Szabad Földműves, 1967. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)

1967-01-07 / 1. szám

ANDRÄS, akt fél szemét, fél boká­ját Doberdónál hagyta, kínnal verek­­szí fel magát a vastag fenyőfára. El­helyezkedik a magakészítette leshe­lyen, kurta, szintén magakészítette puskáját ráfekteti a gyenge párkány­ra, a puska rövid, csövét ráirányítja a patakra, pontosan az égerfa tövéhez, ahol télen sem fagy be a víz, és ott szokott inni a disznó. András vár. A fekete koca még nem főn. Az csak akkor lopakodik elő, amikor az erdő melletti töltésen el­csattog a kilencórás vonat, s annak dübörgő hangfüggönye mögött som­­fordál a vízhez, hogy igyék. Csörren a fagyos bokor. Nem a ko­ca. Hang süvít a bokor mögül, élesen vág András fülébe, mint a puskagolyó. — Szállj le a fáról, András. A vadőr ez, Orbán. Messze van még, rde mégis látják egymást. Világos az este. A hold félsarlója tömör ércként csörögteti le fénylő darabkáit a fák­ra, az ágakra... kihűltén. Az ég fa­gyott kék víz, rajta állnak a csilla­gok. Fönt is, lent ts nagyon hideg van. — András, gyere lel A vadorzó megremeg a fán. Remeg, íde inkább csodálkozik, mint fél. — Még ma is ... kergettek? — hangzik szájából fölülről. — Ma tsl — Tudod te, Orbán, mi van ma? — Tudom. — Akkor — dördül le a hang fe­lülről — lőjj. Ide süsd a puskádatI — dönti sovány mellét a hideg fénynek. Orbán a fához támasztja puskáját, ahhoz a fenyőhöz, ahol fészkel a di­dergő vadorzó. — Az igazi puskás ember ültében nem 16 madárra — mondja szakmai dicsekvéssel a vadőr. — Mert te most olyan vagy ott, mint a madár... ab­ban a „fészekben". Majd megunod, ha összegémberedsz, lejössz magadtól is. Megvárlak itten. Addig várok. A fa tövéhez dobja vadásztáskáját. Ráül. Mellette, körülötte fehér már­vány a világ. Ülnek. A vadorzó a fán. A vadőr a földön, a fa tövében. Lesben... András a disznót lesi, Orbán pedig Andrást... András szeretné elejteni a vadat, de Orbán nem engedi, mert a tiszttartó ráparancsolt. — Orbánt Maga meg jobban vigyáz­zon a vadra! Tavaly is kilőtték a drága dámbíkát. Tudja, hogy a méltó­­ságos báró úr a vadra milyen ké­nyes?! En nem mondom, hogy ma­ga... de tudja, a látszat. Nem mon­dom, hogy összectmborál. De hogy az a gyanús, az a félvak, az a csámpás paraszt, állítólag minden évben ki­lövi a legszebb vadat... Orbán, ez így nem megy tovább! Fogja el azt az embert, mert ha nem, hát vadőrt min­dig lehet kapni... Akkor a különlegesen finom szmir­­naszőnyegen állt, nehéz bakancsa mélye belesüppedt abba, és mégis úgy érezte, kering, elcsúszik vele a világ. Feszesen meghajolt. — Igenis, nagyságos tiszttartó 'úr. Andrásnak pedig odafönt a fán, az otthont beszélgetés járt a fejében: — Lesz-e kolbász, édesapám? — kérdezte Pistike, a legkisebb fia. — Es hús lesz-e? — mondta to­vább a másik négy gyerek —, édes­apám, húst eszünk-e vasárnap? Az asszony az uborkásüvegből szed­te ki éppen a savanyított káposztát... Tóth Elemér: Jól jegyezd meg ezt a napot Tisztára törődtem, csak a tükröm, legjobb ruhámmal, fehér inggel, és te kihajolva ablakodból piros nyakkendővel látsz közeledni az utcán, ékesítettem magamat, teljesen idegen leszek neked, s egy mosollyal még abbéi az időből... De mire kopogtatok, ott valahol, Köröttem harangok kongnak, a jöságf húrjai közt nézz szét. s a nap fehéren izzik. Hátha találsz egy régen nekem szánt félmosolyt, Jövök. egy simogatást, Nem tud róla senki, esetleg ölelést is. hordójuk ugyanis néni volt, erre néni került. — Hús... az idén is lesz a káposz­tánkban hús, András?! Mert tavaly is volt, tavalyelőtt is.., úgye lesz most ts, András? — Lesz! Kolbász is, hurka Is lesz! A konyhában, a pléhfazékban főtt ekkor héjában a krumpli és fölötte a krumplihéj. Gőzölt párásán a víz, és a pléhnek olyan furcsa szaga volt. Kettétörte akkor a puskát, kétfelé szerelni könnyen lehetett. Bedugta a csövét a nadrágszárba, a kurta csö­vet, amit ő csinált. A rossz kabátba került a puska tusa. Es kilépett... járta a határt, az erdőt vagy tíz na­pon át. Figyelte a disznót. Ismerte járását, kelését, tudta, hogy pont ak­kor jön, amikor a vonat. Odabiggyesz­tette a lest, a fészket a fenyőfa zöld ágai közé, hogy ne láthassa senki, ha majd ott fönn csücsül. — Nekem le kell lőnöm azt a va­dat, bármi lesz! — En elviszlek téged, András, ha ítéletig várok is. Nem kiabáltak torkuk szakadtából, amint hitték, csak az erdő verte visz­­sza kísértetiesen beszédüket. Aztán csenddé tömörült a tél. A vonat is elment, elcsattogott a vaddtsznó-csalogató vonat. Nem vet­ték észre. A csend mélyült, egyre mélyült. Fájóvá. Ág sem roppant, semmi sem reccsent. Az ágakra sajgón tapadt a hó. Megdermedt a csend. Róka sem sompolygott, a kuvtk is hallgatott. Ketten voltak. Ki tudja, hogy meddig várakoztak mozdulatlanul, nem nézték az időt, a zúzmara rájuk rakódott. S egyszer aztán újra Orbán jajdulása feszítette szét a csend acélos, hideg burkát. — Tűnj el, Andrási-,, én nem né­zek oda — mondta — és lassan ki­nyílt a szeme. Mire kimondta az utol­só szót, kitárult, egészen kipattant a szeme. Olyan lett, mtnt az üveggo­lyó... András ugyanekkor a fán motyogta: — En több vadat nem lövök, Orbán, csak még ezt... menj békével, Or­bán ... A puskájához kapott gyorsan, a le­vegőt markolta meg. A vonat dübör­gőit, sikongott, törte a fákat hangjá­val — a fülében. — A disznó — révült el András. — Iszik ... micsoda disznó ... arany­­disznó ... mint az aranydió a fán ... Nem ö lőtte meg a disznót. Az órtásvadász lőtte meg, fehér köpenyé­ben a földtől az égig ért. — Durr — dördült az óriást puska, kétszer is egymás után ... Csak a cserfa durrant. Az eret, a nedveket szorító, zsugorító hideg ve­tette széjjel kérgét. Ültek. Egyik a fa alatt, másik a fán. Meredt nyakkal, meredt szemek­kel a falu felé néztek. A falu kttátott szemükbe hozta fényét... ők már nem láttak semmit sem, egyszerűen az akaratos várakozásban, félelmük­ben megfagytak, az egyik a fán, a másik a fa alatt. ILLYÉS GYULA: Pásztortűz Meggyűjtottuk a nyílt tűzet, Piros kezet — egyet, kettőt, hetet, tizet! — láttam a földön, a földből fölcsapódni rögtön. Óh, hogy örvendezett, tapsolt a pusztulás! Hogy dörzsöl kéz kezet! lesz tán valami más, más is a föld fölött, mint béke, rend, örök fegyelem, malomtaposás! Öh, hogy fenyegetett egy-egy ököl, ha fölmeredhetett. Körébe öltünk, jólesett már a meleg. Nyárson húst nyújtottunk fölé: kalitkába került. S míg lestük, hogy csöpög a lé, úgy hozzánk szelídült, még nóta is kerekedett. VÄCI MIHÁLY: Hazatérés Boldog, ki hazára lelt, s hazatalált, kinek a honban otthon is sugárzik, — világban van hazája, hazában népe, a népben rokona, rokon közt igaz testvér, családjában szerelme, szerelmében társa, ki tisztaság tükre, ablaka a világnak. Ifjúságom gyalogútjai ráncolják tenyered, Sorsodban a kor szigorú képletei égő nagy rózsákként kiteljesedtek. Elő sebként örökké vallomásra ihletsz, s a fájdalom minden kombinációit tanítod életed tisztán írt jegyeivel. Ügy térek hozzád, térded átölelve, mint minden ösvény hízelgő folytatása. Megjöttem — küszöb elé út, megtiporva, kilincsre fáradt kéz, lehajtok; megérkeztem, mélyről szivárgó szó a szájra, elhoztam részleteim gazdagságát, hogy végösszegét kimondd: — világnyi ősz roppant termését betakarítottam — idegyűjtve eléd, hogy kiválogasd a gyümölcsökből a magot, amire szüksége lesz a tavasznak. (II. folytatás] GÖBBELS fiS GYERMEKEI Május 2-án este történt. A berlini helyőrség már néhány órája beszün­tette az ellenállást. Még tart a fegy­verek átadása, ez délután 3-kor kez­dődött. A városháza előtti tér meg­telik a géppisztolyok, puskák és gép­fegyverek halmaival. Az utcákon összetört ágyúk, csövükkel a földbe fúródva. Szemerkél az eső. A Brandenburgi Kapun vörös zászló leng, alatta pedig a megvert német csapatok menetelnek. Sok katonának a fején — immár céltalanul ott van még a sisak. Mennek elkínzottan, megcsaltan, megfeketedett arccal, ki letörve és elcsüggedve, ki látható megkönnyebbültséggel, de a legtöb­ben leverten és közömbösen. A tüzek még nem aludtak el. Ber­lin ég. öreg fogatoskatona hajtja a lovát és a füstölgő konyha zötyögve gurul át a torlaszokon. Egy kövezet­be fúródott német tankon katonák pihennek, ülnek a tornyokon, az ágyúcsöveken, énekelnek, dohányoz­nak. Cigarettaszünet. Göbbels holttestét kihozzák a ber­lini utcára, fekete, elszenesedett arc. A szél belekap a félig elégett sárga nyakkendőbe. Rajta a náci egyenruha cafatokban, rozsdaszínűre égve. Berlin picékből előjött népe nézi ezt az embert, aki az egyik főbűnös nyomorúságában. Felvételeket készíte­nek róla a soron következő filmhír­adó és a történelmi filmarchfvum részére. Ö gyújtotta meg az első könyvmáglyákat és ezeknek a mág­lyáknak a lángja rettenetes tűzbe bo­rította Németországot. Berlin védelmi biztosaiként aljasul halálra kárhoz­tatta honfitársait, hamisított és hazu­dott uotlsó leheletéig. „Wenck had­serege közeledik Berlin felmentésé­re!“ Felakasztatta a katonákat és a tiszteket, ha visszavonultak. Göbbels úgy rendelkezett, hogy ha­lála után égessék el a holttestét. Amikor rohamcsapataink behatoltak a birodalmi kancelláriába, a tűz csak belekapott a ruhájába és elszenesl­­tette az arcát. Magda Göbbels mellett ott feküdt a ruhájából kiesett 1-es számú arany pártjelvény és az el­égett cigarettatárca Hitler bevésett aláírásával. Halála előtt Göbbels meg­ölte saját gyermekeit. A gyilkos kör bezárult. A jegyzőkönyv Így hangzik: „1945. május másodikán Berlin vá­rosának központjában, a birodalmi kancellária épületének óvóhelyén, a bejárattól néhány méternyire, Kli­menko alezredes, Bisztrov és Hazin őrnagy, a német Lange Wilhelm — a birodalmi kancellária szakácsa — és Schneider Kari — a birodalmi kancellária garázsának technikusa — berlini lakosok jelenlétében 17.00 órakor megtalálták egy férfi és egy nő elégett holttestét, mégpedig egy alacsony termetű férfi tetemét, aki­nek jobb lábfeje görbe (dongalábú), egy elégett fém protézissel, az NSDAF egyenruhájának megégett maradvá­nyaival és egy elégett aranyjelvény­­nyel együttt.“ Klimenko alezredes akkor még fia­tal, harmincegy éves ember volt és hivatásos katona. Hazin őrnagyot nem ismertem, Bisztrov őrnagy biológus, a tudományok kandidátusa, Szibériában élt és a háború folyamán került a hadseregbe. ^ SZABAD FÖLDMŰVES DB87. január 7. A háború hosszú éveinek során végigjártuk a kalinyini kerületnek, Szmolensz vidékének, Belorussziának, majd Lengyelországnak szétdúlt, fel­égetett tájait. Láttuk, mit jelent a göbbelsi propaganda a valóságban: elpusztított vidékeket, haláltáborokat, megkínzott emberek jajkiáltásait „új civilizációt“, ahol ember az ember­nek — hóhéra. A háború útjain jutottunk el a bi­rodalmi kancelláriáig. Mostanában, annyi év eltelte után, néha megkérdezik tőlem: nem volt szörnyű a látvány? A dolog máskép­pen állt: megrendítő érzés volt, de nem volt borzalmas. És nemcsak azért, mert annyi szörnyűséget lát­tunk a háború négy esztendeje alatt, hanem inkább azért, mert ezek a megszenesedett maradványok nem emberiek, hanem sátániak voltak. A halott gyermekek látványa valóban rettenetes volt, akárkinek gyermekei voltak is. Az ágyukban feküdtek be­takarva öt kislány és egy kisfiú; a szüleik gyilkolták meg őketl — Kinek a gyermekei ezek? — kér­dezte Bisztrov Voss altengernagytől. Öt csak az imént hozták ide a pin­cébe. Voss kapta a feladatot, hogy jusson el Dönitz tengernagyhoz és adja át neki a Hitler által ráhagyo­mányozott hatalmat és a parancsot, folytassa a háborút, ha törik, ha sza­kad. Kapitulációról sző sem lehet! Voss megkísérelte, hogy a birodalmi kancelláriát védelmező csapatok ma­radványaival a Friedrichstrasse kör­nyékén áttörje a gyűrűt, de fogságba esett. HITLERTŐL KAPTÄK AZ AMPULLÁKAT... Voss altengemagyot, aki Hitler fő­hadiszállásán a haditengerészet kép­viselője volt, Bisztrov végigvezeti az elfoglalt Berlin utcáin. Hadifoglyok vánszorgó oszlopai jönnek velük szemben. Voss egyfolytában kibámul a kocsi ablakán. Szörnyű, füstölgő romok. Berliniek tömegei a tábori konyhák előtt, ahol az orosz szakács forró levest osztogat... Az autó szét­bontott barikádokon kapaszkodik át és tovább halad a szűk ösvényeken, amelyeket az utcán heverő leomlott törmelékek, kövek és szeméthalmok között nyitottak ... — Ismeri ön ezeket a gyerekeket? — kérdezi tőle Bisztov őrnagy. Voss igenlően bólint és engedélyt kérve kimerültén leül egy székre. — Tegnap még láttam őket. Ez Heldi — mutat a legfiatalabb kis­lányra. Mielőtt idejött agnoszkálta Göbbels és felesége holttesté-1. Göbbels 1952 nyarán, sajtőtudósítók képviseletében látogatást tette a „Prinz Eugen“ ne­hézcirkálón, amelynek a parancsnoka Voss volt. Göbbelsnek köszönhette az előléptetést. Miután az események a pincébe kényszerítették őket, régi ismerősökként találkoztak. Bisztrov őrnagy és Voss kettesben tartózkodtak a pincének ebben a szörnyű, nedves szobájában, amelyben a takarók alatt, hálóingben feküdtek a gyermekek. Voss felzaklatva, üres tekintettel, lehajtott fejjel, előregör­nyedve üldögélt. Hallgattak, ki-ki a maga gondolataiba temetkezett. A gyerekeket Iljin főhadnagy fe­dezte fel május 3-án a pince egyik helyiségében. A birodalmi kancellária kórházá­ban, az egészségügyi személyzet kö­zött volt egy orvos, aki részt vett a gyermekek meggyikolásában — Hel­mut Kunz. A berlini SS egészségügyi igazgatóságán dolgozott, de április 23-án, amikor az intézményt felosz­latták, áthelyezték őt a birodalmi kancelláriára. Borotválatlan ember, mélyen ülő szemekkel, SS-egyenruhában. Akadoz­va beszél, sóhajtozik, kezét tördeli. A pince lakói közül talán Kunz volt az egyetlen, aki az idegességtől nem vesztette el fogékonyságát az esemé­nyek iránt, amelynek tanúja volt. Így beszélte el Bisztrovnak: Április 27-én vacsora előtt, 8—9 óra körül Hitler bunkerének bejáratánál, a folyosón találkoztam Göbbels fele­ségével. Azt mondta, egy napon fon­tos ügyben akar hozzám fordulni és rögtön rátért a dologra: olyan a hely­zet, hogy segítenem kell neki gyer­mekei megölésében. Beleegyezésemet adtam a dologhoz.“ (Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom