Szabad Földműves, 1967. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1967-12-23 / 51. szám
Mi a szerencse?... Nehéz lenne meghatározni. Kinek-kinek más a szerencséje. Vannak szerény emberek, akik apróságoknak is tudnak örülni, mások igényesebbek, vágyaik beteljesülésére sokáig kell várniuk. A magam részéről például már azt is szerencsének tartom, ha kiutazásaim során nem ér különösebb baj, ha a losonci szállóban megrendelt szobát valóban meg is kapom, ha a királyhelmeci étteremben elfogyasztott paprikáskrumplitól nem kapok gyomormérgezést, ha kiszemelt riportalanyaimat sikerül odahaza találnom ésígytovább ... Persze, nem bánnám, ha mindezekhez hozzájárulna még mondjuk olyan húszezer koronás sorsjegy-szerencse is, dehát erre úgy látszik várni kell. Az alábbi írásokban szerencsés embereket mutatunk be. Elárulhatjuk, hogy nem is volt könnyű őket csokorba gyűjteni. Akad közöttük olyan, aki tulajdonképpen nem is volt tudatában annak, hogy valóban szerencsés ember. Végül aztán sikerült őt meggyőzni! ... Most pedig nem marad más hátra, minthogy a Kedves Olvasónak is sok-sok szerencsét kívánjunk, kisebbeket, nagyobbakat egyaránt, s elsősorban azt, hogy kellemesen töltse el az ünnepeket. Az ötmilliomodik nyerő Ha valaki nyer a Sportkán, az már valóban szerencsének számít. Még akkor is, ha történetesen csak a negyedik díjra futotta a szerencséből. A nádszegi Molnár Pali bácsi is negyedik díjat nyert, nem is számított többre harmincöt-negyven koronánál. Tehát egy szokásos negyedik díjra készült fel lelkileg. Annál jobban meglepődött amikor... — Lejött egy elvtárs hozzám Pozsonyból, a testnevelési szövetségből és tudomásomra hozta, hogy a negyedik díj mellé még ötezer korona jutalmat is kapok, mivelhogy én vagyok a Sportka bevezetése óta az ötmilliomodik nyerő. Felruccantam hát Prágába, ahol ünnepélyes keretek között nyújtották át az összeget. Hát ilyen a szerencse. Úgy toppan be, hogy az ember nem is számít rá. A nyugdíjas Molnár Pali bácsinak ez az első „szerencséje", nagy eseményt jelentett életében, özvegy, magános ember, a legszívesebben baromfitenyésztéssel foglalkozik. A Tanácsköztársaság egykori katonája ma is életerős, friss mozgású ember. Az ágya felett Lenin domborműve függ. Most, az októberi forradalom évfordulóján ajándékozták meg vele az elvtársak. S ha már előbb a szerencsénél tartottunk, elmondhatjuk, hogy szerencse az is, ha az ember megtalálja az életében azt az utat, amelyen haladnia kell. És Pali bácsi, nyugodtan kijelenthetjük, megtalálta. — Mégis, milyen érzés volt, amikor tudomást szerzett róla, hogy külön jutalmat is kap? — Először is meglepődtem. Persze nagyon örültem, hisz tudja, sohase baj, ha váratlan pénz áll a házhoz. — Mire költötte a jutalmat? — Betettem a takarékba. Majd meglétem mire költőm. Pali bácsi hetvenhat esztendős. Nem költi el a pénzt hűbeiebalázs módjáy arga Dezső bátyánkkal a w dunaszerdahelyi szállóban találkoztunk. Éppen az egyik vadász-kollégáját ugratta, mondván, hogy a közelmúltban megrendezett vadász-vacsorán virslit tálaltak a meglepett nimródok elé. Persze, könnyű neki, amint a későbbiekben kiderült ugyanis, ebben az évben egy pillanatra se hagyta el a halászszerencse. — Tizennyolo kilós volt, de nagyobb is került a horgomra, lehetett úgy hatvan kiló körül, sajnos nem bírtuk kivenni!.. i: — Lám-lám, ha kivették volna, hát azt már biztosan szerencsés fogásnak tartaná. — Megengedem, dehát kivettük volna szerencse nélkül is, csak mondom, nem bírtunk vele... — A szabad idejét tehát ki* SZÁZ KILÓ PONTY — összesen úgy száz kiló pontyot fogtam — meséli nem kis büszkeséggel. — A legszebb példányok öt—hat kiló körül voltak. Amint a halászatra terelődik a szó, máris odahaza vagyunk, megtudjuk, hogy a ponty nagyon „rafinált" hal, tudni kell. mikor milyen legyen a csali, mert különben kiköpi, vagy egyszerűen meg se kóstolja. — Mint mindenhez, a halászathoz is nyilván szükség van egy jó adag szerencsére, ugye Dezső bácsi? — Én ezzel nem érthetek egyet. Életemben soha nem támaszkodtam a szerencsére. Legjobb módszer, ha az ember kitapasztalja hol található a hal, és amint mondottam, legfontosabb a csali! Várhatnék én a szerencsére napestig, ha nem lenne kellő tapasztalatom. — Mekkora volt a legnagyobb hal, amit az életében sikerült fognia? zárólag a viz partján tölti el. — Dehogy kérem. Civilben költő vagyok. Már egy egész csomó verset írtam. Van is nálam egynéhány. Olvasgatjuk a gondosan legépelt verseket. Jobbak is, gyengébbek is akadnak közöttük. Dezső bácsi minden alkalomra tud verset szállítani és büszke is erre a tudományára. — Dehát az ihlet perceit, mikor könnyen buggyan a vers, csak szerencsésnek tartja? — Meg kell mondanom, hogy azt se, de nem ám. Beleélt magát az ember, és kész. Jöhet a vers! A zene pattogó ritmusai betöltik a termet. Szalagavatót ülnek a szerdahelyi diákok. Dezső bácsi is visszatér elhagyott asztalához. Lám csak, egy ember, akit sohase hagy el a szerencséje s mégis tagadja, hogy szerencsés. A szerencsét Kéményseprővel találkozni mindig szerencsét jelentett. Az ember megmarkolja a gombját, s addig el se engedi míg fehér lovat (manapság megteszi a fehér kutya isi), vagy törött ablakot nem lát. S máris megvan a szerencse, illetve meg kell lennie. Ha másként nem megy, hát kitalálunk valamit, llyképpen: nyilván azért nem kellett sorakozni az üzletben, mert kéményseprővel találkoztam, a hivatalos ügyemet is ezért sikerült simán elintézni stb., stb. Mi az igazság mindebben nem tudom, egy biztos, hogy az emberek mosolyognak, rögvest jobb kedvre derülnek, ha kéményseprővel találkoznak. Hát még én hogy meg■ örültem, amikor a Dunaszerdahely felé vezető úton kéményseprőt pillantottam meg az autó ablakán keresztül. Éppen kell az anyag erre az oldalra, nagyszerű, ez aztán a szerencse. Majer János barátságosan kezet ráz velem, mosolyog, amikor előadom kérésemet. — Előszöris, mit szólnak a kéményseprők, hogy ilyen babona fűződik a szakmájukhoz? — Nem haragszunk érte. Még azért se, ha ijesztgetik velünk a csintalant kodó kisgyerekeket. ra. Idős ember lévén jól tud takarékoskodni. — A szerencséből sosincs elegendő. Mit kívánna a jövőben? — Hát nagyon szeretném, ha sikerülne rendezni a nyugdíjkérdésemet. Úgy vélem minden előfeltétel adva van hozzá, hogy emeljék a közeljövőben. — Bizonyára sikerülni fog. Természetesen ilyen korban a jó egészség is szerencsének számít... — Annak bizony. Örülök is neki, hogy nem kínoznak különösebb nyavalyák. Pali bácsi beteszi mögöttünk a kiskaput. Komótosan végigballag az udvaron, szétnéz a baromfi körül. Lámlám, derűs napjait mennyire bearanyozta a váratlan szerencse. Melengeti az idős ember szívét s módot ad arra, hogy terveket szövögessen, elálmodozzon a jövőről. — Hány éve dolgozik a szakmában? — Tizenhét esztendeje. — Sok a munkája? — Hát van. Kilenc falu ezerötszáz családját látogatom. — Ezek szerint sok helyre viszi a szerencsét. De mondja csak, önnek, személy szerint volt már szerencséje? — Még soha. Nem nyertem, nem találtam semmit. — Bizonyára azért mert elosztogatja a szerencsét. — Valahogy így lehet. A bátyám például személyautót nyert, MB 1000- es márkájút. — Akkor l talább a családban is maradt egy „kevés" a szerencséből. — Legalább ennyi... — Mégis, milyen kívánsága van, mit szeretne, ha beteljesülne. — Ha egészség van, minden van. Csak ennyit szeretnék!... Elbúcsúzunk. Majer János felül kerékpárjára, nekivág az útnak. Zimankós csontdermesztő szél süvölt a csallóközi rónán. Bizony nem lehet kellemes most kerékpározni. Ahogy elfordulok tőle. óvatosan a gombom után nyúlok. Hátha — sohasem lehet tudni! ... Tóth Gyula bácsi paprika felvásárlásával foglalkozik már jőnéhány'esztendeje. A madari szőlőhegyen hozott vele össze a szerencse. Mozgékony, fürge ember, ilyennek kell lennie egy felvásárlónak. — Milyen szerencse érte Gyula bácsit ebben az évben? — Hát ért. Nem kevesebb, mint százharminc százalékra teljesítettük a felvásárlási tervet. A tervezett tizenkilenc vagon helyett huszonhattal vásároltunk fel. — .Csak a komáromi járásban van teendője? — Dehogy kérem. Eljárok én még Nagykaposra is. Keleten is van huszonnégy falum. — A paprika minősége? — Szerintem jó. Bár mi csak szárítjuk a paprikát, tulajdonképpen félterméket adunk át a paprikamalomnak. Előhúz a táskájából egy csomag paprikát. — Ugye szép csomagolás? — Valóban, mindannyian megcsodáljuk a huszonötdekás ízléses csomagot. Szerencse a pult alatt A nyárasdi önkiszolgáló boltban egymásnak adják a kilincset a vevők. Hiába, közelednek az ünnepek, ilyenkor mindig több dolga akad az elárusítónak, üzlet vezetőjének egyaránt. Mi is kosarat veszünk a kezünkbe, nézegetjük az árut s közben figyeljük az üzlet „életét". A tekintetek megakadnak rajtunk, szinte le lehet olvasni az arcokról: „hát ezek mit akarnak?“ A helyzet feszélyezettebbé válik, amikor elkérem a panaszkönyvet, majd a mellette levő másik füzet után nyúlok, amelybe az ellenőrök jegyzik fel tapasztalataikat látogatásuk során. Ami a panaszkönyvet illeti, nem volt benne olvasni való, a tiszta lapokon egyetlen bejegyzés se található. A nyárasdiak tehát nem panaszkodnak az üzlet dolgozóira, nyilván elégedettek. A másik füzetben is csupa dicséret. Elég sűrűn látogatják ellenőrök az üzletet, és sohasem találnak kifogásolni valót. Ez már igen, pláne ha figyelembe vesszük, hogy vannak határozottan rosszmájú ellenőrök is. Az üzletben — dél felé jár az idő — egyre kevesebb vevő tér be. Módunkban áll tehát néhány szót váltani Németh Jolán üzletvezetővel. — Hány éve dolgozik itt? — Tizenkét esztendeje. Azóta, amióta fiam született. — Szerencsés üzletvezető ... Ennyi ellenőrzés és minden baj nélkül megúszta. — Hát nem mondom, drukkol az ember egy kicsit és hát a végén örül, ha az ellenőrök nem találnak hibát. — Mekkora forgalmat bonyolít le az üzlet? — Havi száznegyven-szözötvenezer koronát. — Sikerül a tervet teljesíteni? — Sikerül. Bár meg kell mondanom, hogy évről-évre magasabb. — Az áruellátás? — Különösebb panaszaink nincsenek. — Most már elhiszi, hogy szerencsés üzletvezető? — Így is lehetne nevezni. Persze ehhez a szerencséhez az is szükséges, hogy az ember foglalkozzon az üzlettel. — Valami más szerencse nem érte? Sokáig gondolkodik. Végül aztán kiderül, hogy egyéb szerencséje nem volt. Megjegyzem az is szerencse, ha két „gyanús alakról" kiderül, hogy nem ellenőr, hanem újságíró s az Is pláne olyan, aki nem „fúró" szándékkal látogat el az üzletbe. Megkockáztatunk még egy kérdést. — Önkiszolgáló üzlet lévén nem fordult elő olyasmi, hogy valaki esetleg fizetés nélkül akart valamint haza vinni? — Komolyabb esetünk nem volt. Előfordul, hoqy gyerekek, persze inkább csak pajkosságból, megpróbálnak cukorkát csenni. Ez viszont nem gyakori eset. Lassan teljesen kiürül az üzlet. Mi is búcsúzunk. Felötlik bennünk, hoqy hány és hány üzletvezető érezné magát a világ legszerencsésebb emberének, ha ilyen rendben lenne a szénája. Pedig ehhez a szerencséhez igazán csak arra van szükség, hogy az ember becsületesen dolgozzon, üqyeljen a rendre, tisztaságra, figyelembe vegye a vásárlóközönség Igényeit. Mi azt kívánjuk a nyárasdi üzlet vezetőjének, hogy a további évek folyamán is legyen ilyen „szerencsés", magunknak pedig azt, hogy falcainkban sok-sok hozzá hasonló ember álljon a boltok élén. MONTREALI EMLÉK Amikor Ridlmayer János elvtárstól, a csicsói közös gazdaság elnökétől megkérdeztem vajon érte-e ebben az esztendőben valamilyen szerencse, gondolkodás nélkül rávágja: — Igen. Lehetőségem nyílt megtekinteni a világkiállítást Montrealban. — Nem Is akármilyen szerencse. Hány napig tartózkodott Kanadában? — Tizenhat napot töltött ott a csoportunk. — Az első ilyen nagy utazása volt ez? ... — Az óceánon túl még nem jártam. Különben sokat utaztam, bejártam a balkáni államokat stb. Valamikor ugyanis hajós voltam. — Milyen meglepetés érts a világkiállításon? — Az is volt. Egy sör egy dollár tizennyolc centbe került!... — Mi keltette önben a legmélyebb benyomást? — Nagyon érdekes volt a kiállítás lakáskultúrával foglalkozó része. — A kiállításon kívül még mit látott? — Voltam Torontóban és megtekintettük a Niagara vízesést. Újabb szerencsés ember. Azonkívül, hogy a vezetése alatt álló földművesszövetkezet kiváló eredményeket ért el az idén, hozzájutott egy kanadai utazáshoz is. XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX« Kár, hogy üzleteinkben nem kapható, exportra készül. Ezzel tehát nincsen szerencsénk. Annál inkább Gyula bácsival. Igaz, mindig kitér az olyan kérdés elől, amely az ő személyét illeti, jobban szeret a munkájáról beszélni, a küszöbön álló feladatokról, mégis, a végén kiderül, hogy a tervteljesitésen, illetve túlteljesítésen kívül más szerencse is érte. Kihúzták a nyerő betétkönyvének a számát, huszonöt ezres volt a nyeremény ráeső része. Fél évszázad után — Először nyertem az életemben. Ötvenöt esztendős vagyok és most először... Elárulja, hogy mire költötte el a pénzt? — Régi vágyam teljesült. Vásárolhattam személygépkocsit. — Milyen érzés, ha az ember ilyen sok pénzt nyer? — Boldog az ember. Hirtelen el se akarja hinni. A poharakban aranyló madari bor. Iszunk a szerencsére. Legyen máskor is. Legyen mindenkinek. Lassan-lassan gyűrűzik tovább a beszélgetés. Általában a szerencséről. Mert hát, rendben van, nyer az ember egy tekintélyes összeget, ám mégis a legnagyobb szerencse, ha boldogan él a családja, ha gyermekei érvényesülnek az életben. És Gyula bácsi a téren is elégedett, pardon, szerencsés ember. Aztán a munka, ha elégedett az ember munkahelyével, érzi, hogy jól végzi dolgát, sikerül szép eredményékét elérnie — szintén szerencse. — Milyen tervei vannak, mit szereti ne elérni, Gyula bácsi? Ismét a munkájára tereli a beszél-1 getést. — Jó üzleti partnereket, jő minő-1 ségű paprikát, ezt szeretném!... A szövetkezet jelen levő vezetői hamiskás mosollyal néznek rá. Megsző-« lal valamelyikük. — Az ám, Gyula bácsi!.«. Társu= lünk a szomszédokkal és építünk szá-* rítót, akkor aztán mi lesz veletek ... — Vegyétek meg a mi szárítónkat — neveti el magát Gyula bácsi. — Vegyétek meg csak, ránk akkor is szükségetek lesz. — Rendben van, megvesszük a fel-1 vásárlóval együtt — nevetnek jóízűen. S ez is szerencse. Ha az emberek között ilyen közvetlen, jó a kapcsolat. Amikor ügyes-bajos hivatalos dől» gaikat békés hangnemben intézik egymással. Elbúcsúzunk. Tóth Gyula bácsinak, annak ellenére hogy szombati nap van és lassan már dél felé jár az idő, még elintézni való ügyei vannak. Sok szerencsét! ... hozza!... Egyetlen riportunk során ennyi szerencsés emberrel találkoztunk. Nyilván nekünk is szerencsénk volt. Persze ha jobban szétnéznénk az ország határain belül nagyon sok szerencsés emberről írhatnánk. Viszont ez a kis körséta is megmutatta, hogy békében, boldogságban élnek falvainkon az emberek. Szorgos építőmunkájukat mi sem zavarja, s ez is szerencse, egy nép harcok árán kivívott szerencséje. Hogy ezek a kis írások a tizenharmadik oldalra kerültek? Véletlen. Így jött ki a lap tervezésekor. Még szerencse, hogy nem pénteki napon jelenik meg a lap. Amilyen „szerencséje“ van a szerzőnek, a cikkek tele lennének sajtóhibával, bár így sincs kizárva. Minden viszont nem sikerülhet. Balogh P. Imre
