Szabad Földműves, 1968. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1968-08-30 / 36. szám
A város szélén állította meg a ** kocsit, maga sem tudja, miért taposott a fékpedálra. Talán mert ijesztően hosszúnak és unalmasnak találta az utat. — Merre tart? — kérdezte a hölgy. — Pozsonyba. — Én is oda megyek. Elvinne? — Szálljon be. A hölgy helyet foglalt mellette és sokáig szótlanul haladtak. Észrevehetően mind a ketten zavarban voltak. A lapokban sok mindenféle megjelent már autóstoposokról, és sokkal több rossz, mint jó. Hátha ez a megnyerő külsejű, harminc körüli elegáns divathölgy is ilyen? Valahol majd megállítja, ahol várnak rá a társai, hogy ki kell szállnia egy pillanatra, s azok rárohannak, kiragadják a kocsiból, leütik és elhajtanak. Ilyenekre gondolt és nem tudott témát találni a beszélgetéshez. A hölgyet azonban mintha nem zavarta volna komolyabban a csend. Cigarettázott és a vidéket nézte. És feltűnően sokszor köhögött. Egyik cigarettát a másik után szívta. Zavarta a tehetetlensége. Nem alkart nevetségesnek tűnni a teljesen ismeretlen hölgy szemében. Inkább nem szólt semmit. Persze haragudott magára, a gyávaságára, amely ilyen váratlan helyzeteikben jellemezte. Képtelen valamivel is előhozakodni, amin útitársa nevetne, vagy mosolyogna. Pedig csak egy szellemes megjegyzés kellene, tudja nagyon jól, és máris omladozni kezdenének a falak, amelyek itt magasodnak köztük, meghittség és bizalom áradna szét a kocsiban. Nem tudta mivel magyarázni a szótlanságát, már csak ezért sem, mert munkahelyén rendkívül megnyerőnek, tréfacsinálónaik, egyszóval kedélyesnek ismerik a kollégái. Kolléganői pedig leplezetlenül rokonszenveznek vele, annyira tetszik nekik a modora, kiapadhatatlan humora. Hogy van hát, hogy egy ilyen váratlan helyzet, egy autőstopos hölgy teljesen elveszi az önbizalmát? Az égvilágon semmihez sem tud kezdeni. Talán a mohósága teszi ilyenné: tetszik neki az idegen hölgy, a magas kontya, a nagy barna szeme és a karcsú alakja. Meg a leheletfinoman rúzsozott szája. Pedig kolléganőin nem képes megjegyzés nélkül hagyni a festéket. Ilyen hölgyről álmodozik a könyveibe temetkezve. — Mindig ilyen szőtlan? — únt bele a hölgy a hallgatásba. — Legtöbbször — hazudta szemrebbenés nélkül. — Bántja valami? — Nem is tudom. — Nős? — Nőtlen vagyok. — Akkor igazán nem tudom mivel magyarázni a kedvetlenségét — helyezte kényelembe magát a hölgy. — Elégedett a munkahelyével? — Nem panaszikodhatom. — Mérnök? — Tanár. — Hol? — Erdészeti főiskolán. — Értem — csillant föl a hölgy szeme, tetszett neki, hogy nem akárkivel utazik. — ön Pozsonyban lakik? — puhatolódzott a férfi is. — Igen. — Ott is dolgozik? — A Dimitrov üzemben. — Családja? — Két gyermekem van. — S a férje? Ott dolgozik szintén? — Nem tudom, hogy hol. Csehországban valahol. — Egyedül él? — Teljesen egyedül. Zselízen laktunk, nem éltünk jól. Nem értettük meg egymást és elváltunk. Eljöttem Pozsonyba, a gyerekeket az édesanyám gondjaira bíztam. — Lakása van? — Természetesen. Csak nagyon kicsi. Egy szobácska csupán. Abban is hárman lakunk. Még két lányi A férfi arca elkomorult, de a hölgy nem vette észre. Kitartóan nézte az utat és a vidéket; az erdőt, a sziklákat, a tavaszi létől duzzadt patakokat, az apró falucskákat, amelyek sötétben feldíszített karácsonyfának tűntek fel messziről. Már régen nem volt növel szerencséje. Udvarolni egyelőre nem akar. öreg, nyugdíjba vonult szülei boszszantják is eleget. Vénlegény maradsz ... Nem értik meg, hogy más is következhet főiskola s katonaság után, mint nősülés. Egy kis szórakozás, tapasztalatszerzés nem árt. El kell igazodnia a nők bonyolult világában. Kollégái gyakran meg is jegyzik: — Téged se érdekel egyéb, csak a könyv, meg a nő! Van ebben valami. Főiskolán sem érdekelte más. Zólyom azonban elég kis város. Kétszer is meggondolja hová és ki után megy. Most itt lenne a lehetőség, de a hölgy nem lakik egyedül... Tudta, neki kellene folytatnia a témát, de a zavaró körülmény teljesen elmetszette a beszéd fonalát. S a kilométerek rohamosan fogytak. Már elhagyták Nyitrát, Pozsonyig még jő óra az út, addig kellene kezdeményeznie valamit. De mit? Ha behajt vele a városba, esetleg még azt hiheti, hogy házhoz szállítja, aztán kereshet magának szállodát. Az út szélére kellene lekanyarodnia valahol, ott próbálkozhatna tovább. Csak nem lesz hűvös visszautasításban része. Nagyon kellemetlenül érintené. A bemutatkozásnál rontott el mindent. Elhallgathatta volna, hogy főiskolai tanár, mondhatott volna bármit. Könnyelmű, kalandor fiatalember benyomását kelthette volna, akkor könnyebben viselhetné az esetleges kudarcot. A tekintélyén, a komolyságán nem esne csorba. Most már semmi esetre sem adhatja ki magát szélhámosnak. Mindjobban zavarta őt a hallgatás, a fogyó kilométerek, a kínos helyzet, a hölgynek meg éppen az tetszett. Ez a látszólagos közömbösség. Hogy nem úgy viselkedik, mint általában az autótulajdonosok. Nem szemtelen, nem tolakodó, nem tapintatlan, egyszóval más, mint a többi férfi. S mindez a szánalom érzését élesztgette a hölgyben. , — Meddig tartózkodik Pozsonyban? — fordult ismét hozzá kérdéssel. — Holnap jövök vissza. — Szállodában tölti az éjszakát? — Ott kellene töltenem. Csakhát... — és most a férfinak megremegett a hangja. A legkényesebb ponthoz ért, amit egyelőre még szeretett volna kikerülni. — Csakhát? — bíztatta a hölgy. — Másutt szeretném tölteni — nyögte ki végül is, amit akart. — Sajnálom. Igazán sajnálom. Hárman zsúfolódunk. — Furcsa lenne. Persze. Meg kalandos is. Nem kívánhatom magától. Megállít, felveszem, hazaszállítom és úgy mennénk be a lakásba, mintha legalábbis egy éve ismernénk egymást. Szobatársai rossznéven vennék! — beszélt vágya ellen szándékosan a férfi. — A szobatársaim? Nevetnem kellene. Én vehetnék tőlük rossznéven bizonyos dolgokat! — Hogy értsem ezt? — Képzelje csak el — villanyozódott fel a hölgy és először szegezte tekintetét kitartóan a férfira. — Terka, a csinosabb szobatársnőm beleszeretett egy orvosba. Alig tizenhét éves kölyök. Kórházban dolgozik. Konyhán. Te jóisten! Hogy az menynyit szépítkezett. ö, a faluról felkerült csibe, megfogta az isten lábát. Most ide mennek, most oda mennek. Kivel? Hát az orvossal. Nőtlen? Nős! De nagyon szereti. Feleségével csak kötelességből él. A gyerekei miatt... Öt szereti. Nem tud betelni vele. Egy fiú se tud olyan szépeket mondani neki, mint a doktor. Örökké jár utána. Nem telik el úgy nap, hogy háromszor be ne menne a konyhába. A többiek nevetik is az étvágyát. Bemegy, félrehívja, megsimogatja a haját, megcsókolja, és elmegy. Aztán jelentkezik újra. Megcsókolja, csokoládét gyömöszöl a zsebébe, eldugott borozókba viszi. És ő boldog, madarat le— Szeretné? — mosolygott fölényesen a hölgy. — Szeretném. — Miért? -— Szeretném magával tölteni az estét... és az éjszakát! — Könnyű nőnek látszom? — komolyodott el. Sdk férfi csalódott már bennem. Vérmes reményeket fűzött hozzám. Aztán megbánta a velem töltött órákat. Nem érte meg nekik. Nem jöttek rá, hogy kell hozzám közeledni. Nem akarnám, hogy nehezteljen rám, hiszen kedves volt és szívességet is tett! Igazán könnyűnek látszom? — Ellenkezőleg. Komolynak és magabiztosnak. József: hetne fogatni vele. És meddig tart a boldogság? Nem egészen két évig. Aztán Terka gubbaszt, sír a tükör előtt. Boldogtalan. Kérte a doktort, csináljon valamit, ő nem bírja idegekkel a bujkálást. Nem bírja tovább titkolni az emberek előtt, hogy szereti. Nem is akarja. Mért nem sétálhatnak a Duna partján, mért nem ülhetnek be presszóba, mért nem dicsekedhet mások előtt a szerelmével? A doktor erre felingerült, majd szakított a lánykával. A kis naív! Azt hitte, doktorné lesz. Kihasználták és ejtetté'k. Megmérgezte magát. Csak a gyors beavatkozás segített. Ügy maradt életben. Özvegy édesanyja — szövetkezetben dolgozik — nekem sírta el, hogy jó lenne otthon is neki. Munkája, keresete is lenne. Miért jött el mégis? Miért szaladnak a lányok manapság a nagyvárosba? Szemrehányást tett nekem, hogy asszony vagyok, tapasztalt, vigyázhattam volna rá ... Vigyázzon mindenki magára, nem igaz? — Igaz, nagyon is igaz — vágta rá gyorsan a férfi, mert nem is figyelt jóformán, máson járt az esze, bolondságon, hogy mért félnek az emberek kimondani, amit szeretnének. Hát ő nem lesz ilyen, ami a szívén, az a száján! — Kérdezhetnék magától valamit? — fojtotta le a hangját. — Tessék. — De nem haragszik meg? — Attól függ... — Őszinte szeretnék lenni — pillantotta meg a férfi a Szencet jelző útszéli táblát. — Szeretem az őszinteséget! — Ha egyedül lakna, magára vállalná a szállásgondom? — Ezt csak úgy mondja. — Bizonyítani is tudom. — Mivel? Erre kíváncsi vagyok. — Hallgattam egész úton. — Ez igaz. — Nem mertem közeledni. Nem találtam szavakat. Féltem magától! — Ez hízelgő számomra. — És bocsásson meg az őszinteségemért. De én nem bánnám meg a magával töltött órákat. Akárhogy is végződne — pirult bele szavaiba a férfi. — Nem lennék ellene. Persze, ha megígérné, hogy nem ad okot haragra. Ha úgy viselkedne, ahogyan a közeledést én elképzelem. Ostobaságokat beszélek. — Szívesen hallgatom. — Ismétlem, nem lakom egyedül! — Ne menjen haza. Tartson velem. Valamelyik bárban elszórakozunk — mondta ki a férfi a végső szót, amely nem hagyta nyugodni, egész úton ott motoszkált a fejében. — Merész ajánlat! Ezen gondolkozom — mondta a hölgy és a párnára hajtotta fejét. Mázsás kő mozdult el a férfi szívéről. Izzadságcseppet törölt le a homlokáról. Érezhetően megkönynyebbült. Valamelyest vidámabb is lett. Ügy gondolkozott, most már végződhet akárhogy az autóstop, nem vádolhatja magát azzal, hogy elszalasztott valamit, egy nagyszerűnek és biztosnak ígérkező alkalmat. A hölgynek azonban eszében sem volt megszólalni, igent vagy nemet mondani, összhúzódva várakozott, tetette az alvást. Csak Pozsony külvárosában emelkedett fel a puha ülésből, amikor torlódás támadt és felsikítottak a fékdobok. Körülpillantott. És úgy viselkedett, mintha mély álomból ébredt volna. Mintha partnere ajánlatára már nem is emlékezne. Ez elkedvetlenítette és arra késztette, hogy hagyja abba a próbálkozást. Nem megy, hát nem megy. Minden rossz jó valamire. Keres egy szállodai szobát és kialussza magát. Másnap értekezlete lesz! — Hol lakik? — kérdezte egészen hűvösen a férfi. — Azt mondta, menjek magával! Vagy már mást gondolt? — igazgatta a hölgy a haját. — Dehogy is, dehogy is — rebegte a férfi és bizalmasan megszorította a hölgy kezét. — Erre a válaszára vártam! Szálloda után néztek, sehol nem találtak üres szobát. Ide-oda gurult velük a kocsi a hepe-hupás utcákon, míg véletlenül a Savoy pince mellett leparkoltak. Éjfélig poharazgattaik és táncoltak a Lotos klubban. A férfi sem sajnálta a pénzt, elnyerte a hölgy bizalmát, egészen összesimultak a parketten, pedig alig tudtak egymásról valamit. A hölgyet azonban csak mintha a szeszélyei irányították volna, egy nem várt pillanatban felállt az asztaltól és fizettetett a férfival. — Mára elég volt — jegyezte meg mámorosán. — Haza visz? — Boldogan — segítette fel a férfi a kabátját. — Szegénykém. Mi lesz magával? Hol tölti az éjszakát? — hajtotta a fejét a férfi vállára és elindultak az autóhoz. — Majd valahol. — Sajnálom. Igazán sajnálom. De megérti a helyzetemet ugye? — simult a férfihez az ülésen. — Természetesen. A Duna partján haladtak végig, döcögve, szinte lépésben mentek át a hídon, a másik oldalra. Elmaradoztak a fények, elfogyott a szavuk is, szótlanul haladtak, mint útjuk kezdetén. — Maga olyan jó. Megértő. Rendes ember — szakadoztak fel a hölgyből a szavak, s ez zavarta a férfit. — Merre forduljak? — kérdezte az útkereszteződés előtt. — Balra. Aztán megint balra. Zabos felé — kalauzolta a hölgy. — Sajnálom, nagyon sajnálom, de beláthatja, nem tehetek mást. Itt álljon meg, itt lakom! Alacsony, takaros ház körvonalai bontakoztak ki a sötétből. A férfi kiugrott és ajtót nyitott a másik oldalon. A hölgy megigazította a haját, a ruháját és kiszállt. — Bekísérjem? — Egyedül megyek. Óvatosan. A háziasszonyom egy leselkedő vén kutya — suttogta és a hálálkodás csókjait cuppantgatta a férfi arcára. Az, visszaült a kocsiba és mielőtt indított volna, tűnődött még egy kicsit. Hogy az élet olyan, mint a szappanbuborék. Illetve a helyzetek olyanok. Az ember fújja, fújja, színes anyagokból keveri, és egyszercsak elpattan. Kezdheti élőiről. Valaki megkocogtatta az ablakot, összerezzent. — Jöjjön utánam, de lábujjhegyen. Hazautaztak a lányok! Nem akart hinni a fülének. Csak nézett tétován, bizalmatlanul a hölgyre, mintha álmodná az egészet. Aztán újbóli nógatására kikászálódott a kocsiból és ment az útitársa után. Üres, sivár szoba fogadta. Három rozoga vaságy és egy ruhásszekrény. Egyszerűnek, szegényesnek tűnt minden. Csak a kontyos hölgy volt rejtélyes és fényűző a letompított villanyégő fényében. Ledobta a székre a kabátját, levetette a cipőiét, s amikor az ingét gombolta szét, a hölgy ujjal mutatta: — Az az ágyam! GÁRDONYI GÉZA: EGRI CSILLAGOK -fr FELDOLGOZTA: MÄRKUSZ LÄSZLÖ RAJZOLTA: ZÖRÄD ERNŐ ■& MAR ALKONYODON, AMIKOR DOBÓÉK KISSZAERKEZTEK. GERGELYT LÓRA ÜLTETTÉK ÉS... & MOST KARDÉRT keovükk A TÖRÖKHÖZ ÉDES FIAM. y A ZSÁKMÁNY KÖZÖTT DOBÓ EGY KIS BÁR SO NY HÜVELYŰ ' KARDOT TALÁLT. / BŐRKEM/SSZA GERGELY! / IÉGK HŰ Z/TEZ£_ A HAZAIAK! ÁLDÁS ÉS SZERENCSE LEGYEK A EEGYKERE, DEN?
