Szabad Földműves, 1968. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1968-05-18 / 20. szám
KEMÉNY GYÖRGY, PLAKÄTGRAFIKUS Ez a fiatal magyar művész két éve tűnt fel az 5. Magyar Plakátkiállítás falragaszával. Még emlékezetesebb a Marat-Sade plakátja; újabb a Tóték és egy esztendős az 1987. Május 1. plakát. A művész számos munkájával nyert pályadíjat. Keményt bízták meg A MAGYAR KÉPES TÖRTÉNELEM 1848—1945 című kBtet tipografizálásával, képszerkesztésével. Most tervezi a velencei biennálé magyar részvevőinek olasz nyelvű katalógusát. Sokféle műfajának, különböző stílusainak egy állandó tényezője van, a mozgás. Azon a napon, amikor Orehov a városba érkezett, nagy meleg volt; a színtelen égen a nap is, mintha pthegett volna. Hamar ráakadt Sztyepánék házára. 'A csengésre kisfiú főtt elő. Kémlelve nézte az érkezőt, előbb erősen lebarnult arcát, majd tekintete egyre lejjebb siklott, egész a barna félcipőig. Orehov felnevetett. — Talán már elég lenne ... A fiú Ismét ráemelte tekintetét, sötétkék szeme volt, be sem kellett mutatkoznia: ez Sztyepán fia, ugyanaz a szem, ugyanaz a tekintet. — Ml lenne elég? — Hát... a nézelődésből. Te Dima vagy, igaz? — Dima. Es maga? — Orehov. Ismered ezt a nevet? — Ismerem. — Tessék bejönni... — Mikor jön haza édesapád? — Nemsokára ... Várta magát, azt mondta; megígérte, hogy jönni fog, hát akkor jön ts. Együtt voltak a fronton? — Igen... Tekintetével követte a fiút, aki egyetlen percre sem tudott nyugton maradni. Hol az ablakhoz ment, hol a bőrönd fogantyújával játszott, hol megállt a vendég előtt. Orehov tudta róla, hogy nyolcéves, és észrevette, hogy az inge ujján valamivel söiétebb színű anyagból gondosan szabott folt díszük. Egyre jobban megszerette a fiút. Pedig amikor útra kelt, arra gondolt, hogy bizonyosan színlelnie kell majd a tetszését. Örült, hogy nem így van. — Tudod-e, hogy ebben a városban ismerkedtem meg az édesapáddal? — Igen, papa mesélte. Tiszti iskolán tanultak és hadnagyok voltak ... — Így igaz ... Negyvenháromban. ... Akkor is forró nyár volt. Csak a patak partján volt kellemes, hűs. Vera kijött a vízből, haja csapzottan a homlokára tapadt. Kicsavarta hajából a vizet. — Mit gondolsz, mikor lesz vége a háborúnak? ... — Nem egyhamar ... — Miből gondolod? — Mert nekünk is harcolnunk kell még és Sztyepán mondta ... — Ki az a Sztyepán? — A barátom ... tanfolyamtársom. Nagyszerű emberi Sokat olvas„ .. — En ts sokat olvasok ... I — Összeismertetlek benneteket... Dima meghúzta Orehov karját. — Nézze ott azt a kutyát, amelyik az úton szaladI Nagyon okos kutya! Jobban úszik, mint a gazdája, Tátyka... — Hát te tudsz úszni? — Persze! Hát maga? — En is ... lehet, hogy nem olyan SZABAD FÖLDMŰVES 1968. május 18. jól, mint te, de talán mégsem roszszul... Összeismerkedtek — Vera és Sztyepán. Aztán össze ts barátkoztak. De Verának be kellett vonulnia munkaszolgálatra. Két levelet kaptak tőle, akkor őket vezényelték, az egész tanfolyamot, a frontra. Sztyepánt ts, őt magát ts. Másfél évig feküdt a hadikórházban sebesülése után, s mire felgyógyult, — vége lett a háborúnak. — Nézze meg a tarka kavicsaimat! — szólította meg ismét Dima s csakhamar futott is vissza hozzá, a markában simára csiszolt színes tengeri kavicsokkal. — Honnan ez a nagy gazdagságod? — A mama hozta Krímből! — Derék asszony édesanyád ... Azóta egyre őket kereste, Verát és Sztyepánt. Es végül mégis Sztyepán találta meg őt. Egy fényképről, amely egy folyóiratban jelent meg róla: ez volt az aláírása: „0. Orehov geológus kutatás közben”. Dima óvatosan meghúzta Orehov kabátja ujját. — A papa két Órakor jön haza, mama csak négykor ... Addig elmehetnénk az erdőbe. Nem volt messze az erdő, húsz percnyire talán. — Nálunk ilyenkor sok gomba van. — Melyiket szereted a legjobban? — Mtndet! Nevetett. Megint látszott, hogy két foga hiányzik. — Papa olyan mulatságosan szedi a gombát. Egyáltalán nem ismert, és amikor egyet letép, kiabál a mamának: „Vera, nézd csak, ez jó?” — Hogy mondtad, Vera? — Igen, Vera ... miért? — Semmi, semmi... Vera, persze. ... Tél volt. Vera elutazása előtt. Messze elmentek szánkóval a folyóparton. Körül csend, frtss hó. Vera szomorú volt és nyuqtalan. — Pélek... — Mitől, hiszen veled vagyok ... — De te ts elmész a háborúba ... Hogyan ts történt, hogy Sztyepán felesége lett? Most, persze, boldogok, — és senkinek nincs joga hozzá, hoay széttépje boldogságukat. Esze sem vette, hogy az utolsó szót hangosan mondta. Dima csodálkozva nézett rá. — Miről beszél? — Figyelj csak... — magához hívta a fiút. — Most jutott eszembe, hogy vissza kell utaznom. Maqamnál felejtettem a laboratórium kulcsát... — Holnap vagy holnapután visszajövök. — Inkább holnap! A papa nagyon várta! — Es a mamád? — A mama ts ... — Ne kísérj el. Tudom merre van a repülőtér. Elindult, aztán hirtelen visszafordult, a fiúhoz lépett, aki még ott állt — maaához ölelte keskeny kts vállát. — Hozok neked sok szép kavicsot. Akarod? A fiú szemébe nézett, maid hirtelen futni kezdett, az erdő széléig és már nem látott senkit, és azt sem hallotta, hogy a fiú utána kiáltott... Fordította: Antalfy István Az idős, beteg asszony tiszta ágyban fekve várta az orvost. Odaktnn az utcán mínusz tíz fok volt a hideg. Az orvos odalépett a repedezett cserépkályhához, két tényé rét ráfektette. A kályhába napok óta nem volt begyújtva. — Hogy van, Kövest néni? — Nincs már semmi bajom, doktor úr, köszönöm, teljesen jól vagyok. — Szerettem volna meghallgatni a mellkasát, de ilyen hideg szobában nem szabad levetkőznie — leült a fekhely mellé készített székre és kezével átfogta az asszony vékony csuklóját. — Kicsit szapora, néni kedves ... Es hogy 'vagyunk az étvággyal? — Nemigen van étvágyam, valószínűleg azért, mert nagyon keveset mozgok. — Mégis, ki látja el ennivalóval? A beteg asszony nem felelt. — Nos, szóval kt főz magának, Kövest néni? — Ván két barátnőm, az egyik fiatal, két kicsi gyermeke van és nem jár dolgozni. Ö bevásárol és megfőz nekem ts. A mástk barátnőm, tetszik Ismerni, a Baloghné — kiváltja a gyógyszereket, segít takarítani, mosni... Igazán mindent megtesznek, amikor beteg vagyok. — Es a tüzelőt ki hordja fel? — Ez még ntncs megszervezve, doktor úr kérem, de amikor felkelhetek, hozok egy egész hétre valót ts. — Kérem a pincekulcsot Kövest néni. Most van még egy kts Időm, felhozok néhány napra valót. — Csak nem tesz ilyet, doktor úr! Napszállat előtt mindig kiment a Dunapartra és hosszúszárú pipájából szaporán eregette a füstöt. Csak a szúnyogok menekültek előle. Az emberek nem kerülték el. Kicsiny is, nagy is, tisztességtudóan emelte meg kalapját, ha útja mellette vezetett. Az öreg Guzsaly 92 esztendő terhével a vállán, csak állt a Dunaparton, mindennap ugyanazon a helyen, és úgy nézte az eget, akár a daru költözés előtt. Sudár dereka szálegyenesen feszült, vastagüvegű pápaszeme belemeredt a sokszínű Dunába, mintha magába akarná szívni, mintha evvel a tündérképpel akarna a naptői búcsúzni... Hogyne szerette volna a Dunát, hiszen a malma ott zakatolt a nagy vízen a sziget előtt, egy életen át... Mindenki ismerte, mindenkit ismert. Áldott, jó ember volt: egyszerű, csendesbeszédű és szerény. Csak egyszer villant iheg valami csöppnyi büszkeség a szavában, amikor Teréz néne fölött is megkondult a lélekharang. Hosszúszárú pipájának laposra rágott csutorájával tempósan simított végig dérszínű kajla bajuszán s úgy mondta bele az iszapszagú levegőbe: „No, most már én vagyok a faluban a legöregebb!“ Aztán kihúzta még jobban szálfaderekát és egyenes léptekkel vitte haza legnagyobb kincsét, egyetlen büszkeségét:' 92 esztendejét, amit a sors kegyelme adott neki. X Pár hónap múlva új ember költözött a faluba. Alacsony, köpcös, pirosarcú, fehérfejű öregúr. Azt mesélték róla, hogy régebben patikája volt valahol az Alföldön, aztán most azért jött ide, hogy a jó dunai levegő tiszta csendjében megpihenjen. Pattogó beszédű, paprikás szavú ember volt Kopácsi bácsi és úgy járt-kelt a faluban, mint aki tudatában van értékének, már ami különösen a korát illeti. „Leöcsémezett“ mindenkit, akivel csak beszélt. Egyszer, hogyan-hogyanse történt, a vén Guzsaly Ferencet is. Hetykén, kurtán, bizonyos lenézéssel. Akárkitől kérdezte is, senki sem tudta megmondani az öreg Ferencnek, hogy hány éves lehet a patikus? Pedig csak éppen ezt az egyet szerette volna megtudni. Félfüllel hallotta ugyan, hogy 48-ban gyerek volt, mert arról már mesélt valahol. Szomorúan csillant meg a vastag pápaszem. Féltette a renoméját. A vén pipaszár is, mintha csak azt mondta volna: hogy mer nálam valaki, az én falumban öregebb lenni?! És elkeseredésében mérgesen pöffentett bele az alkonyodé levegőbe. A szúnyograj ijedten menekült. — No megállj, hát ha senki nem tudja, majd én megtudom — pattogott, s dühében akkorát sodort öreg bajuszán, hogy az talán félcentit is nőtt egy pillanat alatt. Hazament, előkotorászta és a zsebébe dugta a keresztlevelét. Erősen készült a nagy találkozóra. X — Adjon isten, öcsémuram! — köszöntött rá pár nap múltán a vén molnárra a Főutcán a patikus. Egy pillanatra, mintha kővé vált volna, úgy állt meg az öreg Ferenc. — öcsémuram!? — motyogta, és a vastag pápaszem alatt keményen, a régi tűzzel csillant meg, szinte az egész falu múltját végiglátva — sres, A Matyt gyerek Ilyenkor szokott feljönni. Majd hoz 0 egy kts tüzelőt. Az orvos legyintett, szó nélkül elvette a kulcsot, nyakába csavarta a sálját, fejére tette a kalapját. Ahogy kilépett az előszobából, csaknem fellökte a kts Matyi gyereket, aki éppen a nénihez készült bemenni. — Kézit csókolom, doktor bácsi. Mit tetszik cstnálnt Kövesl néni vödreivel? —Jó Játékot találtam ki, fiam. Szerezz még egy vödröt vagy kosarat. Itt megvárlak. A szerződés Matyi néhány pillanat múlva egy jó nagy kosárral a kezében követte az orvost. — Gyere csak, öregem. Ha felviszel Kövesl néninek tüzelőt, minden nap kapsz tőlem egy tízest. Persze, Ilyenkor megkérdezed, ho$y nincs-e szüksége esetleg másra is, és ha van rá Időd, akkor elintézed azt is. Len a pincében teleszedték a három edényt, aztán amíg az orvos kezet mosott, Matyt ügyesen fellobbantotta a tüzet a kályhában. — Itt a tízesed, barátom, és mondd meg édesanyádnak, hogy néhány perc múlva meglátogatom. A beteghez lépett: Most beadom az injekciókat, Kövest néni, aztán megbeszélünk egy szerződést —, hogy én is jól járjak. — Miféle szerződést, doktor úr? öreg szeme. Aztán kihúzta magát, mint a vén sas, ha támadni készül. — Fogadj isten! — felelte pattogva, aztán végigmérte kétszer is az ellenfelet, pipaszárával meg útat nyitott a két kókadt bajuszvég között a szónak, majd kibuggyant a fogatlan szájon a súlyos kérdés: — Mikor született maga, patikus uram? •—Mikor születtem? Hehe!..., hogy mikor születtem?! Hát negyvennégyben, öcsémuram! — Negyvennégyben?!... mert én is! — ? Szeme újra végigszaladt az alacsony öreg emberen, mintha bele akarna látni — mint a nagy tétben játszó kártyás a partnerébe — sé tovább kérdezte: — Aztán melyik hónapban, patikus uram? — Hogy melyik hónapban?... Hát márciusban! Márciusban, öcsémuram! — Márciusban? ... mert én is ... Fölszaladtak a ráncok a homlokára. Nagy lélegzetet vett, aztán ügy kérdezte tovább: •— Várjon még egy kicstt..» Az asztalhoz ült, naplójába jegyet* getett és megírt két receptet. — Szóval, Kövest néni, egy szerződésről van szó, amit ugyan nem írunk le, csak megbeszélünk. En szeretném önt naponta meglátogatni, hogy meggyógyítsam, de ezt ingyen mégsem tehetem — tudom, hogy maga sem fogadná el úgy. De itt a komód fölött függ egy idős férfi portréja. Azt hiszem, Kövest néni édesapja. A néninek nincs közeit hozzátartozója, akt Igényt tartana erre a képre. Nekem pedig nagyon tetszik. Ezért a képért én addig gyógyítom majd Kövesl nénit, ameddig élek. Persze, nem vinném el, de a ráma és a kép közé egy kis cédulát tennék, hogy az én tulajdonom. Ezért a portréért köteles vagyok a gyógyszert Is beszereznt. Persze, ha Kövest néni már másnak ígérte a képet, akkor majd kitalálok én valami mást holnapig, mert holnap ts jövök. — Kérem szépen, ezt a képet a férjem festette. Nincs semmi értéke. Már többször próbáltam eladni, de nem vették meg. Az én férjem másoló volt, nem művész. — Mindegy, nekem ez nagyon tetszik. Holnapig gondolkozhat az ajánlatom felett — és kabátja zsebéből kiemelt az orvos két narancsot és letette a takaróra. X A történet igaz, ilyen orvosok is vannak. Nekem elhihetik, én tizennégy év óta gyakorló szívbajos, orvosra szoruló nyugdíjas ember vagyok. Varga Mária — Aztán hányadikán? — Hányadikán, hogy hányadikán? Hát huszonharmadikán. Huszonharmadikán, öcsémuram! — Hm, huszonharmadikán. Különös, nagyon különös, mert én is... Ehen-e, itt van-e — ütött a zsebére — 44, március 23. Bizony, akkor születtem én is, patikus uram! Nagyot szippantott a hosszúszárd pipából, sercegve pattogott a rövidre vágott fehérnégyes, szikrát hányt a gipsz-pipa öble. Aztán fújt egy nagyot és megszólalt mégegyszer: — Csak még azt szeretném tudni, hány órakor? — Hát, délelőtt tízkor, délelőtt tízkor, öcsémuram! — rikácsolta pulykavörösen a patikus. Ferenc meg, — mintha egy fejjel nőtt volna meg hirtelen — hátrább lépett egy lépést, szeme győzelemittasan ragyogott, hangja érces lett, csengő és kemény. — Csak tízkor?!... . Mert én reg* gél ötkor... értette, reggel ötkor. Taknyos! Azzal sarkonfordult, büszkén nekivágott a falunak és úgy pöfögött végig a Főutcán a gipsz-pipa, mint a mozdony kéménye, mikor célhoz ér. Mihalovits János BULAT OKUDZSAVA: Kölyök-fejjel láttam Kölyök-fejjel láttam egy karcsú szöcskét bozót mélyén, indáző ágakon. Tövis-lépcsőn, merő előkelőség, spiccelve szökdelt táncos lábakon, egy pillanatra meghajolt előttem és eltűnt a bozótban könnyedén,,- * Talán fejében ringatódzva zölden már érett a legelső költemény. «— Akarom! — így kiáltott az a szöcske. — Lehetséges? — nevetett a tücsök. Falrésből, kályhalyukból mindörökre hallom, ahogy vékony hangon röhög, de hol folyó fut és rét füve zöldell mint dal, mint vihar zeng az „Akarom!“. Velük éltem, a kékkel és a zölddel, Tűzhely és Rét, ők voltak otthonom, Tűzhely és Rét — testvérként megfelezve a közönséges boldogság körét és becsületet csak annak szerezve, ki dolgos, mint ők, a Tűzhely, s a Rét, a kéznek, mely feszül munkára készen, a gyásznak, melytől a szív elborul. E lázas kor nevelte nemzedéken nem győzött sem béke sem háború, sem álbarátok hamis jótanácsa, sem idegen, s rokon ítélkező. — Lehetséges? — duruzsolja a kályha. — Akarom! — mennydörög rá a mező. Évek teltek, nincs mivel dicsekednünk. Azok az esők, telek és nyarak! Minden letűnt, csak az a szöcske nem tűnt, az orrom előtt szökell és szalad. Büszkén, mert tudja, halhatatlan alkat, ki derűs nézetet cincogva vallhat, ugrabugrál, kettő helyett eszik ... Hanem az álmatlan tücsök se hallgat. Röhög... Most nyomja a sódert nekik? Orbán Ottó fordítása • t „Öcsémuram"
