Szabad Földműves, 1967. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1967-10-07 / 40. szám
A kkor éppen olyan ősz volt, mint legtöbbször. Tar volt a természet mint Pista bácsi kobakja és édes a szőlő, mint Róza néném nézése. Es ahogy a faluból poroszkált velük kifelé a két kajla, mélyről jövő sóhajtások között hajtogatták, hogy hej, de eljárt fejük felett az idő. Özvegy teremtések voltak mindketten, és most valahogy összemelegedtek. Róza nénémnek Pista bácsi csak maga volt, de Pista bácsinak Róza néném és a falu minden lakója csak te. Tisztességes ember volt világéletében. Mindenki szerette, mindenki kedvelte; soha még a légynek sem ártott. Így jutott a joghoz, persze legyünk tekintettel korára is, hogy mindenkit letegezzen. Meg aztán ö volt a határőr, a csősz. Ettől az embertől nem tudtak lopni. Nemcsak éppen azért, mert mindenütt ott volt, hanem egyszerűen csak azért, mert nem volt szíve hozzá senkinek. Róza néni is olyan volt, mint a legtöbbje. Szorgalmas és dolgos. Nem ment volna el a munka temetésére. A munka neki az életet jelentette. Csak akkor élt, ha dolgozott, ha tett-vett. Éppen egy kicsit „a becsületét“ járatta le, de arról sem tehetett. Bűnös lehet azért, hogy akkor az egyszer nem jöttek ki a könnyei, amikor az egész falu sírt a Bede keresztkomájának, a vargának a temetésén? Ö egyszerűen csak azért nem tudta megsiratni, mert a keresztkomája a bíró volt. Meg aztán ne tagadjuk, a Bede vette el valójában Róza néne becsületét. Csak akkor még olyan volt, mint a fűzfavessző. Hajlékony és fiatal. Persze a Bede is, aki csak a becsületét, de öt magát nem vette el. Néki nem kellett asszony. A többi legények még nem mertek hozzá közeledni, mert azt csacsogták az alvégtől a felvégig, hogy csak a bírónak van hozzá jussa. Így köszöntött rá az ősz. Erősen megsüvegelte. Eképpen volt özvegy Róza néném. Természetellenes özvegység, de elismert. Még Pista bácsi is jóváhagyta. Márpedig amire Pista bácsi azt mondja, hogy fekete, annak feketének kell lenni . — akkora tekintélye volt. Ez a tisztességes két öreg története eddig. Szóval zötyögött velük a szekér kifelé a határba. Pista bácsi rövid ostorával néha-néha megszólintgáttá a két kajlát, amúgy hozzáértéssel, nekimelegedve. — Te Róza — szólt egy nagyot az ember, mert már hosszúnak találta a hallgatást. Meg aztán a szíve táján is meleget érzett. — Tessék? — Csak azt akarom tudni, hogy miért kéredzkedtél föl? Hiszen gyalog hamarabb odaértél volna. — Miért, miért... hát azért!.. — Csak azért? — Azért hát! — Akkor jó — és ismét hallgattak mindketten, mint a gulyások, akik napjában csak egyet szólnak. Pista bácsi néha-néha még megnézte a bakon mellette lapuló Róza nénémet és tovább hallgatott. Várta is nagy akarással, de az csak ostorát pattogtatta nagy vígan. Néha-néha még el is füttyentette magát hozzá, mint akinek borzasztó jó kedve van. Lehet, hogy az is volt. Az én Róza néném erről keveset mondott. Egyszer aztán nagyot zöttyent a szekér, a bordához csapódott a fakád, csörömpöltek a kannák és lecövekelt a két kajla. — Te már itt volnál, Róza. — Itt — és nagy szoknyasuhogással leereszkedett a bakról. Pista bácsi még utána nézett, megcsodálta az asszony fürgeségét és magasra emelte egykoron pörge kalapját. Majd tovább zötyögött vele a szekér a szőlőhegy felé. Az asszonyok meg vágták a cukorrépakaréjt, nagy szemeket meresztve Róza nénémre, aki már Pista bácsi szekerén jár dolgozni. Ezen a fiatalabbak csak nevettek, de a hosszúszoknyások összesúgtak-búgtak — megszólták Róza nénémet —, hogy vénségére nem bír magával a mihaszna. Pedig Róza néném soha világéletében nem volt mihaszna. Dehát a rossznyelvek, azok csak rossznyelvek. Leginkább a Barcsa nyelvelt a vén, akire a sánta papné is azt mondta, hogy öróla festették az ördögöt. Olyan árgyélus szemeket vetett a nénémre, hogy az azt hitte, menten elsüllyed. Dehát mégsem süllyedt el, hanem fürgén dolgozva megvárta Pista bácsit, aki visszafelé jövet az este oda is kiáltotta neki: — Vágjad csak Róza, vágjad! — Nohiszen, azt csinálom már reggel óta — volt a felelet amúgy marasztalón. Az öreg meg is várta, amíg rendbehozták az utolsó kupacot is, hogy hazafelé megint csak Róza nénémmel ülhessen a bakon. Ogy csinált a kópé, mintha a szekeret igazítaná. Mikor már ez is megvolt, oda vetett a két ökörnek egy marék répalevelet, hadd dúskáljanak addig. Maga pedig nagy szakértelemmel megtömte fapipáját és füstölt, mint a kémény. De már ez szeget ütött az öreg Borosa fejében és kihegyezte a nyelvét: — Nem menne inkább neki segU tent, a bőgősnek? — Bőgős vagy te Borosa, te vtlágszája — mérgedt el az öreg. — No, no. A vén puskásnak szoknya kell, nézze meg az ember. Asztán nem is tud már puskázni. — Csak már téged puskázna meg az ördög — hangzott a felelet Róza néném szájából, aki már valahogy megbátorodott, hisz ember állt mellette. Es nem is akármilyen ember, hanem a falu, a szövetkezet csősze. Így évődtek még vagy fél óráig, amikor végre megtisztították a cukorrépát, és Róza néném nagy kegyesen felült Pista bácsi szekerére. Tolakodott a senkiházi Barcsa is panaszkodva, hogy nem bírja már húzni sem a lábát, de az ember útnak indította a két kajlát, mielőtt még a vén szipirtyó felszállott volna. Így jár az olyan, akinek a nyelve hosszabb mint az ostor. Ilyenkor őszidőben korán beköszöni az este, mert a Nap már messzebb ment, mint a nyáron. A két öreget a szekéren leli a hideg, de annál melegebbeket mondanak egymásnak. Róza néném volt a szóvivő: — Miért mondta azt, hogy vágjad csak Róza, vágjad? — faggatta Pista bácsit. — Tudod Róza, olyan jó az, ha valakinek mondhat az ember valamit, amúgy istenigazából, szívből. — Es szívből mondta? — kíváncsiskodott a néném. — Ogy, Róza úgy. — Akkor jó, akkor nagyon jó Pista bácsi. Mert ha szívből mondta... — Ogy hát — ismételte meg az öreg. Es itt most elhallgattak, mert mit is mondhattak volna többet. Hiszen nem mai gyerekek. Értenek ők a szóból. Róza néném már tervezgette is, hogy hogyan rendezi be azt a kis kulipintyomot, amiben most egyedül lakik, de két ágy kell nemsokára, mert ketten fognak ott lakni. Ogy veszi ki az öreg dörgölődzéséből. Mindjárt meg is kérdezi, hogy: — Hát akkor mikor megyünk a paphoz? — Nem megyünk a paphoz Róza — sietett felelni az ember. — Miért nem megyünk? En csak úgy a fűzfa alatt nem esküszök! — fortyant fel a néném, mert néki már soha sem legyen hites ura? — Azért nem megyünk — mondta Pista bácsi — mert a tanácshoz megyünk. — Ugyan minek mennénk a tanácshoz? — kardoskodott az asz* szony. — Csak az az igazi, csak az Róza. A hatóság az mégiscsak hatóság. A pap, az pedig csak pap. Szóval, az csak pap... Próbálta érthetően megmagyarázni a nénémnek azt, amit a papokról gondolt. Öreg fej, nehéz már ilyenkor megmondani az igazat a szentegyházról neki — gondolta Pista bácsi. Meg aztán kicsúfolnák a faluban. A sánta papné hozzá sem szólna. — Nem bánom Róza, menjünk a paphoz is. De a tanács az első és az az érvényes, tudod? — Most már tudom, hogyne tudnám lelkem — válaszolt nagy vígan Róza néném és göcsörtös jobbját Pista, most már Pista nagyfene kemény tenyerébe simította. — Tudtam én, hogy azért mondta, hogy vágjad csak Róza, vágjad! —- és annyira felgerjedt a néném, hogy nyomban sírni kezdett, nem úgy, mint a Bede bíró keresztkomáján/’k. a vargának a temetésén. TÓTH JÄNOS <2> határban N < o £ * cá o Q S5 «! (A Itt nemrég, mint szőke lányok: énekeltek a kalászok, derekuk hajlott jobbra-balra, arcukat aranypír takarta. Duzzadt bennük a jókedv, az élet, a Nap csókjának lázában égtek. Ott napraforgók szép feje lesett a vándor Nap fele. Amott illatos heretábla virágát szorgos méhraj járta s fent a színdús nagy rónaság felett pacsirta zengett vidám éneket.., — Most a határ tar, színtelen, nem ékesíti semmi sem. Szél visong vad táncot járva, gúnyszőt kiált a varjú szája s az útszéli kopasz almafák ágait borzongás járja át. Az égen sötét fellegek gászlobogóként lengenek. Itt lent körülöttem szürke köd szomorúan, lassan hömpölyög. A határ mintha temető volna: varjú a pap, szél a kántora. Engemet mégsem bír gyászra a határ hangulat-gyásza. — Kis magok vannak a hant alatt, most még szerényen alszanak, de belőlük lesznek telt kalászok: szépek, dalolok, mint szőke lányok. Nagy siker volt... Szeptember utolsó vasárnapján zsúfolásig megtelt a féli művelődésház. Tekintettel a nagy érdeklődésre, a rendezőség kénytelen volt az iskolaköteles fiatalokat felkérni, hogy adják át helyüket a felnőtteknek. Talán Rétonyiék jártak Félben? Nem. A helyi műkedvelők tartottak bemutatót. De nem akármilyent! Minden várakozást felülmúlva játszottak a siker érdekében. Aki az esztrádmüsort végignézte, elégedetten távozott. Bebizonyosodott, hogy a CSEMADOK helyi szervezete is tud szervezni, rendezni, éspedig jól. A műsort a White Swan amatőregyüttes nyitotta meg. Kedvelt magyar táncdalokat és saját szerzeményeiket adták elő, hozzá kell tenni — sikerrel. Az együttes tagjai nemcsak a hangszerekhez, hanem az énekléshez is értenek. Nagy tapsviharral juttatta kifejezésre a közönség tetszésnyilvánítását, ami Lépes László zenekarvezető és Horváth László gitáros előadott számait illeti. De a többi táncdalénekes is remekelt; különösen az „Ádám hol vagy?“ című dal előadója, Lajtos Ilonka. A zenekaron kívül a legnagyobb sikert a konferáló dr. Mészáros aratta, aki teljes mértékben njegnyerte a közönség rokonszenvét. Találóan jegyezte meg a nézők egyike: — Nagy színésztehetség veszett e benne! Ürge István rendezővel közösen előadott jelenete minden várható sikert felülmúlt. A közönség önfeledten nevetett, s tapsolt. Megérdemelték. Varsányi László (szintén rendező) a János vitéz című daljátékból elevenített fel részleteket; sikerét a közönség számtalan „vissza“ tapsolása bizonyította. Elismerően kell szólnunk a tánccsoportról, mely többször is szerepelt. A népi táncok nagyon megnyerték a közönség tetszését. A műsort a Fehér Hattyú (White Swan) együttes a Táncdalfesztivál 67, egyes számaival zárta. Mindent egybevetve, a nagy sikerű esztrádműsor méltó folytatásra ösztönzi majd mind a rendezőséget, mind az előadó gárdát. Mózes Lajos A jugoszláv könyvkiadás számokban A jugoszláv könyvkiadás az előbbi évekhez viszonyítva tavaly némileg csökkent. 19BB-ban 77B8 könyv és brosúra, 19B5-ben 7980, 1964-ben pedig 8019 jelent meg. A könyvek összpéldányszáma a következőképpen alakult: tavaly 56 988 000 volt, tavalyelőtt 59 417 000, 1964-ben pedig 54 millió 284 ezer. Tavaly 8448 belföldi és 1322 külföldi mű jelent meg. Ezen kívül 34 könyv (264 000 példányban) külföldi koprodukcióban készült. A múlt évben többek között 327 politikai (964 000 példány), 294 kereskedelmi és közlekedésügyi, 237 jogi, 262 filológiai, 225 orvostudományi, műszaki és képzőművészeti szakkönyvet adtak ki Jugoszláviában. 12. LOGIKUS ESZMEFUTTATÁS Remény, vagyis Zarokov olyan nyugodt és magabiztos volt, mint még soha. Minden a legnagyobb rendben ment. Egyetlen dolog nyugtalanította: Leonyid Krug hirtelen elutazása, amely gyanúsan egybeesett Gyembovics látogatásával. Később ez is tisztázódott. Gyembovics elutazott a kerületi székhelyre, megkereste azt az épületet, ahol a mozigépészek tanfolyamát tartották, és a takarítónőtől megtudta, hogy Leonyid Krug valóban ott van. Miárcius elején pedig már otthon találkozott Kruggal. Beszélt is vele. Ö is megerősítette, hogy egy hónapi tanfolyamon volt. Gyembovics kertjében lassan elolvadt a hó. Egyszer Remény megkérte Gyembovicsot, hogy ássa ki az almafa alá rejtett hordozható adó-vevőt. Öszszeállított egy elég részleges beszámolót, rejtjelezte a szöveget, kiment jó messze a várostól, és Szovjetunióba érkezése óta eltelt fél év alatt másodszor lépett kapcsolatba a központtal. Nem félt attól, hogy bemérik, mert az átadást gyorsított módszerrel végezte, összesen húsz másodpercig tartott. Jelentésében Remény nagy vonalakban vázolta az utóbbi hónapok eseményeit, objektív értékelést adott saját helyzetéről, végül tudatta a központtal, hogy felvette Leonyid Kruggal a kapcsolatot, és ez ügyben további utasításokat kért. A következő éjszaka vételre állt, amely tíz Aiásodpercig tartott. A vétel után egy kis műszer segítségével visszaforgatta a rádiótávirat szövegét, majd hozzálátott a megfejtéshez. A központnak az volt a véleménye, hogy Remény helyzete már lehetővé teszi két speciális feladat végrehajtását. Leonyid Krug átjuttatására valószínűleg június második felében kerül sor. Addigra be kell szerezni a föld- és vízmintát, hogy Krug magával vihesse. A határátlépéssel kapcsolatos részletes tervet Remény pontosan egy hónap múlva megkapja. Végül közölték a következő távirat pontos időpontját. Remény nem akart találkozni Kruggal. Ostobaság volna, hiszen mindent el lehet intézni Gyembovicson keresztül. Bekasszal pedig véletlenül fog összefutni, és alaposan elbeszélget vele. Egyik szép, tiszta estén, amikor a nap leáldozóban volt, s az ereszek már nem csöpögtek, Remény a kenyérgyárhoz hajtott. Pavel kis idő múlva két fiatal lánynyal jött ki. Valami érdekes történetet mesélhetett nekik. A lányok gurultak a kacagástól. Remény nézte őket, és arra gondolt, hogy Gyembovics, amikor pedáns részletességgel ecsetelte találkozásait Bekasszal, tökéletes képet festett a fiúról. Most Pavelt egyáltalán nem olyannak látta, mint a szuhumi-leningrádi gyorson. És nem is olyannak, mint akkor, amikor a fiú a kimázolt lánnyal beült hozzá a taxiba. Remény érezte, hogy Pavel egyre szimpatikusabb neki. Pavel rá se hederített Remény közelben ácsorgó kocsijára. A villamosmegállóig kísérte a lányokat, aztán villamosra ült, a lányok pedig gyalog folytatták útjukat. Remény lassan követte a villamost. Ahol az út a stadion felé fordult, Pavel leugrott a hátsó peronról, nem várta meg a legközelebbi megállót. Lerítt róla, hogy gondtalan ember. Pavel útjába akadt egy büfé, és a fiú bement. Remény kénytelen volt várni rá. A büféből kijövet Pavel befordult egy földszintes és egyemeletes házacskákkal beépített utcába. Remény utolérte. Leengedte a kocsi ablakát, és odakiáltott Pavelnek: —, Mi van, műszerész?! Ülj be, els viszlek. Pa”el lehajolt, szemügyre vette a sofőrt. Felismerte és elkomorodott. — Tudod, mit, öregem — mondta cseppet sem barátságosan —, menj a fenébe... Mit akarsz tőlem! Nem ismerlek, értetted? Pavel körülnézett, befordult a legközelebbi udvarba, két fészer között megpillantott egy keskeny átjárót, be-Faragő József Miklós: FEKVŐ NŐ