Szabad Földműves, 1968. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1968-12-07 / 49. szám
A fák őszi lombhullása Tiszta, verőfényes őszi napokon ki ne csodálkozna, gyönyörködne a falevelek hullásában? Kiben ne ébresztene költőies hangulatot a sárga, vörös, a barna és zöld színárnyalataiban ékes őszi lombok pazar színpompája? Természetesen, olyanok is akadnak, akik nemcsak gyönyörködnek, de elgondolkoznak, mi lehet az őszi lombhullás oka? Milyen változások mennek végbe a levélben, mielőtt lehull, milyen belső ritmus szabályozza fáink lombvesztését? Minden élőlénynek — igy a növényeknek is — legjellemzőbb tulajdonsága a környezetéhez való alkalmazkodás. Jelentős alkalmazkodást kiváltó hatása van a földrajzi helyzetnek, az éghajlatnak. Földünk minden égövében a fejlődés évezredei folyamán sajátosan jellemző növények alakultak ki. Rajtuk felismerhető az éghajlathoz vató alkalmazkodás jelei. Éghajlatunkon az évszakok periodikus vissza-visszatérő szakaszos váltakozása élesen rányomja bélyegét évelő fás növényeink életére. A minden évben rendszeresen visszatérő tél ismételten megakasztja zavartalan életfolyamataikat. A napsugarak időtartalmának rövidülése korlátozza a tápláló anyagok átalakulását (asszimiláció], a hőmérséklet alacsony foka gátolja a sejtekben lejátszódó élettani folyamatokat. A fa a lehűlt talajból nem képes vizet és benne oldott szervetlen anyagokat felvenni, az erősödő hideg megakasztja a növekedést és elpusztítja a finomabb szerveket. Ezzel kapcsolatban fáink növekedése nem egyenletes. Az évszakok ritmusos váltakozásával tavasszal rohamosan megindul — nyáron erőteljesen folytatódik — majd ősszel teljesen megáll, fáink nyugalomra térnek. Az asszimilációs folyamat átmeneti szüneteltetése miatt őszszel a levelek nem működő fe- I es leges szervvé válnak, s nagy felületük miatt ilyenkor még hátráltatják is a növény fennmaradását. A levélhullás hasznos alkalmazkodás (a külső hatások évezredes halmozódásának eredménye), amely bevésődött lombos fáink életébe, ügyannyira, hogy ősszel olyankor is levetik lombozatukat, ha történetesen melegházban tartjuk őket. . Szubtrópikus éghajlatú vidékeken — eltérően a mi éghajlatunktól — esős évszak váltakozik egy szárazzal, s ehhez alkalmazkodnak az ott élő növények. A tikkasztó száraz időszakban vízforgalmuk megakad és ilyenkor is sok fa leveti lombozatát. így vészeli át az év kedvezőtlen időszakát. Csakis az örökké nedves és meleg trópusok növényei — bizonyos részüket melegházakból, botanikus kertekből ismerjük: zöldellnek egész éven át szüntelen. Ne gondoljuk azonban, hogy a „nemlombhullató“ növények sohasem cserélik leveleiket. Pl. a fenyők, tuják stb. Náluk is a levelek fokozatos cseréje szükségszerű folyamat. A levél — mint a többi szerv is — keletkezése pillanatától ^öregszik, életképessége állandóan csökken. Az öregedő levelekben lelassul az asszimiláció, a kész táplálóanyagok (asszimilátumok) eláramlásának üteme, az enzimek tevékenysége. Az öregedés folyamán — akár az emberi szervezetben — káros, kiválasztott anyagcsere-termékek, szerves savak, felesleges sók, besűrösödött olajcseppek, etiléngáz stb. halmozódnak fel a levelekben. A működésre már képtelen levelektől a fa iparkodik megszabadulni az úgynevezett „örökzöld“ esetében is. Ez biológiai szükségszerűség. Az örökzöldek is megújítják leveleiket, de leveleik levetése és újak keletkezése egész év folyamán tart, fgy ez a folyamat nem szembetűnő. A lombos fák azonban nyugalmi állapotba való áttérésükkor egyszerre vesztik el lombozatukat. Vajon miféle láthatatlan biokémiai folyamatok idézik ezt elő? Ősszel megkezdődik a levelekben levő, a növény számára még hasznosítható anyagok szétbontása és e termékek a fa kérgébe történő szállítása, felhalmozása. A levél nagy molekulasúlyú keményítő, cukor és fehérje vegyületeinek kisebb molekulájú anyagokká történő lebontását (hidrolízia) különleges enzimek végzik. Mivel az enzimek lebontási munkájához energia szükséges, a légzés erőssége fokozódik a levelekben. A levél ilyenkor már tápanyagokat nem alakit át, s így az erős lélegzés a levél sejtjeinek, azok alkotó anyagainak erős« oxidálásához, bomlásához vezet. Lombhullás előtt a növekedést segítő hormonok (auxlnok) mennyisége is rohamosan csökken. A lombhullást megelőző változásokból leginkább a levelek színváltozása szembetűnő. Egyes fajok (éger, fagyai) levelei zölden hullanak le, többnyire pedig lehullás előtt megvörösödnek (meggy, korai juhar) vagy megsárgulnak (hárs, nyír, juhar). Mi idézi elő ezt a színváltozást? A levél zöld színanyaga, a klorofil is elbomlik, és sárga, vörös s narancs színű elemek, úgynevezett karotinoidok halmozódnak fel. Antociánnak nevezett színanyagok is keletkezhetnek a levélhette Az utóbbiak jellegzetessége, hogy a sejtnedv savasságának vagy lúgosságának mértéke szerint a vöröstől a kékig a legkülönbözőbb színárnyalatok jelennek meg a levél színezetében. Az itt-ott megmaradt zöld klorofil, a sárga és vörös karotinoidok, olajcseppek, illetve a kék antocián színeinek kombinációja eredményezik az őszi fák ismert tarka színpompáját. A levél végleges megbarnulása viszont már a sejtek végleges elhalását jelenti, úgynevezett posztmortális, azaz halál utáni jelenség. Szöveti elváltozások készítik elő a levelek ágról történő leválását. A levélnyél talpában úgynevezett leválasztó réteg keletkezik. Ez a réteg a levelek lehullása előtt alakul ki közvetlenül egyetlen sejtrétegből. A sejtek másodlagos osztódása következtében később két- vagy többrétegűvé válik. A leválasztó rétegben a sejtfal anyagainak feloldódása következtében a sejtek közötti kapcsolat megszűnik. A leváltást előidéző sejtfal-feloldás is enzimes folyamat. Az enzimműködés kö vetkeztében végül is a leválasztó réteg sejtjei legömbölyödnek, elvesztik egymással kapcsolataikat. A leveleket olykor már csak a középen áthaladó szállítónyaláb erősíti az ághoz, és később ez is elszakad. A leszakadást a levél saját súlya, a ránehezedő eső- vagy harmatcseppek idézik elő. Az esőcseppek ütései, a légáramlatok, szélrohamok tömeges levélhuliást idéznek elő. A levél hullása a seb behegedésével ér véget. Az ágakon behegedt levélnyálsebeket levélripacsnak nevezzük. A fás növények számára a lenül lőtt levelek anyaga nem vész el nyomtalanul. A levelek ugyanis a gombák és baktériumok közreműködésével élkorhadnak, anyaguk humusszá, később ásványi vegyüietekké nomlik. Ezeket a fák gyökerei ’elvehetik^és táplálékként felhasználják. Ezen kívül a lehulott lombtömeg a fák fejlődése szempontjából kedvezően befoyásolja a talaj szerkezetének kialakulását. Juhász Árpád Az „Olomouc 68“ kiállításon a fólia használatát is bemutatták a nézőközönségnek. Fotó: KruäSinsky Fagvvédelem - habbal Egy kanadai kutatóintézetben végzett vizsgálatok azt mutatták, hogy a paradicsom és más növények jól megvédhetök a fagy ellen, ha a fagyos hajnal előestéjén habanyaggal terítik be őket. A sűrített levegővel habaritott anyag a tűzoltáshoz is használt hab egy változata, nagyrészt állati hulladékból készülő proteinkészítmények (1:20 arányú) vizes oldata. A krémszerű anyagot kézi szórófejekkel — mintegy 30 cm széles és 5—12 cm vastag csíkokban — szórták a palántákra. A talajmenti fagyoknál, amikor a hőmérséklet a hajnali órákban a talaj felszíne felett 12 cm-re mintegy —4 C fokra, és közvetlenül a felszínen —7 C fokra hűlt le, a védő habréteg alatt 3,2 C fok volt a hőmérséklet. Az este terített hab másnap reggel 10 órakor még hatékony réteget képezett, bár némely palánta csúcsa már kilátszott alóla. Az ellenőrzéshez használt — habbal nem takart — növények levélzete rövidesen elpusztult. A habbal takart növényzet sértetlen maradt. A leveleken hagyott hab mintegy 24 óra múlva kezdett szétesni és 48 óra alatt csaknem teljesen eltűnt. A vizsgálatok azt mutatták, hogy a habnak sem a növényzetre, sem az emberre nincs pontos meteorológiai gyakorlati alkalmazás leg nagyobb nehézsége az, bogy nincs pontos meterológiai előrejelzés (márpedig a hab fölösleges alkalmazása költséges! ) s nem készült még megfelelő szóróberendezés. Kézzel egy kb. 60 méter hosszú palántasor beszórása mintegy félórát vett igénybe. gy-zv
