Szabad Földműves, 1966. július-december (17. évfolyam, 26-52. szám)
1966-12-24 / 51. szám
dulára, melyet a kabátzsebünkből előreráncígálunk. Nevek vannak az emlékeztető cédulán és a nevekhez1 tartozó ajándékok, amelyeket be kell szerezni. Kell! Felparcelláztuk a pénzünket, de nem egészen úgy alakulnak a dolgok, ahogy elképzeltük. A valóság sosem alakul pontosan úgy, ahogy az ember elképzeli. Kevesebb a pénzünk, mert valami többe került, mint terveztük, át kell alakítani a tervet, feszülten próbál az ember jó ötleteket kitalálni. Végül Is nagv nehezen minden öszszeáll. A fa feldíszíve nyúlik a menynvezet felé, elkészültek az ételek, kitöltjük az első pohár bort és most örülni kellene, örülni kellene, de az embert elfogja a fáradtság. Aztán másnap a barátok jönnek vagy ml megyünk el máshová és mindenki talpon van, mindenki eltelve, ..kikészülve" kezdi újra a hétköznapokat. KI akarsz tenni magadért. Ki kell tenni magunkért, mert ez lett a szokás. De jó-e, hogy ez lett? Nem kell-e attól félnünk, hogy a karácsony kezd az egymásra licitálás ünnepévé lenni? Mintha az emberi értékeket kezdenék elfedni az anvagl értékek, az Igaz, mélv emberi kapcsolatokat a ,,rongyrázás", a megbecsülést, megemlékezést az árcédulák. Nem akarok ünneprontó lenni. Nem mások szájízét akarom rontani. A nagy ünnepi hajszákban azonban valami elkopik. Valami olyasmi, amit lehetetlen pénzért megvásárolni. Lassan elkopik valami olyasmi, ami érték. s az üzletek készleHistáján nem szerepel. Pintér Tamás serschmidt „Szerzetest“ ábrázoló mellszobrát, s Bogdán Jakab telt színekben tündöklő virágcsendéleteit és madarait, — s Kupeczky János szép komoly férfi-arcmását látjuk. A XIX. századot id. Markó Károly eszményített, olaszos tája — az arcképfestő Klemens és Bohúft, a népi típusokat rögzítő Augusta és Hanula s a „Tűz festője“ Skutecky képviseli. A Pozsonyhoz Bécsben is hű maradt Tilgner kissé édeskés márványszobra jól jellemzi kora ízlését. A XX. század elején a három kiterjedésű művészetről futó benyomást nyerünk Koniarek és Rigele egy-egy szobra alapján. Annál gazdagabban mutatkozik be az első világháború előtti és utána festészet. A kassai, illetve Szaláncon működő Csordák Lajos táj- és arcképpel, Halász-Hradi! Elemér többféle motívummal szerepel. És itt van a kor nagy, kiemelkedő piktora: Mednyánszky László. A Szepesség s a Magyar Alföld tájainak és népi típusainak nagyszerű megörökítője. A kassai és Kelet- meg Közép- Szlovákiában élő művészek, Jassusch, A Nemzeti Galéria mintegy 1200 esztendőn átívelő jelentős és gazdag tárlata méltán megérdemli közönségünk érdeklődését. A művészet, mint társadalmi jelenség mindig jellemző korára, annak emberére, életmódjára, gondolkodására, hitére vagy hitetlenségére, egyéni és közösségi érzéseire s állásfoglalására. A képtár anyagát figyelő szemmel követve elénk tárul a múlt. A középkort a VII. századtól kezdve fényképfelvételeken jelzi az avarok, ószlávok, rómaiak szépségérzetére utaló ékszerek és díszek. A román- és korai gótstílus kőfaragóit dicsérik az egyes állatfigurák és a bényi oszlopfőt ékítő, mokány, hadakozókedvű férfiak. A XIV. és XV. századi fejlett technikájú és művészi színvonalú, igen elterjedt faszobrászatról szólnak az eleinte félénk és félszeg mozdulatú, alig test és csupa lélek szentek és madonnák. Tartásuk idővel mind természetesebb és oldottabb lesz. (A mosolygó Ruzbachi Madonna.) S lenyűgözve állunk meg a Lőcsének védőszentjéről, Jakabról elnevezett, háromajtós, csúcsíves katedrálisában elhelyezett, majdnem 19 méter magas s a világ legmagasabb szárnyas oltára előtt. A XVI. század eleji későgótikus dinamikus kompozíciójú, nagyszerű megoldású oltár harmonikusan illeszkedik a környezetbe és kiváló építészeti érzékre s képzeletre vall. Alkotója, a híres Lőcsei Pál Mester, aki az oltár alsó részén remek valóságlátó jellemző erővel, plasztikusan ábrázolta az Utolsó Vacsorát, melynek résztvevőit remekbe faragta. Az oltárszekrény három nagy, álló figurája, a méltóságteljes Szent Jakab és a szelíd, álmatag Szent János között álló, megindítőan szép Madonna a karján ülő kisdeddel a mester költői érzékenységéről, humanizmusáról vallanak. A „középkor őszén“ a reneszánsz hajnalán keletkezett, az akkori európai művészet szintjén álló alkotás Pál mester művészetének csúcspontját képezi. Nemcsak nagyszabású művészi emlék, de történeti dokumentum is. Pál mester valószínűleg a híres lengyel Stosz Vitus műhelyében tanult s ő. meg a német M. Wohlgemut hatottak rá. De hatásuk érezhetően át színéződik és kifejezetten helyi sajátosságokat vesz fel. A XVI. századi bájos seimeci Szent Katalin, a szepes szombati, szepesheiyi, galgóci szentek faszobrai egyre élőbbek s emberibbek lesznek. A ruha redője, mely eddig elrejtette a „gyarló“ testet, most érezteti annak körvonalait. Az alak s az arcok is a városi életben mind nagyobb szerepet betöltő polgáriság tipikus figuráit idézik. A festmények is egyházi tárgyúak. A lőcsei oltár szárnyainak külső távlatképei a német reneszánsz egyik nagymesteré n'ek, Lukas Cranachnak grafikái és a Dunai Iskolához tartozó Altdorfer sugalmazásának átértékelésével készültek. A reneszánsz emlékek híján majd nem átmenet nélkül lépünk át a XVIII. századba. A barokk szobrászatból csupán a Pozsonyban működött Mes-Ünnepek csendjében Ami a csendig elvezet, az üt, amit végigjárunk az ünnepnapokig, tele van izgalommal, örömmel, bosszúsággal és — valljuk be — kétségekkel. S mindez így együtt: előkészület. Ebben a mozgásban fogan, növekszik és tisztul bennünk, mint áradással a folyók medre, az a hangulat, amit később, köznapjaink szürkeségében ünnepinek nevezünk. Ilyenkor csendesebben szólítjuk egymást, halkabban koppon a lépés a fagyott rögü utcákon, s a vonatkerekek csattogása is mintha szelídebb lenne. Az ünnep előtti tolongások, az utcák áradó lüktetése lelassul. A járdán megritkulnak az emberek. Több a mosoly és több az öröm... Valóban több? A kérdések Unneprontók. A kérdések a válaszadás terhét rejtik. Van-e jogunk arra, hogy az ünnepi hangulat lágy melegét kérdések jégsztlánkjaival kisebbítsük? Jó volna azt felelni: ne beszéljünk most erről, hagyjuk a kérdéseket későbbre, máskorra. Most ünnep van, csend, nyugalom. Ne bántsuk hát ezt a nyugalmat, maradjon meg mindenkinek szépségeivel, örömeivel együtt. így is lehetne. Várni néhány hetet, alkalmasabb időt arra, hogy a mindennapok forgatagából előbukó kérdéseket kimondjuk. De lehet-e hallgatni? Lehet e egy év felgyülemlett élményeit olyannak venni, mintha meg se történtek volna?! Az életünk, s mindaz, amit elértünk, s amit el kellett volna érni, itt gomolyog körülöttünk. A valóság ereje nagyobb az ünnepek csendjénél. A valóság tényei a csendben ts tovább osztódnak saját törvényeik szerint. Nemzeti kultúránk helyzete, léte új és új problémák elé állít bennünket. Az eredmények, amelyeket ez az év hozott, talán megnyugtatóak, azt is mondhatnánk: szépek. Vannak sikerek, tehát nem volt hiábavaló a munka, az igyekezet. De maradt lés még mennyii) megoldani való. Kulturális életünk helyzete a már említett eredmények ellenére se olyan, mint amilyen lehetne. A mozgás nagyon egysíkú, a tevékenység leszűkített. Sok esetben a kezdeményezéseknek nincs folytatása; nincs kellő folytonosság, s főleg ott a baj, hogy a sok apró fellobbanás nem kapcsolódik be a nagy egészbe, nem válik olyan erejű lánggá, amelynek mindenki érezhetné melegét. Folytonosságot kellene teremtenünk. Ez volna az elmúló év legnagyobb tanulsága. Folytonosságot mindenben olyan akarattal, ahogy a fák, a füvek, a növényi világ minden paránya teszi, mikor mozdíthatatlanul tapad egyetlen éltető elemébe, a földbe. így kellene nekünk is eggyé válni akaratban, tettben. Élni egymás mellett és dolgozni egymásért, kis érdekeinket félre téve, mert csak így tudunk változni és változtatni... Ünnep van... Az arcok is megszépültek. A csend porzó havat szitál, vagy ködöt terel tájatnk felett. Jó arra gondolni, hogy békesség van a fenyvesek mélyén és a feldíszített fenyők alatt egyaránt. De az ünnepek csendjében se feledkezzünk meg egészen mindennapi gondjainkról... GÁL SÁNDOR talpig aranyba, ezüstbe öltöztetett fa, alatta az ajándékokkal... amelyek egyre kevésbé jelképesek már. Nem akarok ünneprontó lenni. De Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy évről évre milyen árat fizetünk a kétnapos „békéért“. Ne rontsd el mások szája ízét, mondom. Nem mások szájízét akarom rontani. Azt hiszem, az ünnepet védem. Megyek az utcán. Felbolvdult a város, zavaros, a tömeg lökdösődik, törtet. Kék, piros, sárga és zöld neonok égnek ... „Nagy karácsonyi vásár“ ... „Legszebb atándék a bútor“, .......Legszebb ajándék a könyv“... „Mindenben bő választék“.........Nagy karácsonyi vásá1-“ ... Az üzletek üvegajtaja mögött tömör masszába préselődnek az emberek. Mindenki meg akarja előzni a másikat. Az eladókból régen kifogyott a türelem arcuk szürke. Ostromállapot van. Az udvariaskodásra egyáltalán nincs mód. Az emberi, közvetlen hangra nincs idő. Nagv reklámpapírokat mozgat a szél, fényes cslllagfiizérek. zöld ágak lógnak a kirakatok fölött és szólnak a pénztárgépek. Ez a „lázas ünnepi készülődés“, mondom. Gazdagság, fény, bőség. Ostromállapot. Sorbaállások a csarnokok nagy halas tartályainál, az ideges várakozások a hentesnél, az üzletekben, a szaladgálások egyik áruházból a másikba. mert nem találni azt, amit keresünk. Nem találni, nem olvat találni és még halom dolog van felírva a cé-Az emberek ragaszkodnak a szabályos dolgokhoz. S a szabály szerint ilyenkor kötelező az elérzékenyedés. Már ilyenkor, karácsonyról szólva. Szeretem a fenyő szagát, a csillagszórók olvadt vasszagát, és a gyertyákét is szeretem ... Vittem már a kezemben fát, hó esett és a hó megkeményedett a tűlevelek között... Negyvennégyben levente voltam és hamis nyílt paranccsal mentem át a Ferdinánd-hídon, hogy a hegyekből fát hozzak. Gombokat csavartunk akkor sztaniolba és keménypapírból ragasztott kis hengerek helyettesítették a drága gyertyát... Ültem remekül fűtött szobában, a feldíszített fa a menynyezetig ért, vörös bort ittunk és csend volt mindenütt... Azt is tudom, milyen a karácsony este egy zárkában, ahol hatan vannak, hat férfi próbálja egyensúlyban tartani az estét gyalázatos, rossz viccekkel. A szalmazsákon fekve cigarettáztunk a pokróc alatt. Ez is ünnep, Mert clgerettáztunk, pedig lámpaoltás után már rágyújtani tilos... Meg a gyerekkori ünnepesték, amikor jobban értettem a fa alatt körbeszáguldó vonathoz, mint az apám, mert hetekkel előtte felfedeztem a játékot a szekrényben és mindent kipróbáltam ... Értem és szeretem az ünnep varázsát, s tudom, hogy a szabály szerint most kötelező lenne egy elegáns fordulattal rátérni a mai karácsonyokra. Diszkréten élve a „békés“ és „gazdag“ jelzőkkel, elmondani alkalmi gondolatokat, úszkálni az ünnep langyos gondtalanságában. Beszélni kellene most az otthonokról, s arról, hogy jelképként mindenütt ott áll a A békétlenség napjai A magyarul 19B2-b<?n megjelent Homokpnggvász óta, amelyet a nemrég elhúnyt Anna Langfus írt, nő nem kapott Goncourt-díjat. Az idei díja zott Edmonde Charle-Roux, javakora beli divatlapszerkesztnnn, de az irn dalomban szinte ismeretlen kezdő Feledni Palermót? című kitünteteti regénye mégis kiforrott és érett mű melyben már nyoma sincs botladozósoknak. Minden szempontból hagyó mányos regény. Sokkal inkább a XIX század nagy realista regényeire emlékeztet, mint a mai forrongó avant garde-ra. Főhőse Gianna, egy paler mói orvos leánya később New Yorkba kerül, ahol újságírónő lesz. Edmonde Charle-Rnuxnak sikerült erős epikai sodrással vezetnie a 30-as évektől s 60-as évekig terjedő cselekményt amelynek fő motívuma a hontalanság Különösen a New York-i olasz negyed ázrázolása érzékletes. (Az érdekesség kedvéért érdemes megjegyezni, hogy valóságos személyek is szerepelnek a regényben, például Caruso...) A Renaudot-díjat szintén nem egészen fiatal szerző nyerte el: Jósé Cabanis 1922-ben született Toulouseban. A há borúban két évig munkaszolgálatos volt Németországban, később ügyvéd lett. Mint író 1952-ben jelentkezett A toulouse-i csata című, most díjazoti kisregény a kilencedik könyve. A cí me az 1614-es csatára utal, amelyben Wellington elfoglalta a délfrancia vá rost. Cabanis azonban nem történél mi, hanem szerelmes regényt írt. Arra a ma már szinte elcsépelt sémára készült, hogy az író-főhfis regényt íi (lásd: Gide, A pénzhamisítók), ennek a tárgya az említett csata, de az írás nem nagyon megy, mert folyton csak Gabriell-re gondol, aki nem szerette eléggé, s ezért ö, aki nagyon szerette, A francia irodalmi díiak inkább szakított vele. Cabanis a finom rezgésű, lélekfestő francia regényhagyomány tehetséges, de semmiképpen sem újító lendületű folytatója. Atavalyi Goncourt-hoz és Renadouthoz képest az idei két nagydíj inkább némi szintsüllyedést jelent. a a a A szlovákiai művészet tizenkét évszázada Bauer Szilárd, a világhírű Sokol, Mexikóba költözött, most New Yorkban élő grafikusunk és Gwerk Ödön gondját már társadalmi, szocialista problémák képezik. Az új szlovák festészet megalapítói: Malty, Benka és Bazovsky, a nemzeti eszmét, a táj balladás szépségét, emberi drámáját, népi eredetiségét fogják képbe, akárcsak Palugyai, Kollár és Ondreiéka. A Nyugat művészetéhez is kapcsolódik Fulla, Galanda és Weiner-Král. A sor Csemiczky Lászlóval. J. Mudrocchal, D. Millyvel, St. Bednárral, később Majerníkkel, j. Zelibskyvel, J. Matejkával és E. Nevannal folytatódik. A modern szlovák plasztika megalapítói J. Kostka és R. Pribis. Az újszellemű grafika nagynevű mestere V. Hlozník, a háború és fasizmus sngesztelhetetlen bírálója és kiváló illusztrátor. Növendékei zöme: A. Brunovsky, V., Bombová, Gergely Viera, [. Lebiá stb. a fekete-fehér művészet jeles képviselői. Izgalmasan változatos és gazdag a ma vajúdó képzőművészetének seregszemléje. M. Cunderlík, Fila, Krajcová, Laluha, Pasteka, Cutek Ileőko, Kompánek, Korkos, Pataki Klára és Rudavsky plasztikái és megannyi más, újat kereső, újat akaró, a kor és divatáramlatokkal is sodródó fiatal mű vész alkotásai. Bárkány Jenőné Nem történt semmi VALAMI ÜNNEPI HANGULATBAN kellene írni. Magam is tudom, hogy ilyenkor más nem igen illik, de hát mit tehetek. A valóságot még ha akarnám, akkor sem tudnám kiszínezni. Legfőképp kulturális téren nem! Igaz, Ekel az utóbi évtized folyamán nagyot lépett előre. Rendezett utcák, csinos házak alkották a falu arculatát, s egy jól gazdálkodó szövetkezet teremtette meg az anyagi feltételeket a továbbfejlődéshez. A sok éves munka gyümölcsét a múlt esztendei csallóközi katasztrófa „sártengerbe fullasztotta“. Az újjáépítés nagy erőfeszítést követelt mindenkitől. Kevés idő jutott a művelődésre, a falu kulturális életének előbbre mozdítására. Nem mintha az árvíz előtt valami eget rengető teljesítménnyel rukkoltak volna ki évente az ekeliek. A falu kulturális életében akkor is voltak hiányosságok. Most az „újjáéledés“ után mintha a kerék még jobban „nyikorogna“. Nem állíthatom azt, hogy tevékenykednek, de az a csekély valami, ami megtalálható, nem szabad, hogy elég legyen ekkora községben. A népművelési otthon vezetője, egyben a helybeli alapfokú kilencéves iskola igazgatója Vass Emil, igyekszik erős kézben tartani a tömegszervezetek munkáját. Pár éve tevékenykedik csupán a faluban, de munkájának eredménye már meglátszik. Szabad idejét feláldozva próbálja előbbre mozdítani a falu kulturális életét, de egyedül erre képtelen. A tömegszervezetek vezetői pedig kevés kivétellel nem segítik munkájában. Nem lehet azonban azt állítani, hogy Ekelen „nem történik semmi“. A művelődési otthon havonta ismeretterjesztő előadásokat rendez népegészségügyi, ateista stb. témákról. De a látogatottsággal már itt ts baj van. Hetente egyszer tea-délutánokat rendeznek a fiatalok.’ A tanítók többsége is szívesen bekapcsolódik a kulturális munkába. Csakhát... a legégetőbb problémát, a helyiség kérdését az az egynéhány kultúrát szerető ember képtelen megoldani. A heti három filmelőadás teljesen leköti az éppen művelődési otthonnak nem nevezhető épületet. A vasárnap teljesen a „filmeseké“. Gondok, problémák, megoldhatatlannak látszó feladatok sokasága halnozódik az ekeliek tarsolyába nap íap után. Ünnepi hangulatban szeettem volna megírni ezt a rövid rást. Nem sikerült. Nem rajtam múott az egész. Jobb szerettem volna, iá másként Irhatok. De sebaj, nyugatom meg magam. Majd a legközeebb... Ahogy én az ekelieket ismeem módot találnak majd arra is, togy az új iskola mellé közös ösz:zefogással korszerű művelődési ottlont építsenek maguknak. Mi tagaiás, ezt meg is érdemelnék, hisz a égi lassan „Pató Pál módjára“ az idő nartaléka lesz. Csendben, visszhang nélkül, szinte nagamnak próbálom elmondani eze:et a sorokat. Olyan csendben, mint milyen csendes lesz az ünnepek ilatt az ekell művelődési otthon. De ázva abban a kis reményben, hogy tél folyamán azért némi fény majd liszűrődik a szürke ablakokon ... Lényegében nem is igen volt miről rni; most mégis Karinthy sorai Juottak eszembe: „Nem mondhatom el senkinek Elmondom hát mindenkinek“ ... í—ez—1 SZABAD FÖLDMŰVES ’J 1966. december 24.
