Szabad Földműves, 1966. július-december (17. évfolyam, 26-52. szám)
1966-11-19 / 46. szám
A Duna holtágának víztükre oly síma és fényes fekete volt, mint a frissen hengerezett aszfaltút. Szinte izzóit a levegő. A hatalmas Jegenyék és kócos fűzfák csüggedten lógatták leveleiket. Gacsal Imre, Kiskeszi őshorgásza, azonban mit sem törődött a hőséggel. A ladikban kuksol reggel óta, s csupán egy két árva keszeg ficánkol a zsákjában ... Imre igazi horgászember. A Nagy-Duna hátán nőtt fel. Ogy ismeri a folyamot itt a falu alatt, mint jó tanuló az olvasókönyv tartalmát. Nem természete az idegeskedés. Azt tárta ja: a horgász és a kártyás ne Idegeskedjék! Mert az előbbi semmit sem fog, az utóbbi meg a jövő hetet is elveszti. ... Most is megpróbált mindent: csalizott sajttal, kukaccal, halszelettel, kishallal /élővel, döglöttel), villantóval —, de eredmény nélkül. Nem volt harapás. A nap már csaknem lebukott a láthatáron, amikor a közárás mellett megmozdult a víz, s jókora gyűrűk támadtak. Az a gondolat foglalkoztatta, mi mozgathatta meg a víztükröt ennyire? Talán csak nem vidra, vagy hódpatkány? Vidrát már régóta nem látott, pedig naponta a vízen van, hód meg nemigen szeret a kövek között. Csak hal bodrozhatta fel a vizet, mégpedig nem ts akármilyen?! A nagybajúszú veszte Fogta a horgaszbotot, s ügyes dobással repítette a villantót arra a helyre, ahol előbb a víz felörvény lett. Még vagy húszszor az előbbi helyre dobott. Eredménytelenül. A víz oly csöndes lett, mintha befagyott volna ... Más, kevésbé vérbeli horgász ügyet sem vet a dologra, ám Gacsal barátom nem tudta elfelejteni a látottakat. Nap mint nap kinézett a kőgáthoz, bedobta a horgot, leste a halat, s azt hajtogatta: ha addig él is horogra akasztja. AT apók után hetek múltak, s a vélt nagy hal csak nem jelentkezett. Egy hónap is beletelt, amikor ismét örvényleni kezdett a víz, pár pillanat múlva ölfahasábnyt sötét test tűnt fel néhány másodpercre, majd többet nem mutatkozott... Imre tisztában volt azzal, hogy az öreg rabló nem egykönnyen megy rá a esalíra. Rendkívül óvatos. De a horgász nem adta fel a reményt. Egy szép langyos augusztusvégi napon, késő délután süllőzni ment. A megszokott helyre, a kőzáráshoz. Alig dobta be néhányszor a horgot a holtág vizébe, amikor érezte, hogy valami ráharapott a csalira. Vagy csuka, vagy süllő, találgatta. Kicsit engedett a zsinóron, várt, majd fel akarta csévélni. Am a műanyagbot hétrét görbült. A zsinór oly feszes volt, hogy citerázni lehetett volna rajta. Ismét engedett a zsinóron ... Pár perc múlva újra csévélt, amikor az ismeretlen vendég nagyot rántott a zsinóron, akkorát, hogy a bot kiesett a balkezéből. „No, ezért nem jár dicséret“ — bosszankodott, közben gyorsan felemelte a készséget, s tovább folytatta a hal fárasztását, amely mintegy húsz percig tartott. Már-már attól tartott, hogy besötétedik, s a zsákmány a fenékre megy, a zsinór elakad, s oda a jó fogás. Hirtelen könnyebbnek érezte a balkezében levő botot. Hát ez bizony eliszkolt — rémlett fel benne. Sebesen csévélni kezdte a zsinórt. Pár csavarás után azonban észrevette, hogy a hal a horgon van, csak már kifáradt, megadta magát sorsának. Néhány szusszanás és a parttól vagy nyolc-tíz méternytre féloldalra dűlve felbukkant a sötét, hengeres test. ]\Jég a lélegzete is elállt Imrének. Ekkora halra nem számított. Ügyes mozdulattal a parthoz húzta. Lepörgetett pár méternyi zsinórt, arra számítva, hogy a nagy rabló az utolsó pillanatban a kiemelés előtt minden erejét összegyűjtve eltéphetné a feszes zsinórt, mint a cérnaszálat... Felvett egy jókora követ, megcélozta a nagy fejet, de nem találta el. Szerencsére a harcsa fáradtabb volt annál, hogy kereket oldjon. Pár perc múlva már zsákban volt a nagybajúszú esti vendég. Rószsza 139 cm, súlya pedig 18,40 kiló volt. Másnap a fél falu népe törölte meg a száját a nagybajuszé ravatalánál. Régen, 1933-ban fogtak ennél run gyobb harcsát a kiskesziek, amely 78 kilót nyomott. Gacsal barátunk, ez a derék legény azóta még több időit tölt a kőzárásnál, mert ezt a szép fogást még szebbel akarja tetéznt. Molnár Ferenc (Dunaszerdahely) „NAGY CSUKÁNAK NAGY CSALIT?“ A18. horgászverseny Komáromban Immár hagyományos a komáromiak horgászversenye, de az eddigi gyakorlattól elütött az idei. Ugyanis nem nyáron, hanem ősszel, azaz októberben került rá sor. A nagyszabású versenyre 219-en jelentkeztek. Valójában azonban 168-an vettek részt rajta. A versenyzők sorshúzás folytán jutottak számhoz. Majd megtörtént a szám szerinti helyfoglalás, valamint az ellenőrzés. A verseny színhelye: a Vág—Duna balpartja, a kettes kilométerkőtől egészen a Nyitra torkolatáig. A verseny 6 óra 30 perckor vette kezdetét, amit rakétalövés jelzett. Ekkor vízbe lendültek a horgok. Igazán szép látványt nyújtott a horgászok 336 horognyél fölé hajolása. Már a kezdetben nagy volt az izgalom. Többnyire csak kiesi keszegeket s annál több sügért fogtak a rajtolók. Különb hal nem mutatkozott. A horgászok gyakran váltogatták a jobbnál jobb csalikat: tésztagyúrmát a pontyoknak, halszeletet a süllőknek, hernyót a jásznak, dévérnek és a keszegnépségnek. De minden hiábavalónak bizonyult. Sügéreken kívül nemigen kapott semmiféle hal. Am egyszeresek megtört a jég. Kilenc óra tájt Huszlicska Lajos 1,30 kilós csukát fogott. Erre megjött a kedve a horgászoknak. Nekiláttak. Az eredmény: továbbra is sügér és paptetü. A találékonyabbak észhez tértek. Elkezdtek kishalakra horgászni, kicsi horoggal. Többen közülük jóljártak — mint később megtudtuk — darabfölénnyel a díjak jó részét ők nyerték. A köd felszálltával szépen kisütött a nap. Sokan még az inget is levetették. Igazi napozásra alkalmas idő lett. jobbat nem ts kívánhattunk volna. Ekkor látuk, hogy a máskor szép tiszta Vág színén vízinövények garmadája úszott felaprózva. Ugyanis az történt, hogy a kanálisok árvédelmi szivattyútelepei a gyors apadás következtében nem üzemeltek. A zsilipek felnyitásával a kanálisok piszkos vize jutott a folyóba. Persze, az úszó vízinövény-lavina akadályozta a horgászatot — a horgászok nagy bosszúságra. Tíz órakor rövid szünet s helycsere következett, majd tovább folyt a verseny. Ha valaki érdemlegesebb halat fogott, annak híre futótűzként terjedt el a horgászok között ... A verseny délután 13 óráig tartott, amikor ismét lövés jelezte a befejezést, a piros rakéta pedig a pakolásra sürgetett. A horgász-klub vezetősége kitűnő halászlét szolgált fel, a ZDROJ pedig frissítőkről gondoskodott. A nyilvános értékelés szerint az első díjat HUSZLICSKA Lajos komáromi horgász nyerte (az 1190 korona értékű Moped motorkerékpárt). A verseny legnagyobb hala lett az említett csuka. A második helyre JANCSÄR Béla került, aki 19 darab halat fogott, s 1770 pontot szerzett: jutalma: Flexaret fényképezőgép, 890 korona értékben. Harmadik helyen végzett CSIZMAZIA István horgász, aki 54 halat fagott 1700 gr súlyban. Az 1710 pont szerzésével 482 korona értékű tranzistoros rádiót nyert. A kiosztott összes nyereménytárgyak értéke 3549 korona volt. Ilyképpen zajlott le a hagyományos komáromi tizennyolcadik horgászverseny. Holczer L., Komárom Ősrégi kérdés, mely mind a mai napig megoldatlan maradt és kérdéses, hogy egyáltalán meg lehet-e majd valaha is oldani. Az egyetlen elfoghaőhatónak látszó formula, amit Peter Michael a Fishing Gazette-ben ajánlott: a nagy csukát mindig azzal a csalival lehet megfogni, amely az adott pillanatban az adott vízterületen a legalkalmasabb. A gyakorlott csukázó például a mindenkori vízálláshoz igazodik és eszerint határozza el magát a nagy vagy kis csalibal, esetleg a nagy vagy kicsi, feltűnően csillogó vagy sötétszínű, tompafényű villantó használatára. De még ez esetben is van meglepetés elég. Bizonyosság csak egy van: a csuka mindenkori kiszámíthatatlansága. Ä horgásznak el kell találni ai.t az időpontot, amikor az apró halacskáktól és a körömvillantótól a félkilós vörösszámyúig, mindenre kap. Ha valakinek nincs szerencséje, olyankor is horgászhat, amikor éppen telezabálták magukat. A csukák ugyanis, különösen a nagy csukák, hajlamosak arra, hogy csak nagyobb időközökben raboljanak. A szünetek, illetve a koplalási idő pedig nem kevesebb, min. egy hét. (Le pécheur suisse)
