Szabad Földműves, 1968. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1968-06-29 / 26. szám
Ä lit a bál. A farsangi hangulat a ” tetőfokra hágott. A kis falu fiatalja, éltesebbje vidáman ropta a táncot. Cigányprímás verejtékes homloka arról árulkodott, hogy nem pihenteti a vonóját. Az összesimult párok tangót lejtettek éppen, amikor egy sápadt arcú fiatalember lépett a terembe. Széttekintett, majd megállított egy kipirult arcú párt. — Baj van, Miäo — mondta halkan Kerekes Laci, a lány kezét szorongató legénynek. — No ml a fene? — nevetett vidáman a megszólított. — Csak nem hármat ellett a Rlska? — Csak ne viccelődj. Hudec Janó, a komiszár azt kiabálja a kocsmában, hogy végre rendet teremtenek a magyarok között. — Ml baja van veletek? — szökött hirtelen a vér Miäo arcába. — Ö élősködik rajtatok és még neki áll följebb? — Nem tudom, de valami nincs rendben. Olyasmit is mondott, hogy a katonák már útban vannak. — Ne légy gyerek. A háborúnak már közel két éve vége van. Ml a csudát keresnének itt... — Nézzetek oda — szólt közbe remegő hangon Marika. Az ajtón géppisztolyos egyenruhások tódultak befelé. Aztán a komiszár tolakodott előre olyan parancsnok félének kinéző tiszttel. Az összesimuló párok közül már többért 'észrevették a felfegyverzett katonákat és akaratlanul abbahagyták a táncot. A hegedűjébe feledkezett prímást a bőgős lökte oldalba a vonójával. — Megbolondultál? — mordult a pHmés a szemtelenkedőre. De ahogy körültekintett, s látta, hogy már senki nem táncol, az ő kezében is megállt a vonó. A komiszár és a tiszt az emelvényre érve hadonászva csendre intettek a népet. Ez fölösleges volt, mert a meglepetéstől úgyis elnémultak az ajkak. A komiszár így kezdte: — Előszöris kijelentem, rendnek kell lenni, s aki okoskodik, az megkeserüli. Szőval megértettük egymást! — mondta emeltebb hangon. — Na hát akkor, jól van... Másodszor pedig azt vegyék tudomásul, hogy negyven családnak el kell menni a faluból Csehországba, mert az ország érdeke azt így kívánja. Sok ott a megműveletlen föld, amelyet valakinek kell munkálnia. Ne féljenek, kutya baja sem lesz ott senkinek — tette hozzá gúnyosan. — Szóval, aki reggel értesítőt kap, az pakoljon, mert délután vagonlrozunk, aztán Indulás. öt követően a tiszt beszélt és azzal fenyegetőzött, hogy ha valaki menekülni, bújdosni próbál, azt menthetetlenül elintézik. Bejelentésük után egy ideig halálos csend lett. Kisvártatva a dobogó felé furakodó Kerekes Laci odakiáltott: — Én nem értem az egészet. Milyen jogon akarják innen a népet Csehországba hurcolni? — Ügy, úgy — hangzott Innenonnan az egyetértő zümmögés. A komiszár öklével megdöngette az asztalt és rekedt, rikácsoló hangon felelt: — Megmondtam, hogy a dolgunkba semmiféle beleszólást nem tűrök. így szól a parancs, hát menni kell. S különben is mindegy, hogy Magyarországra, vagy Csehbe. Ha tudni akarják, magyar ezen a tájon úgy sem marad. — De hát mit vétett ez a nép, hogy itt kell hagyni a szülőföldjét? — kérdezte Laci. — Hiszen harmincnyolcban apáink ott voltak Tornócon és tüntettek a köztársaságért. Én a fogságban jártam politikai iskolába és ott mindig az Internacionalizmusról beszéltek és arról, hogy nem a nemzetisége szerint kell nézni az embert. —- Fogd be a szád — vágott közbe a komiszár. — Ki kért fel, hogy papolj. Vedd tudomásul, hogy amiért szájaskodtál, te is mész a famíliáddal együtt. Majd én megtanítalak kesztyűbe dudálni, te senkiházi... — De azt a keverves mindenit ennek a rohadt világnak! — ordított Laci és közben felugrott az emelvényre. fi SZABAD FÖLDMŰVES 1968. június 29. A tiszt intésére azonban a katonák is ott termettek és lefogták az eltorzult arcú legényt. Q Már derengett, de Kerekeséknél még mindig pislákolt a lámpa. A nehéz tölgyfaasztal mellett Kerekes Mihály, felesége, a két „gyerek“ Laci meg Marika, no meg a vőlegény Jelölt Zvara Miäo ültek. Alig-alig szóltak, inkább mindenki csak magában rágódott. Mihály bácsi a sorsán töprengett. Sok mindent megélt már, ismerte a monarchia rendjét, nyomorúságát. Az első republikában sem volt valami fényes a sorsa. Négy éhes száj várt betevő falatra, azt a törékeny halkszavú feleségével kellett előteremteni. De azért megvoltak. S mivel jő munkás hírében állott, mindig akadt valami tennivalója. Aztán ahogy nagyobbacskák lettek a gyerekek, abbahagyta a napszámoskodást, lovat vett, földet bérelt és lassanként kezdtek lábraállni. Közbejött azonban a harmincnyolc. Akkor a kommunistáknál a republika megmentése volt az első. Valahogy ő is úgy érezte, hogy igazuk van. A kommunisták mondták, hogy tüntessen velük. Szekérre ült hát ő is, hogy ott legyen Tornócon ... aztán a Horthy éna következett. Akkor sem lett sem jobb sem rosszabb a sorsa, de nem nagyon tetszett a nagyságos úrázás, és az a lenézés, hogy beszélt velük még a hasonszőrű ikakastollas, meg a vigéc hivatalnok. Aztán a világégés következett. Jómaga már nem volt Katonaköteles, de a két fiát behívták. Előbb a fiatalabb esett el a Don-kanyarban. Jani az elsőszülött fogságba került és később beállt a csehszlovák hadseregbe, öt a duklai harcoknál tépte szét az akna. De talán mégis akkor akart a szive megszakadni és átkozta, szidta az egész világot, amikor a legkisebbet, Lacit, mint leventét elcipelték. Szegény felesége hónapokig nyomta utána az ágyat... Negyvennégytől negyvenhat őszéig semmit nem tudtak róla, s így már őt is halottnak hitték. Ekkor jött az első levél. Feleségével együtt úgy sírtak, mint a gyerekek. Hitték is, nem is, de az írás az övé volt. Olyan szép, gömbölyű betűket csak az ő Lacijuk tudott írni. Az első levelet követte a második, a harmadik, végül megjött a várva vért. Éppen egy hete érkezett vissza a családi fészekbe. Azóta a boldogság, megbékélés költözött az otthonukba. Legalább a fiúk közül egy újból itt van köztük. Ha fáj is a másik kettő elvesztése, gyógyír a legkisebb, s talán a legkedveltebb fiú viszszatérése. Laci sok mindent nem értett, mióta hazajött. Valahogy minden másképp volt, mint ahogy azt elképzelte. Nem tudta felfogni, miért nincs magyar iskola, miért bűn a magyar szó. Miért? Miért? Miért? Most pedig alighogy megmelegedett, csehbe akarják hurcolni fáradt, megtört szüleivel együtt. Kerekesné hangtalanul könnyezett, ő annyira nem értette az egészet, hogy képtelen volt gondolkozni. Marika úgy szorította Miäo kezét, mint vlzbefuló a feléje nyújtott póznát. Benne, a szomszédfalusi szlovák fiúban volt minden reménysége. Tőle, a jövendőbelijétől várta, hogy megmenti valamennyiüket a bejelentett rémtől, az elhurculástól. Meleg, kissé bánatos barna szeme a legényen pihent, s lelke mélyén úgy érezte, hogy a csontosarcú, szélesvállú Miäo nélkül nem tudna élni. Hallgattak, gondolkodtak. Miäo azonban időnként ki-kitört. — Nem értem, mit akarnak ezek — mondta vagy már tizedszer. —■ Megvoltunk mi mindig jól együtt. Miért uszítanak hát bennünket egymás ellen ... Emlékszem, tízéves forma lehettem, amikor eljöttem ide magyar szót tanulni. Velem senki nem éreztette, hogy más nemzet fia vagyok. S amikor három partizántársammal ide menekültem, úgy bújtattak, kosztoltak, mint a hozzátartozójukat... — Ki az, aki ezeket a őrültségeket kitalálja? — tört ki keserűen. — De ne féljenek, reggel mindent elintézek! — Csak tebenned bízunk — bújt hozzá Marika. Valójában a nyolc kilométernyi távolságra lévő tiszta szlovák lakosságú falu, és a szlnmagyar Garam-menti község Iáitól között hagyományos volt a barátkozás. Ezt a jőviszonyt az 1938- ban meghúzott határ sem bénította meg, s el-eljárogattak egymáshoz az ismerős gazdák és jelesebb ünnepeken a fiatalok. MlSo a három partizán bajtársával is azért menekült éppen hozzájuk, mert biztosan tudta, hogy megértésre talál. Arra talált, s mellette még belefeledkezett a fekete hajú, csinos arcú Marika szemébe. Benn kétségbeesés mardosta az emberi sziveket, kint a tomboló tél dermesztette csonttá a védtelen madarakat. A Jajgató szél bele-belekapaszkodott az ablakpárkányba, s meg-megremegtette a rosszul begíttelt üvegtáblákat. A vén bolond virradatkor még jobban dühöngött. Kerekesék alig bírtak ajtót nyitni, annyi havat hordott öszsze az orkánszerű szél. A férfiak a havat kezdték ellapátolni, hogy ki tudjanak mozdulni. Az álmosságot kiverő csípős szélben nem is gondoltak arra, hogy kellemetlen vendégnek készítik az utat. A korai látogató nem soká váratott magára. A kisblrót fegyveres katona kísérte. A falu szolgája szégyenkezve adta át az egész család deportálását előíró papírt. Miso szét akarta tépni, de Marika megakadályozta ebben. A legény ökölbe szorított kézzel rohant a községházára. Minden szándéka az volt, hogy arcába vág a komiszárnak. A csípős szél azonban kijózanította és kissé lehiggadva lépett az irodába. Bent a komiszár és a tiszt ült és előttük egy félig telt üveg pálinka állt az asztalon. — Magyarázzák meg, mi történik itt — kezdte köszönés helyett Miäo. — Iszogatunk az egészségedre — mondta gúnyosan a falu feje. — Azt látom — szaladt a vér Miäo fejébe. — De én azt kérdeztem, mit akarnak ezzel az ártatlan néppel?! — Mi az, védőangyal akarsz lenni? — mordult rá a komiszár. — Nem szégyenled magad, szlovák létedre még szót emelsz ezekért a senkiháziakért?! ... — Rendes, becsületes emberek ezek. Nincs jogotok, hogy elhurcoltassátok őket. — Azt nem tőled kérdezzük. Mennek és punktum. Ha nem tetszik, velük mehetsz! — De a kutya mindenségét neki! — kiáltott föl dühösen a legény. — Te mondod ezt nekem, aki Zólyomnál meglógott, mikor harcolni kellett a németek ellen? — Fogd be a szád — ugrott fel fakult arccal a komiszár. — Hadnagy úr, vitesse el ezt a szemtelenkedőt — fordult a tiszthez. — Távozzék! — nézett a főhadnagy szigorúan Miäora. — De ha... — Azt mondtam, tűnjön ell — ordított a tiszt. — Katonák! — kiáltott a szemközti ajtó felé. Onnan két géppisztolyos lépett elő és erőszakkal kitoloncolták az okvetetlenkedőt. — Ezt még megkeserülitelk! — kiáltott vissza az ajtóból. Megyek a járásra! G A kisvárosban először a partizánszövetséghez vitt az útja. Érvelt, vitatkozott, de az ottlévők egyre csak azt hajtogatták, ők az ügybe nem avatkozhatnak bele. Aztán a Kommunista Párt titkárságát kereste fel. Ott hosszasan magyarázták neki a politikai helyzetet, a párt megerősödésének a fontosságát, és végül kijelentették, hogy bár emberileg megértik a helyzetét, de segíteni nem tudnak. Onnan a demokrata párt helyiségébe vitt az útja. Hátha a legerősebb párt tud tenni valamit Kerekesék és a többiek érdekében. Elkezdte hát ott is a mondólkáját, de csak elkezdte, s máris belefojtották a szót. Elmondták őt mindenféle hazaárulónak. A pocakos titkár azért is megrótta, mert magyar lánynak udvarol. „A szlovák nép árulója mindenki, aki az ezeréves elnyomóink pártján áll“ — jelentette ki elvörösödött arccal. Még szerencse, hogy csak néhány kommunista gondolkozik hasonlóképpen ...“ Miäo szédelegve tántorgott ki. Ott állt a néptelen utcán s nem tudta, mitévő legyen. Végül úgy döntött, hogy felkeres még néhány befolyásos ismerőst. Egy párat meg is talált közülük. Többen egyetértettek vele és helytelenítették a deportálást. De azt is kijelentették, meg van kötve a kezük, nem tehetnek semmit. Miäo délután kétségbeesetten indult az autóbuszmegállóhoz. Ott tudta meg, hogy az utak járhatatlanok. Gyalog vágott hát neki a 16 kilométeres útnak. A szél kegyetlenül sivltott, vágta, keverte a havat. így csak lassan törtetett előre és sokszot meg-megállt, hátat fordított a szélnek, amely a szájába, fülébe vágta a lisztszerű, kavargó havat. Eleinte csontjáig hatolt a jéghideg szél, de később már forróság öntötte el a testét a kegyetlen időjárás ellen folytatott küzdelemben. De azért csak mentment, vonszolta fáradt testét és közben rossz sejtelmek gyötörték. Már maga mögött tudott vagy tíz kilométert, túljutott a Garam hldján. A folyótól jó kilométernyire a főutat sínpár szeli keresztül, Miäo a közelébe ért, amikor éles vonatfütty riasztotta fel zavaros gondolataiból. — Tehervonat — állapította meg a szerelvényről. A zárt vagonok hoszszú sora íeketéllett a hótengerben. Az ócska mozdony nagyokat pöfékelve lassan haladt előre, s mire a kereszteződésen zakatolt, Miäo is odaért. Nézte, nézte az elhaladó szerelvényt és az itt-ott kissé nyitott vagonajtókon keresztül azt vette észre, hogy emberek vannak ott. A szerelvény végefelé az egyik vagonnak majdnem teljesen nyitva volt az ajtaja. Miäo mintha ismerőst vélt volna felfedezni benne. Kitágult szemmel nézett tovább és valójában felismerte Kerekes bácsit. — Marika — ordította el magát akaratlanul. A vagon ekkor ért a kereszteződéshez és a bentlévők is észrevették Miäot. Már Marika is ott állt a vagonajtóban. — Miäo — kiáltotta eszelősen. És már ugrott volna ki, ha hátulról el nem kapja őt az apja és Laci segítségével beljebb nem vonszolja. A fiú egy másodpercig megkövültén állt, majd integetve szaladni kezdett a lassan tovagördülő vonat után. Ment-ment, törtetett a térdig érő hóban, de a fekete szerelvény lassanként mégis elkanyarodott a domb mögé. Eltűnt a nagy fekete koporsó, és Miäo lábai is elerőtlenedtek. Megállt, és csak állt-állt, nézett mereven a fehér semmiségbe. Aztán lerogyott a hófehér „ágyba“ s szeméből kibugygyant egy könnycsepp, amely gyorsan az arcára fagyott. Ekkor már semmit nem érzett csak halálos fáradtságot és azt, hogy milyen jő megpihenni a puha hóban. Pihent. Aztán lassan Iecesukódott a szeme. Alomba szenderült... Másnap csonttá fagyva találták. Vágyaik bejárnak félvilágot, s elszállnak messzire, Napokon túl. Álmaik nyugalma bakfis-lányok özléptű árnyain hajnalba hull. Szürcsölgetik az élet ízeit, s ha néha keserű, fintort is húz — mert mástól látják, ők is megteszik vagy bátran, vagy sunyin — mint a hiúz. Tükörben lesik, hogy bajszuk nő-e, és múlik-e már a sok pattanás — ezer a gondjuk, és égig nőve lángol a kedvük, mert vérük parázs. Komolyan szólnak, ha kérdik őket, s mohón lesik, hogy mit ér igazuk — és ismerik-e a felnőttek, hogy ők is „nagyok“, már van hát szavuk. Lázongnak gyakran, és könnyet nyelnek — de mégsem mutatják azt, ami fáj.., Dacukkal bántják, akit szeretnek, legyen az anyjuk, apjuk vagy leány. Hencegnek egymásnak „nő-ügy“-ekkel. s a kalandok sorát teregetik — pedig lehet, ha egy úgy hirtelen eléjük állna, futnának reggelig. Mert ilyenek ők; (határuk nincsen) Medréből kilépő nagy-nagy folyam. De ezer szeszélyük éle, minden hibája mégis tisztulva rohan. S ha elér idáig, ahol most én taposom az élet szélesedő medrét, s barna hajukba a holdfény ragaszt majd ezüstöt — hetvenkedő kedvük visszatalál majd medrébe — hiszen a miénk is visszatalált. S ha lágyabb lesz a kanyarok éle, ők bírálják majd az ifjak „hadát“ ... — (1962) DALLOS ISTVÁN: Dicsérem a napot A felkelő nap kozmoszláng hevében kovácsolt sudárdárdájával indul rohamra szétkerget árnyakat vető felleget letörli kórházágyon haldokló verítékét bekukkant börtönrács mögött raboskodóhoz kiszikkadt, esővert földhöztapadt sarat összehúz kézrevert fénylő bilincseket megolvaszt rozsdamart átokláncokat felszárít háborgó könnytengereket fájdalomvízesést, sírászuhatagot áldásmeleggel simogatja elő édes anyaföld méhéből a kenyérmagot. ÍWlM Itiol Mju) *6 O N C/5 < £ < éé fi > nJ o X C9 < 2
