Szabad Földműves, 1968. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1968-11-30 / 48. szám
MIRE ÜGYELJÜNK most, a tél kezdetén Ismét beköszöntött a mezőgazdasági Üzemek számára sok gondot okozó téli időszak. Gondot okozó, mert mintegy 180—215 napon keresztül a „kamrából“ kénytelenek etetni állataikat. Nyugalomba vonult a természet, de nem nyugodhatnak a zootenhnikusok. Felmérték a raktáron levő takarmánykészletet, s kidolgozták a téli üzemi takarmányozási tervet. Mindamellett egyesek megfeledkezhettek két lényegbe vágó dologról, mégpedig arról, hogy a takarmányozási tervben az emészthető fehérje, a keményítöérték és más anyagok aránya mellett kellő mennyiségű ásványi anyagokat is kapjanak az állatok. Előbbi számunkban érintettük azt a tárgykört, most azonban arpólékosan is foglalkozunk vele. Mint ismeretes, az egyes téli takarmányok ásványi anyagtartalma eléggé eltérő. Ezért semmi esetre sem árthat e problémakör feszegetése. Teszszük azért is, hogy ahol esetleg megfeledkeztek az eleségnek ásványi kiegészítőkkel való dúsításáról, ezt időben megtehessék, másrészt tesszük azért, mert az állatok csontozatának képződésénél, s más fontos élettani okoknál fogva elmaradhatatlanok az ásványi anyagok (a mész és a foszfor), s a nyomelemek. A mésztartalmú takarmánykiegészítők közül nélkülözhetetlen az őrölt szénsavas mész, mely magnézlumosszénsavas változatban 65—96 százalékos szénsavas mész töménységében kerül forgalomba. A benne levő magnézium 3—30 százalékig terjed. Az tszapolt kréta — mintegy 99 százaléknyi szénsavas meszet tartalmaz _ azoknak az állatoknak az eleségébe szükséges, amelyeket aránylag nagy mennyiségű, foszforban gazdag abraktakarmánnyal és savanyú szilázzsal etetünk. Persze adagolását ne túlozzuk el, hogy esetleg a fölösleges többlettel ne károsítsuk az állatok gyomornedvének eleségbontó savtartalmát. A foszforsavas mész a csontok sósavval történő kilúgozása által keletkezik. Minőségileg jobb az égetett vagy a kalcínált csontlísztnél, de a zsírtalanított csontliszt az ásványi anyagokon kívül bizonyos mennyiségű szervesanyagot is tartalmaz, s ennél fogva értékes a baromfi takarmányának keverékeiben. A mésztartalmú kiegészítőkből a teheneknek és a hízómarháknak naponta egyedenként 5—120, a kocáknak 30, a borjaknak és a malacoknak 5—20 grammot adhatunk. A marhasó nátriumtartalma a gazdasági állatok vérében és seltköz! nedveiben igen fontos szerepet betöltő kation. Adagolása annál is inkább indokolt, mivel a növényi eredetű takarmányok nátriumban szegények. Felnőtt szarvasmarhának 30—50, növendékmarhának 5—20, sertésnek 5—20, juhnak 3—10, 100 db szárnyasnak pedig 10—50 grammot adhatunk naponta. Az ásványi sók keverékei olyan készítmények, amelyeknek adagolásánál minden egyes állatcsoportnak biztosíthatjuk a kellő mész és foszfor egyensúlyt a benne levő fontos ásványi nyomelemekkel együtt. Ebből egyegy fejőstehénnek 75—100, a növendékmarhának 40—60, a kocának 25— 50, a süldösertésnek 10—30, a juhnak 10—15, a tyúknak pedig 2—3 grammot adhatunk. Természetes, hogy változatos takarmányozásnál az ásványi anyagok hiányát nem észleljük. Azonban gyakori, hogy a takarmányadagban nincs meg a mész és a foszfor arányos mennyisége. Például ha túlsúlyban abraktakarmányt etetünk, az állatok a kelleténél több foszfort, s ezzel szemben csak kevés meszet kapnak. Ezért a meszet kiegészítőként kell adagolnunk, hogy helyre billenjen az egyensúly. Azonban a mész és a foszfor hiánya megmutatkozhat az állatok egyoldalú takarmányozása esetében Is, vagy ha túlsúlyban savanyú, esetleg kilúgozott szénát etetnénk. Ezzel a jelenséggel a gyakorlatban persze már több alkalommal is találkozhattunk. Ha pedig az állatoknak kapástakarmányokból magas adagot adnánk, ebben az esetben a kálium, nátrium egyensúlyának megbomlásával találnánk magunkat szemben, azaz emésztési zavarokat idéznénk elő. A nátriumot a marhasó rendszeres adagolásával biztosíthatjuk. A zootechnlkusokrtak tudniuk kell továbbá, hogy mészben kellőképpen telítettek például a herefélék, a jó réti vagy hegyiszénák és a hüvelyesek szalmái. Ezzel szemben mészben szegény a gabonaféle, a takarmányliszt, a gabonaféle szalmája és polyvája fáz árpaszalma és árpatörek kivételével), valamint a kapás, vagyis a gumós és gyöktakarmányok. Kellő foszformennyiséget tartalmaz például a gabonaféle, az abrakkeverék, a hüvelyes és az olajosok pogácsája. Viszont kevés foszfort a gabonafélék és a hüvelyesek szalmái, s polyvái, a kapástakarmányok, a nyersszelet és a melasz. A mész, foszfor aránya legjobb a zabban, a hüvelye-Alsnköröskényben (nyitrai járás) fölismerték, hogy nincs intézmény, mely feldolgozná a mezőgazdasági terményfölöslegeket. Saját kezdeményezésre kapcsolatot kerestek a Bratislava! Értékesítő Társulással (Agroexporttal). s berendeztek egy baromfi vágóhidat, melynek óránkénti kapacitása 400 kaparóbarnmfi Hasonló feldolgozó üzem Irányában más járások is élénken érdeklődnek. Kép: Az alsóköröskényi baromfifeldolgozó üzemelés közben. (V. F.) »ék közül pedig e borsóben. A herefélék közül a zsenge, a keverékek közül a hüvelyesek anyagából készített széna, s a rétiffl mész-foszfor aránya a kedvező. A kálium általában a legtöbb takarmányban elegendő mennyiségben megvan, különösképpen a kapásokban, a zsenge zöld herében, a hüvelyesekben és azok szalmáiban, valamint az abrakban stb. A magnézium mint a chlorofyl jelentős összetevője a legnagyobb menynyiségben a zsenge zöldherében és az abrakban található. Persze a sorrendet rendszerint a vas zárja le, mely akárcsak a többi ásványi anyag, szintén nélkülözhetetlen az eleségből. De szerencse, hogy a vas majdnem minden takarmányfélében kellő menynyiségben megvan. E cikk keretében tárgyaltuk, hogy az ásványi anyagok milyen fontos szerepet töltenek be állataink takarmányozásában. A továbbiakban meg kell még említenünk a téli takarmányozási terv szerepét is. Természetesen itt nem a készletből kiinduló, vagyis ennek alapján kidolgozott üzemi takarmányozási menettervre, hanem az egyes állatcsoportokra, gondosan elkészített és az istállókban kifüggesztett takarmányozási mintatervre, vagyis a konkrét adagokra gondolunk. Példaképpen megemlíthetjük a fejősteheneket. Vegyünk talán bonckés alá egy száz tehénnel rendelkező gazdaságot, melynek téli takarmányalapját a hereszéna képezi. Ez a gazdaság a takarmányozási üzemterv szerint átlagosan évi 5 literes tejhasznosság elérésére rendezkedett be. A gazdaság tehát 150 000 liter tej termelésével számol. Ha azonban a zootechnikus a konkrét takarmányozási terv készítésénél figyelembe vette volna, hogy a tehénállomány egyharmad része képes lenne több mint 5 liter tej napi tejhasznosságra is, úgy feltétlenül másként alakult volna a tejtermelés évi görbéje. Hiszen ezek a tehenek az egyenlősdi féle takarmányozás mellett amúgy is több tejet adnak, mint a többiek. Természetesen saját erőnlétük rovására. Ha a zootechnikus számolt volna azzal, hogy az állomány egyharmada, vagyis a 33 tehén egyedenként napi 9 liter, vagyis évi 2700 liter tejhasznosságra képes, másképpen állította volna össze a takarmányozási tervet. így a megkülönböztetett takarmányozás (mert Ilyen esetben feltétlenül indokolt a megkülönböztetés) összüzemi termelés szempontjából nézve 39 600 liter tejtöbbletet hozott volna, s a valóságos üzemi termelés 189 600 liter körül lehetne. Az iskolapéldából látható, hogy az egyenlősdi féle takarmányozás valóban fékezi az állomány termelékenységét és végső soron a tejtermelő ágazat jövedelmezőségének növekedését. De ebben az esetben nemcsak tejveszteséggel, hanem súlyveszteséggel is számolni lehet, ugyanis a 33 tehénnél éppen az egyenlősdi következtében mintegy 2600 kilogrammnyi súlyveszteséggel is számolhat a gazdaság, ami szerintünk nagyon nagy kár. Több mezőgazdasági üzemben arra hivatkoznak, hogy a hasznosság szerinti egyedi takarmányozás bevezetésénél nehézségekbe ütköznek, hogy a gondozók nem hajlandók megválni a jóhasznú tehenektől, hogy azokat csoportosíthassák, és így etethessék, fejhessék. Szerintünk nem a csoportosításon van a hangsúly, hanem azon, hogy a jobban tejelő egyedek, megkülönböztetett, vagyis nagyobb hasznosságukhoz arányos takarmányadagban részesüljenek, míg a többi, alacsonyabb hasznú tehenek csak az alapadagot kapják. Abból kellene kiindulni, hogy például egy 600 kg-os, naponként 6 liter tejet termelő tehénnek 0,60 kg emészthető fehérjét és 4.5 kg keményítőértékét tartalmazó takarmánymennyiségre, de ugyanakkor hasonló súlyú, napi 9 literes tejhasznosságú tehénnek már 0,75 kg emészthető fehérjét és 5,25 kg keményítőértékét tartalmazó takarmányadagra van szüksége. Ez érthető és az állatnak meg is kell kapnia, mert az ilyen megkülönböztetésnek megvan a maga haszna. Más lapra tartozik az egyedi takarmányozás szervezési része, a gondozókra történő ráhatás. Ez persze leginkább a zootechnikus leleményességén, az emberekhez való éveken keresztül kialakított viszonyán múlik. Hiszen az egyedi, vagyis a haszonhozam szerinti takarmányozásra történő áttérés nem újdonság. Évtizedekkel ezelőtt már a nagybirtokokon is alkalmazták. Rendszeresen figyelték az egyedek tejhasznosságát, s ameddig csak lehetett, póttakarmányozással serkentették a termelőképességet. A szocialista nagyüzemi gazdálkodás szempontjából ugyancsak érdemes és fontos a tehenek egyedi, hasznosság szerinti takarmányozása, mert ezzel hozzájárulhatunk ahhoz, hogy a tejtermelés a gazdaságnak egyik legjövedelmezőbb ágazatává váljon. A Parasztszövetség időszerű kérdései Az élet az újonnan kialakult légkörben szükségessé teszi számos fontot kérdés mielőbbi megoldását. A szövetkezeti és az egyénileg gazdálkodó parasztok mai legidőszerűbb kérdései minden bizonnyal a kialakulóban levő Parasztszövetségre irányulnak. Nem túlzók, ha a parasztság ez évi legjelentősebb gazdaságpolitikai gyümölcseként a régen óhajtott és oly szükséges érdekvédelmi szövetség megalakítását jelölöm meg. Győzött az ész és az igazság, s a szövetség megalakult. Annak ellenére, a szövetség körüli problémák már mélyebbek, kvalitatív jellegűek, főleg formai és tartalmi kérdésekben nyilvánulnak meg. Ha a szövetség létjogosultságának az elismerése elsősorban társadalmi, politikai vívmány volt, a mai kérdések legcélszerűbb megoldása elsősorban a parasztság és a mezőgazdasági dolgozók életbevágó kérdése. írásom közgazdasági és szociológiai szemszögből éppen ezekre a kérdésekre vonatkozik. Hogy ilyen elmélkedés lehetővé váljon, szükséges húsz évre visszapillantani a mezőgazdaság társadalmi szerepére és gazdaságpolitikai helyzetére. A múltban szocialista társadalmi rendszerünk a gazdasági mechanizmus direktivizálását és monopolizálását tartotta fontosnak. Ez a valóság és a mezőgazdaság iránt alkalmazott gazdasági és szociálpolitika a parasztság politikai, gazdasági, szociális és egyéb leértékelését idézte elő. Ez összefoglalva az alábbi formákban nyilvánult meg: • a mezőgazdasági termékek és a mezőgazdaságnak nyújtott termelőeszközök, fgépek, műtrágyák stb.) árait kizárólag monopol és direktív módon, gyakran szubjektív szükségletek és elemzések alapján szabták meg; 0 a felvásárlási árak az 50-es évtől kezdve kimondottan az ökonómiai szempontból indokolt szinten alul ingadoznak és a termelési költségek árát esetleg csak 70 százalékban fedezik; • a mezőgazdaságnak nyújtott ipari gyártású termelőeszközök árai aránytalanul magasak s állandóan növekednek, míg a mezőgazdasági termékek felvásárlási árai alig változnak, s a gépek minősége gyakran kifogásolható; 0 a mezőgazdasági adó, — dotáció, szubvenció stb. — rendszer nem felel meg a mezőgazdasági üzemek gazdasági szükségleteinek, sem az ökonómiai valóságnak. Ebből kifolyólag az üzemek gyakran egymás rovására károsodnak vagy gazdagodnak. Látszat szerint a szövetkezeti tagok a béradó fölmentésével szociális előnyt szereztek. Ez az elmélet azonban korántsem felel meg a valóságnak, mivel a béradó összegét a szövetkezetek jóval túlteljesítik, éppen a jutalmazási alap megadóztatásával; • a szövetkezeteknél a termelőeszközök a „társulás“ után is a tagság tulajdonát képezik. Csakis a szövetkezeteket illett meg a közvetlen jog az eszközökről és a termelésről való döntésre. A direktív gazdasági mechanizmusban az állam (az állami terv előírások stb. eszközével) és a legkülönfélébb irányítószervek, Illetőleg a járási szervek (JNB, termelési igazgatóság stb.), a szövetkezetek számos külső és belső kérdései eldöntésének jogát magukévá vallották. Ezen valóság nemcsak a gazdasági demokrácia normáinak a megnyirbálását Idézte elő, de sajnos ezek a szervek gyakran gazdasági nehézségeket is okoztak a termelőknek. Ezen a téren nem mutatkozott lényeges változás a járási mezőgazdasági társulások megalakítása után sem. Ezek ugyanis nem az üzemek kérésére jöttek létre, hanem, amint már tudjuk, felsőbb kezdeményezésre. A felsorolt gazdaságpolitikai tényezők hatására a mezőgazdasági dolgozók, de, főleg a szövetkezeti parasztság munkadíja az elmúlt húsz évben mindig jóval a társadalmi átlagon alul ingadozott. Amíg például az átlagos havi kereset egy alkalmazottra vonatkoztatva 1955-ben 1186 korona volt, addig a szövetkezetesek átlagkeresete csak 800—900 korona között mozgott. 1966-ban az átlagkereset 1503 korona volt, a szövetkezetekben pedig 1340—1400 korona. 1967-ben az átlagos öregségi segély az állami és az ipari alkalmazottaknál 717 korona, a szövetkezeti tagoknál pedig csak 364 korona volt. A munkadíjazás lemaradását azonban tovább sorolhatnám. Ismeretes, hogy a mezőgazdasági dolgozók munkaideje még mindig a leghoszabb, s a legutóbbi munkaidő-rövidítések sem változtattak a lényegen. A parasztság a háztáji gazdálkodás mellett Is némely élelmiszerekből még mindig a közellátásra szorul (tej, vaj. hús stb.), melyeknek beszerzése faluhelyen ma is körülményes. Természetesen tovább sorolhatnám a falusi dolgozók problémáit. Nézetem szerint a felsorolt gazdaság-politikai hiányosságok és deformációk eltávolításában döntő szerepet kell játszania a szövetségnek. S ha azt akarjuk, hogy az új szervezet életképes és a parasztság érdekeinek nyilvános védője és képviselője legyen, szükséges a felsorolt torzítások megoldását a szövetség elsőrendű feladatának tekinteni. Manapság sajnos országszerte napvilágra kerülnek olyan Irányzatok is a Parasztszövetséggel kapcsolatban, melyek veszélyeztetik annak jövőjét. Ilyen igyekezetnek tekintem a termelést igazgatóságoknak és a járási társulásoknak szövetséggé történő átalakítását is. A Parasztszövetség járási szervének ilyen formájú létrehozása tagadhatatlanul alapvető hiba lenne, mivel ezek a szervek és azok számos alkalmazottai nem bírják a szövetkezeti parasztság teljes bizalmát. íelentős veszély mutatkozik a Parasztszövetség politikai küldetésének csökkentésében is. A társadalom gazdaságpolitikai porondián a szövetségnek erősen formált, világos célkitűzésekkel határozott erőként kell szerepelnie, hogy biztosítsa a neki kijáró jogos helyet. A fölsorolt gazdaság-politikai problémák országos és általános jellegűek. A múlt években azonban akadtak olyan hiányosságok is, amelyek nem általános, hanem helyi, járási és bizonyos területi jelleggel bírtak. Ebben az összefüggésben joggal említem meg Dél-Szlovákia gazdasági és szociális, valamint kulturális helyzetét, s fejlődését, ami nézetem szerint szervesen elválaszthatatlanul összefügg e vidék mezőgazdaságával és parasztságával. Az elmondottakból kiindulva teljes mértékben egyetértek Pathó Károly, a Szabad Földműves főszerkesztője által előterjesztett azon javaslattal, melyben a Szlovákiai Egységes Parasztszövetség magyar tagozatának létesítését fontolgatja. Tény, akarjuk, nem akarjuk, Dél-Szlovákia valóban egy nagy, komplex gazdasági egység, sajátos nemzetiségi, gazdasági és kulturális jelleggel és hagyományokkal. Közismert, hogy ez a vidék gazdasági, szociális és kulturális szempontból számos nehézséggel küzd, s jellemző rá egy bizonyos lemaradás. így logikusnak és objektív szükségletnek mutatkozik, egy hatékony szerv létesítése (az említett SZÉP magyar tagozata), mely gazdasági, szociális és kulturális vonalon ezen vidék érdekeit képviselné. Ha Szlovákia gazdasági fejlődése, anyagi léte nem volt arányos a csehországihoz, ugyanilyen arányt tapasztalhatunk Szlovákia és Dél-Szlovákia viszonyában Sajnos, diszproporciós jelenségek mutatkoznak az egyes déli járásokon belül is. Lényegtelen, hogy ezen valóságok szubjektív vagy objektív eredetűek, hanem az a lényeges, hogy léteznek, és ezen kérdéseket sürgősen meg kell oldani. Amint azt az elmúlt évek is bizonyítják, aligha várhat Dél-Szlovákia gazdasági fellendülést, általánosságban az állami terv szerint. Dél-Szlovákia sajátos érdekeit nagyon előnyös segíteni társadalmi szempontból is. Ezt nemrégiben Borüvka földművelés- és élelmezési miniszter is kijelentette: „Dél-Szlovákia az ország egyik legjobb gabonatermő vidéke. A gabonatermesztés színvonala évről évre növekedik s így ez a vidék országunk egyik jelentős élelmiszerforrása.“ A SZÉP magyar tagozatának a létrehozása lényeges segítséget nyújthatna ezen vidék általános kulturális és gazdasági továbbfejlesztéséhez. A vidék iparosításának alapját természetesen a mezőgazdasági termékek feldolgozása képezné. Így az iparosítás szerves része lenne a mezőgazdasági és élelmezési komplexum továbbfejlesztésének, ami lényegében egyik fő célja e Parasztszövetség új érdekvédelmi szervezetének. Hoksza István TÖTH ENDRE, mérnök, Prága
