Szabad Földműves, 1968. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1968-11-30 / 48. szám

IRODALMUNK 50 ÉVES A fürdőszobában halkan zümmögött a vilanyborotva. A férfi jókedvűen du­­dorászgatott. A tü­körből ezüstös ha­­lántékú, vékony, csontosarcú, me­leg, barnaszemű férfi nézett vele farkasszemet. De­rű, vidám életkedv 1 ' 1 ““"■““■sugárzott a barna szemekből. —Szép ez a reggel! — kiáltotta a férfi a konyhában sürgölődő felesé­gének. — Igen, hallom, mondtad már vagy fttször — válaszolta az asszony. — Hallod, Gábor, mondtad már vagy öt­ször! — Tényleg?... — kuncogott bele a tükörbe a férfi, s végigsimogatta az arcát. — Télre már tényleg meg kell vennünk a hősugárzót. — Talán bizony fázol? — A télről beszélek. Bár már most is hűvös kissé ez a fürdőszoba. Ok­vetlenül meg kell vennünk. Mit csi­nálsz? — Készítem a reggelit, vagy nem akarsz reggelizni? — Előbb beugróm a városba benzi­nért. Majd visszafelé jövet megregge­lizem ... A gyerekek? — Tudod, hogy a hajnali vonattal elutaztak. — Tudom.. • Elköszönhettek vol­­na.,. — Aludtál, mint a bunda. Nem akartak felkelteni. Sajnáltak felza­varni ... — Pedig két óra tájban fent vol­tam. Elszívtam egy cigarettát, majd újra elaludtam. Sok bolondságot ösz­­szeálmodtam. Képzeld, vőlegény vol­tam, újra nősültem. Mit szólsz hozzá? — Szép! kis dolgokat művelsz te álmodban! És ki volt a menyasszony? — Ki lett volna? Csakis te. Tudod, hogy én senki mást nem tudtam volna feleségül venni, csak téged. Ha ezer­szer kellene újra nősülnöm, ezerszer is téged választanálak. Érted?... Hal­lod?... Miért nem válaszolsz? — Mit válaszolhatok erre? — kun­cogott az asszony. — Legalább annyit mondj, hogy örülsz... Zuhogott a viz a csapból, szappan és kölni illatával telt meg a levegő. Majd a konyhába ment, s huncut fé­nyekkel a szemében megállt* az asz­­szony előtt, nagyot sóhajtott. — Látom, szomorú vagy ... Elmen­tek a gyerekek, s mi ismét magunkra maradtunk. Bizony, ezután már mind gyakrabban maradunk magunkra. Ez elkerülhetetlen, kivédhetetlen valóság. Ezzel már akkor számolni kellett, amikor megszülted őket, no szervusz, rögtön jövök! Ne szomorkodj már, no! — Homlokon csókolta az asszonyt és elsietett. Nyikorogva nyílott a garázsajtó. Furcsa borzongás futott végig a hát­gerincén. Fogadkozott, hogy legköze­lebb már valóban megkeni a sarkva­sakat. „Bizony, bizony, egy szép napon, kopog az ősz az ablakon..." — dú­­dolgatott magában, miközben némi keserűség folyt szét a mellében. A műúton egyenletes duruzsolásasl futott a hófehér Fiat. Mint egy rakon­cátlan csikó bújt volna ki a bőréből. Nyugi, nyugi öreg szivar ... Ejnye, te pupák. Szerencse, hogy jő a fék. Egyszerűen lefordul balra, se jelzés, semmi. Kapanyél való a kezedbe, nem volán! Ogy bizony, kisapám, jobban is vigyázhatnál, mert könnyen össze­­csókolőzhatunk. Rágyújtott. Ma már vagy a tizediket szívja. „A rákos megbetegedések ... kátrány ...“ Jó ez a cigi! És milyen szép ez a reggel! A villanydrőtokon fecskék hosszú sora ült. Készülődtek. Batyuba kötik a nyarat és elszállnak vele. Szabó Gá­bor felnevetett. A nyár valóban szép volt. Felhőtlen és meleg. A keleti égbolton bárányfelhők rá­cs! között bukdácsolt a napsugár. Nap a hálóban! A benzinkúthoz ért. Besorolt. Sok kocsi várakozott már előtte, végre rá­került a sor. — Hány litert kérsz, Gábor?... Jö színben vagy, egyre fiatalodsz. Ogy csillog a szemed, mint valami kamasz­nak. Harmincat? — kérdezte a ben­zinkutas bujkáló jókedvvel a hangjá­ban. — Hadd igyák kedvére, pajtás! Azért te sem öregszel, benzines kar­társ. Hátulról úgy nézel ki, mint va­lami tacskó. Megvan? Kösz! Nem baj, ha nincs apród, legközelebb majd in­gyen méred. — Ne tartsuk fel egymást ott elöl, emberek! — fuvolázott valaki hátul­ról türelmetlenkedve. A benzinest nem nagyon zavarta a türelmetlenkedés. A barátjára sandí­tott. — Az iskolába mész? — Miért? — Egy kreolbőrű csibiske lekéste a buszt, és mielőbb Halmosra akar jutni. — Tanítónőnek? — Nyilván, mert említette az isko­lát. Ott áll a pumpánál... — Az a miniszoknyás? — Igen. Vidd el szegénykét! Olyan bánatosan tud nézni a nagy borjúsze­mével. — Vénülsz, pajtás: hogy még — borjúszemű! Szevasz! Szabó Gábor megállt a lány mel­lett, kinyitotta az ajtót s kiszólt: — Hallom, Halmosra szeretne jutni? — Igen — mondta a lány felcsil­lanó reménnyel és örömmel. Bebújt a kocsiba. Csomagjait a hátsó ülésre dobta, behúzta az ajtót. — Mehetünk! Ogy ült, úgy mondta, mintha a tu­lajdonosnő adná ki sofőrjének a pa­rancsot. Szabó Gábor elmosolyodott, de nem szólt semmit. A cigaretta után nyúlt. Megkínálta a lányt, aki pilla­natnyi tétovázás után elfogadta, és nagy élvezettel fújta a füstöt. Látha­tóan jól érezte magát és elégedett volt a sorsa alakulásával, pontosab­ban, hogy a bosszankodás után ilyen szerencsére akadt, nem kell tétlenül várakoznia. Három-négy kilométert futott a ko­csi. Kínossá vált köztük a csend. Fel kellene törni, mint a diót és rágódni a szavakon lassan, unaloműzőn. — Jól fut a kocsija — mondta a lány. — Apunak Simcája vafn. Elho­zott volna, de sürgősen Prágába kel­lett utaznia. Orvos ... sebész — mond­ta még, aztán elhallgatott. Nézte az elsuhanó tájat, fújta a füstöt. — Szép ez a táj. Sosem jártam még erre­felé ... — Mi célból utazik Halmosra? Ta­lán tanítani? — Igen ... Néhány napja kaptam meg a kinevezésemet... Első lépésem az életbe! — mondta, s felkacagott. — Nagyon izgul? — Hazudnék, ha nemet mondanék. Izgulok. Túlságosan nem. De azért tagadhatatlanul izgulok. — Hát nagyon nem is érdemes iz­gulni. .. Szóval, kartársak leszünk...? — Maga is tanít?— kérdezte a lány nem kis meglepetéssel. — Hát ez nagyszerű! — Meglátja, jól fogja magát érezni nálunk. Szép az iskolánk, jól felsze­relt, az igazgatónk sem rossz ... Reg­gelizett már? ... Persze, hogy nem. Elég korán indulhatott hazulról — mondta Szabó Gábor tényként leszö­gezve a helyzetet. A kapu elé kanya­rodott és megállt. Az újdonsült taní­tónő kérdőn nézett rá. (REGÉNYRÉSZLET) — Itt lakom ... Most előbb szépen és kiadósán megreggelizünk, utána el­futunk az iskolába. Kilencig ráérünk. — Köszönöm, de ...! — No, csak semmi de! Kiszállás! Indulás befelé! Tovább nem ellenkezett a lány. El­indult a lakás bejáratához futó beton­járdán. Csodálkozva körülnézett. — Szép lakásuk van, gyönyörű! — Igen ... megjárja ... — hagyta rá Szabó Gábor, majd kiabálni kez­dett. — Anyuci, Júlia!... Vendéget hozok! A kölcsönös bemutatkozás után asztalhoz ültek. A szives kínálást nem lehetett visszautasítani. Az igazat megvallva éhes is voít. Nekilátott hát, és jó étvággyal evett. Közben el­mondta, hogy egyedüli gyerek, s hogy apukája rövidesen a járási székhe­lyen épült új kórház sebész főorvosa lesz. Azt is megjegyezte, hogy belőle is orvost akartak nevelni a szülei, de ő semmi kedvet sem érzett hozzá. Valahogy kicsi kora óta mindig tanító szeretett volna lenni. Maga sem tudja, miért. Aztán már a szülei is beletö­rődtek a változtathatatlanba, és el­határozásából valóság lett. Taníthat. Most pedig elindult az „életbe“, hogy „nagy terveit és álmait" megvalósít­hassa. Szégyenkezve kuncogott hozzá, Sza­bóék is felnevettek, de csak halkan, egyetértőén, meg ne sértődjék a lány. — Bevezetőnek nem rossz: a nagy tervek és álmok megvalósítása, a nagy nekibuzdulás, első lépések az életbe! Határozottan jó jel. Ez kell! Ennyi akarat, jőszándék! És minden végzősben ennyi ténniakarás sűrűsö­dött össze? — Nem tudom... — felelte a lány csendesen, majd a reggeli befejezté­vel engedélyt kért, hogy rágyújthas­son. Szabó Gábor sohasem szeretett atyáskodó hangulatot teremteni, sem nagyképűen pózolni, élettapasztalatát fölényesen fitogtatni. Mindig ellen­szenvet érzett az olyan emberek iránt, akik magas lóra ülve beszéltek az emberekhez, a nagyzolás gesztusával magyarázgatták az élet apró igazsá­gait, most mégis megjegyezte: — Azért nem árt egy kis óvatos­ság... A túlzott reménykedés nagy csalódáshoz is vezethet. Az újdonsült tanítónő ellenvetés nélkül bólogatott, igazat adott Szabó Gábornak, de csak a kocsiban ülve válaszolt. — Azt hiszem igazat mondott az imént, mégis azt mondom, hogy ren­geteg elképzelés, terv fészkelődik bennem, s ha nem is mindent, de nagy részét megvalósíthatom majd. Biza­kodom ... Milyen messzire van Hal­mos? — Csak egy ugrásnyira, négy-öt kilométernyire. — Minden nap bejár, természete­sen? — Igen. — A kedves felesége nagyon ara­nyos volt... Vendégszerető, figyel­mes ... — Igen ... ő olyan. Ha akarna sem tudna másmilyen lenni. Derék asz­­szony, ideális élettárs. — Szintén tanít? — Nem. Pedig nagyon szeretett ta­nítani, aztán közbejött valami, nem taníthatott tovább. Nem akart. Ugyan­is ikreket szült, utána hosszú ideig betegeskedett. A gyerekekkel is sok baj volt, s mintha csak arra tette volna fel az életét, hogy a két fiúból remek embert nevel. Talán a saját gyermekkora miatt... Megszállottként csüngött a gyerekeken, minden más alárendelt szerepet játszott az életé­ben. Még az irodalom művelése is, pe­dig azt is nagyon szereti. Nagy gond­dal és alapossággal nevelte a fiúkat, és én hagytam, talán örültem is neki, bár néha túlzásba vitte, azt hiszem... Olyan most az én két fiam, mint a létra. Az idén érettségiztek, nem is kell mondanom, hogy kitűnően. Mind­ketten a testnevelési főiskolára men­nek. Jó sportolók. Egy pillanatra sem maradnak el egymástól. Éppen ma hajnalbana utaztak Kassára az egyik barátjukhoz... A nyáron nem jutott rá idő. Bulgáriában jártunk a tenger­parton. Először életünkben ... A lány elcsodálkozott, s egy pilla­natig tétovázott, hogy kimondja-e, amit gondolt. — Ha nem haragszik, megkérdez­nék valamit...? — Tessék. — Nem értem, miből a szép ház, kocsi, nyaralás, mikor csak egyedül dolgozik? Szabó Gábor elmosolyodott. — Egy keresetből valóban nehéz volna ... Rámmosolygott a szerencse: kétszáz ezret nyertem a sportkán, azonkívül... Szinte felkiáltott a lány. — Mondja, hogy csinálta!? — Egyszerűen: a megszokott módon kitöltöttem a szelvényt, feladtam és vasárnap pontosan azt a hat számot húzták ki. Ugye, milyen egyszerű? — Valóban egyszerű. Bizonyára irigykednek magára az emberek? Ta­lán még a barátai is? Szabó Gábor gúnyosan elmosolyo­dott, nagyot sóhajtott. Mintha némi keserűség telepedett volna az arcára. — De még mennyire! Dehát ezen nem lehet csodálkozni. Ilyenek va­gyunk mi mindannyian. Mit lehet tenni? Mióta az emberiség számot tud tud adni magáról, ilyenek voltunk és talán soha nem is leszünk jobbak. Bizony elég sok kellemetlenséget és boszsúságot okoztak a nyerés miatt. Dehát ezt bele kell kalkulálni az éle­tünkbe, különben belekeseredünk ... Keleten már oszladoztak a bárány­felhők, aranyzáport szórt a napsugár. Ezüstös ökörnyálak úsztak a levegő­ben, s mint ügyes kézzel font finom rojtok lebegtek fennnakadva a vil­lanyoszlopokon. A magas ég alatt vadludak húztak ... — Az imént még akart valamit mondani...? — fordult a lány Szabó Gáborhoz. Mintha bocsánatkérés féle derengett volna az arcán a sok kér­­dezősködés miatt. — Hát igen, a feleségem is keres valamit. Valamit? ... Néha többet, mint én. Bizonyára ismeri a nevét hallásból: Sz. Mészáros Júlia ...! A fiatal, illetve leendő tanítónő ajkához kapta a kezét meglepetésé­ben. Csak az igazán tisztalelkű em­berek tudnak ilyen örömmel és őszin­tén meglepődni. — Miért nem tudtam én ezt hama­rább!? — mondta a szokottnál han­gosabban, s ragyogott a szeme, mint a csiszolt gyémánt. — A legkedvesebb íróim közé tartozik. Ha én ezt tu­dom — a nyakába ugróm és össze­vissza csókolom! Nagyon, nagyon szeretem az írásait! — Lelkesedés fű­tötte a hangját. — Mind az öt regé­nyét elolvastam, vígjátékában én játszottam a főszerepet, drámáját is láttam a színház előadásában, sőt az egyik tévé-játékát is ... Szinte hinni sem akarom ... — Pedig ez a valóság. — Bizonyára nagyon boldog ember, hogy olyan csodálatos asszony a fe­(Folytatás a 7. oldalon.) BÄBI TIBOR: Antaeus panasza •Oly közel a nap, a hold s a göncöl szekere, itt súg már az ég, mint erdők lombja, levele. Testvér, de hol van, hol a föld, anyám, kis húgom? Eltévedtünk rég. Felejtek, s jaj, már nem tudom, milyen volt a só s a kenyér íze. Vissza hát! A föld s a tenger fülembe zúgja igazát; véreim nélkül a jövő se kell! Meghalok. Hűlt halottnak, mondd, minek a zengő csillagok?! Testvérem, kacagsz? Halld, ne fitymáld e vad panaszt. Antaeus vagyok, ha úgy tetszik, hát nyűtt paraszt. Ö, kell, kell a föld, a jő szagú trágya, marha, ló, ez a száguldás csak egy bősz istennek való. Visszahúz a táj, család, ezer más dolog, hová löknek a dörgő rakétamotorok?! Mi lesz, mondd, ha emberfajtánk magva megszakadt, miért szálljak el a sápadt Sirius alatt? Testvér, ne hallgasd! Semmi ez, csak a fájdalom, szálljunk, jöjj, rohanj — egyre fel! Most én akarom, akit két ország s a meggyötört nép kínja ölt: ha elmaradunk, felrobban a bús anyaföld ... GÁRDONYI GÉZA: EGRI CSILLAGOK FELDOLGOZTA: MÄRKUSZ LÄSZLÖ RAJZOLTA: ZÖRÄD ERNŐ ■& AZ EN NEVEM SZÁZEZER ARANY. CSEREBE , EG V RABOT KEPEX. TÖRÖK BÁLINTOT. \ r EZ AZ/ UTÓ ISO LEHETŐSÉG. A GÖRÖG KOCS MARG5 NAL MINDEN KAP­HATÓ: Tl/PSÁN, HANDZSÁR, SŐT MEG ♦ • ÁlszakÁii is... V- 'GY íjszaya Gergely mar "V' egy török katona képf­­ben zörgette fel a * /Á D U A n \Sf\ T ---­GERGELY LIJ TERVET FORGATOTT A FEJEBEN... TÓRÓq' M, / katonának \ ( ÖLTÖZVE MEGYEK A yfcisjÁRNAOYHOZ. y ^GERGELY,^' MEGTENNED JO. AKKOR HOLNAP NAPLEMENTE ELŐTT, A SARG A TURBÁNOMRÓL MEGISMERSZ.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom