Szabad Földműves, 1967. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1967-08-19 / 33. szám
A naptár augusztus végét mutatott. A levegő olyan volt, mintha egy hatalmas katlanba hevítették volna, ráterpeszkedett a tájra, meg sem moccant, és perzselően égetett mindent. Az emberek a cséplőgép mellett úgy verítékeztek, mintha valamilyen láthatatlan, finomsugarú szökőkút öntözné őket, de hűsítő víz helyett, csípős, sós veríték folyt végig az arcukon és belecsorgott a szemükbe — szájukba. A foltos gyolcsing alatt összekeveredett a porral és úgy csípett, mintha ezernyi tű járná át a fáradt, száraz, kiaszott testeket. — Marhult volna meg, aki az ilyen időt kitalálta — motyogta bele keserűségét az egyhangú gépzúgásba az öreg CSANAK István, akinek két fia „az Istenért, Hazáért, és a Főméltóságú Kormányzó Űrért" ásta a lövészárkot UKRAJNA fekete földjén. Az öreg jóval túl a hatvanon, félbénán (az egyik lábát az Isonzónál lőtték keresztül 1917-ben) etette a gépet — mert enni kellett és a Pannonhalmi apátság kegyes lelkű urai nem osztogatták ingyen az „Or testét“. KÖVES János, a kéveadogató, mindjárt keresztet vetett, amint az öreg fohászkodását meghallotta. Ö hívő ember volt. Minden szentmisén ott ült és buzgón énekelt. Sosem káromkodott. Attól félt, hogy halála után nem jut be a menyországba, pedig ott csupa gyönyörűség lehet az élet. Ezt az apát úrtól hallotta két évvel ezelőtt, aki az akkori nagy termés örömére szentmisét mondott az isten bárányainek, ahogy ő nevezte az apátsági földeken dolgozó szerencsétlen zselléreket. — Isten tudja mit cselekszik — szólt oda engesztelő hangon Csónaknak — ha ilyen időt hozott ránk, hát nekünk tűrnünk kell, mert szenvedőké a mennyek országa. — Rothadjon meg a menyország a hirdetőivel együtt — sziszegte keserűen az öreg és dühében beleköpött a dobba. — Uram! Bocsásd meg bűneit, nem tudja mit cselekszik — mormogta agyonrémülve Köves. A hatalmas cséplőgép úgy falta a kévéket, hogy a szembefolyt izzadságot letörölni sem volt idő. Az öreg szeme előtt néha piros karikák táncoltak, de nem lehetett megállni egy pillanatra sem. A gép könyörtelen volt, etetni kellett szüntelen. Itt csak két választás lehetett, vagy kibírni mindent, vagy nem. Ha nem, akkor jobb ha az ember megdöglik, mert élni kell, ezt meg kenyér nélkül nem lehet elképzelni. Kenyér nélkül nincs élet, az magától nem jön. Azért hetekig a tűző napon kell görnyedni, nyelni a port, az izzadságot és néha könnyet is. A gyerekek is hazajöhetnek szabadságra, és a korpa-kenyér után jólesik majd nekik egy kis ropogós cipó. A gőzgép sípjának hörgő sikoltása szakította félbe gondolatait. Kikecmergett az etetőládából, nehezen mászott le a gép farához támasztott létrán. Sajgón szagatta fájós lábát a nyavalya. — De jó lenne csak egy félnapig úrnak lenni — gondolta —, ilyen pokoli melegben ülni a hűvös szobában, vagy a vízparton heverni, finom ételeket enni, ahogy az intéző úrék teszik. — Szomorúan kotorta elő a rojtos, de tiszta tarisznyából a karaj kenyeret, meg hozzá a jókora almát. az ebédjét. Szorongatta valami a torkát, de azért magába kényszerítette a sovány ételt, ivott rá a lajtból és előkotorta az ócska pléhdóznit. Csavart egy kövér cigarettát a csutkás, rosszszagú dohányból, rágyújtott. Hátát nekitámasztotta egy öreg fűzfának, és mélyen leszívta a kesernyés’‘füstöt. A fiatra gondolt. Pistára meg Lacira, akik odavannak a háborúban, és talán haza sem jönnek már többet. Már éppen elszundított, amikor befutott citromsárga csézáján az intéző. Nagy hangon kiadta a parancsot az indulásra. — Gyerünk, gyerünk! Ne lustálkodjunk emberek! Itt a főkormányzó úr Pannonhalmáról, és mit szól, hogy a hasukat süttetik féldélutánig. A csépléssel úgy is lemaradtunk. Az elnyűtt, fáradt részaratók nehezen mozdultak meg. Húzta őket a föld. Olyan jó heverni a csupasz földön. De menni kell, mert ez a parancs, akt nem megy, az lemastnázott, és ezen a birtokon — örökre learatott ... Az nem számít, hogy valaki a gyengeségtől, vagy a betegségtől nem tud fürgén dolgozni. Itt vagy dolgozik az utolsó erejéig, vagy elküldik és ez egyenlő az éhhalállal. Az intéző úr kegyetlen ember. Vizsla szemekkel figyel mindent. Kedvenc szavajárása „En csak kétfajta embert ismerek: egészségest és halottat". Beteg az nincs, tette hozzá az agyonlvott emberek rekedt hangján. — De ha mégis akad valaki, akkor az olyan legyen, hogy a tarisznyába hozza magával a lábait, vagy a gyomrát. ■ -Az öreg tüzesgép feldohogott, mindenki elfoglalta a helyét. Csanak úgy érezte, hogy a lábai ólomból vannak. Hiába igyekezett a gép felé, úgy tűnt, mintha mindig távolodna tőle. Még soros volt az etetésnél. Két kocst rakomány várt még rá — de az a kutya láb nem engedelmeskedik, az intéző meg erősen figyeli. — Cristen! Mi lesz? Haza küld, — villant meg agyában a kétségbeejtő gondolat. Utolsó erejét összeszedve, gyöngyöző homlokkal mászott fel a létrán. Remegő kezeivel alig tudta a dobba gyömöszölni a poros kévéket. — Add bele! —- bömbölte keresztül a gép búgását az intéző. — Üresen megy a gép, hogy a ráncosgatyájú szentpéter rakná a.., Az intéző nem mondta ki az öcsmány szót, nem mintha félt volna, elkáromkodott ö egy félnapig is, ha úgy hozta kedve, de észrevette, hogy jön a főkormányzó úr kocsija, és fürge léptekkel az elé sietett. Nagy, behemót ember volt a jószágkormányzó. Ritkán járt papi csuhában, de egy reverendaszerü köntös, az télen-nyáron rajta volt. Fiatal pap korában egy summáslánnyal akadt öszsze, annak gyereke született — ami SZABAD FÖLDMŰVES 19B7. augusztus 19. még nem lett volna olyan nagy baj, de szörnyen ivott is és ezért a rend főnöke eltiltotta a misézéstől. Azóta az intéző fölöttese — jószágfőkormányzó az apátság birtokán. Arról volt híres, hogy a kocsiról nem szállt le soha a határban. A kocsishoz nem szólt. Volt egy ezüst kutyafejes botja, azzal mutatta az irányt. Keresztül hajtatott mindenen. Az emberek nagy tisztelettel és félelemmel süvegelték meg a jószágkormányzót. Az feladatott magának egy marék búzát, megnézte, aztán visszaadta az aratógazdának, aki közben kezetcsókolt. Aztán az intézőhöz fordult: — Minden rendben van, intézöúr? Az intéző jelentését kegyes fejbólogat ássál meghallgatta és botjával odamutatott a gép elejéhez. A két polyvahordó gyerek éppen akkor tápászkodott fel a földről. Birkóztak. — Gyertek ide patkányfajzatok, — ordított a két megrémült gyerekre. — Hogy meritek azt a drága golyvát gyúrni? A két gyerek remegve állt a hintó mellett, a jószágkormányzó úr ugyancsak nagyokat vágott a halálravált gyerekek hátára. Intéző! Ezt a két patkányfajzatot azonnal küldje haza, mert a polyva többet ér, mint az egész famíliájuk. A jószágkormányzó nagy ordítására mindenki odafigyelt. Ijedten, kalaplevéve az egyik gyerek apja ts a jószágigazgató elé lépett. — Méltóságos úr, ne küldje haza a gyereket. Nagyon kell az a félrész, amit ö keres. G. Zacharov: NŐI PORTRÉ — Maga kicsoda? — ordított az emberre a főkormányzó. — Az apja vagyok — felelte a kérdezett. En ts patkányfajzat vagyok? — Maga nem az. — Akkor mondja meg a főkormányzó úr, hogy a gyerekem miért az? — Azért, mert az, és maga ne pofázzon! A megvert gyermek apja váltig hajtogatta, hogy ők nem patkányfajzatok. — Elég legyen! — üvöltötte magából kikelve a jószágfőkormányzó. — Maga is elmehet! — mutatott az agyonrémült emberre. — Piszkos kommunisták — lázongtok? Majd adok én nektek. Az intéző is rájuk kiáltott. — Nem hallották, hogy mit mondott a főkormányzó úr?! Takarodás inneni A három isten báránya egy darabig még megmerevedve állt a cséplőgép mellett, aztán szomorúan nyakukba akasztották a tarisznyát, s botladozó léptekkel elsompolyogtak a cséplőgéptől. — Add bele! — bőgte el magát az intéző. Az emberek gépiesen mozdultak meg. Az öreg Csanak arcán végiggördült két nagy könnygsepp és meggörnyedt háttal tömte az „úr testét" tartalmazó kévéket a cséplőgépbe. MOLNÄR FERENC CSONTOS VILMOS: Oly jóleső a gondolat, Hogy megméritek dolgomat. Szemmel kíséritek léptem, S aggódtok egy kicsit értem. Mint gyermek, ha járni tanul, Sokat lép bizonytalanul, Botladozva kétségeken. — Ügy léptem át az éveken. Mentem, — mégis ott maradtam Közietek, hol szárnyra kaptam; Házak, utcák, s annyi arcnak Vonásai fogva tártnak. Nyugtató szót mit adhatok? Az álmaim nyugtalanok. A dalok szárnyukra vettek, Cél: neki a végtelennek! — Oly jóleső a gondolat, Hogy megméritek dolgomat, Szemmel kíséritek léptem, S aggódtok egy kicsit értem. Oly • / / // pleso o 1955 gondolat !j Másnap reggel nyolckor Marija nagyszerű hangulatban töltötte ki Zarokovnak a menetlevelet. Délután kettőkor Zarokov bement a garázsba, hogy megjavíttassa a taxiórát. Amíg a szerelő az órával vesződött, benézett az irodába, és Mariját nagyon rossz hangulatban találta. Odahajolt hozzá, és halkan megkérdezte: — Mi történt? — Mindentől elment a kedvem, Misa. Éppen most beszéltem a főnökséggel. Azt akarják, hogy most vegyem ki a múlt évi szabadságomat. Pedig én úgy képzeltem, hogy a tavalyit és az ideit összecsapom, és szeptemberben pihenek egy jót. De úgy látszik, nem sikerül. A kollégák szabadságát is figyelembe kell venni. — És ez a baj? — Hát... Nagyon számítottam rá... — Ezért nem érdemes mérgelődni! Szerintem pihenni mindig jó, csak igazán pihenjen az ember. — De hova menjek télen? Beutalót üdülőbe már biztosan nem tudok szerezni. — Tudja mit, holnap találkozunk, és valamit kisütünk. Mikor kell szabadságra mennie? — Öt nap múlva. — Na, ne keseredjen el. Majd valamit kitalálunk. A találkán Zarokov már kész tervvel jelent meg. Egészen természetesnek látszott, amit javasolni akart Marijának, illetve amife meg akarta kérni. Sőt, és ez a legfontosabb, kérése csak tetszetős ürügynek fog hatni, s lehetővé teszi, hogy Marija elfogadja baráti indítványát, anélkül, hogy önérzete berzenkedne ellene. Csendben mentek, hallgatták, hogy ropog talpuk alatt a friss, száraz hó. A téli alkony .egyre sűrűsödött; az utcán még nem gyújtották fel a villanyokat, és az utca a hólepte hársakkal, a park kerítésével és a házak fehér párkányaival metszethez hasonlított. Am egyszerre kigyulladtak a tejfehér lámpák, és minden megváltozott. Nem messze tőlük gyerekek hógolyóztak, valahol a környéken villamos csengetett. Mintha a korai villanyfény felerősítette volna a város zajait. — Azt hiszem, kigondoltam valamit ... — kezdte Mihail. — Járt már Moszkvában? # — Kétszer is, de csak átutazóban, egyik pályaudvarról a másikra. Tehát mintha nem is lettem volna. — Miért ne nézhetné meg alaposabban Moszkvát? — Ne vicceljen! Ilyen utazásra nincs pénzem. Mihail félbeszakította. — Marija kedves, legyen ez az utazás az én ajándékom. Tele vagyok pénzzel, és maga nagyon jól tudja, hogy könnyen jutottam hozzá. Marija zavartan nézett rá. — Nem, nem! Nagyon drága ajándék lenne. Nem szoktam ilyen ajándékokat kapni. — Jó, akkor kölcsönbe adom. — Kölcsönt sem szoktam felvenni. Mihail megsértődött. — Rendben van. Akkor elárulok magának egy titkot. Remélhetem, hogy köztünk marad? Marija megrántotta a vállát. — Marija kedves — kezdte Zarokov közelebb hajolva az asszonyhoz —, elmondok magának egy történetet, nem lesz hosszú, és megkérem egy szívességre, de mielőtt válaszolna, hogy megteszi-e vagy nem, kérem, próbáljon megérteni engem. Talán nem lesz nehéz. Elhallgatott, mert egy forgalmas útkereszteződésen mentek át, majd folytatta: — A háború alatt volt egy barátom, Pavel Matvejevnek hívták. Fél évig egy alakulatnál szolgáltunk. Az első vonalban eltöltött fél év, higgye el, nagyon hosszú idő. Ez már negyvennégyben volt, azután, hogy megszöktem a németektől. Én akkor nem a saját nevemet viseltem. A fogság után a saját nevemmel könnyen bajba juthattam volna. Hiszen maga is tudja, hogy akkor a volt foglyokkal néha mi történt. Szóval ez a Pavel Matvejev volt az egyetlen ember, aki tudta az igazi nevemet. Elképzelheti, milyen erős barátság szövődött közöttünk ... Zarokov rágyújtott, s mélyen leszívta a füstöt. —■ Az egyik ütközetben, már túl a Dnyeperen, súlyosan megsebesült. Gyomorlövést kapott. Amikor elbúcsúztunk, egy arany medailont adott át nekem, meg egy kis fényképet. Kérte, hogy továbbítsam az anyjához. Mindkettőt megőriztem, majd később megmutatom magának. A népes kereszteződésnél Mihail megint félbeszakította az elbeszélést.
