Szabad Földműves, 1967. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1967-07-22 / 29. szám
Gerinctávolságokről, hizlalt lépekről Méhészetekben a gerinctávok egész skálája Ismeretes. A leggyakoribb minimum a 35 mm-es, a maximum 45 mm, de ismerünk 50 mm-t is. Legtöbb méhész induláskor még nincs tisztában ennek jelentőségével, és így rábízza magát a kaptárgyártó üzem vagy a még hiányos ismeretekkel rendelkező méhészek szeszélyére. A kaptárgyártó üzem szempontja a viasszal való takarékosság. A méhészeké a nagyobb befogadóképesség. Mindannyian jól tudják, hogy 100 liter űrtartalmú kaptárba 101 liter nem fér. Egyesek a telelés biztonságára, mások a pergetési munka gyorsabb lebonyolítására és végül a hizlaltléppel dolgozók az anyarács termeléstgátló jelenlétére hivatkoznak. Kétségtelen, hogy első látszatra — különkülön érvként elfogadhatók. Egyedüli reális érvelés volna a viasztakarékosság. Magam megkísérlem egyik vagy másik felfogást nemcsak a hangoztatott, vagy elfogadott ún. „jó oldalról“ bírálni, boncolgatni. Célom ezzel az, hogy a gyakorló méhészek bírálatát megismerjük és ezzel is segítsük a kezdő méhészeket első lépésüknél. Szívesen veszek olyan bírálatot, amely tudományos megalapozottságú, összehasonlftó kísérleteken nyugszik. Nagyon örülnék, ha gyakorló méhészek tapasztalataikkal, megfigyeléseikkel segítenék, vagy elvetnék állításaimat. Bizonyos mértékig a gerinctávolság, a keretnagyság a tertöbb párologtatást lehetőség! A de lehet akadályozója a termelésnek. A méhészek termelési munkájukban keresik a könynyebbet, jobbat. Erre sokszor hallunk példát. „Azért szeretem kaptáraimat, mert lelakatolhatók.“ Azért jó, mert autóra könnyen rakodható stb. Olyan megállapítást, hogy azért szeretem, mert elsőosztályú méz termelhető benne, vagy azért, mert pillanat alatt alkalmazható a bőséges terméshez pergetés szüksége nélkül, vagy azért, mert közepes keretmérete miatt a tavaszi gyors fejlődés biztosítottabb stb. csak gondolkodó méhésztől hallunk. Arról, hogy miért pusztult el a méhcsalád enyhén hizlalt nagykereten télen, vagy miért rajzik a család akác előtt, vagy alatt, miért termelhető csak II. vagy III. osztályú méz, ilyen kérdéseket csak ritkán, vagy alig hallhatunk, pedig sokszor volna rá alapos ok. Mielőtt a felsorolt „jőoldalak“ ellentéteit ismertetném, nem mulaszthatom el a méhek természeti törvényeire emlékeztetni olvasóimat. Ezek ismerete és gyakorlata nélkül nem állapít-4 ható meg kezdők számára a követendő helyes út. Bár ismerjük jól az alaptörvényt, nem árt újból emlékezetünkbe idézni. Ha egy méhrajt saját életösztönére bízva, hordástpótló bőséges élelemmel látunk el, a lépkezdet nélküli űr legmagasabb pontján kezd építeni. Ha ezeket az építkezéseket minden emberi beavatkozástól mentesen végezheti, az épített lépek száma 9—10 lépnél csak akkor lehet több, ha a lefelé való építkezés lehetősége teljesen megszűnt. Folytonos etetéssel a lépek számát 1—2 darabbal csak akkor növeli, ha népességében túlfejlődött. Még ilyenkor is inkább vállalja a rajzást vagy a fiasltás csökkentését a méz javára, — semmint oldalirányban terjeszkedjen. Ha az ilyen lépek gerinceit a felerősítés pontjain műszerrel mérjük, úgy 35—36 mm lépgerinc távolságot kapunk útmutatóul. Ez tehát irányt szab a követendő útra. Lássuk mik lehetnek a hátrányok, ha a természet törvényeivel szembehelyezkedünk a fentebbi „vélt“ előnyökkel szemben. Elsősorban a telelésnél mutatkozhat hátrány. A méhek számára nehezebb a telelőgömb léputcáinak elzárása, főleg tavasszal. A léputcán belöli rend Ilyen esetben eltér a méhcsalád évezredes életritmusától és a korai fiasítást késleltetheti — majd a léputcán belöli hőgazdálkodást károsan befolyásolhatja. Jól megfigyelhető a szélesebb lépközön, hogy a méhek a normál mélységű sejtek kihúzásával védekeznek. Ez az állapot csak addig állhat fenn, amíg az anya a fiasítást a vastagított lépen meg nem indítja. Ilyenkor a vastagított sejtek lerágásával segít magán a család. Leggyakrabban a szélesebb lépközökkel és nagy keretekkel dolgozó méhészek szájából hangzik el a közismert panasz. „Azért tartok kölyökcsaládokat, azért egyesítek, mert a családok tavasszal nem tudnak akácig felfejlődni“ stb. Talán még nincs tudományosan igazolva, — de bizonyítható —, hogy a petézés kiterjesztésénél is akadály az évezredes életrendtől való erőszakos eltérítés. Nagy hátránya a lépnek a vastagítás következtében keletkező nagyobb teher, melynek veszélyét a méhészek agyonhuzalozással igyekeznek ellensúlyozni. Ez a munka hálátlan, fárasztó és költséges. Oka lehet még a tavaszi lemaradásnak a túlzott keretméret is. Nagyobb keret nagyobb hajlékot, nagyobb hajlék több kifűtést kíván. Ezért szokták a méhészek nagy költséggel és még több munkával a hajlékot választódeszkával, szalmapárnákkal szűkíteni. így válhat a nagykeret fejlődéstgátló és több munkát adó tényezővé. Ilyenkor felmerül a kérdés, hol van a helyes határ? A feleletet erre is a méhek adják meg szabad építkezésükben. Sok erdei odúban élő méhcsalád kibontott hajlékát volt szerencsém látni. A megmért odúk egyike sem volt 35 cm-nél öblösebb, szélesebb. Ha feltételezzük az őserdőt, a legmerészebb képzeletünk sem merné 50 cm-nél szélesebbre becsülni az évezredekkel korábbi fák odúit. Mélységük viszont 2 méteren felül Is lehetett. Ilyet magam is láttam. Sokan esküsznek még ma is az anyarács nélküli ún. hizlalt lépekre. Részben van igazuk. Egyik elméleti méhész ezt írja a mély sejtek előnyéről: „A méhek szájukban sűrített nektárt további sűrítésre a sejtek falán cseppekben helyezik el, „szétkenik“, később pedig összehordják, csoportosítják, tehát több hely van a híg méz szétkenésére, a sűrűsödés gyorsabb.“ Ez az elmélkedés nagyon hasonlít ahhoz az állításhoz, hogy az egy több, mint a kettő. Véleményem szerint ha a nektárt a sejtfalon szétkenik, akkor a szétkent nektártól a sejtbe már nem tudnak bebújni. Több sejt, több párolgatási lehetőség! A mély kút vize és a tő vize nem egyformán párolog. Ahogy nő a hizlalás aránya, úgy csökken a párologtatási felület. De fárasztóbb, időtrablóbb a méhek számára a mély sejtekbe való be és visszabűvás is. Ne feledjük, hogy a méhek életük során soha nem bújtak mélyebb sejtbe, mint saját testük bölcsője volt. Ami ettől eltér rendellenes, káros és terméstgátló. A lemez H rácsok helyett lényegesen jobbak a drótrácsok. Mindenütt ezt használják. Gyakorlatban észre sem vehető termeléstgátló jelenlétük. Közel 40 éve használom jó eredménnyel. Kár, hogy használatukra nem helyezünk nagyobb súlyt. A hizlalt lépeknél nagy hátrány még a fészek mozditatlansága. A fészek-lépek cseréjének, a fiasítá« sós keret átakasztásának hiánya. Ha egy méhészetről az a hír járja, hogy ész nélkül rajzik, bizonyosak lehetünk abban, hogy a lépesére hiánya az egyik fő okozója. Németh László Idei vándorlási tapasztalatok A korszerű méhészet el sem képzelhető vándorlás nélkül. Minél több méhcsaláddal vándorolunk, annál több hasznot hajtanak méheink népgazdaságunk számára. A vándorlásnak két célja van: A méhtermékek (méz, viasz stb.) termelésének emelése, és a hektárhozamok fokozása a pillangósvirágúak beporzása terén. Ezen célok elérése végett a Csehszlovákiai Méhészszövetség gondosan kidolgozott vándorlási szabályzatot adott ki, melynek alapján minden méhész vándorolhat. A szabályzat azonban csak akkor szolgálja teljes mértékben a többtermelés kívánalmait, ha azt maradék nélkül betartjuk. Méhészeink nagy többsége tervszerűtlenül vándorol, ami főleg abban nyilvánul meg, hogy több helyet foglal le magának előre attól függően, hol vár jobb hordást. Végeredményben mégis csak egy helyre vándorolhat, mely azt jelenti, hogy a többi lefoglalt területekre nem mentek más méhészek sem, s ott a hordás kihasználatlan maradt. A másik véglet a tapasztalat szerint az, hogy a méhész a vándorlással egyidőben keres magának helyet, s ahol jónak látja, ott letelepszik. Csak ezután keresi fel a terület tulajdonosát és kér használati engedélyt azzal nem törődve, hogy ezt a vándorlásra alkalmas terület más méhészek már jóval előre, a vándorlási szabályzat értelmében maguk részére biztosították. Így fordul elő az az áldatlan állapot, hogy egyes jól hozzáférhető helyeken túlterhelés mutatkozik, míg a távolabbi méhlegelők kihasználatlanul maradnak. A lévai járásban idén az akác több helyen megfagyott, de így is számos jól mézelő akácos erdő kihasználatlanul maradt, mert a méhészek nagy része az országutak közelében igyekezett letelepedni. Természetes, hogy a mézhozam a sűrűn megszállt területeken jóval kisebb volt, mint az erdők távolabbeső részein. így magyarázható az a tény, hogy járásunkban az igen kedvezőtlen időjárás ellenére is 8—9 kg-ra tehető az akácból történő hordás, ugyanakkor a túlzsúfolt vándortanyákon (Peres, Százd, Szalatnya stb.) a vándorméhészek ezen mennyiségnek körülbelül csak a felét érték el. Szeretnénk, ha akácerdőink egy nektárcseppje sem maradna kihasználatlanul. Ennek érdekében kérjük méhésztársainkat, akik járásunkba szándékoznak vándorolni — akiket szívesen fogadunk az elkövetkezendő években — vegyenek maguknak egy kis fáradtságot és időben biztosítsák maguknak a megfelelő helyet, hogy ne kelljen méheiket más méhészet közvetlen közelében lerakniuk. Ez egyik fő biztosítéka a nektárforrások kihasználásának. Az idei kedvezőtlen időjárás akácvirágzáskor sok csalódást okozott a méhészeknek. Tanulságul ez arra ösztönözzön bennüket, hogy a jövőben jobb szervezéssel egyenlően helyezzük el a méheket a vándortanyákon. Ezzel kapcsolatban szükségesnek tartanám egy megbízható és gyors jelzőszolgálat megszervezését. Továbbá azt, hogy az egyes erdészeti üzemek gyorsan és körültekintően intézzék a letelepedési hely arányos szétosztását a benevezett méhészek között. B a n z i Boldizsár, Nagytúr