Szabad Földműves, 1968. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1968-04-20 / 16. szám
Hej, halászok, halászok... A MAGYAR HALÁSZAT FEJLŐDÉSE Három napig jártam a Dunát: a battai halászokkal együtt vallattuk a vizet. A tovasikló csónak hullámokat gyűrt maga köré. Szikár, napszítta, szélcserzett arcú emberek figyelték a folyó vizét, bontották a hálót és várták, hogy a halak hálójukba ússzanak. Mindhárom nap gazdag zsákmánnyal tértünk meg. Esténként a halászok meghívtak halászkunyhójukba egy halászlére, amelyet a jó fogás örömére főztek. Velünk tartott a halászati felügyelő is, aki kérésünkre három estén át beszélt a magyar halászat történetéről, fejlődéséről. A csendes estéken, a szolgafa alatt, a pásztortűz sokáig égett. Körbeültük a tüzet és hallgattuk a halászmester szavait. Századok krónikája — A halászat népünk ősi foglalkozása. Már a Kaspi-tenger partvidékein is halásztak őseink, s amikor pedig mostani hazánkba telepedtek, a pásztorkodás mellett főleg halásztak. A folyók, a mocsarak, a tavak kitűnő lehetőséget biztosítottak erre. Főleg a vizek mellett ütöttek tanyát. Ezt bizonyítják — a többi között — helységneveink is: Nagyhalász, Halásztelek, Kiskunhalas, Kárásztő, Halászfalu és még sok község és város neve ma is őrzi az egykori települések emlékét, sőt mindvégig megtartották a halászásra utaló neveiket. — De nemcsak a falvak nevei utalnak a víziéletre, halászatra, hanem a családi nevek is, a vármegyék, a városok egykori címerei. A Halász családi név legalább olyan gyakori, mint a Kis, a Nagy, a Kovács és a Szabó. A halfajtákről is sok családot neveztek el. Ilyenek a Csíki, Csuka, Csukás, Kárász, Kárászt, Keszeg családi nevek. Bihar, Bereg, Szatmár, Szabolcs megyék címerében pedig.egykor ott díszlett a hal. — Csak a fennmaradt nevekből következtetünk a régi halászatra, vagy egyéb emlékeink is vannak? — kérdezett közbe egy barnaképű fiatal halász. — Arról is szeretnénk hallani, hogyan fejlődött a halászat, és voltak-e mesterséges tavaink? — A ránkmaradt nagyszámú okiratokból kitűnik, hogy elődeink nemcsak a természetes vizihaiászatot űzték, hanem haltenyésztéssel is foglalkoztak: halastavakat, zsilipeket, tótápláló csatornákat építettek. Az akkori halastavak nem hasonlítottak a maiakhoz, nem teljesen a haltenyésztést szolgálták, hanem a halbőség idején főleg a halakat tárolták bennünk. A természetes vízi és VADÁSZ * HALASZ tógazdasági haltenyésztés abban az időben teljesen összefonódott, mivel a természetes vizek teljesen kielégítették az ország szükségletét. — Ősi halászatunk fénykorát a XVI. század elején érte el. A mohácsi vész után, a török hódoltság azonban nagyban pusztította a halászatot, a falvak elnéptelenedtek, a halászás is megcsappant. Különösen a tógazdasági haltenyésztés pusztult el. Az újabb tógazdasági haltenyésztést az élet követelte meg. A szabadságharc idején ugyanis megindult folyószabályozások következtében a természetes vízhasználatunk tovább csappant. A halbőséget katasztrófális apadás követte. Az akkori helytartótanács 1865- ben a Természettudományi Társulathoz átiratot intézett, amelyben javaslatokat kért a haltenyésztés fellendítésére. A mesterséges haltenyésztést sürgette Herman Ottó (a nagy természettudós] is, aki az 1888- ban megjelent, ,,A halgazdaság rövid foglalatja“ című könyvében határozottan a mesterséges haltenyésztés mellett állt ki. Ugyanakkor nagy szeretettel foglalkozott a halászmesterségek titkainak az összegyűjtésével. — Régebben semmilyen törvény nem szabályozta a halászatot? Ha igen, akkor milyen volt a halászati jog, mi szabályozta a halkereskedelmet? — hangzott el az újabb kérdés, miközben rágyújtottunk egy cigarettára. Az egyik halász pe-Ojra és újra elém képzelem az esetet, amit délelőtt Dani bácsi mesélt. Bizony manapság ilyen csak az öreg halászok elbeszéléseiben lehetséges, mivel folyóvizeink annyira szenynyezettek, hogy lassan nem hatalmas harcsát, de kis keszeget sem foghatunk. Dani bácsi idős, nyugdíjas ember, nagy halásztapasztalattal rendelkezik. Talán gyermekkorától halászgat itt a Vág mentén, s ma idős kora ellenére sem sajnálja a fáradságot. Bármilyen távolságra elkerekezik, ha halászatról van szó. Szeretek vele eljárni, mert tapasztalatait nem rejti véka alá. Amit tud szívesen átadja az ifjabb nemzedéknek. A halászatban is érvényesül az a közmondás: „Az ifjú tüzessége, az idős tapasztalataira vár.“ Manapság sokszor emlegetik, hogy a fiatal nem fér össze az időssel. Ez miránk nem vonatkozik. Szívesen hallgatom elbeszéléseit akár a halakról, akár a fogás technikájával kapcsolatban. dig újabb hasáb fákat dobott a tűzre, hogy ki ne aludjon. — Nagyon sokat lehet erről beszélni — mondotta a halászati felügyelő, aki arra vállalkozott, hogy megismertesse velünk a magyar halászat fejlődését. — A magyar halászati jog évszázadok alatt lassan alakult ki. Eleinte szabad volt a halászat, majd a földesurak gyakorolták a hatalmat a vizek felett is. Egyes okiratok szerint már a XIII. században egyes halászfalvak az uraság felé hallal teljesítették járandóságukat. Később a vizek tulajdona cserélődött, a halászati céhek birtokába mentek át a folyók, a vizek halászati joga. így volt ez a Csallóközben, ahol az állandó árvizek a földművelést nagyon szűk korlátok közé szorították. A halak gazdag zsákmánya és a jó értékesítési lehetőség Bács felé viszont a lakosság érdeklődését a halászatra irányította. Máshol pedig, mint e Garam folyó egész területén továbbra is a földesúr gyakorolta a halászatot. Viszont az Alföldön: a Sárréten, a Hortobágyban, a Kondorosban még a múlt században is szabadon halászhattak a halászok. — Csak az 1888. XIX. törvénycikk rendezi egységesen a vizek tulajdonát. Ez a törvénycikk szögezi le, hogy a halászat joga a földtulajdon elválaszthatatlan tartozéka és a meder tulajdonosát Illeti meg. Ezután szervezték meg a halászati társulatokat, szakértők fogtak össze, hogy fellendítsék a magyar halászatot. A halastavak iránt is megnőtt az érdeklődés. A múlt század végén, Egy júliusi reggel szintén együtt mentünk a Vág partjára. Úgy terveztük, mire hasad a hajnal, a kijelölt helyen legyünk. Dani bácsi szerint jó márnázó hely, s egy kis szerencsével foghatunk is belőlük. A kijelölt helyre érve horgainkat lótetűvel csalizva bedobtuk az alkalmasnak látszó helyen a vízbe. Utána a megszokott cigaretta következett. Rágyújtottunk, hogy a szúnyogokat hátrálásra kényszerítsük. Megérte korán kelni, mert valóban volt fogásunk, olyan közepes nagyságú márnák. Az egyik márna kihalászása után Dani bácsi kijelentette: „Valamikor itt ekkora csalira is rákaptak a harcsák.“ Ezután elmesélte az alábbi történetet. Akkor is kettesben voltunk az egyik barátommal. Halászgattunk, halászgattunk, egyszer csak megtörtént az első kapás. Erős zsineg volt az orsón, nem féltem, hogy elmenekül, feltéve, ha jól beakad. A csévélésnél úgy vettem észre, nem nagy a a század elején a magyar halászat rohamos fejlődésnek indult. Ezért 1899-ben megszervezték az Országos Halászati Felügyelőséget, amely Magyarországon napjainkban is működik. — Az intézkedések hatására a tógazdasági haltenyésztés ügye is szóba ikerült. Igaz ugyan, hogy a tavak megépítése műszaki ismereteket és tőkebefektetéseket igényelt. Ehhez az országban nem volt elegendő szakember és vállalkozó. Az első lépés azért mégis megtörtént. A tatai uradalom tavát, az Országos Halászati Felügyelőség tervei alapján tógazdasággá építik át. Ezután Símontornyán épült meg a 130 holdnyi kiterjedésű ponty-tógazdaság. Ezen példák nyomán Magyarországon megindul a nagyarányú halastó-építés, s 1918-ban már 110 tógazgazdaság 14123 holdat borít el vízzel. A halastavak területe 1924- ben 15 700 hold. Természetesen, hogy a folyami és a természetes vízihalászat is továbbfejlődik. Erről azonban majd a következő estén beszélek — mondotta a halászati felügyelő. A halászok is szedelőzködtek. A tűz sem lángolt már, csak a parázs világított. A finom halászlére —•, amelyet Dubecz József halászmester főzött — könnyű kadarkát ittunk. Majd a fiatalok rázendítettek egy halász nótára, amely a csendes estén, a Dunán hazafelé tartó csónakokról messzire hallatszott: „Én vagyok a halászgény, Én járok a víz tetején, Én fogom az aranyhalat, A battai dombok alatt.“ (FolytatjuK) GÁLI SÁNDOR, Budapest hal, mert nem védekezett, de egyszercsak újabb kapást észleltem, majd minden jel arra mutatott, elakad a horgom. Nem és nem jött egy centit sem. Ekkor villant agyamba, hátha harcsa kapta el a horogra akadt halat. Elkezdtem telefonálni (a nyelet ütögetni), hátha megindul. S valóban... Elindult, de nem kifelé, hanem a parttal párhuzamosan felfelé, majd újra megállt. Addig ütögettem a nyelet, hogy újra megindult, s én lassan a part felé irányítottam. Ha nehezen is, de sikerült a partig hoznom. Szép harcsa volt. Amint meglátott,'egyet rántott és eliszkolt. A horgomon ott maradt a lenyúzott bőrű márna, körülbelül ekkora mint ez, mutatta. A hátsó részéről hiányzott a bőr, azt elvitte a harcsa. Hitetlenkedve csóváltam a fejem, de ő bizonygatta, hogy ez valóban megtörtént. Ha nem hiszem, kérdezzem meg barátjától, még élő ember, aki szintén ott volt az emlékezetes halászaton. Adamcsík Ferenc MÁRNA HELYETT HARCSA 6
