Szabad Földműves, 1966. július-december (17. évfolyam, 26-52. szám)
1966-07-23 / 29. szám
ABBAN AZ ESZTENDŐBEN szépen kitavaszodott húsvétra. A gyümölcsfák olyanok voltak, mintha pattogatott kukoricával szórták volna be koronájukat. A zsenge fűben sárga libácskák slpogtak, s sziszegő lúdak rémisztgették Jancsi szakadozott nadrágját, amint elhaladt az elvadult tanyai kertek alatt. A kosara tele volt szép fehér tojással, s a kék zománcos kannában te] lötyögött. Jő szappanlllatot hozott a szellő a házak felől, ahol zajos lármával öltözködtek a templomba készülődő tanyasiak. Legszebb lajbijukat, színes, tarka szoknyájukat vették magukra, hogy méltók legyenek az örömre, amit a feltámadt Krisztus hozott a világnak. Jancsi is boldog volt, bár még nem sokat tudott a dolgok folyásáról. Örült a napsütésnek, meg annak Is, hogy ezután majd napszámba Is Járhat, s akkor ő Is olyan lesz, mint a nagyok, a felnőttek. Az éjszaka esett, apró tócsák villogtak a keskeny gyalogúton. Jancsi ezeket vigyázta, nehogy megcsússzon az agyagos sárban, mert akkor csepegős kosárral mehet haza. Annak pedig verés lenne a vége. Ilyen gondok között kaptatott fel a dombra, ahonnan az egész folyóvölgyet belátta. A parti füzek lomhán bólogattak barkás fejükkel, csillogott a víz, mint egy fűbeejtett hatalmas ezüst húr. Csak egy helyen szelte át egészen keskeny palló. Leginkább ettől félt a gyermek. Valahányszor az ingatag, hitványán összetákolt gerendákra lépett, émelyegni kezdett a gyomra, s megszédült a feje. — Építhetnének ide egy hidat — gondolta —, akkor a szekerek is erre Járnának, nem sajogna úgy a sok gyaloglástól a lábam. A part tája egészen csöndes volt. Néhány ünneplős gyermek bandukolt a víz mentén toronyirányban. Vagy hatan lehettek. János szerette volna bevárni, míg messzebb érnek. Kötekedő a falusi gyermek. Gúnyt űznének rongyos ruhájából, amiből egy nemzedék már kiöregedett, mivel rajtuk éppen a legszebbik van. Leülhetne pihenni egy keveset, de ezt meghátrálásnak is vehetnék. Megérzi a félszegséget az e fajta. Eleget van része megaláztatásban. Nem csoda, hogy boldog, hogy egyszer valaki tőle is megijed. Kiáltanak is már Jancsi elébe: — Tudsz-e úszni? Kódís. Elhűlt a vér egy percre a fiúban. — Ezek még képesek, s megfürdetnek engem — gondolta kétségbesetten. De nem lehetett sokáig mutatni az ijedtséget. — Mehetsz kerülővel — mutatott vigyorogva egy tokás, piros legényke a távoli híd felé, mely halványan lebegett a párás messzeségben. — Hagyjátok — próbálta lebeszélni őket egy kopasz, kalaptalan cingár —, nem látjátok, hogy tojást visz a kasba. A legények el is oldalogtak "^Szenk Sándor néhány lépést. Engedték, hogy Jancsi a pallóra lépjen. Szép nagy volt a folyó. Ogy beszélgetett a lecsüngő ágakkal, mintha anya lenne, s éppen mesét tenne. Sárga volt egy kicsit a finom agyagtól, amit az eső a dombról hempergetett bele. Jó lett volna gyönyörködni benne, de a vékony gerenda megremegett, mintha egy balta csapott volna le a megdőlt kerítésre. Jancsi visszanézett. A vörös képű sietett feléje. Ujjait előrenyújtotta, hogy könnyebben elérje. Jancsi megugrott nagy hirtelen, s a sáros partra szökkent. A kannát ledobta, a te] széjjelfreccsent, s a következő pillanatban egy tojás éles reccsenése torpantotta meg a támadó kedvét. A legény megimbolygott, s fájdalmas kiáltással zuhant a zavaros vízbe. Lett erre a parton olyan nagy rémület, hogy a madarak Is felszálltak fészkükre, amiben pedig már tojáskák lehettek. A kalap fenn maradt a vizen, s keringett, de a fiúnak egyszerre nyoma veszett. Néha fel-felbukkant a keze vagy a lába, ott, ahol senki sem remélte. — Végei — JaJdult fel a kopasz. Az lehetett köztük a legemberségesebb. Jancsi reszketve szedte össze holmiját, s úgy megeredt a könnye, hogy alig találta az utat. Mire hazaért, kissé megnyugodott. Megmosta maszatos arcát, s maga is öltözni kezdett, hogy templomba menjen. Megfordult benne, hogy elmond az anyjának mindent, de nehezen kezdi az ilyen vallomást a veréshez szoktatott gyermek. — Eggyel megint becsaptak valahol — mondta az anyja, mikor a tojásokat a szakajtóba rakta. — Rád igazán semmit sem bízhat az ember. Délig csak eltelt valahogy az idő. Jancsi egyedül üldögélt a templom kertjében a szép sírok között, ahová egykori papokat temettek. Azon tépelődött, ki fogták-e már a fiút, s mi lesz most ővele. Aztán hazaindult az ünneplő néppel. Éppen ebédhez ültek, mikor árnyék vetődött a lécajtócskára. Kakastoll volt az árnyékban meg szuronyos puskának a vége. — Melyik kölyök volt ma a tanyán ? — kérdezte a rangosabb a konyhába lépve. Jancsi előbb az asztalra borult, aztán lecsúszott a székről, mintha rongyból lenne. Néhány percig tiprődtak a csendőrök, míg valahogy rendbeszedték a gyereket. — Ne félj, fiam — vigasztalta az idősebb —, ennek meg kell lennie, a szembesítés végett. — Mit tettél, gyermekem? — rohant utána siránkozva az anyja, s hogy a fiúcska nem szólt, felnézett összetett kézzel a magasságos áprilisi égre: — Uram! Hát mit tehetett ez az ártatlan kisgyermek?! De az ég nem adta meg a választ, csak a toronyban csendült meg a kisebbik harang, mint amikor temetésre szólítják az embert. A hang remegve úszott a tiszta napsütésben. Még árnyékot is vetett. Tiszta, könynyű árnyékot, egészen szeplőtelent. GINZÉRY ÁRPÁD: Erzésvilágban Ha madarak tollába dörzsölöd szemed, így láthatatlanabb a szárnyaló szürkület. Este a fájdalom ajkadra kottázza dallamait, este meghalsz, ha kinyílnak ablakaid. Elúszol lihegő, átkos dalokon, megölelnek a szél lián-karjai, kába szerelmeseként az izzó rohanásnak. Ne alkudozz, a végzet lomha gyönyörrel átkarol. Mérges kicsi ajkak árnya elringat, eldalol. Ne tiltakozz, minden csak szenvedély — őseid karja emelt ide, hogy élj. Egykor a te karod is idáig mered, de arcodba nem mar belé a hajnal, az ősz, a szerelem. Elringsz, éned furcsa koráljába zárva, vagy neon leszel egy vézna utca szögletén, vagy sikoly valami démoni arcon, zilált pulzus egy sas szivében. SÁNDOR KAROLY: Dalol a róna Aranyat, szenet nem rejt e táj és büszkén a felhőkig nem ér, de méhében drága kincset hordoz: gyümölcse a hófehér kenyér. Csendes a táj, fenyvesek dühét, vlhar-jait nem Ismer a róna, ámde édes dalt sző a nagy határ és hömpölyög és száll a nóta. Ez a dal húzott mindig vissza, ez a dal biv bárhol járok: az ősi jó föld szivéből nyúló gyümölcsbe érett telt kalászok. Ojra Itt vagyok ..'. A vén Garam habjára csókás napfény hajol, szívemben régvárt örömök égnek s dalol a róna, dalol, dalol... ANTON BERN ADlC: A család lelke Nona felbontotta a levelet és boldogan nevettt. Megnyílt előtte a Balaton felé vezető út. Óvatosan össze-. haftotta az útlevelet és eltette a főm tos személyi okmányok közé. Ilona hafadon és már nem fiatal. Egy év múlva lesz negyven éves. Nyolc testvér között ő a legidősebb. Tizenhét éves korában meghalt az anyja. Így nehéz feladat lett a sorsa: gondoskodnia kellett apjáról és hét kistestvéréről. Hosszú évek gondja és fáradtsága után férjhez adta a lányokat, megnősítette a fiúkat, de saját magának a férjhez menésre nem maradt ideje. Kényelmes családi házban lakik, isiásszal bajlódó, beteg édesapjával, akt naponta áldja az istent jó és szerető lányáért, De Ilonáról testvérei, sógorai és sógornőt sem feledkeznek meg. Kéthárom gyermekük van és gyakran futnak kéréssel hozzá: — Ilonka, tudod üzemi kirándulásra megyünk, üdülésre utazom, jegyet vettünk a színházba, a moziban jó filmet vetítem nek, jelmezbálba vagyunk hivatalosak, a kolleganőhöz keresztelőbe, a kolléga esküvőjére ... Es Ilonka készséggel kisegít, megmenti ami ment? hető. Így nem ts csoda, hogy kiérdemelte a „család lelke" elnevezést, amelynek a karácsonyfa alá tett fejkendő, harisnya, kesztyű formájában bizonyságát is adja. S mindezekért Ígéretekből jut ki neki bőven. Tavaly például Károly testvére Magdával Bulgáriában töltötte a szabadságot, és Ilona, mint mindig majdnem egész júliuson át példásan törődött Janival, Ivánnal és Zsuzsikával. Egy üveg rózsaolaj. kagyló-nyakék, s egy csábító tgéret lett a jussa. — Intézd el az útlevelet — mondta Magda — és velünk /ősz a Balatonra. S ez egyszer Ilona nem feledkezett meg az Ígéretről. Bizonyíték az útlevél. amelynek úgy örült, mint egy kisgyerek. Es jogosan. Hiszen egész életében nem jutott arra ideje, hogy megnézze Pozsonyt. S most egyszerre Magyarország. .. Balaton! A nem mindennapos öröm betöltöte a fehérre meszelt kis szobát. Gondolatban már az ismeretlen szomszédos tájakat járja, fürdik a meleg habokban, s belefúrja magát a forró homokba. Gondolataiból Magda riasztja fel. Ogy lép a szobába, mint akit hívtak. — Ilonka, az istenért! Mi történt veled? Mi történt, hogy... talán csak nem mész férjhez? £ SZARAI! FÖLDMŰVES 1966. július 23. Ilona hozzálépett s megcsókolta. — Férjhez menni? — nevet — Dehogy! Annál több! Megyek veletekI A Balatonra! — Es már van útleveled? — kérdi Magda s a hangját kellemetlen meglepetés remegteti. — Van — válaszol Ilona boldogan. — Tudod mennyire örülök, milyen boldog vagyok?!... Mintha ... Hirtelen azonban megtorpant. Magda arcán hidegséget, zavart, megriadást látott. — Es hol hagyod a gyerekeket? — csúszott ki a száján s elszégyellte magát, hogy elragadta öt a boldogság, amíg nekik gondjaik vannak. — A mamánál — mondja erőltetve, nem meggyőzően Magda. — A mamánál? A te mamádnál? — csodálkozik Ilona. — Hiszen holnapután lesz hetven éves. Az lehetetlen. — Kérdeztem már őt, és ő ... ö ... — próbálja Magda beleélni magát a szerepébe. — ... beleegyezett. Ismerem már ezt — csap szavába Ilona keserűen. — Segíteni akar még akkor is, amikor már nem ts bír, nem lát, nem hall. — Es mit csináljak a gyerekekkel? — robban ki Magda. — Hova tegyem őket? Megfojtsam, vagy mit? — Ugyan, ugyan — nyugtatja Ilona. — Adjál hát tanácsot, ha olyan okos vagy. Ilona egy pillanatig gondolkodik: — Mi lenne, ha megkérnéd Boriskát, vagy Stefániát. — Már megpróbáltam ... szűri fogai között a szavakat Magda —, de süketeknek tették magukat. — Akkor nem marad más hátra, mint... — Mi? vág szavába reménykedve Magda. Ilona nem válaszol. Gondolkodik. A gyerekekre gondol. Es megérti Magdát. Szüksége van pihenésre. Magda anyjának keskeny, magas falakkal elkerített udvarára gondol, összehasonlítja gyümölcsfákkal, virágokkal beültetett saját udvarukkal. — Negyven évig éltem a Balaton nélkül, megélek ezután ts — mondja végre halkan. — Itthon maradok s magamhoz veszem a gyerekeket. — Az előző öröm lángja egyszerre kialudt benne. Túl nagy öröm lenne ahhoz, hogy megvalósuljon. Nem volt elég bátorsága, hogy kiharcolja magának. Magda egy pillanatig meglepetten áll. Titokban remélte, hogy végül mégiscsak így lesz, de nem hitte. — Köszönöm — lélegzik fel, s őszinte a köszönése. — Te vagy a családunk lelke. '(Sándor Károly fordítása)' 16, FOLYTATÁS — A nevét sem hallottam, uram — mondta a nő hidegen, és becsukta az ajtót Ferkó orra előtt. Aztán becsöngetett a másik lakásba is. Ott is ugyanazt mondták: sajnálják, soha nem lakott itt olyan nevű lány. Talán eltévesztette az emeletet?... Határozottan emlékszik rá, hogy a harmadikat említette Kató. Mindegy. Az már biztos, hogy valami nincs rendben a lány körül. Szinte belegyengült, ha arra gondolt, hogy Kató is, akár Julika, csúful rászedte. Nem, nem lehet igaz! Tévedés történt. Elköltözött. Ki tudja még, mi minden történhetett. De az nem igaz, hogy Katóka hazudott neki, hogy nem szereti, az nem igaz, hogy csak gonosz játékot űzött vele eddig. Most már mindegy. Meg kell tudnia az igazságot. Ha minden szabad idejét rááldozza is, ha kegyetlenül fog is fájni a valóság, most már addig nem nyugszik, amíg nem tud biztosat. Lélektelenül lépkedett lefelé a lépcsőn. A lépcsőházban mintha visszhangot vert volna cipőjének a kopogása. Ez a képzelt visszhang benne kongott az agyában, a szívében.... Sokáig tartott, míg leért az utcára. Nagyon elkeseredett és rossz volt a hangulata, borong, mintha soha nem akarna kiderülni, mintha soha többé nem akarna kisütni a nap. Sokáig céltalanul bolyongott a városban. Azon kapta magát, hogy kinn van a pályaudvaron. Körülötte zajongva forrt az utazók és a várakozók sokasága. Kiment a peronra. Mint a céltalanul szemlélődő, nagyon ráérő ember, unottan körülnézett. Majd leállt a szívverése; az egyik oszlophoz támaszkodva várakozott Fehér Kató. Mit keres itt?... Kire várakozik? Rajzottak benne a kérdések és gondolatok, mint szemtelenkedő darazsak a szőlőfürtön. Már-már hozzáment, de valami visszatartotta. Nem szabad, ki kell várni! Hátha most megtudhat valamit. Közben befutott a nemzetközi gyors. Abban a pillanatban Kató is megelevenedett: nyújtogatta a nyakát, csíklábolt. Nyilván várt valakit. Futni kezdett. Biztosan megpillantotta azokat, vagy azt, akire várakozott. Alig pár lépésnyire kopogott el Ferkó mellett. Jólismert illatát is érezte. Vagy csak képzelődött? A létrahosszú és a zömök, feketehajú fiatalember fogta közre Katót. Ogy látszott, oda vannak a boldogságtól: nagyon örülhettek a találkozásnak ... Hát mégis csak fennáll köztük továbbra is a baráti viszony?... Ezek szerint Kató hazudott, mert azt mondta neki, hogy már hetek óta nem találkozott a „Hosszúékkal“. Nem hát, persze, hogy nem találkozhatott, ha azok távol voltak Pozsonytól! Előbb arra gondolt, hogy követi őket, aztán mégsem tette. Félt. Magának sem akarta bevallani, de még a lehetőségétől is félt, hogy megtud valami szörnyűséget. Azzal a gondolattal nyugtatta meg magát, hogy majd holnap tisztázzák a kérdéseket, hiszen úgyis találkoznak. Csak nyugalom. Nem kell elsietni. Elvégre most a jövőjéről, a boldogságáról van szó. MÁSNAP hatkor találkoztak a Savoy előtt. A lány percnyi pontossággal érkezett. Még soha egyetlen találkozóról sem késett le. Most is friss, üde és vidám volt, mint mindig. Ragyogott a szeme, tündöklőit a szőke haja. Könnyű tavaszi ruhájában olyan volt, mint egy csodálatosan szép pillangó. Ferkó majd felfalta a szemével, a szomorúval. Elszorult a szíve, ha arra gondolt, hogy mindez hazugság volt, ami eddig történt közöttük. — Szervusz, Ferikém!... Jaj, annyira rohantam, egy percet sem akartam késni. Alig vártam már, hogy lássalak. — Édes vagy — mondta Ferkó némi tartózkodással, mégis feldobogott a szíve. — Hová megyünk? — Nekem mindegy. — Gyerünk a Luxorba! Megiszunk egy feketét, Jó? — Hát gyerünk. Lassan kevergették a feketét. Ferkónak enyhén remegett a keze és folyton azon törte a fejét, hogyan kiugratni a nyulat a bokorból. Valami felvillant az agyában. — Tudod mit álmodtam? — Valami szépet? — ragyogott fel a lány szeme. — Nem ... Csak a barátaidat láttam. A Hosszűékat. — Ne beszélj! — elevenedett fel a lány. — Hát az nagyon érdekes! — Miért? — Éppen mondani akartam, hogy tegnap kaptam egy táviratot, amelyben kértek, hogy menjek ki a pályaudvarra a nemzetközi gyorshoz: a Hosszúék érkeztek haza Prágából... Tudod ... ott járnak egyetemre ... Orvostanhallgatók ... Olyan magabiztosan, olyan egyszerű kedvességgel mondta mindezt a lány, hogy Ferkó egy pillanatig sem kételkedett szavának hitelességében. — Nem haragszol? — kérdezte Kató, és a fiú arcára tapadt a pillantása. Kissé szorongva várta a választ. — Miért haragudnék? — Hát... hogy kimentem elibük. — Ellenkezőleg... El sem hiszed, hogy mennyire örülök — mondta Ferkó, és nyomban két konyakot rendelt. — Így aztán nem Jön össze a motorra való! — fenyegette meg a lány Ferkót hosszú, vékony ujjával, s huncutul inegvillantotta hófehér fogsorát. — Még egy hónap, és megleszl Június vége felé már motortulajdonos leszek, úgy nézz rám, kicsi Katói — Mire véljem ezt a rendkívüli lobogásodat? — kérdezte a lány és gyanakodva kutatta Ferkó arcát. — Az elmúlt hetekben szomorú és Jiallgatag voltál. Kezdtél az idegeimre menni.
