Szabad Földműves, 1968. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1968-08-30 / 36. szám
Kultúrházavatás volt a közelmúltban Csallöközaranyoson. Az avatási ünnepségen jelen voltak a járási pártbizottság képviselői, Kosztankó Antal elvtárssal az élen. Részt vettek továbbá az avatási ünnepségen a JNB képviselői, valamint a CSEMADOK JB tagjai. A hivatalos ünnepi mognyitő után a falu egybegyűlt lakói a CSEMADOK helyi csoportjának gazdag műsorát tekintették meg. (Kép és szöveg: Andriskin J., Komárom) Zs. Nagy Lajos: Tériszony Többen laktak az udvarban, a földhöz lapuié kis viskóban. Ez juttatta eszébe, hogy a hölgynek be sem mutatkozott. Elfelejtette megkérdezni a nevét. Kit keressen, ki után érdeklődjön? Nem válhat nevetségessé. A keresztnevét sem tudja. Éppen vissza akart ülni a kocsijába, hogy elhajt a városba, amikor reccsent a rozoga kapu és megjelent a kontyos hölgy. * * # — Te vagy? — szőlt utána, és csalódott arcot vágott, a férfi is észrevette. — Én vagyok. — Mikor jöttél? — Délután. — Gyere beljebb. De hünyd be a szemed. Szégyellem a lakásomat. Csak annyi a jó benne, hogy egyedül lakom. Két társam is idejött, ebbe az udvarba. A férfit lehangolta a látvány. Legszívesebben visszafordult volna. Sehogyan sem tudta elképzelni az elegáns külsőhöz, a leheletfinom rúzsozott szájhoz ezt a rozoga, ütött-kopott fedelű viskót. És még lehangoltabb lett a kétszer-két méter nagyságú szobácskábán. Füleki tűzhely szorongott benne, meg egy dívány, meg egy kredenc, no meg egy kopott szekrény, amelyben a ruháit tartotta. — Ülj le— mondta a hölgy. — Köszönöm — nézett körül a férfi, hogy hová, mire üljön. A díványt választotta, a hölgy pedig a falhoz támaszkodott. — Hogy értél haze? — Jól. — Most meddig maradsz? — Holnapig. — Szállásod van? — Nincs. — Sajnos, itt nem maradhatsz. Két házsártos öregé a viskó. Ez a rondaság. Kikötötték, hogy férfiakat nem hozhatunk ide. No jó, nem hozunk. Nappal még csaik-csak. Megtűrik. De éjszaka? Kizárt dolog. Leselkednek utánam! A férfit meglepte a hangnem, de nem szőlt róla. — Szállodába megyek — nyugtatta meg a hölgyet. — Ha káosz egyáltalán szobát. — Remélem, kanok. — Megtévesztettél — gyűjtött cigarettára a hölgy. — Mivel? — Kuporgok a díványon, gondolkozom, egyszeresek motorzaj üti meg a fülemet, ö lesz, ő jönl — Ki? — Nem te. Egy bécsi ember. Idősebb már, de nagyon kedves. A Carl*onhan ismerkedtem meg vele. Azóta gyakran jár ide. Ajándékokat hoz. Ruhát, harisnyát, kombinét és mindent. Még sillinget is. Igazi úriember. Azóta élek valahogy, mióta őt ismerem. Azóta tudom beláttatni anyámmal is, miért élek Pozsonyban! Nagyon rendes ember. Azt hittem ő jön, már harmadik hete várom. Nem tudom. mi történhetett vele. Csak nem esett baia? Nem haragszol, hogy róla beszélek? — Nem haragszom — színlelte a nyugodtságot a férfi nedig bántotta hiúságát a bécsi ember. — Sok a karambol, csak nem járta meg szegény? Azt mondta legutóbb, hogy hamarosan iön megint. Jó lenne, ha jönne. Tudod, hogv van az. A pénzből sosem elég. Kilencszázat kapok, otthon két gyerek. Nem lehet élni belőle. Minden délután várom, mert ilyen tájt szokott jönni. Furcsálltám is, hogy kint marad. Siettem a kapuba, hogy bellebb hívom. Azért is nem ismertelek fel. Ne haragúd!! — Nem haragszom — mondta majdnem haragosan a férfi. Reccsent a kapu, a kontyos hölgy az ablakhoz ugrott, elhúzta a függönyt és kilesett. A férfi arcából meg eliszkolt a vér. Még csak az kell, hogy a bécsi ember jöjjön. És még féltékeny is legyen. Belekössön, lármát csapjon, jelenetet rendezzen az udvarbeliek és a szomszédok füle hallatára. Felállt, és azzal a szándékkal nyúlt a kalapja után, hogy gyorsan távozik, váratlanul lelép. — Ülje le, hova szaladsz? — tessékelte helyére a hölgy. — A volt szobatársnőm érkezett haza. Nem Terka, akiről az autóban meséltem, hanem az a másik. A Zsuzska. A férfinak nem volt megjegyezni valója, menekülni szeretett volna, és minél előbb, mintha soha életében nem lépte volna át ezt a küszöböt. A bécsi ember nem ment ki a fejéből. Egyre azt az eshetőséget forgatta a fejében, hogy egyszeresek beállít, világraszóló botrányt csap, s még csak az hiányzik, hogy az ügyben ő is benne legyen! — Miért hallgatsz? — firtatta a hölgy. — Magam sem tudom. Mondott volna még valamit, de semmi okos nem jutott az eszébe. Valaki kopogott az ajtón és ez elterelte ügyefogyottságáról a figyelmet. A hölgy ajtót nyitott. — Te vagy, Zsuzska? Na, mi van? — Kijöhetnél egy percre. A kontyos hölgy bocsánatkérő pillantással távozott és sokáig 6ugdolózott a lánnyal. A kalapjáért nyúlt, hogy most már véglegesen elillan, de a hölgy valóban csak egy percig volt kint, visszakényszerítette a helyére. — Úristen, mennyi a bajom — fogta suttogóra a hangját. — Ez is póruljárt, szegény! — Boldogtalan szerelmes? emlékezett a férfi a Terka esetére. — Az könnyen elviselhető lenne — legyintett kedvét vesztetten a hölgy. — Állapotos, és nem tudja hogy kitől. Nekem sem szólt időben, orvoshoz sem ment, úgy gondolta, titkolja, míg lehet. Barátnője azonban elkotyogta a baját, édesanyja megneszelte a dolgot, és most útban van ide. Szűz Máriám, mi lesz itt? Előre tudom, engem oktat ki ő is, miért nem vigyáztam rá. Asszony vagyok. Lehetne eszem. Hát kell ez nekem? Megcsinálja a bajt és kétségbe esik. Tőlem kérdi, mit mondjon az anyjának? Tudhatom én, mit lenne jó mondani? Sajnálom szegényt, jó lányka, élelmiszer boltban pénztáros, soha nem ismerte á szomorúságot. Míg egy szobában laktunk, sokszor hozzám bújt az ágyba, és azzal aludt el mellettem, hogy Rózsika néni, az élet szép, csodálatosan szépl Nem ellenkeztem, mert a bécsi ember engem is elégedetté tett. Nem kérdeztem miért szép, mitől szép, hiszen Terka már megsúgta, hogy katonatisztek öltöztetik. Szülei csupa hálálkodó -levelet írtak, hogy köszönik a háromszáz koronát. Nagyszombatban élnek. A sok dínom-dánom vége: állapotos és nem tudja, hogy kitől. Az édesanyjával nem mer találkozni. Szökni akar tőle. — A bujkálás Itt nem segít — jegyezte meg a férfi szomorú arccal, mert valami szívet fájdító szánalom lengte be a történetet. — Adj tanácsot akkor: — kérte a hölgy. — Legyen őszinte és álljon az anyja elé. Vallja be, mi történt vele. Esetleg hallgassa el, hogy nem tudja kitől lesz gyereke! — És ha világra hozta és senkit sem tud beiratni apjának? — A fiatalember meggondolta ... Nem akarja feleségül venni... Erre csak azt lehet mondani, akkor ne is erőltesd lányom. Úgyse lenne jó! — Ez nem rossz ötlet — csillant fel a kontyos hölgy szeme. — Várj, átszaladok hozzá! Rögtön jövök. A férfinak újra eszébe jutott a bécsi ember. Hátha megérkezik és beállít. Nem maradhat tovább. Másképp képzelte el a találkozást. Kényelmesnek és zavartalannak. Senki nem lesz az udvarban, a környéken, senkinek nem akad meg rajta a tekintete, észrevétlen jön és távozik. Sűrűn kell értekezletre járnia és megcsömörlött már a füstös, borgőzös bároktól, ahol kiélt és pénzes férfiak hajszolnak fiatal lányokat, örült, hogy rátalált egy hölgyre, egy elvéit asszonyra, akit kedve és ideje szerint felkereshet. És hova jutott? Micsoda pocsolyába gázolt bele? Eddig Pozsonyból csak a fényes tereket és a romantikus Duna-parti sétányt látta. Az volt a jó! A kalapjáért nyúlt megint, de mire az ajtó kilincséhez ért volna, útját állta a kontyos hölgy. — Hova szaladsz? — Megjön. — Ki? — A bécsi ember! — Ne légy csacsi. Már nem jön. Pedig sajnálom. Soha nem érkezik üres kézzel. A Zsuzska anyja jött meg. Alig tudtam meglépni előle. — Megyek. Kérlek, ne tarts vissza! És ne haragudj, hogy zavartalak! — nyakaskodott a férfi. — Maradj még egy kicsit — kapaszkodott a hölgy a karjába. — Majd kitalálok az öregeknek valamit. Hogy az unokaöcsém vagy. — Nem akarok találkozni azzal a... — Tudom, a bécsi emberrel. Buta vagy. Ha eddig nem jött, ezután már nem jön — kacsintott a hölgy a szemébe. — Jöhet. Beállíthat. Nem akarok vele találkozni — hajtotta egyre konokabbul a férfi és félretuszkolta a hölgyet az ajtóból. — Félsz? Gyáva vagy? — mérte végig gúnyos pillantásával. — Félted az állásodat? Ne féltsd. Nem csempész, nem kém, nem is betörő. Jó ember. Érted? Jó ember. Osztrák. Azt hiszed, csak nálunk vannak jó emberek? — Nem érdekel, milyen ember. Nem akarok vele találkozni, és kész! Különben is, üres kézzel jöttem — vetette foghegyről a férfi. — Hát Jó, menj istpn hírével, — állt félre a hölgy az útjából. Kint az udvaron lármát, veszekedést hallott. És sírást. A Zsuzska anyja sírt. — Bolonddá tettél. A háromszáz koronával. Elhitetted, hogy a hétszázból rakod félre. Áldottuk és dicsértük apáddal a takarékosságodat. Istenem, és mivel kerested a pénzt? A férfi szégyenkezve, lángvörös arccal osont ki az udvarból. Hallotta még a sírást, a görcsös fájdalomba ránduló zokogást, és mintha már nem is a lányt, őt szidta volna az édesanyja. — Azt hittem fiam, hogy értekezletre mész. És hol kötöttél ki? Milyen helyen? Az autó mellől pillantott vissza. A kontyos hölgy a kapuban állt. Majd közelebb lépett a kocsihoz és a rendszámtábla fölé hajolt. — Autós vendégeimnek megnézem a számát! A férfi figyelmen kívül hagyta « megjegyzést. Beült, begyújtotta a motort és elindult. A visszapillantó tükörből figyelte a hölgyet, ahogy mellén összefűzött karral néz utána. Remegett kezében a kormány. Ha azt mondom, hogy egy körte jó ízű, akkor senki sem csodálkozik. Mert a körte természetéhez hozzátartozik az is, hogy jó ízű legyen. De mit gondolnak némelyek, ha egy vers ízéről szólok?! Nyilván azt mondják: profanizálom a költészet természetét; rosszabb esetben ' rámfogják, hogy kissé bolond vagyok. Már pedig én úgy okoskodom, hogy a versnek is van íze. Hogy milyen? Attól függ, hol termett, milyen „környezeti tényezők“ hatottak rá, s hogy egy kicsit a biológia terminológiájával éljek: milyen mikro- esetleg makroklíma érlelte. Ha Zs. Nagy Lajos második verseskötetének a Tériszonynak társadalmiszellemi klímáját vizsgálom, akkor (szerény talajtani — értsd: társadalmi-szellemi — ismeretei alapján) csakis arra a következtetésre juthatok, hogy ezek a versek nem a legkedvezőbb talaj- és éghajlati viszonyok között fogantak és érlelődtek. Inkább társadalmi életünk sívó, szikes talaján, azokon a tájakon, ahol a keserű fű terem, ahol az emberi kivetettség, magányosság, riasztó szédületé és bizonytalanságok kísérik a költőt. Teljes egyszerűséggel — a létbizonytalanság. S a létbizonytalanság költői megfogalmazása a jelen esetben keserű-fanyar ízű. Kicsit fentrő! kezelve, kicsit gúnyos-komolyán. A ladányis hetyke-betyárosság íze rokon — de más; vidámabb, szabadabb s kicsit könnyelműbb. (De nem felelőtlen az sem!) Zs. Nagy Laios kötöttebb (nem formailag, inkább tartalmában) tömény-keserű, amelyben nagy Hnval íródik „húszadik“ és nagy Sz-el a „század“. így: „Dícsértessél Húszadik Század ...“ Csakhát miért „dícsértessen“? Zs. Nagy Lajos így fogalmaz: E bádogtetőt rendelted fejem fölé s körém eme deszkafalakat, melyek között visítnak álmaim. Nem kell hidak alatt hálnom ... És tovább: Dícsértesséll Van kenyerem, munkám, ha akarnám borom is lenne, fiamnak kórházat rendeltél, feleségemnek a magány gyönyörűségét. Kész! Ennyi az, ami hálát és dicséretet érdemel. Cikória ízeket érzek a számban. Ennyi az, amit dicsérhet a költő — csupa nagy betűvel. Bizony az, Ének a tisztaságról versei után — öt év a távolság — óriási a változás. De ez a változás pozitív előjelű. Zs. Nagy Lajos a semleges átlagból kinőtt. Felfelé. Költészete keserű-magányosra érlelődött. Főtárgyalás című versében a Tanú így beszél a költőről: De ő, a vádlott, messze kerüli víg karneválunk minden alkalommal; kiül a Szirtre egyes-egyedül, és társalog a dögevő sasokkal. Szép ünnepünkre nincs egy éneke: fölösleges e költő élete!... S mikor a Főtárgyalás Bírája felszólítja a költőt: „Védd magad — a végső szó jogán!“, akkor a költő — Vádlott válasza ennyi: A tanúvallomással egyetértek, beismerem, hogy van vétkem, temérdek, s hogy magányomért bűnhődni kell. S nagyon természetes, hogy a magány s a társadalmi kivetettség megfogalmazása után ez következik: Hát ne csodálkozzatok, ha házat építek magamnak, s körülveszem lándzsás vaskerítéssel, komondorokat ndvelek, s megtanítom harapni őket... (Ne csodálkozzatok) Mi ez? Keserűség? Dac? Mind a kettő. S így együtt, vagy egymás mellett — több is és más is. Valami, arhit a jelzők szintjén nem lehet meghatározni. Tömören: költészet s így emberi magatartás, és szemlélet is. S az egészben az a legnagyszerűbb, hogy a szlovákiai magyar költészetben teljesen új. A kötet a Versbarátok Köre tagilletményeként jelent meg a Tátrán kiadó magyar üzemében. GÁL SÁNDOR KÖTELET NEKI! TUZ,ET ALAJA/ S NYÚLJ A . lJ MELLESEM ALA. Ki NYAKAMON ik LÓG. doboík a kiszabadított magyarokra bízták a félszímü sorsat. W, MOST AM RAJTAD A SOR! A PAP LESZAKÍTOTTA AZ' AMULETTET, MAJD ÚTJÁRA ENGEDTE JUMU.RDZSÁKOI. EGY PAP IS YOLT A FOGOLY MAGYAROK KÖZÖTT: SOMOGYI GÁBOR,.MOST 0 SZÓLOTT közbe: ...ÉS A PAP MAGA MARADT A TÖRÖKKEL. JUMURDSÁK PÉNZT KÍNÁLT ÉLETÉÉRT, DÉ... A PENZED NEM KELL! azt az; amulettet kívánom tőled. lattatok, HOGY VALLATOTT ENGEM?! MÉLYÍTEKNEK TÖBB A JOGA ARRA, HOGV fZZEL A VADÁLLATTAL ELBÁNJON? MENJETEK CSAK TI A vitézekkel!
