Szabad Földműves, 1967. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1967-12-23 / 51. szám
GYERMEKEINK. KARÁCSONYA *** *J> *** «J* *J* *** ♦$* «J» «j* *j* *j» *** »j« «*• «$♦ **» ♦♦♦ *** *** «j* «$♦ «$♦ «J» ♦♦♦ «*• ♦♦♦ *j* •*« •*« ♦♦♦ »J» ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ «J« «J* *j* »** «J« «$♦ «*♦ »J* «$♦ •! VERSEGHY ERZSÉBET: A CSILLAGSZÓRÓ MESÉJE Egy szegény favágó sok évvel ezelőtt kint járt az erdőben, s meglátott egy fenyőt. Hideg tél volt éppen, ágait hó fedte, éj volt, fényes csillag ragyogott felette. Csillogott a fácska, mint a fényes gyémánt, a szegényember meg csak állt, s nézte némán, s a pompás, szikrázó, csodás fenyőt látva meleg szeretettel gondolt kisfiára. Fogta a fejszéjét, ki is vágta tüstént, hazavitte vállán és ekkor mi történt?! Amikor a fával a szobába toppant, szíve az örömtől hej de nagyot dobbant, hogy fog majd örülni kisfia a fának, a sok szép csillogó-villogó szikránakl A kis fenyőfácskát az ablakba tette, báránybőr subáját közben levetette, a szoba meleg volt, égett a kályhában, s amikor megfordult, gyökeret vert lába. Ott állott a fenyő, csupaszon, kopáron, nyoma sem volt ezüst szikrának az ágon! A fényes csillagnak híre-hamva sem volt! Azt se tudja szegény, eleven-e vagy holt, egyre azon búsult, mit mondjon fiának, hogy mi baja esett a csodaszép fának. Elbúsult a szegény, fájt, sajgott a szíve, szörnyű bánatában elváltozott színe, kinn az égen pedig gyúltak a csillagok, a szegényember az udvarra ballagott. Egy piciny csillag meg kíváncsi volt nagyon, bekukucskált, be biz* a kicsi ablakon, meglátta a kis fát benn a szobácskábán, gondolt egyet, sunyin mosolygott magában, s elindult az égen a kis kunyhó felé, addig ment míg elért a házikó elé, csendesen beosont a tiszta szobába, az alvó fiúnak fekete hajába aranyszálakat szőtt, s gyémántköntöst hímzett, a fehér meszelt fal arany-ezüst szín lett, aztán észrevétlen felkúszott a fára, onnan szórta fényét a kicsi szobára. A szegényember meg, hogy az udvaron állt, az ablakra nézve majdnem halálra vált, azt hitte tűz támadt! Futott is be nyomban, hogy ott bent mit látott, ugyan minek mondjam? Ragyogott a csillag csodás fényességgel, szórta a szikráit a szobában széjjel. Azóta a csillag bizony minden évben egy este megmozdul, s elindul az égen. Arra az estére olyan sokan vágynak, mikor minden házban díszes fenyők állnak, ágaikon arany diók s almák lógnak, színes, fénylő gömbök vígan himbálóznak, ezüsthintán szállnak szaloncukorlányok, ide-oda libben rojtos kis szoknyájok, pici ezüstcsengők lágyan zengnek-bongnak, s szívről, szeretetről tündérmesét mondnak, csokoládészívek jóságról mesélnek békét zengve a föld minden nemzetének. Akkor a kis csillag felkúszik a fára, csillagszőró képét ölti fel magára, s amikor a fákon fényes gyertyák gyúlnak a csillagszóróból apró szikrák hullnak ... Fényes, tüzes szikra hullik szanaszéjjel, minden szívet lángra lobbant azon éjjel, minden ember szívét meggyújtja, átjárja a szeretet édes, perzselő szikrája... Ha a karácsonyfán látott díszeket helyes sorrendben a dobozba rakjátok, megtudjátok a díszek titkát. Böszörményi Ilona: Hópehelytánc Szélhúrokon zene szól, Táncolnak a párok. Perdülnek a hópihék Nem egyet, de százat. Örülnek a csillogó Puha, fehér hónak, A világot befedő Fénylő takarónak. Csillaglámpát gyújtogat Halkan járó este. Álmosak a hópihék, Bóbiskolnak csendbe*. Könnyű szárnyon szállanak Lassan pilinkélnek. Táncos lábú hópihék Mind aludni térnek. Volt nekem egy dédapám, aki felett nagyra nőtt már a vadgesztenye a szelíd kis temetőben, pedig csak csemete volt még akkor, mikor nagyanyám a sírjára ültette. Jóságos egy ember volt az öreg, ezért jár még vtssza néha az emléke. Ezt a történetet ts tőle hallottam, amikor még meggyfaszárú pipáját szörcsögtette a kályha mellett pihengetve: — Cipész voltam én, amíg a kalapács engedelmeskedett a kezemnek. Aztán, hogy a szemem sem látta már az apró szeget meg a vékony fonalat, felhagytam a mesterséggel. Ügy sem vittem volna sokra vele. Nem tudtam én megkérni az árát semminek. Minél hitványabb volt egy cipő, annál olcsóbban foltozgattam. Aki ilyet hoz javíttatni, annak nem igen lehet pénze — gondoltam magamban, és bizony elég gyakran megesett, hogy odaadtam hitelbe, aztán soha többé nem említettem. Alig akadt már szegény ember a faluban, aki ne tartozott volna valamivel. De ha újra eljött, ismét megcsináltam, amit lehetett. Egyszer nagyon szűk esztendő köszöntött ránk. ősszel megbetegedtem, s ott maradt a család egy fillér nélkül a hideg télben. Dédanyátok csak sírdogált, kesergett, hogy végképp elfordult már tőlünk az isten. — Ne siránkozz, Rozi — bíztathattam —, majd csak rendbe jövök már, aztán jó lesz minden. — Közeledik már a karácsony este, nekem meg annyi lisztem stncs, hogy egy kemence kalácsot süssek; annyi fám, hogy a kemencét kifütsem. Csakis az ember — Így jó ez, Rozikám — próbáltam megvigasztalni —, mert minek is volna a liszt, ha úgysem süthetnéd meg. Vagy minek a fütött kemence, ha nem tud bele vetni az ember. Nevetett ts, sírt is szegény, de azzal nem lettünk sem gazdagabbak, sem okosabbak. Már a babunk ts fogytán volt, mikor a betlehemesek beköszöntőitek. — Menjetek innen jó gyerekek — hallottam az asszony siránkozását a pitvarból. — Tudjátok, hogy milyen rég beteg már az emberem. Hiába is játszanátok, nem tudok én adni néktek semmit sem. — Azért már csak engedjen be — kérlelték a legények —, tudjuk, mennyire szereti a játékot a mester. — Be ts jöttek, s olyan szépen énekelgettek ott az ágy mellett nékem, hogy tán soha szebben. Megköszöntem nékik, s boldogságomban szinte kicsordult a könnyem. Másnap alig virradt, már jöttek is az asszonyok. Ki ezt, ki azt hozott.. Annyi hurka, kolbász, szalonna, liszt, zsír meg miegymás össze jött, hogy az asszony sírt is meg nevetett is örömében. Aztán, elmúlt a fő ünnep, egy nagy szekér fát is hoztak az udvaromba, s a szegények, akik egyebet nem tehettek, fel is vágták, hogy az asszonynak ne kelljen. — Meggyógyulok bíz én — mondtam az én Rozikámnak, amikor minden elrendeződött ilyen szépen —, mert érdemes élni, ha ennyi barátja van az embernek. Aztán mit gondoltok, kinek köszönhettem azt a segítséget? — Hát a Jézuskának... — mondta az unokabátyám nagy megilletődéssel. — A betlehemeseknekl — vágta rá az én dédtm bölcs mosolyától kifényesedve. Nem a messiás a fontos, hanem az ember, aki megérti azt, hogy nem jó, ha valaki a hideg jászolban reszket, vagy ha befolyik a hóié a cipőjébe, üresen ásít a kemencéje. Szenk Sándor DÉNES GYÖRGY: Széllel versenyt fütyülni Kilukadt az ég dunyhája, ezüst-pehely száll a fákra. Cseng a szánkó: hej, hahó, megérkezett Télapó. A gyerekek szíve örül, sí, korcsolya előkerül. Jaj, de jó is repülni, széllel versenyt fütyülni! Ü g y e s k e dj! Ki tud köziiletek legalább 50 értelmes szót összeszedni, melyben az (é) két mássalhangzó között van? Például: gép, kép stb. A legügyesebb válaszok beküldői sorsolás útján könyvet kapnak. A szennyes vietnami háború nem kíméli a gyermekeket sem. Vajon nekik milyen lesz a karácsonyuk ...? Bizonyára nem olyan boldog, ürömteljes, ajándékokban gazdag, mint a Tiétek!
