Szabad Földműves, 1968. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1968-03-16 / 11. szám
A nap reggelivel kezdődik. A fel** vonulási épület kevés fényű, poros falú, széngáz szagú helyiségében leülnek a lócákra, kibontják a kopott aktatáskákat. Többségük bolti kenyérből kanyarlt az éles bicskával, s hozzá sült húst, abált szalonnát, kolbászt, sajtot aprít. így van ez disznóvágás után. Reggeliznek és közben beszélgetnek, viccelődnek. Kubikosok. Szám szerint tizenkilencen. Az éjjeliőr hazafelé készülődik. Az esőköpenyére gombolt csuklyába dugja a felébe vágott kilós kenyeret. Pontosan beleillik. Aztán elköszön. Neki itt már nincs dolga. Felkelt a nap. Mire reggeli után ki-ki iszik egy kannafedő vizet és rágyújt egy cigarettára, a beszélgetés a munkára kanyarodik. A csatornaásás ilyenkor, tél közepén, nem valami könnyű dolog. Morognak is miatta az emberek. A fiatal, alacsony, kékszemű Nagy András a legelégedetlenebb. Most is úgy néz a munkavezetőre, mint személyes ellenségére, mert már előre tudja, mit fog az mondani. A munkavezető meg bekattintja a bicska pengéjét és ma reggel is azt mondja, amit évek óta minden nap: — A víz nem tud felfelé folyni, csak ha az ember úgy akarja. A cigaretta véget már kint, a szerszámok mellett dobják el. Metsző északi szél fúj. Körös-körül havas a táj, csak a megbolygatott agyag sárgállik. Ebben a legnehezebb dolgozni. Reggel fagyos, merev. A lapát előtt a csákányok nyelét fényesítik az egyujjas kesztyűk. Aztán dél felé, ha felenged ez a sárgaföld, olyan lesz, mint a rossz, ragadós szappan és az ólom keveréke. Nagy András csak nézi, nézi az agyagot és arra vár, hogy beosszák munkára. Megcsikorgatja fogát és elkáromkodja magát, amikor a figyelőaknába küldik, de hozzákezd a munkához. Közvetlenül a műút mellett a négyméter mély figyelőakna. Mélyén ott áll térdig érő vízben Balogh Jani bácsi. Nagy erővel lendít föl egy ásónyom vizes, tapadós agyagot Nagy András állására. De itt a föld már szétesik és két lapátra való lesz belőle. Nagy András dühösen továbbítja a földet a következő állomásra, ahol a kevés beszédű László Mihály várja. Innen mindig visszapereg néhány rög Nagy Andrásra és emiatt még Jobban mérgelődik. „Itt, a középső állomáson a legrosszabb dolgozni“ — szokta mondani, ha mérgében kifakad. „Duplán kell lapátolni és a fele visszapereg az ember fejére.“ És emiatt szidja a munkavezetőt, haragszik Balogh Jani bácsira meg László Mihályra és az egész csatorna ásására. Tudja ö nagyon jól, hogy értelme van a munkájuknak, mégis ezt szokta mondani: „Felesleges az egész munka. Felesleges a mélyből kiszedni a földet, hogy újra visszatöltsük.“ De azért dolgozik konokul. És sokszor elgondolkozik azon, hogyan vándorol egy lapát föld a talán soha meg nem bolygatott helyéről a napvilágra és aztán vissza. Mert visszatöltik a már lefektetett vezetékek fölé. Ki minden-miről gondolkodik közben, amíg egy lapát föld a helyére kerül? Ö maga például azon szokott spekulálni, ha belefeledkezik a munkába, hogy ha megépíti a házat, akkor abbahagyja a kubikolást. Nem a munkát, hanem a kubikolást, és elmegy traktorosnak. Az is a földdel dolgozik. Unja már, hogy felesége szüleinek a házában élnek ők is hárman a kisgyerekkel. Házat akar, saját házat. Ezért kubikol már négy éve és ezért dolgozik a felesége is a tsz-ben. De a házhoz sok forint kell. Apránkint meg lehet vásárolni hozzá az anyagot. Ha meglesz a ház, Itthagyja a brigádot. De ezt soha nem mondja senkinek. De Vajon mire gondol Balogh Jani bácsi, aki még egy méterrel lejjebb van, mint ő? S miért hallgat olyan kitartóan László Mihály a felette lévő álláson? Nagy András megáll egy pillanatra a munkával. Először lefelé néz Balogh Jani bácsi meggörnyedt hátára, aztán fölfelé, László Mihályra. Ugyanazt látja, mint már hetek óta, de most másképpen nézi őket. Később, a felvonulási épületben melegednek a rossz tüzű kályha mellett. Nagy András közvetlenül a kályha mellett ül egy fatuskón. Ötvenhét esztendejével és negyvenéves kubikos munkájával magasodik fölötte az öreg Balogh Jani bácsi. A kezét melegíti a kályha fölött, és közben úgy beszél, mintha kitalálta volna Nagy András gondolatait. — Olyan az ember élete is, mint egy lapát föld útja. Nagy András meglepődve néz fel rá, aztán László Mihályt keresi szemével, aki olyan feszesen, mereven ül a fa mellett, hogy szinte katonaruha kínálkozik rá. Az öreg folytatja: — Olyan az ember élete is. Fölfelé törekszik, meghúzza a napfény is, aztán az öregség visszanyomja a földbe. Helyébe új emberek nőnek. Nagy András azon kapja magát, ^ SZABAD FÖLDMŰVES 1968. március 16. hogy feszülten figyel az öreg minden szavára. — Úgy kezdtem én is lent, a mélyben, mint az a lapát agyag. Talán nem is voltam értékesebb annál. Apám az első világháború első hősi halottal között volt. Anyám két év múlva utána halt. öten maradtunk árvák. Mind a három fiútestvér kubikos lett. Én Űzdon kezdtem és fiatalon. Jóidéig háromnegyed részt kaptam a fizetésből, de többet kellett dolgozni, mint a többieknek. Az én munkám volt a vlzhordás is. De nemcsak a szomjúság csillapítására, hanem főzéshez, mosdáshoz is. Nehezen szoktam meg a napi 14—15 órás robotot. Reggelente mindig fájtak a lábizmaim, csuklóim, és az ujjaim vége ... Nagy András hallgatja az öreget és közben jól ápolt kezeit nézi. Eddig nem nagyon viselte meg a kubikolás. — ... Évek kellettek, amíg a test megszokta ezt a megerőltetést, mire fájdalom nélkül is munkásember lehettem ... Nagy András közben arra gondol, hogy gyerekkorában csak a lovak érdekelték. Nehéz munkát soha nem végzett. Otthon dolgozott a földön és mindig csak annyit, amennyit akart. Nem hajtotta senki. — A fizikai munkát megszoktam — folytatja az öreg —, de azt nem tudom megszokni, hogy nem vették emberszámba a gyalogmunkást. És ezért volt nehéz kubikosnak lenni, nem a munka miatt. Mert a munkában nem nagyon könnyebbedett azóta sem a mi életünk sora. A föld most is éppen olyan nehéz, mint harminc esztendővel ezelőtt. Csak talán élni könnyebb. Én már nem fordítok az életem során. Kubikos voltam egész életemben és úgy is megyek nyugdíjba ... Nagy András felnéz az öregre, aztán kimegy az épületből. Egy darabig nézi a sárga agyagot, aztán leugrik a saját állására. Az öreg hulladékfából összeeszkábált rövid létrán megy még lejjebb. A legfelső állomáson László Mihály megköpi tenyerét és kezébe igazítja a lapát nyelét. A figyelőakna mélyén ott áll térdig érő vízben Balogh Jani bácsi. Nagy erővel lendít föl egy ásónyom vizes, tapadós agyagot. Az ásón a föld feljebb és arrébb vándorol. A következő álláson már várja Nagy András lapátja. De itt a föld már szétesik és két lapátra való lesz belőle. Nagy András is továbbítja a következő állásra László Mihálynak és közben behúzza a nyakát a ruha gallérja alá, mert viszszapereg néhány rög. Délután abbahagyják a munkát. Megtisztítják a szerszámokat. Nagy András az öreg Balogh tempós mozdulatait figyeli, de látja László Mihályt is, aki szinte leutánozza az öreg mozdulatait, pedig nem is láthatja, háttal állnak egymásnak. Aztán mielőtt hazaindulnának Nagy András úgy helyezkedik, hogy az öreggel kezet foghasson. Most először. Az öreg nem csodálkozik, csak cigarettáját szívja meg erősen. Fűry József Marija így mondta el Lena Szolodovnyikovának a történteket: — Tudod, még most is remeg a kezem, nem tudok megnyugodni. Hallgass végig. Ma reggel elvittem a gyereket az orvoshoz. A kocsit a téren, a bejárat előtt hagytam. Alig fél órát voltam a rendelőben. Kijövök, egyik kezemben a gyerek, a másikkal igazítom a kocsipárnát. Végigsimítok rajta, és valami keményt tapintok. Kiveszem, kibontom, hát egy köteg pénz, egy papírdarabon néhány szavas üzenet: „Üdvözli a barátja, és kéri, hogy fogadja el ezt az ajándékot.“ Nem Misa írása ... Persze nagyon megijedtem. Még csak ez hiányzikl Biztosan egy egész banda, raboltak, és a maga részéből küldött nekem. Annyira megundorodtam, hogy a gyereket se akartam befektetni a kocsiba. Megyek és töprengek: mihez kezdjek? A pénz a táskámban, és úgy érzem, mintha én is tolvaj lennék. Mit csináljak vele? Elmentem a rendőrségre. Ott alaposan kikérdeztek. De mit tudtam nekik mondani? Kérdezték, sejtem-e, hogy ki tette oda a pénzt? Mondom, hogy nem. Csak nem fogom Misát belekeverni? Kértem, hogy vegyék át a pénzt, mert semmit sem tudok. Jegyzőkönyvet vettek fel, és hazajöttem. — És a cédula? — kérdezte titokzatosan Lena. — Remélem, nem adtad oda. — Persze, hogy nem. Marija elővette a cédulát. Sokáig komolyan fogunk foglalkozni, hiszen nézegették, forgatták, még át is világították. Lena feltételezte, hogy talán titkosírással küldtek üzenetet, és azt ajánlotta, hogy vasalják meg forró vasalóval. Marija szomorúan elmosolyodott. — Lenka, Lenka, milyen nagy gyerek vagy... Aztán mégis bekapcsolta a villanyvasalót. A papíron azonban semmi újat nem fedeztek fel, és Marija a táskájába tette a megpörkölődött, törékennyé vált papírt. — Ez minden? — kérdezte Lena. — Más semmi? — Mi lenne? Azon gondolkodom, hogy találtak meg. Mondjuk, hogy Mihail megadta a címemet. De nem jöttek a lakásomra. Tehát figyeltek, megvárták az alkalmas pillanatot... Nagyon rossz érzés fogott el. És honnan tudták, hogy itthon vagyok? Biztosan érdeklődtek a garázsban. Bementem a garázsba. „Na, hadd lássuk a kis sofőrt!“ — kiáltozták a kollégák. Nekem azonban nem volt kedvem tréfálni. Kérdem Nymától, az új kislánytól, hogy nem keresett-e valaki Mondja, hogy egy férfihang keresett telefonon Nyina azt felelte, hogy szülési szabadságon vagyok. Megkérdezte tőle, hogy ki keres, azt felelte, hogy ismerősöm. Miféle Ismerős?! Nem tudom, mit tegyek. Az utcára sem merek kimenni. — Ugyan, Marija — kiáltott fel Lena. — Mitől félsz? — Nem félek. De nagyon kellemetlen érzés. Megint hozhatnak valamit. Megállapodtak abban, hogy Lena egy ideig Marijánál fog lakni. (Folytatjuk.) Csontos Vilmos versei TAVASZI KÉP Fény csordul a jégre — s olvad. Árok erecskét csobogtat. Öltözik a patak partja Fűz vesszőjén ring a barka, S e pillanatban érkezett Bíbic kiált a rét felett. A kis fűszál ahogy hallja, Vékony karját nyújtogatja. Ébred, s új ruháját ölti, Társait is sorra költi. Mocsár ágyán felkönyököl Gólyahír is — csupa gyönyör Aranyból szőtt bóbitája. A méhecske is meglátja, S zümmög neki addig, addig, Míg csókkal hozzá nem hajlik. • • • • KÖNYV • • Közöny ködéből kelj ki, Éhezlek, — adj nékem enni. Könyv, Bűvös soraid bennem Takarják fénybe a lelkem. Könyv, Ha jól tartottál, nyitva Maradj, mint teli tarisznya. Könyv Lakasd jól, aki éhes: Nagy tettre lehessen képes! Valamikor régen, a szép mitológiai görög időkben, midőn még Atlasz, a félisten tartotta vállán a földet, az embereknek nem volt semmi gondjuk, csak terpeszkedtek az árnyékban és végtelen türelemmel lesték a fáról lepotyogó gyümölcsöt. Meg hát néha a föld is termett valamit — ha akart. Amióta azonban Atlasz meglógott ezen súlyos társadalmi felelősség alól, a föld súlya a mi nyakunkba szakadt, és sehogy sem akarnak sült galambok potyogni az égből. A kenyérfa is vesz, pusztul és már csak itt-ott végez közellátási tevékenységet, de akkor is inkább csak az őserdő jámbor majmainak. Nekünk meg, hej, hízelegni kell a makrancos földnek. Jól megvakarni a hátát ekével, hogy egy kis kenyérnek valót kiizzadjon. Mert nagy fortélya van ám ennek! Na, de majd én most elárulom, hogy terem a fonottkalács. Egyszerű az egész, mindenki megpróbálhatja. Menjünk ki a földre, feküdjünk a barázda partjára, aztán tegyük a két karunkat a fejünk alá és süttessük magunkat a nappal. Prüszköljünk nagyokat, szuszogjunk szorgalmasan, horkoljunk és fütyörésszünk. A kenyérfa árnyé kában Ezen intézkedések műszaki magyarázata: 1. Ha süttetjük a hasunkat, ez jót tesz nekünk, 2. A prüszkölés jót tesz a vetésnek, mert nedvességgel telítt a levegőt. 3. A szuszogás használ a környezetnek, mert megmozi gatja a fülledt tavaszt levegőt. 4. A horkolás ismét a vetésnek használ, mert elriasztja a verebeket és az ég többi madarait. 5. A fütyörészés szintén a vetésnek kedvez, ugyanis néhány ráérő tudós bebizonyította, hogy egyes növények jobban fejlődnek zeneszóra. Aki kételkedik az Ismertetett módszer eredményessé$ gében, próbálkozzék a korszerű agrotechnikával. Egyesek szerint ez is használ. Csak hát ott a bibi, hogy ennek is megvan az árnyas oldala. Tudniillik nem mindenki ért hozzá. Mert hát ezt már tanulni kell. Hja, kérem, vesz, pusztul a világ, leomlik Budavár! Mivel fenyegeti meg ezután az a szegény szülő iskolai kerülő kisfiát? Mondja neki azt, hogy „tanulj fiam, mert paraszt lesz belőled“? Az ám, de hiszen manapság az iskolakerülőből már paraszt sem leheti jKISSf ÜDVÖZLET ÉS AJÁNDÉK Marija februárban fiút szült. Alekszandrnak nevezte el. Amikor a szülőotthonban volt, a garázs dolgozói mindennap meglátogatták, almát, narancsot vittek neki. Közölték, hogy virág még nincs, de mire kijön lesz. És valóban, amikor hazaengedték, egy hatalmas csokor mimózával várták, és három kocsival kísérték haza. Barátnői, akikkel Mihail felbukkanásakor megszakadt a kapcsolata, újra mellette voltak, Lena Szolodovnyikova pedig gyakran éjszakára is nála maradt. Mihail Zarokov szökéséről különbözőképpen vélekedtek a garázsban. Voltak olyanok is, akik nagyon egyszerűnek lalálták a magyarázatot, mondván, hogy mind ilyenek a nőtlen férfiak, elcsavarják egy nő fejét, és amikor baj van, odább állnak. Csak Marija tudta, hogy ez nem így van. Hiszen nem volt rá alkalma, hogy Mihailnak megmondja... Marija nem hibáztatta Mihailt, és nem panaszkodott a sorsára. Arra gondolt, hogy valamilyen számára ismeretlen események késztették szökésre Mihailt, amelyek súlyos veszélybe sodorták. Lehetséges, hogy ezek az események a múlt következményei. Egybevetette azt a történetet, amelyet Mihail azon a téli estén mondott el, amikor először hívta fel magához, és a moszkvai utat, amikor meglátogatta Mihail barátjának az anyját. Eszébe jutott, milyen furcsa érzés maradt benne ettől a látogatástól. Mihail fogságba esett, megszökött, más néven szolgált a hadseregben. A barátja, akiről azt hitte, hogy elesettt, él, és bűnöző lett. Meg azután Mihail egyben-másban hazudott is neki. Például a lakással kapcsolatban. Marija egymás mellé rakta az eseményeket, és abban már nem kételkedett, hogy az egész összefügg a bűnözők világával. Sajnálattal eltette a Mihailtól kapott medailont. Egyszer ki is akarta dobni, hiszen lopott holmi, az az asszony sem fogadta el, de meggondolta a dolgot, és eldugta a medailont egy régi táskába. Mégiscsak ez volt az egyetlen emléke Mihailtól. A fiával való törődés mindent háttérbe szorított. Marija lassan magához tért. Ám egy furcsa esemény újra felkavarta nyugalmát. UT0L5D
