Szabad Földműves, 1966. július-december (17. évfolyam, 26-52. szám)

1966-12-10 / 49. szám

Ünnepi taggyűlés Búcson-f Széleskörű lehetőségek + Csak a tanítók? + Az értelmi­ség összefogásán sok múlik +A technikus-nevelés elsőrangú feladat + A Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesiilete szervezetei a IX. országos közgyűlés előtti időszakban túlnyomó többségben ünnepi taggyű­lést tartottak. Búcson a közelmúltban került sor a CSEMADOK helyi szer­vezetének taggyűlésére, ahol értékel­ték a VIII. konferenciától eltelt idő­szakot. A taggyűlésen a szervezet mintegy 250 tagja mellett részt vett a CSEMADOK országos elnöke és ve­zető titkára Lőrincz Gyula és dr. Szabó Rezső, valamint Kosztankó An­tal, a Komáromi járási Pártbizottság vezető titkára. A CSEMADOK tevékenységéről Var­ga elvtárs, a helyi csoport titkára számolt be. A munkát és a lehetősé­get mérlegelve megállapította, többet is tettek volna, ha az értelmiségiek nagyobb számban kapcsolódnak be a szervezésbe és az egyes népművelő­dési ágak irányításába. Ez volt az első vitás kérdés, amely­hez többen hozzászóltak. Főleg a ta­nítókat bírálták, akik közül kevesen voltak részesei a kulturális tevékeny­ségnek. A Búcson felvetett kérdés nem egyedülálló, s bizony sok helyütt — párhuzamot vonva a régi pedagógu­sok tevékenysége és a jelenlegiek között — csak a tanítókat bírálják a művelődési élet pangása miatt. Gondolom, ez a hasonlat nem egé­szen ül. Tény az, hogy régebben a faluban működő egy-két tanító volt az akkori kulturális tevékenység lel­ke. Azt azonban sokan nem tudják, hogy a kiválasztás is más volt abban az időben és a kántortanítók kivétel nélkül zenei tudással rendelkeztek. Ez sokat jelentett a színdarabok be­tanításánál, énekkarok, zenekarok vezetésénél. Az elmúlt évtizedekben más volt a kritérium a felvételeknél, és bizony több helyütt nincs a tanítónak zenei képesítése. De ez nem is lényeges, hanem inkább az, hogy amíg a múlt­ban alig néhány értelmiségi volt a faluban, ma már 40—50—100 külön­böző foglalkozású van közöttük. E jelentős számú értelmiségi között minden bizonnyal akadnak, akik ér­tenek az egyes népművelési vagy népművészeti ágak irányításához. Ezért nem a tanítók szapulása lenne a művelődési élet fellendítésének egyedüli alapja Búcson és másutt, hanem az értelmiség összefogása és helyes irányítása. E fontos feladat elsősorban a nemzeti bizottságokra hárul. De kezdeményezhetné a CSE­MADOK is és közösen hívhatnák meg az értelmiségieket és megtanácskoz­­nák, ki milyen szakaszon tevékeny­kedne a legszívesebben. Ha a többi értelmiségiek is végeznének társa­dalmi munkát, minden bizonnyal a tanítók is nagyobb kedvvel tevékeny­kednének. A másik kérdés, amelyre választ keresett a falu népe, az új iskola építése. Annak idején, állítólag pro­tekció jóvoltából a Búcsra tervezett iskola Kéméndre került, s így jelen­leg a búcsiak elég mostoha körülmé­nyek közöt tanítanak. Ez a kérdés is választ kapott. Hazánkban eltúlzottan gyorsak a beruházásos építkezések és ezt a jövőben csökkenteni kell. Mivel sok falunak van hasonló gondja, más nem segíthet, csak a falu közösségé­nek az összefogása. A járási párttit­kár is azt javasolta a búcslaknak, hogy kezdeményezzenek, s a járás minden lehetőt megtesz, hogy valami­lyen módon segítséget nyújtson. Hogy a falusi emberek vezetői nem­csak a saját községükre gondolnak, ezt legjobban igazolja a szakmai ne­velésről folytatott vita. Retkes Lajos, a búcsi szövetkezet elnöke hozzászólásában arról beszélt, hogy a CSEMADOK nem egyesüle­­tecske, mert az elmúlt évek során sok egész falut érintő ügy megoldásá­ban segített. De szerinte még ez sem elég, és egy szervezetnek előre kell látni és javaslatokat kell tenni az illetékeseknek, a magyar dolgozókat érintő kérdésekkel kapcsolatban. Je­lenleg egy ilyen égetően fontos prob­léma a középkáderek, nevelése a sző­lészet, gyümölcsészet és a kertészet számára. Az utóbbi években a komáromi és más járásokban többezer hektár gyü­mölcsöst, szőlőt telepítettek és még sokat telepítenek az elkövetkező években. Ha maximális termést aka­runk elérni, a gyümölcsészetben, sző­lészetben, szakszerűbb kezelésre, gon­dozásra van szükség. A szakember­kérdés megoldása azonban döcög, mert nincs magyar nyelvű műszaki középiskola, így félő, ha néhány év múlva kiöregednek a gyakorlati tu­dással rendelkező szőlészek, gyümöl­­csészek, nem lesz utánpótlás. Vasas Ferenc, a Karvai Mezőgazda­­sági Iskola tanítója arról beszélt, hogy náluk a mesteriskolát is meg­szűntetik és így Nyugat- és Közép- Szlovákiában semmilyen mód nem lesz magyar nyelven tanulni a gyü­mölcsészet, szőlészet ezerágú mester­ségét. Kosztankó elvtárs, a Komáromi Pártbizottság vezető titkára is ha­sonlóan látja a dolgokat, mint a fel­szólaló búcsiak. Csak az ő járásuk­ban 25 ezer hektár melegtalajú, ho­mokos föld van, amelyből ezidáig többezer hektárt telepítettek be gyü­mölcsei és szőlővel. Még további gyümölcsösöket is létesítenek, hogy a gabonafélékből alacsony hektárho­zamot termő földeket maximálisan kihasználják. A szakszerű irányításhoz a járás­ban már jelenleg is mintegy 30—35 főiskolát és 70—80 középiskolát vég­zett szakemberre lenne szükség. Ezért kijelentette, hogy nem érthet­nek egyet a karvai mesteriskola meg­szüntetésével, s mindent elkövetnek azért, hogy az iskolát inkább techni­kumi szintre emeljék. A búcsi taggyűlésen hallottak is igazolják, hogy a CSEMADOK tanács­kozásai nem szűkülnek le a CSEMA­DOK belső életére, hanem az ott el­hangzottak a falu, esetleg az egész társadalom kérdéseivel is foglalkoz­nak. S az is tény, hogy a búcsi ün­nepi gyűlésen résztvevők számára nemcsak a színpompás népviseletbe öltözött lányok kedves műsora lesz emlékezetes, hanem az ott felve­tett sok fontos probléma megoldásá­ról is szeretnének hallani a legköze­lebbi taggyűléseken. A CSEMADOK búcsi irányítói bíznak abban és el­várják, hogy a CSEMADOK Központi Bizottságának ottlevő tagjai nemcsak meghallgatták, hanem tolmácsolják is az illetékeseknek az őszinte, egész társadalom érdekében elhangzott vé­leményüket. TÖTH DEZSŐ A CSEMADOK különböző rendezvényeit sokezer ember látogatja. A CSEMADOK szervezetek ve­zetőinek a legnagyobb gondot mindig a népi zenekarkíséret okozta. Persze ez nem volt mindig így, mert voltak olyan zenekarvezetők is, akik mint hű tagjai a helyi csoportnak, sok esetben mindennemű hono­rárium nélkül jártak a próbák­ra és kísérték a fellépések egész sorát. Az ilyen prímások közé tartozott a becsületben megőszült Sárközi Ferenc, aki a somorjai tánccsoporton kívül a Felsőcsallóközi Népművészeti Együttest is kísérte. EGYSZER VOLT, hol nem volt... “ úgy kellene kezdeni ezt a tör­ténetet, mint ahogy a mesék kezdőd­nek. Mert valóban ilyen távolról, tíz év után szinte mesének tűnik mindez. Csakhogy ebben a mesében nem ki­rályfik, hercegnők, sárkányok és go­nosz vasorrú bábák szerepelnek, ha­nem eleven, mai emberek, akik en­nek ellenére, vagy éppen ezért, mégis nagyon hasonlítanak a mesehősökre. Kezdetben volt a szükség Ott kezdődött, hogy az Ipolysági járásban a szövetkezetesítés után hir­telen rájöttek, hogy nincs szakember. Márpedig a nagyüzemi gazdálkodás szakemberek nélkül fabatkát érő va­lami. Ez a konkrét tény szülte a szó­­banforgő szükséget. Dél-Szlováktában abban az időben működött már két magyar nyelvű mezőgazdasági tech­nikum, de Ipolyság és környéke na­gyon távol esett ezektől a helységek­től, ami természetesen azt eredmé­nyezte, hogy erről a tájról keveseb­ben kerültek oda; évente alig 4—5 fiatal, s ez a mennyiség sehogy se tudta kielégíteni az igényeket. A já­rás vezetői fontolóra vették a lehe­tőségeket, s arra a következtetésre jutottak, hogy a szakemberhiány gyors pótlása csakis akkor realizál­ható, ha lesz egy új középiskola, mégpedig Ipolyságon. Igenám, de ez akkor még csupán elképzelés volt. Elképzelés és semmi több. Megvaló­sítása már nem volt olyan egyszerű. Első, közbeiktatott kép A terem zsúfolásig tömött. A hosz­­szú asztalok mellett ülő emberek zsongása az idegen számára kissé ál­­mosltó. Egyébként a hangulat ünnepi. A találkozások mindig ünnepet jelen­tenek. Azok számára pedig kivált­képpen, akik éveket töltöttek együtt az iskola padjaiban, s évek óta elő­ször találkoznak. Ülök az asztal mellett és hallgatom az ünnepi beszédeket, amelyek meg­próbálják összefogni az iskola múlt­ját, munkáját, eredményeit, s azokat a problémákat, amelyek a jövővel kapcsolatosak. Mert ezekből is akad bőven. Hát hogyis ne volna, mikor olyan hangokat hallani, hogy meg­szűntetik az iskolát, vagy jobbik eset­ben máshová helyezik át, esetleg összevonják egy másikkal... Az egyik legilletékesebb Kovács István abban az időben a járási mezőgazdasági osztály vezetője volt. Régi ismerős, még abból az idő­ből, amikor maga is, sok más társá­val „öregdiák“ volt ebben az iskolá­ban. Kissé gyorsbeszédű, magas hom­­lokú, élénk tekintetű férfi, akiben a nyugtalanság, s az örök tenniakarás feszül. — Már négy napja nem voltam otthon — mondja — ide is alig sike­rült elszabadulnom. — Merre járt? — Iskolázás. Az új gazdasági irá­nyítás realizálásáról volt szó. — Mi a véleménye róla? Jobb lesz, mint az eddigi? — Az majd elválik. Attól függ hol, hogyan viszonyulnak hozzá, meg hogy milyenek a feltételek. Mindig ez a döntő. — Hogyan alakították meg az is­kolát? — Nehezen. A kálváriajárás ahhoz viszonyítva üdülésnek számít. — Azt hiszem, ez csak olyan álta­lánosítás. Én szeretném, ha részlete­sebben mesélne róla. — Hát abból egy regényrevaló is kitelne. Mikor a járási és a kerületi szervek elvben elfogadták az iskola megalapításának tervét, üres kézzel álltunk, s mindent magunknak kel­lett megoldani. — Mit jelentett ez a gyakorlatban? — Mit? Hát hol is kezdjem? Nem volt se tanár, se diák, se helyiség, se diákotthon. Röviden: nem volt sem­mi. 1956 nyarán kinevezték az igaz­gatót, ez volt az egész. Igazgató, is­kola tantestület és diákok nélkül... Mulatságos helyzet igaz-e? — Ahogy vesszük... — Persze.. % Most olyannak tűnik, mint egy rossz" álom. De fontos volt az iskola, s mindent meg kellett ten­ni, hogy a tanítás szeptemberben megkezdődhessék. Ez ugyanis feltétel volt. Jártuk a környező falvakat, s akit csak találtunk, igyekeztünk meggyőzni, hogy iratkozzon be az iskolába. Mikor már a tanulók együtt voltak, helyiségről kellett gondoskod­ni. A mai épületet szemeltük ki ak­kor mindjárt e célra, csakhogy az a hadseregé volt, nem a városé. Ezt megszerezni, kemény dió volt. Még a Hadügyminisztériumban is voltunk az igazgatóval. A lényeg az, hogy végre megkaptuk. Csakhát ez 1956 októbe­rében volt, s mire beköltöztünk vol­na, a hadsereg ideiglenesen vissza­vette. A tanítás azonban megkezdő­dött a kitűzött határidőben. Nem itt, hanem a tlzenegyéves iskolában. Ott kaptunk egy osztályt. A tanárokat is onnan szerveztük be. Későb átmene­tileg Felsőszemerédre kölötzött az iskola az ottani tanoncintézetbe. Hát körülbelül ennyi volna az egész. A többi már sokkal egyszerűbb ... Sokkal egyszerűbb... Most. De akkor? Második közbeiktatott kép Azon gondolkodom, hol végződik a valóság s hol kezdődik a mese. A nehézségeket az idő feloldja, s csak az marad meg az emlékezet mélyén, ami szép volt, amire jólesik vissza­gondolni. Csakhát ilyen alkalommal, mikor tíz év eseményei elevenednek fel, minden összekapcsolódik. A bő ebéd utáni borkóstoló vidám, hangos emlékezéssé lobban, hogy mindaz, ami most itt történik, egyszer maga is emlékké váljon, olyan élménnyé, amit az ember őrizget magának, s csak néha vesz elő, mert fél, hogy megkopik. Ebben a zsongásban, ami körülfog, jut idő végiggondolni azt, amié ddíg hallottam. Ezek közül a legizgatóbb és legfontosabb az iskola sorsa. Léte vagy nemléte. A kérdést úgy fogalmazzák az illetékesek, hogy szükség van-e még rá a jelenlegi kö­rülmények között? Akivel beszéltem, akinek volt valami mondanivalója, az határozott igennel válaszolt. Igen, szükség van az Ipolysági Mezőgazda­­sági Középiskolára, s én is így látom. Nem valami felemelő érzés, az iskola alapításának tizedik évfordulóját úgy ünnepli, hogy a folytatás, a megkez­dett munka kétségessé válik. Már megtanulhattuk volna, hogy nagyon könnyű egy kész, meglevő alkotást lebontani, de helyette valami jobbat, minőségileg többet létrehozni koránt­sem olyan egyszerű. S főleg nem má­ról holnapra... Tíz évnek kellett el­múlni, hogy ennek az iskolának nevet szerezzenek, hogy az emberek, a szü­lők, akik ide adják gyermekeiket, bi­zalommal legyenek hozzá. Azt hiszem ennek az iskolának a léte nem lehet csupán gazdasági kérdés. Könnyelmű­ség volna csak ilyen meggondolások alapján dönteni jövendő sorsáról. Az ünnep egy napig tart Hajnalban, mikor az autóban ül­tem s a ködös őszi világ ébredését figyeltem, az jutott eszembe, hogy tíz év valójában nagyon rövid idő, s egy iskola életében, ahol minden gyorsab­ban történik, mint rajta kívül, külö­nösen az. Az iskola külön birodalom, az ifjúság birodalma, az örök újra­kezdésé, amelynek szépségét csak ilyenkor értjük meg, mikor egy nap­ra megállunk és ünnepet tartunk. Egynapos ünnepet az Alma Materban. Aztán mindent újra kezdünk, vagy ha úgy esik, hát csak éppen azt folytat­juk, amit abba hagytunk. De azért kell az ünnep is. Legalább tízéven­ként egyszer... GÄL SÁNDOR SZABAD FÖLDMŰVES J 1966. december 10. A törvény nevében... Kiss Pali bácsi, az állami gazdaság csősze lesben állt. Parancs nélkül tette, hiszen azért fizették, vigyázza a vagyont. Furkosát puskával cserél­ték, s ráadásul hivatalból fel is eskették. Az eskü nem a kukorica őrzésére vonatkozott, de vadőrt tisztségét emelte hivatalosra. Ezt a munkát ugyan pénzzel senki sem fizeti, de a puska... A lőfegyver ezer koronánál többet ér. Tekintélyt szerez, engedelmességre int. Mi több! Merszet ösztönöz. Most is inába szállna a bátorság, ha nem fityegne oldalán a kétcsövű. Minden kétséget kizárólag hívatlan vendégek törik a kukoricát az útka­­nyarban. Mint vadat sejtő vadásznak, máris kezében a fegyver. Nem azért, hogy használja. A, dehogy! Emberre még nem emelt puskát és nem is akar. A furkósbotot is csak egyetlen egyszer használta. Hátára csapkodott egy mihaszna dologkerülőnek, aki munka helyett lopásból tengette életét. Ké­sőbb azt is megbánta, mert az öreg térdenállva megátkozta. Azóta üldözi a köszvény és fájnak végtagjai. Mit tehet egyebet, el kell fogni a tolvajt. Közben észrevétlen kerül közelebb-közelebb a zörej irányába. A hajnal sötétje még tartja magát, orrnál tovább nem lát. Mind közelebb kerül a vélt helyhez, s amikor úgy érzi, közeibe ért, úgy istenigazában beleordít a hajnalba: „A törvény nevében!..." Amott hirtelen csönd támad. Egy-két pillanatig csendesség uralja a ku­koricást, Kiss hirtelenében azt hiszi, az imént hallucinált. Szíve dobogásán kívül sehol egy moccanás. Már-már úgy gondolja melléfogott, amikor csőr* tetést, lábdobogást hall. Futnak a gazemberek, futnak, sóhajt fel nagyot, s tüdejéből kifújja a levegőt, mely izgalmában bennrekedt. Sötétben eszébe sem jut az üldözés. Ütközően hátha fejbe kóltntaná valaki. Bizonyára többen voltak a lókötők. Azt mégis illene tudni, mit cselekedtek. Utóvégre nem tarthatja suba alatt az esetet. Ráérősen cigarettára gyújt. Mire elszívja, a szem jobban magyaráz. Las­san megindul a tett színhelyére. Óvatosan botorkál, bár tudja, eliszkolt a veszedelem. Jár-kel, mígnem egy sötét folt útját állja. Lehajol és körül* tapogatja az alkotmányt. „Az áldóját! Kocsi. Itthagyták. Félig kukoricával, két kosár szilvával." A faluban mindenki tudja,' ki a kocsi tulajdonosa. Az állami szerveknek sincs mit kutatniuk. A tényállást megállapították, majd intézkedtek. A ku­korica az állami gazdaságé. A szilva? Nem tudni ki a gazdája. A négy keréken guruló kocsit pedig Kiss Pál származtassa vissza tulajdonosának, mert az illető beperelheti az illetékeseket idegen vagyon eltulajdonítá­sáért. j—sándor—) Az ünnep egy napig tart

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom