­jelentette, hogy elégedett Shcranton közel-keleti tevékenységével. Erre Dajan izraeli hadügyminiszter lélek­szakadva rohant New Yorkba, ahol találkozott Nixonnal. Állítólag ő is elégedett a tárgyalásokkal és az a véleménye, hogy Amerikának jobb kapcsolatot kell teremteni az arab államokkal. Azóta már Nyugat-Né­­metország is jelentkezett és közve­títeni akar Izrael és az arab orszá­gok között. Az amerikaiak közel-keleti politi­kájának ingadozása sem véletlen. Tény, hogy a Szovjetunió úgy felsze­relte az arab államok hadseregeit, hogy azok egyre ütőképesebbek, ezt bizonyítja a szuezi incidens is, ahol a szovjet rakétákkal felszerelt egyip­tomi hajó szinte percek alatt elsül­lyesztette a felségvizeket megsértő izareli hajót. Újabban egyre több iz­raeli repülőgépet lőnek le. Ez még csak a kezdet, tény, hogy az arab tömb egyszer olyan katonai potenciá­val rendelkező hadsereget fejleszt ki, amelynek már nem állhat ellen a legkorszerűbb izraeli hadsereg sem. Ehhez hozzájárul még az a tény is, hogy a Szovjetunió földközi-tengeri flottája megakadályozza az USA be­avatkozását egy esetleges konfliktus esetén. Az erőviszonyok tehát a Kö­zel-Keleten úgy alakultak, hogy az USA kénytelen más politikát folytat­ni és inkább a megegyezés felé hai­tik, vagyis helyesebben a szemben álló felek megegyeztetése felé. A közel-keleti háborús gócpont te­hát a mostani erőviszonyok és a két nagyhatalom politikai tevékenysége szerint remélhetőleg nem fejlődik nagyobb háborús tűzfészekké. A harmadik veszélyes góc a cseh­szlovákiai augusztus 21-i események után keletkezett Nyugat-Európában, helyesebben a NATO reagálása rej­tett magában esetleges háborús ve­szélyt. Ugyanis az első napokban a Varsói Szerződés öt tagállamának hadmozdulata kétségbe ejtette az Észak-Atlanti Szövetség Szervezete tagállamait, főleg Nyugat-Németor­­szágot. Ügy vélték, hogy az öt állam katonai ereje olyan nagy, hogy át­szaladhatnak Nyugat-Európán. Ezt egyes katonai szakértők még ma is reálisnak tartják. Azonban a legna­gyobb ijedelmet az idézte elő, hogy az Amerikai Egyesült Államok nem tulajdonított az eseményeknek túl nagy jelentőséget és bizonyos kö­zönnyel figyelte a fejleményeket. Jel­lemző, hogy Amerika a NATO had­ügyminisztereinek értekezlete után sem hajlandó emelni a nyugat-európai államokban állomásozó amerikai ka­tonaság létszámát. Az amerikaiak kö­zönye persze ebben az esetben sem véletlen. Elég gondot okoz nekik a belpolitikai eseményeken kívül Viet­nam és Közel-Kelet. Nem akartak újabb nyűgöt a nyakukba, mert lát­ták, hogy a közel-keleti helyzethez hasonlóan egy nyugat-európai háború is kilátástalan lenne. Ezek után felvetődik a „nyűgök“ és „érdekszférák“ gondolata. Ha alapo­san figyeljük a világ külpolitikai ese­ményeit, fokozott politikai tevékeny­ség vagy konfliktus elsősorban ott alakul ki, ahol egy nagy hatalom ér­deke ezt megkívánja. Azonban amikor csökken a kérdéses területen a nagy­hatalom érdekeltsége, az illető állam segítsége vagy esetleges beavatkozása nyűggé, tehertétellé válik. Lényegé­ben erre alapozható az USA átmeneti visszahúzódó politikája is, amire ter­mészetesen kihat a Kelet és Nyugat között kialakult erőegyensúly is. A Szovjetunió rakéta- és tankfölé­nye komolyan aggasztja a nyugati agressziós köröket és természetesen elsősorban Amerikát, amely főleg táv­bombázó repülőgépekkel és nagyobb­­számú atommeghajtású tengeralattjá­rókkal igyekszik ellensúlyozni a fö­lényt. Mindent egybevetve a katonai szakértők úgy vélik, hogy a Kelet- Nyugat katonai potenciája megköze­líti egymást, és esetleges konfliktus esetén mindkét fél iparának 75 szá­zaléka, lakosságának pedig egyhar­­mada pusztulna el. Ezek az adatok pedig azt bizonyítják, hogy a hábo­rúból lényegében nem kerülne ki senki sem győztesen. Furcsán hang­zik, de épp az őrült fegyverkezési hajsza csökkenti a háború lehetősé­gét, az egyik fél sem meri vállalni a kockázatot egy háborús konfliktus kirobbantására, mert az százmilliók életébe és rendkívül nagy értékek el­pusztításában mutatkozna meg. Jelen­leg tehát még menti a békét az erő­politika, a fegyverkezési hajsza, azon­ban jó lenne Iha az új évben a „fegy­verkezz, ha békét akarsz“ jelszó he­lyett, „tárgyalj, ha békét akarsz“ jel­szót írhatnánk le. Az óév végén, az új év elején min­dig a megbékélést reméljük és ebben a reményben szeretnénk, ha a fegy­verek helyett az észé volna a sző. Lehet, hogy az amerikai januári el­nöki őrségváltás reálisabb politikát hoz és talán Nyugat-Európában is enyhébb klímára számíthatunk főleg akkor, ha a Német Szövetségi Köz­társaság élére dr. Gusztáv Heinemann a mostani igazságügyminiszter kerül­ne, aki nem tartozik a háborús hié­nák közé. Már 1950-ben tiltakozott Nyugat-Németország újra felfegyver­zése ellen és újabban olyan törvény­­javaslaton dolgozik, ami szerint, i háborús bűnök nem évülnének el. Az új évben teihát megvannak á reális lehetőségek arra, hogy a há­ború helyett inkább a béke kerül elő­térbe és a béke győz a háború fölött. Brazíliában múlt hét péntekén a kormány határozatlan időre szélnek eresztette a kongresszust, vagyis a parlamentet. Egyúttal felhatalmazta Arturo da Costa e Silva tábornagyot, a Brazíliai Államszövetség elnökét, hogy rendeletekkel kormányozzon, hatálytalaníthassa a Legfelső Bíróság ítéleteit, belátása szerint visszahív­hassa a szövetségi államok kormány­zóit és hogy helyettük újakat nevez­hessen ki. Felhatalmazása van Costa e Silvának arra is, hogy a brazíliaiak­tól 10 évre megvonhassa polgári jo­gaik gyakorlását. Alighogy a kormány kihirdette 'ezeket a súlyos alkotmánymődosító intézkedéseket, az ország legnagyobb városainak utcáit ellepték a katonai és rendőrségi osztagok. Még pénteken rács mögé került az ellenzék több mint 200 vezetője, közöttük két volt köztársasági elnök, a szociáldemokra­ta Juscelino Kubitschek és a polgári radikális Janio Quadros, őrizetben van ugyancsak Carlos Lacerda, Gua­­nabara szövetségi állam volt kor­mányzója is, akiről ismert, hogy szél­sőséges konzervatív erők szószólója. Az ostromállapot légkörében folyó tisztogatás nemcsak kifejezetten el­lenzéki politikusokat érint, hanem a tisztikar többé-kevésbé demokratikus érzületű tagjaira, az újságírókra, va­lamint a papság egyes rétegeire is kiterjed. Sőt a kormányt hivatalosan támogató ARENA (a Nemzeti Megúj­hodási Szövetség) bizonyos parla­menti csoportjára is, amely nem voll hajlandó hozzájárulni Marcia Alvera ellenzéki újságíró perbefogásához, aki — vádlói szerint — „megsértette a fegyveres erőket“. Persze a Marcia Alvera körül ki­robbant ellentétek csak ürügyet szol gáltattak a hadsereg szélső jobboldal: szárnyának, hogy ultrareakciós rezsi met keltsen életre. Mikor Arturo da Costa e Silva tá bornagy tavaly március 15-én elfog lalta az elnöki széket, úgy látszott hogy a nemzeti megbékélés jelszavá­val porondra lépett államfő, bizonyos normalizációt teremt Brazília köz­életében. Nem számolta ugyan fel kö­vetkezetesen mindazon antidemokra­tikus intézkedéseket, melyeket előde Castelo Branco tábornagy hozott, de elhatárolta magát oly szélsőséges jobboldali elemektől, amilyen Ade­­mar de Barros, Sao Paulo volt kor­mányzója, vagy a már említett Carlos Lacerda. Biztatónak tűnt az is, hogy Arturo de Costa e Silva komoly erő­feszítéseket tett a rohamos infláció megakasztására. Ám a régi politikai pártok feloszlatása után megalakult kormánypártban, csak úgy mint az ellenzékiben sokkal inkább érvénye­sültek a politikusok személyi ambí­ciói és érdekei, mint komolyan ve­hető politikai koncepciók. Nem sike­rült véget vetni a pozíciókért és funkciókért folyó tülekedésnek. És ami mindennél fontosabb, Brazília nagy gazdasági problémái, az oly égetően fontos strukturális változta­tás, a földreform, az elképesztően nagy szociális ellentétek érezhető csökkenése megoldatlan maradt. A braziliai átlagmunkás bére még min­dig szánalmasan alacsony. Mindez széles alapot teremt a de­mokratikus erők tömörítéséhez, ame­lyek azonban még nem eléggé szer­vezettek. Másrészt a hadsereg veze­tőinek szélsőséges jobboldali csoport­ja minden demokratikus kiállásban, vagy megmozdulásban „kommunista felforgatást“ lát — és mint a leg­újabb fejlemények, valamint a sajtó­­szabadság teljes eltiprása is mutatja — semmitől sem riad vissza, hogy biztosítsa a nagyburzsoázia uralmát. Az Egyesült Álamok, melyre a leg­kevésbé sem közömbös, hogy mi tör­ténik Brazíliában, még nem foglalt állást az új,puccshoz, de az eddigi ta­pasztalatok után — amennyiben nincs mit tartania az amerikai beruházások és egyéb érdekek veszélyeztetésétől — várható hogy „beletörődik“ a puccsba. Szírt A kilátástalan vietnami háború, — amely az USA-nak évi 30 milliárd dollárjába kerül — késztette Johnson elnököt a novemberi elnökválasztás előtt, hogy választási taktikai okok­ból bejelentse Észak-Vietnam bombá­zásának feltétel nélküli megszünte­tését. Bár ez a lépés nem csökken­tette Nixon elnökké választásának esélyeit, a másik oldalon megcsillant a remény, hogy a párizsi tárgyalások elmozdulnak a holtpontról és végre eredményekre vezetnek. Azonban a saigoni rezsim minden módon fékezte és fékezi a kibontakozást és ma még csak annyit mondhatunk, hogy az ér­demleges tárgyalások valószínűleg csak január 20-ika után kezdőknek, amikor Nixon hivatalosan is átveszi az USA-ban az elnöki funkciót és a Párizsban lévő amerikai küldöttség élére új diplomata áll. Nehéz a ki­bontakozás, mert a saigoni rezsim csak Hanoival akar tárgyalni, tehát a négyoldalú tárgyalások helyett to­vábbra is a kétoldalú tárgyalásokhoz ragaszkodik. Viszont a Dél-Vietnami Nemzeti Felszabadítási Front képvi­selete Buu Kiem vezetésével már teljes létszámmal Párizsban van és négyoldalú tárgyalásokat sürget, ame­lyen el akarja érni, hogy Dél-Viet­­n am ban egy olyan koalíciós kormány

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom