Szabad Földműves, 1967. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)

1967-08-12 / 32. szám

A postagalambok szerelmese

Kiléptek az é] sötétjébe. Vranovban. A Rázus utca 286/25 számú háznál álltak meg. Jozef Kitko — aki ebben a házban lakik — ezzel fejezte be beszélgetésüket: „Ahogy mondom, három nap alatt érkeztek meg Haagból — Hollandiából Vranovba. Passzus és vízum nélkül.“ Aztán lábujjhegyen a kapuhoz ment. Kinyitotta. Az óvatosan kinyitott kapu is nyikorgón. A hálószoba félig nyitott ajtaján morgás hallatszott. A feleségéé. — „Már megint későn jősz hazai“ — jozef Kitko felkattintotta a kapcsolót. A lakást elöntötte a fény. Mint vezényszóra kezdődött a 16 kanárimadár csicsergő hangversenye. A feleség szavai elvesztek a természet e kis szépségeinek trillázó énekében. „Aranyos kanárimadarak“ — sóhajtotta halkan JoZko Kitko — a morgásnak vége.

— Tudják — mondja JoZko Kitko — ez mindig így megy, ha későn jövök haza. Pedig a késői hazajárás a foglalkozásommal jár. A Michalovcei Járási Nemzeti Bizottság szervezési osztályán dolgozom. Ez megkívánja, hogy esténként is járjam a falvakat. Hisz az ülések, a helyi nemzeti bizottság tanácsai, plenáris ülései — nagyobbára este vannak. Ezért történik meg néha, hogy későn térek haza.— „Aranyos kanárimadarak.“

JoZko Kitko szereti munkáját, örül neki és emellett szenvedélyére is jut ideje. Amolyan kisebb állatkertje van. Az állatokat persze etetni, gondozni kell. És itt kezdődik a feleség fő munkája. Nagyszerűen megértik egymást. De JoZko Kitko főleg szenvedélyére irányítja figyelmét, a postagalambok tenyésztésére.

Hatvan darab van belőlük. Egy egész vagyon. Hisz egy postagalamb ára lehet pár korona, de meghaladhatja a 2000 koronát is. És ez már pénz. Persze Kitko nem az üzlet miatt tenyészti galambjait — ez a hobbyja. Pedig sok munka van velük. Idomítani kell őket, törődni kell velük. Ök viszont meghálálják. Érdemük, hogy

JoZko Kitko Kelet-Szlovákia koronázatlan postagalambtenyésztő-király. És milyen postagalambokat találhatunk nála? Sion, Dordin, Fabry, Tremery fajtákat. Galambocskáinak szép otthont épített. Téglaházat. A galambokat általában márciusban párosítja. Akkor két-három hétre elkülöníti őket a dúcokba. Minden párt külön.

Azt mondják, hogy a galamboknak hatodik érzékük is van. Bármilyen messziről hazatérnek, visszajönnek. Persze, ez is idomítást igényel. JoZko Kitko először Nagykaposra, Spisská Nová Ves-re, Mikulásra, majd Pardubicére küldi galambjait, később aztán egyre messzebb. Köztársaságon belüli kirándulásoknál majdnem teljes sikerrel számolhat. Érdekes, hogy Pardubicéről hamarabb visszatérnek galambjai, mint Nagykaposról, habár Nagykapos úgyszólván egy ugrásra van Vranovtől. Hogy miért — erre is magyarázatot ad JoZko Kitko.

A postagalambok nagy ellensége a sólyom és a héja. A héja nehezen kapja el a postagalambot. Felülről támadja. Veszélyesebb a sólyom. Ez alulról támadja a galambokat, melyek gyakran a sólyom karmai közt lelik halálukat. A nagykaposi várban rengeteg sólyom él, ez az oka annak, hogy innen később térnek vissza Vranovba a postagalambok. Ugyanis nagy kerülővel kell az utat megtenniük, s így repülésük Nagykaposról tovább tart, mint Pardubicéről. A postagalambok ki-eresztésénél JoZko Kitkonak nagy segítségére van a Csehszlovák Államvasút. Az állomásfőnököknek küldik a galambtenyésztők a galambokat

— hogy ne kelljen személyesen elvinniök őket.

Még valamit JoZko Kitko eddigi jó eredményeiből. Tavaly nyolc postagalambot küldött a nemzetközi versenyre Haagba

— Hollandiába. Kieresztésük után három belőlük három napon belül ismét otthon 'volt Vranovban. Ez nagy öröm, mert az elismerésen kívül pénzt is szereztek gazdájuknak.

Bohus Neműek, Kassa

Nagykeszin, a Komáromi Állami Gazdaság baromfifarmján a képünkön is látható hatvanháromnapos pecsenyecsirkék „sütőre értek". (Kucsera Szilárd felvételei

Mit csináljunk az angőranyulak irhájával ?

Habár a Csehszlovák Kisállattenyésztök Szövetségébe tömörült és szervezett nyúltenyésztők érdeméből az utóbbi esztendőkben egyre nagyob a fajtiszta házinyúlak számaránya, pillanatnyilag még mindig a keresztezett fajták vannak túlsúlyban.

A jelenleg tenyésztett házinyúlak teljes létszámából egyes becslések szerint az állomány 12—15 százaléka fajtatiszta, s ennek csaknem egyharmada angőra. Nemcsak a szervezett nyúltenyésztők tartanak angóranyúlakat (egyes alapszervezetekben a tenyésztet házinyúlak 25 százaléka, esetleg még nagyobb hányada is angóra), hanem igen sok egyéni tenyésztő is foglalkozik angóranyúl neveléssel.

Köztársaságunkban 800 000 házinyúl-tenyészetet tartunk nyilván, ebből az angóra-tenyészetek száma körülbelül 50 000 (egyes esetekben más fajtákkal vegyesen). Ezért évente néhány százezerre tehető az olyan kiöregedett, esetleg fiatal, de továbbtenyésztésre alkalmatlan, kiselejtezett angőranyúlak száma, amelyeket levágnak.

S ezzel kapcsolatban felmerül a kérdés: mit csináljanak a levágott angóranyúlak irhájával? Természetesen ezeket a gereznákat is össze kell gyűjteni, csakúgy, mint a többi nyúl irháját Is. De a legutóbbi árrendezésről szóló hirdetmény szövegében egy megjegyzést olvashatunk: „A fehér házinyúlak gereznájára megszabott ár nem vonatkozik az angóranyúlakra.“ És egy másik megjegyzés: „A II. osztályba (a tarkaszőrfi házinyúlak) tartoznak az angóranyúlak is, kivéve a nyírottakat, amelyeknek szőrzete 1 cm-nél rövidebb.“

A legutóbbi árrendezés előtt az angóranyúl gereznájáért 5 (öt) fillért, jelenleg 1 koronát adnak, ha az irha szőrzete 1-cm-nél nem hosszabb; egyébként nem veszik meg. És mivel a levágásra szánt, kiselejtezett angőranyúlakat érdemes megnyírni, mert így, habár a rövidebb gyapjúért kevesebbet, de valamit mégis kapnak a nyúltenyésztők. A múltban a gereznáért semmit sem kaptak, s ezért a tenyésztők legalább ezt a csekély bevételt iparkodtak megszerezni. Így hatalmas mértékben megnövekedett az 1 cm-nél rövidebb szőrű gereznák menynyisége.

De tényleg, mit csináljanak a tenyésztők ezekkel az irhákkal, gereznákkal? A nyersanyaggyűjtő vállalat át nem veszi, mivel a rendelet szerint semmit sem adhat érte. így az ilyen nyírt angóranyúlak gereznája a hamuvödrökbe, a szemétbe, a komposztba a tűzbe kerül. Mint teljesen értéktelent kidobják. Hiszen senkinek sem kell. De valóban olyan értéktelen? Vajon tényleg nincs senki, aki felhasználhatná? Évente valóban százezerszámra kell megsemmisíteni, szemétbe vagy tűzbe dobni az angóranyúl gereznákat? Vajon nem lehetne-e valamiképpen felhasználni, ha a Német Demokratikus Köztársaságban az ilyen gereznákért 0,70 márkát (kb. 2,30 koronát — a fordító megjegyzése) fizetnek?

Dr. V. Kálal