Szabad Földműves, 1967. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)

1967-09-23 / 38. szám

Még nem ébredt jel egészen, de már nem is aludt. Utálatos ízeket érzett a szájában, s úgy tűnt, a nyelve óriásira dagadt. Száján át szívta a levegőt, s minden lélegzetvételkor éles fájdalom nyilait a jogába. Ezenkívül valahol meghűlt, s a torka olyan volt, mintha csípős, rossz szagú penész nőtte volna be.

Egyszóval, pocsékul érezte magát.

A fojtott meleg csak fokozta ezt az érzést. Igyekezett összeszedni minden erejét, hogy fel tudjon kelni, de nem sikerült. Testrészeit szerteszórta az éjszaka, szanaszét hevertek a takaró alatt és élték külön-életüket, akaratától függetlenül. Az ablakredőnyök között beszűrődő fény bizonytalan derengést lopott a szobába. Nem lehetett tudni, hajnal van-e, avagy délelőtt. De ez a bizonytalanság nem zavarta. Mozdulatlanul feküdt, csak a szeme rezdült néha. Nyelvével kitapogatta a fájós fogat, s megpróbálta rászorítani, hogy a beáramló levegőtől megvédje. Töbszöri próbálgatás után felhagyott a kísérletezéssel, mert eredménytelennek bizonyult, s tetejébe még az arcizmai is megfájdultak. Láza is lehetett, mert szomjazott. Gondolatban megkereste jobb kezét, s amikor megtalálta, ráparancsolt, hogy emelje fel a vizespoharat. A kéz vonakodva engedelmeskedett az agy parancsának, és lassan megmozdult. Ivott volna, de a pohárban nem volt víz.

Egy ideig újra ■ mozdulatlanul feküdt, mintha az előbbi mozdulatok fáradtságát akarná kipihenni. Majd az a tény döbbentette meg, hogy elveszítette a lábát. Furcsa, gondolta, hogy ilyen hirtelen elveszett; az előbb még biztosan tudta, hogy megvan, megesküdött volna rá, s most hirtelen nem találta sehol. Érdekes, dörmögte, nagyon érdekes. Kíváncsi vagyok, hogy fogok járni láb nélkül?

Szeretett volna tovább töprengeni ezen a kérdésen, mert érdekesnek és mulatságosnak találta, de valaki dörömbölni kezdett az ajtón, s ez megzavarta. Pár másodperc múlva egyenruhás úr lépett a szobába. Kezében fehér, összefűzött füzetet tartott, valami brosúra-félét, s egy fekete ceruzát.

— Bocsánat, uram — mondta, mikor lerogyott az asztal melletti fotelbe — ha jól látom, ön az ágyban fekszik. Nem tudom miért, de számomra ez nagyon furcsa. Meg tudná magyarázni, miért fekszik az ágyon?

Az egyenruhás férfi a kérdés után végighordozta tekintetét a szobán, majd így szólt:

— Uram, ha ön nem hajlandó válaszolni az imént feltett kérdésemre, Indokolatlanul hátráltatja a rám bízott feladat gyors és tökéletes lebonyolítását. Ezért teszem fel újra a kérdést, s az ön józanságában bízva, várom a választ. Tehát: meg tudná

magyarázni, miért fekszik az ágyban?

— Mivel úgy látom, ön kitartó, alapos ember, aki ismeri feladatát és a társadalommal szembeni kötelességét, nem tagadhatom meg a választ — mondta halk hangon az ágyban fekvő férfi.

— Mindjárt gondoltam — mondta az egyenruhás — hogy ön józan ember és készségesen segít megoldani a társadalom által rám rótt igen fontos és sürgős feladatot. Bár csak sok olyan emberrel. találkoznék társadalmunk különböző rétegeiben, ahol az ügy érdekében kénytelen vagyok megfordulni, mint ön! Biztosíthatom, hogy társadalmunk méltányolni fogja az ön segítségét és megértését.

— Kérem — mondta az ágyban fekvő — ez állampolgári kötelességem, s ezért nem várok semmi elismerést.

— Csak ne szerénykedjen — mondta az egyenruhás — társadalmunk f nagyon helyesen!) méltányolja a polgárok őszinte igyekezetét — és ez, mint a továbbiakban látni fogja, nem mellékes körülmény. De ... hallhatnám a választ? Nos, miért fekszik az ágyban?

— Lehet uram, hogy hihetetlennek tűnik ön előtt válaszom, mégsem mondhatok mást. Kérem, én elveszítettem a lábamat.

Az egyenruhás hosszan gondolkodott a válaszon, majd fáradtan fellapozta a kezében levő brosúrát, keresgélt a paragrafusok között, s mikor megtalálta amit keresett, így szólt: — Mível társadalmunk a lehetetlent, mint filozófiai kategóriát a századunk derekán kelt egyik határoza-SZABAO FÖLDMŰVES

1967. szeptember 23.

GÁL SÁNDOR:

REGGELI LÁTOGATÓ

tában elutasította, lehetségesnek tan tóm és elfogadom az ön válaszát, bár meg kell mondanom, sokéves munkásságom alatt még nem találkoztam hasonló esettel. Ennek kapcsán az ügy érdekében kénytelen vagyok további kérdéssel fárasztani önt, bár tudom ez esetleg káros hatással lehet az ön közérzetére.

— Ha elkerülhetetlennek tartja az újabb kérdést, — mondta az ágyban fekvő — kérem nyugodtan kérdezzen. Szerintem ugyanis az egyén számára az a legnagyobb megtiszteltetés, ha a társadalom érdekeit szolgálva, minden áldozatot magára vállal, és hűségesen válaszol a feltett kérdésekre. Ilyen esetben az egyéni érdeknek meg kell hajolni a közösség nagyobb és összetettebb érdekei előtt.

— Az ön szavat egyre inkább világosságot derítenek jellemére, igaz, emberi magatartására, és szeretném újra biztosítani társadalmunk hálájáról. Bár tapintatlanság még ezek után visszatérni az előbbi kérdésre, mégis elkerülhetetlen. Ugye megérti? A kötelesség, az elvégzendő munka fontossága nem engedi, hogy könnyelműen kezeljem az ügyet. Előbbi válaszából megtudtam, hogy ön elveszítette a lábát. Ojabb kérdésem természetesen ezzel a kérdéskomplexummal függ össze. De azt hiszem fölösleges önnek még külön fejtegetni ml módon és milyen áttételek kapcsán. Számomra az a lényeges, hogy a koncepciót megértse, magát a vonalvezetést. A második kérdés tehát ez: hol veszítette el a lábát? Kérem, ne válaszoljon azonnal, előbb alaposan gondolja meg a közlendőket. Szerintem ugyanis a gyors válasz csak igen ritkán, mondhatnám egészen kivételes esetekben pontos, és ennélfogva felesleges és újabb kérdések feltevését vonja maga után, ami az ügy szempontjából felettébb káros.

— Uram — mondta az ágyban fekvő férfi — az ön körültekintése, alapossága, mindenre kiterjedő figyelme mély tiszteletet ébreszt bennem, a meggyőződésem, hogy az ügy, amit ilyen kiváló emberek szolgálnak, minden nehézség és akadály ellenére diadalmaskodni fog. Kérdése szorosan az előbbi válaszomhoz kapcsolódik, mondhatnám a főkérdés egyik igen fontos mellékága, amely a probléma megoldása szempontjából valóban fontos lehet. Nagyon súlyos hiba és felelőtlenség volna ezért részemről, ha nem fontolnám meg alaposan válaszomat. Ennek szükségességét külön is hangsúlyozni szeretném, annál is inkább, mert magam is, akárcsak ön, szintén nagy fontosságot tulajdonítok neki.

Az egyenruhás helyeslőén bólintott, bár a fáradtság egyre jobban erőt vett rajta.

volról függ össze azzal, amit eddig tettünk. Sőt, ha alaposabban megfontolom, semmi köze az egészhez. Azt

viszont elismerem, hogy az ön lábának az elvesztése különös figyelmet érdemel, úgyszintén az is, hogy hol veszett el. Bármennyire is fontos volna ennek alaposabb felderítése, sajnos nem foglalkozhatok ezzel a kéra déssel, mert aránylag kevés az időm. jövetelem célja sokkal egyetemesebb és az emberiség szempontjából vizsgálva fontosabb az ön lábánál., Olvas ön újságot?

— Igen ritkán, kérem — Ismerte be az ágyban fekvő férfi.

— Akkor bizonyára nem értesült még arról, hogy számrendszerünkből elveszett a négyes számjegy ...

— Ez lehetetlen, uram... — mondta döbbent hangon a másik.

— Az ön lábának elvesztésével kapcsolatban már említettem, hogy társadalmunk egyik, század derekán házit határozata kizárja a lehetetlent, mint filozófiai kategóriát. Az ön előbbi spontán megnyilatkozása azt a gyanút ébreszti bennem, hogy bár ismeri ezt a határozatot, helyességét és létjogosultságát tagadja. Ez a tény, már mint az említett határozat nyílt tagadása, egyenlő a lázadással!

— Félreértette szavaimat uram. Nem az említett határozatot tagadom. Kijelentésem a négyes számjegy elvesztésére vonatkozott, mivel szerintem igenis lehetetlen, hogy számrendszerünk bármelyik tagja egyszerűen elvesszen. El tudja képzelni ön uram, micsoda katasztrófát jelentene ez?!

— Lehet, hogy önnek igaza van. A négyes számjegy eltűnésével összefüggő katasztrófa lehetőségének vizsgálata azonban nem tartozik a hatáskörömbe. Én feletteseim utasításait követem minden esetben, s a jelen pillanatban ilyen utasítás alapján keresem a négyes számjegyet, amely eltűnt, s amelynek eltűnését ön egyértelműen tagadja, amit én, a már említett határozat elleni lázadásnak tekintek, és alapos okom van rá, hogy önt gyanúsítsam a négyes számjegy eltűnésével. Amennyiben önként, belátva tévedését, az illető számjegyet visszaszármaztatja, hajlandó vagyok beszüntetni a további vizsgálatot. Ellenkező esetben kénytelen leszek minden erőmet és tudásomat felhasználni a cél érdekében. Nos? Nem válaszol? Hallgatása előbbi feltevésemet látszik Igazolni. Azt hittem, igaz hazafi és jó honpolgár. Uram, csalódtam önben!...

Az egyenruhás férft megtörölte izzadó homlokát. Keze remegett, s halvány arcán a fáradtság árnyai sötétedtek. A gondolkodásra fordított szokatlanul nagy erőfeszítés végtelenül

kimerítette, hisz már ki tudja mióta tart ez a szakadatlan munka. Hosszú percekig ült mozdulatlanul, s csak a szempillák remegése árulta el, hogy

nem alszik.

Az ágyban fekvő férfi közben teljesen megfeledkezett látogatójáról. Az előbbi párbeszéd foszlányaiból egyegy részlet újra felvillant előtte, de később már hiába próbálta felidézni, nyomtalanul elveszett. Végül már nem tudott másra gondolni, csak a gyötrő szomjúságra. Ügy érezte, nyelve óriásira dagadt, megnyúlt, s mint valami fehér kígyó, lassan kicsúszik fogai közül. Mielőtt elaludt volna, eszébe jutott, hogy válaszolnia kell egy kérdésre, de már nem emlékezett sem a kérdésre, sem a kérdezőre.

Nagy csend ülte meg a szobát. Az ágyban fekvő férfi már aludt, az egyenruhás pedig még mindig mozdulatlanul ült az előbbi helyén. A kötelességtudat igyekezett benne legyőzni a fáradtságot. A két erő iszonyú harcot vívott egymással. Homlokát és halántékát kiverte a veríték, keze, amely a fotel karján feküdt, enyhén remegett, jelezve a benső erők küzdelmét. Úgy érezte mélységes-mély verembe zuhant, ahol a sötétség tapintható, nyirkos anyaggá változott, amely körülöleli, s egyre vastagabb rétegekben tapad egyenruhájára, arcára, kezére, s mintha maga is sötétséggé változott volna, hasonlóvá ahhoz, amely körülölelte. Hirtelen kétségei támadtak a rábízott feladat megoldását illetően. Hosszú napok, sőt évek óta kitartó igyekezettel, lankadatlan energiával folytatta a nyomozást, de semmi eredményt nem sikerült felmutatnia; a keresett számjegy eltűnt nyomtalanul, és már semmi reménye nem volt, hogy megtalálja. Életének legnagyobb munkája kudarcba fulladt. Ez a gondolat fizikai fájdalmat okozott neki. De legjobban az fájt, hogy csalódott az emberekben. Sohase hitte volna, hogy ennyire közönyösek, ennyire egoisták. Találkozott fiatalokkal, akik nyíltan kinevették; az öregek, akiket valaha komolyságukért és megfontoltságukért tisztelt, kérdéseire csak legyintettek. Ha olyan embert kérdezett, aki éppen valami munkával volt elfoglalva, meg se hallgatta. S végül, mikor azt hitte, talált egy igazi hazafit, aki hajlandó válaszolni feltett kérdéseire, arról kiderült, hogy lázadó, s tagadja a határozatokat, amelyek mindennek az alapját alkotják.

Még egy utolsó kísérletet tett, hogy a rábízott feladatot, a négyes számjegy keresését folytassta. Minden erejét összeszedte, megmozdult, kicsit fel ts emelkedett, de azonnal visszahanyatlott s egy pillanat alatt elaludt. Vállára billent fejéről a tányérsapka leesett, a kályhához gurult, s megállt a kályha előtt levő hamurakás tetején.

— Amint az imént mondott, helyes és embert szempontból érthető, hisz végeredményben elsősorban önnek van szüksége a lábára, nem a társadalomnak, s ha már egyszer elveszett, joga van tudni, hol veszett el. Ha társadalmi szempontból vizsgálom, (márpedig én mindenhez ezen keresztül közeledem) az előbbi gondolatok akkor is jogosak. Az ilyen személyes ügynek elbírálásában nem ragaszkodhatunk betű szerint az előírásokhoz, De könnyelműen se szabad bánni velük. A laza ügykezelés komoly bonyodalmakat okozhatna, mivel sok, látszólagosan jelentéktelen ügy mélyén komoly népgazdasági problémák rejlenek, amelyek később, a fejlődés további szakaszában jelentkeznének. Ezek azonban belső ügyek, amelyekről ritkán szoktunk beszélni az érdekeltekkel; önnek is csupán azért mondtam el, hogy munkánk jelentőségével némileg tisztában legyen, s válaszát ennek nagyságához mérje.

— Kérem uram — mondta az ágyban fekvő férfi — mindent alaposan átgondoltam és legjobb tudásom szerint adom meg a választ előbbi kérdésére. Lábamat az ágyban veszítettem el.

— Ügy?! — hökkent meg az egyenruhás. — Tehát az ágyban!... Helyzetéből következtetve már korábban is sejtettem ezt, de túl merésznek éreztem feltevésemet. Most, az ön készséges válaszát hallva látom, hogy feltevésem helyesnek bizonyult.

— Ehhez nem fér kétség, uram — mondta az ágyban fekvő férft — magam is homályosan sejtettem mindezt, mindjárt kérdése után, s az ön jóvoltából, amely gondolkodásra ösztönzött és a helyes irányba terelte gondolataimat, sikerült maradéktalanul megoldani ezt a feladatot.

— A feladatot? Téved uram. Még nem oldott meg semmit, bár abban a hitben ringatja magát, hogy elvégezte az önre háruló munka bizonyos részét. Sajnos, kénytelen vagyok ezt az illúzióját szertefoszlatni. Küldetésem célja ugyanis egészen más, és csak tá=

10. TYERENTYEV UTOLJÁRA ESZIK POGÁCSÁT

Pavel, élete harminc éve alatt, sokféle emberrel találkozott, Jóval is, rosszal Is. De ilyet még nem látott.

Az a férfi, aki pénteken ebéd után kereste a kenyérgyárban, nagyon furcsa benyomást tett rá. Mintha vattából volna. Lassan mozgott. Földszínű arcán valamilyen bamba kifejezés ült, mint akinek az arcidegei megbénultak. És ráadásul természetellenesen vékony hangon beszélt.

Pavel elkéredzkedett a főnökségtől, és kiment vele az utcára.

— Szóval maga az a Tyerentyev, és maga kapta meg a pénzt? — kezdte a beszélgetést szokásos stílusában Pavel.

— A táviratot elküldtem — felelte Tyerentyev kifejezéstelen arccal, mint egy gép.

— És sokat kapott?

A másik hallgatott.

Pavel oldalról ránézett. „Olyan, mint egy bálvány.“ Szótlanul ballagtak a mellékutcákon. Pavel alaposan körülnézett, de Kurtisz nem volt a környéken.

— Jól van, Tyerentyev — mondta Pavel. — A terv a következő: elmegyünk, eszünk valamit. Attól tartok, hogy vendéglőben feltűnő lenne az öltözéked. De itt a közelben van egy kricsmi. Azt hiszem, megfelel.

Nem akart abba a vendéglőbe menni, amelyet Kurtisz említett.

A kocsmában hat asztal volt. Az ebédidő elmúlt, vagy négy vendég tartózkodott a helyiségben. Pavel és Tyerentyev a sarokban foglalt helyet. Tyerentyev nem vette le a sapkáját, a kabátját sem gombolta ki, bár meleg volt. Pavel két adag levest hozatott és egy halom húsos pogácsát.

— Vodka nincs? — Tyerentyev hangjában először lehetett felfedezni halvány érdeklődést.

Ez kapóra jött Pavelnak. Néhány percre ki kellett mennie a kocsmából. Tegnap telefonált az elvtársaknak, jelentést tett Tyerentyevről. Kérték, hogy telefonáljon, amint Tyerentyev megjelenik.

— Nincs — mondta sajnálkozva Pavel. — Itt nem tartanak italt. De maradj itt nyugodtan, elszaladok egy üzletbe, és hozok egy félliteres üveget. Itt van, nem messze. Ha akarsz, egyél, de inkább vár] meg.

— Vegyél mindjárt kettőt. — Ez a vatta-ember először mondott egymás után három szót.

— Igazad van — hagyta rá Pavel, és kiment.

Körülnézett. Semmi gyanúsat nem észlelt.

A sarokról telefonált. Az utasítás rövid és világos volt: mindent tegyen úgy, ahogy Kurtisz parancsolta.

— És még valami. Barátunknál van egy „Zarja“ típusú aranyóra. Vegye el tőle. Mutassa meg és adja át Kurtisznak, ha kérdezi felőle. Ha nem kéri, ne mutassa meg. A pénzt ne adja át a barátunknak. Egyszerűen vágja zsebre.

— Mindent értek.

— Ha Kurtisznak beszámol arról, amit a vendég elmondott, ne színezze ki. Vegye át az ő stílusát.

— Értettem.

Löffler Béla: Serdülő lány, 1963, — paliszander. (Ez a pompás faragvány már Montreálban van.)

LÖFFLER SZOBRÁSZ MONTREÄLBA KÉSZÜL

Kassán, Löffler Béla szobrászművész műhelyében nem könynyű — ezekben a napokban — a házigazdát megtalálni. Alighogy befejezte a Rákóczi-dombormű visszahelyezését a kassai Dóm falára, áttette székhelyét a Dukiai hágóhoz, ahol október 8-án leleplezik a HIDÁSZ nevű nagyméretű emlékszobrát, amelyet gránitból faragott.

Közben tengerentúli útra készül: Löffler Montreálban és a közeli London nevű városkában állítja ki mintegy 40 jellegzetes művét — szobrát, plasztikáját, fafaragványát. Ö az első kelet-szlovákiai képzőművész, akinek önálló kiállítása nyílik az óceán másik partján. (tö)

— Vége.

... Pavel két üveg vodkát hozott. Egyet átadott Tyerentyevnek, a másikat pedig a térde közé szorította.

— így kényelmesebb — magyarázta. — Itt nyíltan nem lehet inni. Az asztal alatt önts magadnak, és mindjárt idd is meg, hogy a pohár mindig üresen álljon.

Pavel egyáltalán nem akart Inni, még kevésbé ennek az alaknak a társaságában. Tyerentyevnek azonban mindegy volt. Az asztal alatt tele töltötte a poharat, és apró kortyokban kiitta a vodkát. Megevett egy fél pogácsát. Pavel Leningrádról kérdezte.

Tyerentyev az egész történetet néhány szóban foglalta össze, de kínos lassúsággal mondta ki a szavakat. Meg-megállt, majd újra élőiről kezdte, s minduntalan megfeledkezett árról, hogy halkan kell beszélni. Pavel kétszer is rápisszegett. Végül mégis elmondott mindent. Ha Pavel ismerte volna a Remény által kidolgozott gyilkossági tervet, megállapíthatta volna, hogy Tyerentyev elbeszélése nagyjából megegyezik a tervvel.

Amikor Tyerentyev megitta az egész üveg vodkát, megkérdezte Pavelt, van-e még innivaló. Ez a szobor észre sem vette, hogy Pavel nem töltött magának. Teljesen kikapcsolta magát környezetéből.

— Berúgsz — mondta Pavel. — Pedig neked ma még dolgod van.

— Nem. Nem rúgok be — válaszolt teljesen józanul Tyerentyev. — Ha van, adj!

Pavel látta, hogy csakugyan nem hatott rá az elfogyasztott vodka.

— Jól van, adok még, de később. Most figyelj ide ...

És Pavel szóról szóra elmondta Kurtisz utasítását, Tyerentyev nyugodtan hallgatta végig. Egyetlen izom sem rezdült az arcán.

— Meglesz — felelte halkan.

— Attól a nőtől hoztál valamit?_

kérdezte Pavel.

— Az óráját.

— Add ide. Csak óvatosan. Vedd le