Szabad Földműves, 1967. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)

1967-10-07 / 40. szám

Felhalmozás és jövedelem a tsz-gazdaságokban

Mint Ismeretes, Magyarországon a tsz-ek gazdasági irányítása a múltban főleg a járási tanácsok kezében volt. A tsz-gazdaságoknak előírták, hogy mit termeljenek és hogyan gazdálkodjanak. Ez a kezdeti időszakban, amikor a tsz-ek megszilárdítása volt napirenden, megfelelt a célnak: elősegítette a gyors fejlődést. A tsz-ek azonban már kinőtték azokat a régi kereteket, amelyeket a régi tsz-törvény és alapszabályminták megszabtak. Ezért a közeljövőben tárgyalja az országgyűlés az új tsz-törvényt, amely szentesíti a szövetkezeti élet kialakult új formáit, eljárásait, s teret nyit a további fejlődésnek.

A gazdaságirányítás új rendszerét — mint ismeretes — általában 1968. január 1-ével vezetik be az országban, de a mezőgazdaságban — éppen a párt IX. kongresszusa, valamint a tsz-kongresszus határozatai nyomán — tulajdonképpen már az új mechanizmus szerint dolgoznak. A gazdaságirányítás lényeges következménye lesz, hogy tovább növekszik a termelőszövetkezetek gazdasági, pénzügyi önállósága és pénzbevétele, fokozódik az önálló pénzgazdálkodás lehetősége, vagyis a tsz-ek a jövőben saját erőből gazdálkodnak, fedezik kiadásaikat, halmaznak fel, illetve tartalékolnak.

Hogyan volt eddig?

Bizonyos tartalékalap eddig is volt a tsz-ekben, de ez nagyon szűkkörü volt, lényegében csak a következő dolgokra terjedt ki: 1. fel nem osztható szövetkezeti alapra, amely a tagok által bevitt állóeszközöket, az állam ingyenes juttatásait, valamint a tsz-tagok részesedésének 10 százalékát tartalmazta; 2. vetőmag- és takarmányalapra, amely a folyamatos vetést, termést, illetve takarmányozást segítette elő; 3. szociális és kulturális alapra, amelynek az volt a rendeltetése, hogy a tsz segélyezze belőle a betegség miatt munkaképtelen tagokat, vagy segítsen az öregeken, kielégítse a tagság kulturális-, sportigényét stb.

E három alapot előre megtervezték és mindent megelőzött, még a tagság részesedését is. így aztán előfordult, hogy — különösen gyengébb termésű években — a tagság részesedésére, munkaegység kifizetésére nem maradt pénz, vagyis a tsz támogatásra szorult. Ezenkívül — mivel amortizációs alapot a tsz-gazdaságokban nem képeztek — nagyobb összegeket nem tudtak beruházni, sőt, az elkopott állóeszközöket sem tudták saját erőből pótolni. Eszerint nagyon sok tsz állami támogatásra szorult. Az állami támogatás mérete pedig sok esetben a járási szerveken múlott, vagyis nem tükrözte a tényleges szükségletet.

Az új gazdaságirányítás körülményei között az alapképzés, felhalmozás új módszer szerint történik. A tsz-ek a jövőben — a felsoroltakon kívül — amortizációs, garantált munkadíj és jövedelembiztonsági alapot is képeznek.

Miből képezik ezeket az alapokat?

Az állam 1966 decemberében elengedte a hosszúlejáratú állami hitelek

nagy részét, tehát a tsz-gazdaságok tiszta lappal kezdték az 1967-es gazdasági évet. A felvásárlási—termelői árakat a mezőgazdaságban (sertéshús, búza, ipari növények, élő állat stb.) kétszer is megemelte, együttesen 18 százalékkal, amely lehetővé teszi, hogy a tsz gazdaságok terményei után tisztességes haszonra tegyenek szert. Azok a tsz-ek, amelyek pedig ezután is a rossz gazdasági, természeti körülmények miatt (szikes földek, hegyes, erdős, eróziós területek stb.) gyengén gazdálkodnak, állami dotációt kapnak, mégpedig árkiegészítés formájában. S végül az önálló tervezés, szerződéses értékesítés és saját piaci eladás is olyan irányba hat, hogy a tsz-ek önállóan tudnak gazdálkodni, és képesek lesznek saját erőből felhalmozni, tartalékokat képezni.

A hitelrendszer továbbfejlesztése is elősegíti az állóalapok bővítését, valamint a forgótőke kiszélesítését. Eddig ugyanis az állam jelölte ki, hogy hol épüljenek gazdasági épületek, a költségek nagy részét magára vállalta, vagy hosszúlejáratú hitelek (alacsony kamatláb mellett) útján finanszírozta. Most a bankok olyan beruházási hitelpolitikát folytatnak, amely a többtermelést segíti elő. Az állam már csak a nagyobb objektumok (hűtőház, konzervgyárt stb.) létesítésében vesz részt.

A gépek pótlását, karbantartását, új gépek vásárlását, termelő üzemek, épületek létesítését a tsz-gazdaságok saját erőből, amortizációs, illetve felhalmozási alapból fedezik, vagy rövid lejáratú hiteleket vesznek fel erre a célra a bankból. A bank a tsz-ek költségvetésének fedezésére is ad hitelt, amennyiben a forgóalap fedezéséhez a gazdaságoknak megvan a természetbeni vagyona, vagy a várható termés fedezi a költségeket. Érdemes megnézni egy közepes nagyságú tszgazdaságot a gyakorlatban: hogyan él az új gazdaságirányítás lehetőségeivel?

A Duna—Tiszaközi dánszentmiklósi Micsurin 3200 holdon gazdálkodik, ebből 800 hold szőlő és gyümölcs. Négyszázhúsz tagja van, ebből 356 dolgozó tag, a többi nyugdíjas, járadékos. Viszont a családtagokkal együtt rendszeresen mintegy 500-an dolgoznak a tsz-gazdaságban. A tsz 1967 gazdasági évre 50 millió forint termelési értéket tervezett, amely meg Is lesz. Egy dolgozó egy esztendőben 100 ezer forint termelési értéket állít elő, ebből egyharmadát munkabér címen megkapja. Vagyis az ötven millióból mintegy 15—16 millió jövedelemalapra helyeznek, tehát munkadíjazásra fordítanak. A tagok havonta kapnak fizetést, mégpedig a teljesített munkadíj 100 százalékát; a szükséges természetbenit pedig hatósági áron vásárolhatják meg a tagok a gazdaságtól.

A tsz tízmillió forintot szándékozik jövedelembiztonsági tartaléklapra befizetni. A tsz ugyanis el akarja érni, hogy a jelenlegi jövedelemszint — egy tag évi átlagjövedelme a közösből 30 ezer forint — minden körülmények között megmaradjon. Ez a szövetkezet ugyanis számol az időjárás viszontagságaival (jégkár, fagy, szárazság, stb.), amely megsemmisítheti a termés nagy részét. A természeti csapás esetén azonban nem jönnek zavarba, ha munkadíjra Ilyen nagy összeget tartalékolnak. A termelési költségekre — gépek üzemeltetése. amortizáció, vetőmagvak stb. — tizenöt milliót fordítanak, a fennmaradó 8—10 millió forintot pedig felhalmozzák, illetve különböző alapokba (szociális, kulturális, beruházási stb.) helyezik.

Az idén például saját erőből és némi rövidlejáratú hitelből (saját építőbrigádjukkal) ötven vagonos hűtőházat építenek, valamint traktorokat vesznek és üzemi konyhát létesítenek. Az államnak pedig a kereskedelmi, a forgalmi és földadók befizetésén kívül a terményeket adják el, mégpedig szerződött, hivatalos árakon. A termelőszövetkezetből csak alma mintegy 200 vagon kerül ki, mégpedig 80 százalékos exportképes Jonathán alma. Ezen kívül többezer hektoliter bort, többezer mázsa búzát, kukoricát, sertéshúst stb. adnak el az államnak. Hízóból például 1500-at és 100 tehén után fejt tejmennyiséget.

Persze, ez a gazdaság kategóriájában (3200—4000 hold) országosan a nyolcadik helyet foglalja el, és 1966 évi termelési versenyben elért eredményeiért megkapta a Minisztertanács elismerő oklevelét. A gazdálkodás fejlettségét mutatja, hogy egy hold almás termése náluk 1600 mázsa, amelyet saját maguk csomagolnak, illetve exportálnak, amiért külön kilónként plusz 35 fillér csomagolási díjat kapnak. Egyedül ez a művelet 700 ezer forint bevételtöbbletet jelent a tsz-nek. A búza átlagtermésük az idén holdanként 21,40 mázsa, a kukorica pedig az elmúlt évben holdanként 30 mázsa volt, májusi morzsolatban számítva. A termelőszövetkezet foglalkozik még például szőlővesszők gyökereztetésével is. Van olyan egyholdas táblája, amelyben 390 ezer szőlővessző fogant meg, és ezért az idpn félmillió forintot bevételez.

A nagyobb önállóság, a vállalatszerű gazdálkodás (Budapesten saját zöldségboltjuk, elárusítóhelyük van, ezenkívül exportálják a gyümölcsöt stb.) kibontakoztatta a vállalkozó kedvet. Ügy gazdálkodnak, hogy eleget tudjanak tenni a vállalat kötelezettségeinek és emellett bőven tudnak tartalékolni és felhalmozni is.

Nincs egyedül a Micsurin tsz, hasonlókat tapasztaltam Tolna, Somogy, Bács megye tsz-eiben is. Az új gazdálkodási formával a tsz-ek tagsága is jól jár, mert nagyobb jövedelemhez jut. Az állam pedig a nagyobb termés átvétele mellett, a helyes árszínvonal kialakításával, az adózás (hét százalékos a jövedelemadó-kulcs) és egyéb befizetések (nyugdíj, SZTK járulék stb.) útján szabályozza a tsz-ek jövedelmét, a fokozatos és állandó fejlődésüket. Gáli Sándor

Az ipoly menti társult szövetkezetek gazdasági helyzete

Az érsekújvári járásnak Ipoly menti részét mezőgazdaságilag mindig csekély termelékenységű körzetként vezették a nyilvántartásban. Az ottani községek és szövetkezetek hallatára az emberek kézlegyintve tértek napirendre, és ez a lekicsinylő kézmozdulat bizony nagy mértékben indokolt is volt. A jelen azonban rácáfolt a borúlátókra és bebizonyította, hogy a kedvezőtlenebb feltételek között is fokozni lehet a mezőgazdasági termelést. Fényes tanújelét adják ennek a Szálkán működő „Novy zivot“ nevű egységes földműves szövetkezet eddigi gazdasági eredményei, amely a kiskeszi és Ielédi EFSZ-ekkel társult.

A társulás 1965-ben valósult meg, amely a kezdeti nehézségek, mint például a gazdasági épületek helyreállítása, a gazdasági állatok áthelyezése és egyéb problémák ellenére képes volt lényegesen növelni a mezőgazdasági termelést. Ugyanakkor sikerült javítani a munkaszervezésen és a termelés új módszereit meghonosítani.

Így a növénytermesztési részlegen 1965-höz viszonyítva 8,64 mázsával emelkedett a búza hektárhozama, ahol azelőtt csak 32,70 mázsa átlaghozamot értek el. A tavaszi árpa hektárhozama 11 mázsával emelkedett, idén már 30,70 mázsát takarítottak be átlagban hektáronként. A többi terményeknél is hasonló többletet tudtak kimutatni, ami lényegesen hozzájárult az állattenyésztési termelés belterjesebb gazdálkodásához, mindez pedig megnyilvánult a gazdasági eredményekben és a szövetkezetesek jövedelem-többletében.

A dicséretes eredményeket a növénytermesztés helyes szakosításával és központosításával érték el. Amíg három év előtt az egyik EFSZ-ben 25-féle növényt termesztettek, addig ma 10—12-re csökkent számuk aszerint, melyik szövetkezet milyen fajta számosállatot nevelt. Eszerint állapították meg a vetésforgókat. A Ielédi részlegen például, ahol szarvasmarha hizlalásával foglalkoznak, túlnyomó részben szemes kukoricát szándékoznak termeszteni, amelyet póttakarmánynak szánnak a hizlalásnál. Szálkán viszont, ahová a fejősteheneket összpontosították, évelő takarmánynövények termesztésére szakosítják magukat.

Szép eredményeket értek el ugyancsak az állattenyéstzés terén, így például lényegesen emelkedett a malacelválasztás. Csupán az első félévben 9,6 darabot választottak el átlagban anyánként, 1985- ben átlag 0,33 kg súlygyarapodást értek el a sertések hizlalásánál, idén 0,54 kg-ra emelkedett ez az átlag. A tehenek évi fejéshozama 1965-höz viszonyítva 24 százalékkal növekedett. A hízómarháknál 1,10 kg gyarapodást mutattak ki naponként és darabonként. Hasonló felfelé ívelő irányzat mutatkozott a többi mutatónál is, ami megnyilvánult a piaci termelés növekedésében, valamint a szövetkezetesek jövedelem-gyarapodásában. Az állattenyésztési termelés mutatója 1965-höz képest 26,1 százalékkal, a növénytermesztésé 18,2 százalékkal emelkedett. Lényegesen emelkedett ugyancsak a szövetkezeti tagok jövedelme, ami megelégedést és bizalmat váltott ki soraikban. Mindez kedvezően befolyásolta a tagok gondolkozásmódját, munkaerkölcsét stb.

Amíg az elmúlt években mindhárom említett szövetkezetben munkaro-hiány mutatkozott — jóllehet ezekben a községekben elegendő munkaerő állott rendelkezésre — addig ma, a termelés szakosításának és központosításának meghonosítása után elegendő munkaerővel rendelkezik az EFSZ. A szövetkezet központi vezetőségének ezért módjában áll a munkaerőket állandóan képesíteni.

Az említett fényoldalak mellett azonban mégis javítani kell egyes irányzatokban a munkafolyamaton, hogy fokozatosan felszámoljuk a még mutatkozó fogyatékosságokat. Fokozni kell elsősorban a funkcionáriusok iskoláztatását, politikai és szakszínvonalát, aminek eléréséhez szükség lesz a kádernevelés távlati tervének kidolgozására. A növénytermesztési részlegen pontosan és távlatilag ki kell dolgozni az egyes növényfajták vetésforgóját — különös tekintettel a gazdasági állatfajták szükségleteire. Fokozott figyelmet kell szentelniük továbbra is az elvtársaknak az üszők és nagyhozamú tehenek nevelésére, aminek előfeltétele a szarvasmarhatenyészet pontos nyilvántartásának bevezetése.

Gazdasági téren feltétlenül szükséges, hogy az elvtársak rendszeresen értékeljék a termelési egységre eső költségeket. Megállapításaik alapján igyekezniük kell a fogyatékosságoknak időbeni megszüntetésére.

PAVEL HUDEC mérnök,

Szlovákia Kommunista Pártja Járási Bizottságának titkára,

Érsekújvár

A LEVELES CUKORRÉPAFEj JOBB MEGBECSÜLÉSE

A leveles cukorrépafejet — vagy amint egyes vidékeken nevezni szokták — répakoronát vagy répacsírát a rejtett-tartalék takarmányok közé szokták sorolni. Ez helytelen elnevezés, mert egyáltalában nem „rejtett“, ugyanis állandóan a répatáblán hever és jó része a gazda szeme látára megy tönkre és válik takarmányozásra alkalmatlanná. „Tartaléknak" sem mondható, mert nehezen tárolható és ezért „tartalékként“ való kezelésre nem alkalmas. Inkább azt lehetne mondani, hogy kellőképpen ki nem használt vagy ki nem aknázott takarmány. Pedig a cukorrépatermesztő gazdaságokban a cukorrépa melléktermékeként számottevő táplálóértékkel nagy menynyiségben áll rendelkezésre. A cukorrépa gyökértermésének mintegy V2— % részét teszi ki, a fejelés módjától és a nyár végi meg őszi időjárástól függően, tehát kát. holdankénti 150 q gyökértermés esetén 70—130 q-t. Szárazanyag-tartalma széles határok közt ingadozik, átlagosan 20 %-ra tehető, amely esetben 1 kg leveles cukorrépafej keményítőértéke fejeléskor, friss állapotban 8 körüli. Emészthető nyers fehérje-tartalma 1,6 % körül mozog. Tehát 9 kg leveles cukorrépafej táplálóértéke felel meg kb. 1 kg őszi árpáénak. Tulajdonképpen helyesebb lenne ezt valamelyik zöldtakarmányéval összehasonlítani, mert jellegénél fogva a leveles cukorrépafej zöldtakarmánynak tekinthető, az esztendő zöldtakarmány futószalagjának utolsó tagja, ott, ahol takarmánykáposztát nem termesztenek, de értéke jobban érzékelhető, ha abrakfélével hasonlítjuk össze. így közepes termés esetén egy kát. hold cukorrépaföld 7—10 q

szemes őszi árpa takarmány értékének megfelelő táplálóanyagot szolgáltat az állatok számára.

Ezt azonban a legtöbb gazdaságban nem hasznosítják, mert a leveles eukorrépafejnek rendszerint csak kisebb részét tudják idejében behordani és megetetni. Még ha összehordják, prizmába rakják és szalmával letakarják, akkor is rendszerint az Időjárás viszontagságai hatására takarmányértékének zömét elveszti. Különösen nagyon érzékeny a fagyra. Egyedül nehezen erjeszthető, ezért célszerű a felaprított silókukorica, vagy kukoricaszár silőzásakor ezek anyagába keverni, melyeknek fehérjetartalmát előnyösen növeli.

A leveles cukorrépafej elhanyagolásának fő oka az, hogy az őszi munkatorlódás során beszállításához nem áll elegendő szállítóeszköz rendelkezésre, ezenkívül viszonylag sok kézi munkaerőt is kíván. Etetése sem zavartalan, mert hasmenést Idéz elő, sőt más következményekkel is járhat. Ezért óvatosan kell etetni, alaposan kell ügyelni, hogy kellő átmenettel, fokozatosan szoktassuk az állatokat fogyasztására, és ' végül ne kapjanak túl nagy adagot belőle. Legfőbb fogyasztója a szarvasmarha, amely

ugyan igen nagy adagokat (még 100 kg-nál többet is) el tud fogyasztani nagyob hátrányok nélkül, de nem célszerű 1000 kg élősúlyra 60 kg-nál többet megetetni belőle, vagyis felnőtt szarvasmarhákkal 30—40 kg-nál többet nem ajánlatos etetni.

Hashajtó hatását főként a benne foglalt oxálsavak tudták be. Ojabb vizsgálatok szerint ez csak részben járul hozzá a hasmenés kifejlődéséhez, mert a bendőben foglalt baktériumok és az oxálsav egy részét elbontják. Ezért a hasmenés fő okozója a répafejhez tapadt és közéje keveredett föld és egyéb szennyező anyag.

Nagyon fontos tehát, hogy e takarmányanyag kezelésekor minden alkalommal igyekezzünk belőle a földet gondosan eltávolítani. Ezt tulajdonképpen legjobban mosással lehet elérni, amit leginkább csak kisüzemben lehet megvalósítani. Nem tudunk nagyüzemben jól bevált répafejmosó berendezéséről, de bizonyára ez is még sok kézi munkaerőt kívánna. A szükséges sok mosóvíz sem állana mindenhol rendelkezésre. Ezenkívül a mosás, a cukor és egyéb táplálóanyag egy részét is kimosná.

Egyes államokban szárítással kísérleteznek. A megszárított leveles cukorrépafej valóban értékes takarmány lesz.

A hasmenés ellensúlyozására takarmánymész adagolását javasolják, 100 kg leveles cukorrépafejre 100 g menynyiségben. Ezzel azonban vigyázni kell, mert a túl sok mész és ásványi anyagforgalmat megzavarja. Előnyösnek tartják összetört faszén adását, minden kg répafejre ugyanennyi gramm faszenet számítva. Mindenesetre legfőbb feladat a föld és egyéb szennyező adag minél tökéletesebb eltávolítása. Természetesen igyekeznünk kell a fejet a répaszedés után minél hamarabb felhasználni és ennek érdekében az okszerűség határán belül minél nagyobb adagokat etetni belőle és a silózás célszerű lehetőségeit is kiaknázni. Legeltetéssel is előnyösen hasznosítható a gyökér elszállítása után a táblán maradt répafej. Ez úton is legfontosabb hasznosítója a szarvasmarha. A juh apró ajkával jól ki tudja válogatni a megfelelő állapotban megmaradt részeket. Régebben a sertésekkel is rendszeresen járatták a répatáblákat, most azonban már kevés a legeltetett sertés.

Magyarországon a cukorrépa vetésterülete a legutóbbi években jelentősen növekedett, elérte a 187 000 kát. holdat. Ha csak holdanként 120 mázsás leveles fej átlagtermést vészünk fel, márpedig az utóbbi években ez lényegesen nagyobb volt és leveles cukorrépafejjel szolgáltatott takarmányértéket holdanként kb. 10 mázsa szemes őszi árpa takarmányértékére becsüljük, akkor az egész országban a leveles cukorrépafejből ingyenesen rendelkezésére álló táplálóanyag kb. 2 millió q szemes őszi árpa takarmányértékének felel meg. Nagypataki Béla szerint még azt az előnyt is nyújtja, hogy minden hold cukorrépa jól értékesített leveles répafej termelése után — 1 holddal kevesebb silókukoricát kell vetni. (Akkor még a jelenlegi nagy termést adó silókukoricák nem voltak ismeretesek.)

Ez mindenesetre olyan tekintélyes mennyiség, amely az eddiginél nagyobb megbecsülést és jobb kihasználást érdemel és kíván. Az egyik fontos üzemszervezési és gépészeti feladat a kapásnövények őszi betakarításának és szállításának megoldása, amibe be kell illeszteni a leveles cukorrépafej kedvezőbb értékesítését is.

Amikor mezőgazdaságunkban évről évre visszatérő nehézség a takarmányhiány, akkor nem szabad továbbra nemtörődömséggel, a kétségtelenül felmerülő nehézségek legyőzésének mellőzésével belenyugodni abba, hogy a répatáblákon minden évben értékes, jelentős takarmánymennyiségek pusztuljanak el és a vályú helyett a földbe kerüljenek trágyaként. K. T. S.

SZABAD FÖLDMŰVES 5

1987. október 7,