Szabad Földműves, 1968. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1968-11-30 / 48. szám
A CSENGŐ Ősz elején történt. Barátommal halászni készültünk. Egész héten szép idő volt, de amikor korán reggel hozzájuk mentem nehéz felhők ültek az égen. Tanakodtunk mitevők legyünk. Azután úgy döntöttünk, hogy közelebbi helyet keresünk, nem megyünk távoli vízre halászni. Így is történt. A víznél jó hely után néztünk, majd megkezdtük a halászatot. Fél óra múlva újabb halásztárs érkezett. Dicsérte a helyet, láttam fáj a szíve, vagy éppen azon bosszankodott, miért nem érkezett hamarabb. Halásztársunk is lehorgonyzóit a közelben. Szétrakodás közben elővett egy kis csengőt, megrázta, csörög-e, utána elmagyarázta, azért hozta, mert a közelben két „marhanagy“balin rabol, s az egyiket ő akarja megfogni. Később megtudtam, azért a csengő, mert a balinok nem itt, hanem kicsit távolabb tanyáznak és az orsó berregését ide nem hallaná meg. Az úgynevezett balinozó horogját csengővel és csalihallal felszerelte, majd visszatért hozzánk és beszélgetni kezdtünk a halászatról. Elmondta, ezen a helyen, ahol horgom van, tavaly tizenkétkilós pontyot fogott egy fiatal fiú. Hozzátette, fene egye azt a halat, nem az öreg halász horogjára akadt, hanem egy tejfelesszájú fiúéra, aki talán akkor tartott először horgászbotot a kezében. Újdonsült ismerősünk előszedte nyári élményeit, amikor olyan harcsacsapások voltak (de csak neki), hogy minden horgásztársát ellátott hallal, mert ugyebár azokra nem mosolygott a szerencse angyala. Aznap miránk se mosolygott a szerencse. Ritkán rezdült a nyél vége és a tarisznyába fia hal sem került. Közben únottan cserélgettük az elázott kukacokat, de mindhiába. Barátunk eközben tovább mesélte élményeit: „Higgyék el a tegnapi eset igazán nagy volt. Ott, ahol a part ki van rakva kövekkel, ott történt. Az egyik halász, talán véletlenül, talán hanyagságból nem rögzítette a parthoz a botját. Egyszercsak loccs, volt horog, nincs horog. Volt nyél, nincs nyél, máris úszott a vízben. Mivel mély volt a víz, egy másik horog segítségével igyekeztek az úszó készséget elfogni, ami sikerült is, de a koma „megúszott.“ Hajaj, de mit számított ez, amikor a horgon nyolckilós ponty ficánkolt! .. Ekkor meszólalt a csengő. Barátunk felpattant ültéből és nyílsebesen elvágtatott. Útközben kiabálta: „Megvan a bestia!“ A csengetyűzés alábbhagyott, és a bokrok között két fiú somfordált. Pár perc múlva barátunk lógó orral visszatért és szidta, átkozta a gyereknemzetséget, hogy így beugratták. Estefelé üres tarisznyával és egy újabb vidám élménnyel gazdagodva poroszkáltunk hazafelé. Adamcsik Ferenc A TENGER MÉLYÉNEK REJTELMES LAKÓI A közismert jánosbogarakon és egyéb világítórovarokon kívül egyes mélyvízi tengeri állatok is különleges fényforrásoltkal, illetve világító berendezésekkel rendelkeznek. Amíg azonban a tűzlegyek és jánosbogarak fénysugárzó „vegyszerét“ már sikerült elemezni és részben mesterséges úton is előállítani, addig a különböző mélyvízi halak, a csillagállatok, a kővirágok, valamint az úgynevezett tengervillózást előidéző parányi rákfélék titkát eddig még nem tudta ellesni a tudomány. A forró égövi tengerek lakóinak többsége „lencsékkel“ felszerelt, nagyszerűen fejlett világító szervekkel rendelkezik. Fényszóróhoz hasonló „szemaforjuk“ szinte félelmetesen hat a búvárokra. A tintahal vagy pokoli vámpír potrohából két, 3—3 cm hosszú, hátrafelé világító tapogató dudorodik ki. Ha el akarja „oltani“ fényszóróit, tarsolyaszerű rekeszeibe húzza bé tapogatóit és szemhéjhoz hasonló lebennyel zárja el őket. A déli tengerek mélyvízi állatjai közül a csodalámpa nevű őslény fejleszti a legkápráztatóbb fénypompát. — Lissman professzor megállapítása szerint a világító tengerlakók nemcsak párjuk csalogatására, hanem a raj együvé tartására, veszély esetén pedig riadózásra is használják fényjelző berendezésüket. — A mélyvízi állatok nem állítják elő fénykészletüket maguk, hanem olyan sugárzó bektériumokat termelnek ki szerveikben, amelyeknek működését vegyszerek segítségével bevagy kikapcsolják. A sugarak színét is képesek váltogatni, de fénytermelés tekintetében mégsem „önellátók“. A világítórovarokkal ellentétben tehát bátran állíthatjuk, hogy a mélyvízi fényforrások felkutatása terén még csak a kezdet kezdetén áll a tudomány. Feljegyezte: K. B. Mérgező-e a halak vére? A béka, mint csali Már a múlt század végén, pontosabban 1888-ban többen is állították, hogy az angolna vére, bőr alá fecskendezve vagy közvetlenül a vérkeringésbe jutva nagyon mérgező. Sőt, azt is megállapították, hogy a bőr alá fecskendezett angolnavér háromszor olyan gyorsan ható méreg, mint a szemüveges kígyó (kobra) mérge. Az angolnavérben (más halak vérében is) előforduló ichtyotoxin okozza ezt a mérgező hatást. Ha a vért 70 fokon főzik vagy gyomrunkon át jut a szervezetünkbe, akkor nem érezhető a mérgező hatás. A' halvér tehát csak akkor mérgező, ha nyílt sebbe kerül, erre pedig néha horgászás vagy haltisztítás közben adódhat alkalom, ezért óvatosan kell bánni a hallal és a késsel. Az újabb kísérletek alkalmával különféle halak vérszérumát (a véralvadás után, a vérlepény felett képződő sárgás folyadék) kísérleti fehéregerekbe fecskendezték, azt tapasztalták, hogy a halfajtól függően különböző fokú mérgezés és elhullás lépett fel. így az angolna és a harcsa vére, a befecskendezett vérszérum menynyiségétől függően, 7—16 óra alatt elpusztította az összes kezelt egereket. Az egerek légzési zavarok és görcsök következtében pusztultak el. Lassabban ható méreg van a süllő, a dévérkeszeg és a compő vérében, mert ennek befecskendezése után csak 90 óra múlva pusztultak el a kísérleti egerek. Legártatlanabb méreg van a ponty és a pisztráng vérében, mert az ilyen vérrel kezelt állatoknál elhullás egyáltalán nem következett be, csupán rövidebb ideig tartó megbetegedés jelentkezett. A tudósok megállapították, hogy a halvérben levő méreg hatására az egerek vörösvértestei szétesnek, izmaik megbénulnak. G. A múltkoriban láttam egy horgásztársat, amint egy mélyvizű harcsás helyen kikötötte (lemacskázta) csónakját, tenyérnyi kecskebékát kotort elő egy nagy bádogdobozból, horogra tűzte, és egy hatalmas ólom segitségével a mélységbe eresztette. Később panaszkodott, hogy nem volt kapása. Az ilyen csalizással máskor sem lesz, hacsak éppen nem a harcsa orra elé kerül a horog. Tudnunk kell ugyanis, hogy a keszeg is elég gyorsan „megáll“ a horgon a mélyebb vízben, pedig kopoltyúval lélegzik. A béka viszont elsősorban tüdővel (és bőrén keresztül) lélegző állat, nyilvánvaló tehát, hogy néhány percnél tovább nem bírja ki a viz alatt, a döglött békára viszont nem szívesen kap a harcsa. Varangyos békával se kísérletezzünk. Élő békával rendszerint csak a víz felszínén úszó horgot csalizzuk. Felszerelésünket ügy kell beállítani, hogy a hosszú elükére kötött horog a víz felszínén legyen. A béka hőre alá vezetett horog (a hát vagy a comb bőre alá) nem okoz nagy sérülést, és ha a béka a víz felszínén úszkálhat, akkor órákig eleven marad. Csekélyebb vízben 1—2 méterrel a zsinór végén levő súly fölé kössük az élőkét, amely szintén lehet egy méteres. Mély vízben az elekét úgy kötjük fel, hogy szabadon csússzon felfelé a főzsinóron egy ütközőig, melyet úgy állítunk be, hogy a víz felszíné közelében legyen. Használhatunk úszós készséget vagy S halászok csapóhorgához hasonló készséget is. Lényeges, hogy a békát ne kényszerítsük víz alá, mert rövidesen megfullad. Van aki még segíti is a békái az úszásban, és vékony parafa* dugó-szeletekből úszót, „mentő* övét“ kőt a hátára. B» VADASZ -HALÁSZ ‘
