Szabad Földműves, 1968. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)

1968-01-20 / 3. szám

Azt mondják, hogy az erdész szá­mára nincs szebb muzsika, mint az általa ültetett facsemeték leveleinek sejtelmes susogása. Azt hiszem min­den ember, aki szereti a munkáját, valahogy így van vele. Nemcsak meg­szokja, hanem megszereti az őt körül­vevő neszeket, hangokat, zajokat, amelyek sok olyasmit árulnak el neki, ami egy kívülálló számára érthetet­len. Erre gondoltam, amikor egy al­kalommal Csizmár Mihállyal, a vino­­hradovól kerületi Határőr Kolhoz trak­torbrigádjának vezetőjével beszélget­tem. Kora reggel volt, a traktorszállás tágas udvarát még sűrű homály fed­te. Mindketten a brigád kényelmesen berendezett vendégszobájában hál­tunk. Kintről egyre gyakrabban tört be a zaj. Csattant a nagykapu, léptek kopogtak a keményre döngölt udva­ron. A korai jövevény krákogott, kö­szörülte a torkát. Ügy látszik, az éles hajnali levegő köhögésre ingerelte. Majd felberregett egy motor. A bri­gádvezető egy pillanatra elhallgatott, figyelt, majd megszólalt: — Ma korán jött be Virág Pista. Igaz, a forgolányi határban van dol­ga, míg odaér, kivirrad. Nem nekem mondta, csak úgy ma­gának, mint amikor az ember hango­san gondolkodik. Csodálkozva tekin­tettem fel rá. A brigádvezető elme­rengve nézett maga elé. De ha kite­kintett volna az ablakon, akkor se látott volna semmit. A sötétben még a szemben levő traktorszínek körvona­lait sem lehetett kivenni. Közben a brigádudvar egyre hango­sabb lett. Most már több motor is bú­gott, egymást túlharsogva. Csizmár Mihály minden újabb zajra reagált, és nekem úgy tűnt fel, hogy minden hangra ráismer és látatlanban is pon­tosan tudja, mi történik odakint... Mintha csak feltevésemet igazolná, ismét megszólalt: — Prüszköl az a Vlagyimirec. Pe­dig még a minap mondtam a mihasz­na kölyöknek, hozza rendbe a karbu­rátort. Persze, nem ért rá, mert meccset közvetített a tévé — mor­fondírozott magában. — Most meg kínlódhat vele estig. A beszélgetés megakadt. A brigád­vezetőnek sietőssé vált a dolga. Napközben aztán többször is elnéz­tem, ahogy otthonosan, magabiztosan rendelkezett hol itt, hol ott. Látszott rajta, hogy minden idegszála ide köti, ehhez a nagy gazdasághoz, ahol több mint 30 traktor, 15 kombájn, számta­lan más gép van a gondjaira bízva. Minden lépése, minden szava olyan megfontolt volt, mintha csak ezzel a munkával született volna és régen megszokta, hogy több tucat ember munkáját irányítsa. Reggeli beszélgetésünk olyan hirte­len szakadt félbe, hogy nem is értem rá közelebbit megtudni róla. Késő este találkoztunk ismét — megint a vendégszobában. És csak akkor ötlött az eszembe — tulajdonképpen miért hál itt ez az ember, miért nem megy haza. Prémiummal serkenti A lévai járásban már tavaly is jó búzatermés volt. Tizen­négy szövetkezetben 40, és 17 EFSZ-ben pedig több mint 35 mázsás átlaghozamot értek el hektáronként. Az eredménye­ken felbuzdulva az illetékesek úgy döntöttek, hogy kísérletet tesznek a 35 mázsás járási át­lag elérésére. A járás földművesei már az elmúlt ősszel megteremtették a jó termés előfeltételeit, amikor 20 ezer hektár jól előkészített talajba a legjobban bevált búza­fajtákat (mironovszkáját, be­­zosztáját) vetettek. A szakem­berek a járást körzetekre osz­tották fel és a tél folyamán is ellenőrzik a növényeket, a bú­zát és felügyelnek a gondozá­sukra és a tápanyagellátásra. A járási pártbizottság, illetve a termelési igazgatóság a maga­sabb hozamok elérését pénz­ügyileg is jutalmazzák. Ame­lyik üzemben elérik a 35 má­zsás átlaghozamot, 2000 koro­nát kapnak. Minden további átlaghozamon felüli mázsáért pedig 1000 korona jutalmat fi­zetnek. A lévai járásban azért is min­dent megtesznek, hogy minél több fiatal munkaerőt nyerje­nek meg a mezőgazdaságnak. Ennek a célnak érdekében 1970-ig a járásban 250 lakás­egységet építenek a szakképzett fiatal munkaerők számára. Gradziel Károly Kérdésemre Csizmár Mihály fárad­tan elmosolyodott. — Nem jutok el mindennap haza, kiváltképpen ilyen dologidőben, mint most. Tulajdonképpen Feketeardóban lakom — közölte velem. Ketten voltunk a szobában. A többi gépkezelőt a szomszédos klubhelyi­ségbe csalta a tv képernyője elé egy nemzetközi futballmérkőzés. A rádió­ból halk, andalító zene szűrődött ki. A szoba otthonos légköre mindket­tőnket nyílt beszélgetésre hangolt. Noha régóta ismerem Csizmár Mi­hályt, csak akkor este tudtam meg, hogy életpályáján le lehet mérni te­rületünk egy tekintélyes részének, a tiszántúli mezőgazdaságnak a gépesí­tését. — 45 márciusa volt — idézi az em­lékeket Csizmár Mihály —, akkor üzent értem Vinohradovról Szentpé­­teri Sándor. Tudatta velem, hogy fon­tos közölnivalója van. Amikor felke­restem, közölte: gép- és traktorállo­mást kell szervezni, hogy segítsünk a földhöz jutott szegényparasztoknak elvégezni a szántást. Nagy szemeket meresztettem rá. A munkától nem féltem. Kitanultam a géplakatosi szak­mát, dolgoztam Pesten. Amikor Hor­­thyék besoroztak, egy gépkocsioszlop­hoz kerültem, majd vasútnál dolgoz­tam. 1944 októberében szabadságot kértem, hazalátogattam, oszt’ „elfelej­tettem“ visszatérni. Csizmár Mihály elmosolyodik, ösz­­szevonja sűrű szemöldökét, egy ideig emlékezetében kutat. — Hát igen, nem a munkától ijed­tem meg. Akkor éppen a feketeardói malomban dolgoztam, beugrottam se­gíteni az apámnak. Éjjel-nappal őröl­tük a lisztet a vörös hadseregnek. A motort, a traktort is jól ismertem. Csakhogy hol szerzünk motort, trak tort? — kérdeztem a kerületi népta­nács hivatalában, ahol a beszélgetés folyt. — Egyelőre ugyanott, ahol a földet szereztük a parasztok számára — a gazdaságoknál, a földbirtokosoknál — válaszolta a tanács akkori elnöke. Véget ér a háború, kapunk majd gé­pet a Szovjetunióból. — így kezdtük — fűzi tovább visz­­szaemlékezéseinek szálait Csizmár Mihály. — Szereztünk egynéhány ósdi Fordson traktort, amelyeket Fogarasi, Szverenyko meg más földbirtokosok és kulákok „előzékenyen“ átengedtek nekünk. Kisegített a felszabadító had­sereg is — üzemanyaggal, miegymás­sal. Ha nem tévedek, hat ócska gép­pel indultunk. De az is milyen nagy dolog volt akkor az Igavonó nélküli újgazdák számára! Bizony, szerény volt a kezdet. Csiz­már Mihály most már nem is tudta részletesen visszaemlékezni arra, ho­gyan gyarapodott a géppark, hogyan hozták létre Csepében a Tiszántúl első gép- és traktorállomását, a leendő nagyüzemi szocialista mezőgazdaság magvát. Valahogy úgy szaporodtak, mint a sejtek. — Előbb néhányan, akik konyítot­­tunk a gépekhez, egy brigádot alakí-A FUleki Állami Gazdaság — sídi részlegén dolgoznak. Szeszták István, Mihály lözsef, Bújna Pál és Bújna Ferenc anyasertés-gondozók. A mun­kájukat két műszakban végzik. A reá­juk bízott 100 darab anyasertéstöl tavaly 1764 malacot választottak el, A cím kötelez amely 564 darabbal több a tervezett­nél. Ebben az évben 20 darab malac elválasztását tűzték ki anyakocán­ként. A négy kiváló munkás reméli, hogy sikerül elérni a kitűzött célt. Emellett szól az a tény is, hogy 1965- től öt darabbal emelték az elválasz­tott malacok számát. A kitűzött cél elérésére az is kötelezi a csoportot, hogy a szocialista munkabrigád cím várományosai. TŰRE LÁSZLÓ, Síd HELYREIGAZÍTÁS Lapunk 2. számának 4. oldalán kö­zölt „Korszerű technológiával“ című cikk második bekezdésébe a szerző hibáján kívül, sajnálatos hiba csú­szott. Helyes az alábbi szöveg: „A ré­gi épületet a célnak megfelelően át­alakították és berendezték, s ezzel az előbbi 500 helyett 700 sertés hizlalása vált lehetővé.“ tottunk — Kiss Mihály Csepéből, Kö­vér Péter Szaszovából meg mások — folytatja elbeszélését Csizmár Mihály. — Aztán ebből a brigádból újak vá­lasztódtak ki. 1945-ben még én vol­tam az egyetlen brigádvezető, 1946- ban Bilej Iván vezetésével új brigád alakult, aztán egyre többen lettünk. Engem 1956-ban ide helyeztek Tiva­darba, -az akkori Pravda Kolhozba. Itt ért az átszervezés. A brigádvezető szünetet tart, aztán felém fordul: — Maga jól ismeri mostani felsze­relésünket, traktorállomásunkat. Va­lóságos nagyüzem, nemde? De 1958- ban, amikor a kolhozok átvették a gépi felszerelést a traktorállomások­tól, újból kellett kezdeni mindent, öt traktorunk, két kombájnunk volt mindössze. Se műhely, se javító­alkalmatosságok. Hallgat egy sort, aztán felcsillanó szemmel folytatja: — Ha jól emlékszem, 1961 nyarán történt. Az ország készült a XXII. pártkongresszusra, az újságok közöl­ték a párt új programjának a terve­zetét. Bíró Andor kolhozelnök a pro­gram mezőgazdasággal kapcsolatos kitételeire hívta fel a figyelmet: meg kell szüntetni a mezőgazdaság füg­gőségét a természet szeszélyeitől, a mezőgazdasági munka az ipari munka válfajává válik. Ha jó emlékszem így szól az a rész. Akkor született a gép­állomásunk felépítésének a gondola­ta. Mint látja, itt minden nagyüzemi alapra van helyezve. Nemcsak szá­mítunk velük és javítjuk a gépeinket, hanem gyártunk is. Látta az udvaron azokat a vadonatúj önkirakodó pótko­csikat. Saját gyártmányunk — emelte fel büszkén a hangját. Majd kisvár­tatva folytatta: — Minden úgy van, ahogy a párt elgondolta. Ma már sikeresen meg tudunk birkózni a természet szeszé­lyeivel. Nem úgy értem, hogy esőt tudunk előidézni vagy megszüntetni, ha sok van belőle. De szembe tudunk szállni az időjárási kilengésekkel. Ta­valy későn ért be a kukorica, kitoló­dott a betakarítás ideje, és mégsem volt különösebb problémánk. Rövid idő alatt szabaddá tettük a több száz hektárnyi területet az őszi szántás alá. Az idő már későre járt. Lassan ha­zaszállingóztak a legszenvedélyesebb szurkolók is, akik a közvetítés befe­jezése után még jó ideig vitatkoztak, ízlelgették a mérkőzés részleteit. Ideje volt már pihenőre térni. Elnéz­tem az előttem ülő embert. 45 éves. Testes alakja ellenére fürge, mozgása ruganyos. Telt arca fiatalos, csak a szeme alatt húzódó árnyak árulják el fáradtságát. 22 évet töltött el a vi­dék gépesítésének szolgálatában. El­képzeltem a mellén a Lenin-rendje­­let, amellyel a közelmúltban tüntet­ték ki. Ha valaki megírja majd a te­rület mezőgazdasága gépesítésének történetét, feltétlenül bejegyzi oda Csizmár Mihály nevét is. Lusztíg Károly, Ungvár ATyugdíj-ügyekkel foglalkozni — mondjuk meg minden kertelés nélkül — nem a leghálásabb feladat. Sok még a panasz, bőven akad orvo­solni való. Ennek ellenére, tagadha­tatlan, évről-évre javul a nyugdíjasok helyzete. Persze ebben az esetben is feltétlenül érvényesül a szabály: „Ad­dig nyújtózkodj, míg a takaród éri“ Ezzel szemben, a szerkesztőségbe ér­kező panaszos levelek számát tekint­ve, avagy a különböző intézmények­be, hivatalokba benyújtott kérvények paksamétái között böngészve, hajla­mosak vagyunk arra, hogy a szociá­lis gondoskodást illetően sokszor bo­rúlátóak legyünk. Következik ez pe­dig abból a természetszerű okból ki­folyóan, hogy nyugdíj-ügyben valóban csak panaszleveleket tart nyílván az iktató könyv. Azok az idős emberek, akik elégedettek nyugdíjukkal nem vesznek ceruzát a kezükbe, hogy elé­gedettségükről tájékoztassák az ille­tékeseket, de olyan esetről se tud­nánk beszámolni, hogy valaki is so­­kallotta volna a számára megállapí­tott nyugdíj összegét. Éppen ezért felkerestünk, már a változatosság kedvéért is, néhány olyan nyugdíjas szövetkezeti tagot, akinek nincsen oka panaszra. Hám János, a nagygéresi szövetke­zet ökonőmusa készséggel nyújt fel­világosítást a közös gazdaság nyug­díjasainak helyzetéről. — Akik most mennek nyugdíjba mindenképepn szerencsésebbek. Ma­gas szinten gazdálkodó szövetkezet­nek ismertek el bennünket s ez egy­úttal azt jelenti, hogy ugyanolyan nyugdíjat kapnak tagjaink mint bár­hol másutt, teszem az ipari üzemek­ben. Örvendetes jelenség ez, viszont já­rási viszonylatban mindössze hét ilyen szövetkezet van. Éppen ezért, a földmüveszövetkezetek dolgozóinak fokozottabban kell törekedniük arra, hogy gazdaságuk stabilizálódjon s eU A hét elején még hótorlaszok akadályozták a közlekedést. E napokban viszont már vizet szántanak a kerekek az utakon. Rendkívüli állapot a dohánygyárban 1967. augusztus 24-e úgyanolyan reggellel kezdődött, mint a többi munkanapok a dohányfelvásárlás fő idénye alatt. A rimaszombati dohánygyár udvarán egymást váltották a szárított dohánylevelek báláival megrakott járművek. Aznap mintegy 100 mázsa dohányt vettek át a termelőktől a felvásárló részlegen. A részleg dolgozói déltájban különös szagot észleltek a raktárban. Nem fordítottak rá nagyobb gondot, a gyártól nem messze épülő új lakótelepen kátránypapírt égettek a munkások, az égő kátrány­nak tulajdonították a szokatlan szagot. Augusztus 25-én megkezdték az előző napon felvásárolt dohány feldolgozását. Amint a dohány a fermentáló részlegen gőz alá ke­rült, a közelben tartózkodó munkások fokozott mértékben észlelték a raktárban érezhető szagot. Később a dohánytáblákhoz közelebb levők hányingert éreztek, majd erős fejfájást. Ekkor már valameny­­nyien tudták, hogy a kellemetlen szag nem az égő kátránypapírtól származik. A munkát leállították és orvost hívtak. A gyár néhány felelős dolgozója pedig azonnal körútra indult, hogy végiglátogassa azokat a mezőgazdasági üzemeket, amelyektől előző nap dohányt vásároltak fel. Szerencséjük volt. Az első állomáson, a Losonci Állami Gazdaság részlegének dohányszárítójában azonnal megérezték a gyárban oly kellemetlen következményeket okozó szagot. Hamar megtalálták a bűz forrását is. Az egyik raktárhelyiség ablakán néhány Intration­­nal telt üveg állt. Az Agrolet repülőgépe permetezte vele a gazdaság határát. A megmaradt, életveszélyesen mérgező anyagot a bizton­sági előírásokkal ellentétben hanyagul, a nyitott, bárki által hozzá­férhető raktárhelyiség ablakában helyezték el. Az egyik üveg leesett a kőpadlóra és tartalma kifolyt az elszállításra kész dohánybálákra. • • • A rimaszombati dohánygyárban 48 munkás kapott mérgezést a panyidaróci gazdasági udvar dolgozóinak hanyagsága miatt. Szeren­csére azonnali orvosi segélyben részesültek, és sikerült elejét venni a komolyabb megbetegedéseknek. Ez viszont egyáltalán nem lehet mentség azok számára, akik személyesen felelősek ezért a csaknem tragikusan végződő mérgezésért. A rimaszombati dohánygyárban 100 mázsa dohány még mindig el van különítve, a szárított dohányleveleken még ma Is észlelhető a veszélyes méreg. Dr. Safrankó járási higiénikus az esettel kapcsolatban kijelen­tette: — A panyidaróci gazdasági udvar esete nem egyedülálló. A mező­­gazdasági üzemek dolgozói, sajnos, túlságosan gyakran bánnak fele­lőtlenül a különben nagyon hasznos, de egyben veszélyes vegyi anyagokkal. Bár a biztonsági előírások megszegése nem minden esetben jár olyan súlyos következményekkel, mint az a rimaszombati dohánygyárban történt, gyakori ismétlődésük mégis sok kárt okoz az EFSZ-ekben és mezőgazdasági üzemekben. Szolgáljon a fent leírt eset tanulságul mindazoknak, akik eddig lebecsülték a vegyi anyagok használatával kapcsolatban érvényes biztonsági előírásokat. Hisz a saját egészségükről van szó. Kovács Zoltán Köríilpillantás nyugdíj-ügyben érjék például a nagygéresi szintet. A nyugdíj-kérdésnek tehát ez a legel­fogadhatóbb megoldási módja. Ugyan­akkor ezekben a szövetkezetekben mód nyílik arra, hogy a régebbi, ala­csonyabb nyugdíjat élvező tagok hely­zetén is javítsanak. Nagygéresen ti­zenegy ilyen személyt tartanak nyil­ván, s nyugdíjukat havi háromszáz koronára egészítik ki. Ezen kívül minden nyugdíjasnak tizenöt ár földet juttatnak, beleértve a kertet is. — A földművesek nyugdíjának az ügye sok problémát okozott a múlt­ban. Sok esetben ezzel függött össze a munkaerő elvándorlása is. Nos, ez a kérdés is megoldódott, s remélhető­leg minden földművesszövetkezetben megoldódik fokozatosan. Addig is mindent el kell követni, hogy az ala­csonyabb nyugdíjjal rendelkező ta­goknak a maximális segítséget nyújt­suk. Erre mindig találni módot!... Es kell is találni. Ez az emberség, öregeink megbecsülésének a kérdése. Veres János bácsit nem találom odahaza. Kórházban van. A család többi tagja ellenben elmondja, hogy az idős házaspár elégedett a nyug­díjjal. Nyolcszáz koronát kapnak ket­ten, megvannak belőle. A legfontosabb az, hogy egészség legyen. Az idős em­ber is eljárhat még dolgozni, mindig található a számára munka s ezáltal is segíthet a helyzetén. Természetesen ehhez is jóakarat kell. A közös gazda­ság vezetőinek a belátása, jóakarata. János bácsi felesége éppen varro­­gat. Ö ts elégedett. Érzi, tudja, hogy a társadalom törődik vele, nem hagy­ja öregségére egyedül. Elbúcsúzva a valóban kedves, vidám családtól öröm tölt el. Lám, egyre emberségesebb, egyre boldogabb a falun élő emberek életei Dorkó Mihály hetvennyolc eszteru dós. Hat gyermeket nevelt fel, világi életében keményen dolgozott. — En a békességért, az emberek jobb sorsáért elkövettem és ma ts eU követek mindent. Természetesen vám nak elégedett és elégedetlen embet rek. Ez részben természet dolga is. Mihály bátyánk közel nyolcszáz kor róna nyugdíjat kap. A felesége kilenct ven korona segélyt. Jól kijönnek bér lőle, persze be kell osztani. Nos, a tapasztalat szerint, az idős emberek valóban jól tudnak takarékoskodni. Hányszor, de hányszor előfordul, hogy a nyugdíjas ember támogatja szükség esetén anyagiakkal az unokákat, a már dolgozó felnőtt gyerekeket. MU hály bácsi elmosolyintja magát, amU kor ezt említem neki. A régi párthan cos — huszonháromban lépett a párU ba — hajlott korára bölcs derűlátás­­sál mérlegeli a körülötte forrongó vU lág dolgait. Persze ez nem jelenti azt, hogy ma már nem aktív. Mindenről meg van a véleménye, minden érdekli. Búcsúzóul nem maradt más hátra, minthogy a közelgő aranylakodalom­hoz gratuláljunk, jó egészséget és sok derűs napot kívánjunk az idős házas* párnak. Kis írásunk szereplőit nem válogatt tűk különösképpen. Lényegében talá­lomra álltunk meg egy-egy faluban s azt tapasztaltuk, hogy a szövetke­zeti dolgozók nyugdíj-kérdése már a végleges megoldás stádiumába jutott. A falu vezetőivel beszélgetve mindet nütt felelősségérzetet, szerető gondost kodást tapasztaltunk e kérdéssel kap­csolatban. Így van rendjén, így kell ennek lennieI... g P. I« SZABAD FÖLDMŰVES 3 1968. Január 20. A Határőr Kolhoz első gépesítője

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom