Szabad Földműves, 1966. július-december (17. évfolyam, 26-52. szám)
1966-11-19 / 46. szám
„Tatárjárás“ a Dunán FOLYÖINK ez évi magas vízállása márciustól szeptemberig tartott. A Duna is minduntalan változtatta arculatát. Valamenynyi holt ágába, rég elhagyott medrébe, gödreibe áramlott a sebes sodrású víz. A halak jobbára ide menekültek, itt biztonságban érezték magukat. Ez meg Is történt, mindaddig nyugtuk volt, míg az állami halászat ki nem vetette hálóit és a horgászok meg nem fürösztötték készségeiket a nyugodtabb vizekben. A Duna zavaros, nyugtalan vízszínén ezernyi csuka rabolt. Ebben a zavaros, örvénylő vízben a ragadozó vakon támadott — a villantőra is. Ügyes horgászok a két nyári hónap keretében 50—60 példányt is fogtak. AKKORTÁJT Oroszvárott egy vízvezetékszerelővel találkoztam, aki szabad idejét csaknem mindig a víznél tölti. Ez a sportkolléga azt állította, hogy a jelen horgászidényben 120 csukát ejtett zsákmányul. Nem kételkedtem szavai igazságában, hiszen a Duna szomszédságában lakik, és mindennap mártogatja horgait a folyó vizében. A gazdag zsákmány híre úgy terjedt mindenfelé, akár kiszáradt sztyeppén a pusztító tűzvész. Persze, „tűzoltó“ jelentkezett elég. Azóta a Duna balpartját, holtágait, csatornáit naponta horgászok seregei özönlötték el, akik az ország különböző részeiből jöttek ide szerencsét próbálni. Számtalan autóbusz, mikrobusz, taxi, magánautó, motorcsónak, motorkerékpár, bicikli és „tudjisten“ micsoda jármű hordja-viszi a horgászok tömegeit. Szertárnyi készséget cipelnek a hátukon. Kár, hogy Igen sokan akadnak közöttük, akik nem elégszenek meg a törvényszabta két horgászbottaí, de hatot is rejtegetnek málhájukban. Valahány bot, annyi titulus. Az egyik csukázó, a másik süllőző, a harmadik márnázó, a negyedik villantózó, satöbbi... NEMRÉGIBEN a Szap és Medve közötti Duna-szakaszt vagy ezernyi horgász szállta meg. Nem túlzokl Ekkor volt a dunai horgászok „tatárjárásának“ kicsúcsosodásal A telhetetlenje négy bottal látott munkához. A bedült fűzfák, szilfák és rezgőnyárfák víznyaldosta gallyaihoz kötött tarka barka zsinórok úgy tündöklöttek a tűző napon, mint sokszínű szaloncukorka a ragyogó karácsonyfán ... Egy másik helyen két horgász hat bottal és ugyanannyi zsinórral próbálkozott. Egyikük a botokat tartotta szemmel és kapásra lesett, a másik viszont a parton motoszkált, villantózott, ellenőrizte és vizsgálgatta a gallyakról lelógó zsinórokat, vajon van-e rajtuk hal? A Duna holt ágába dűlt százéves fűzmatrőna mellett hosszúszakállas horgász üldögélt. Nyugodtan pöfékelt kurta pipájából, s élvezettel eregette a füstkarikákat. Előtte négy horgászbot is feküdt. — Kiéi ezek a botok? — Kettő az enyém, kettő meg a társamé. Jön vissza azonnal. Horgászhelyemről élénk figyelemmel kísértem mozgását. Múlt az idő, de a társ még két óra elteltével sem tért vissza. RÖVIDESEN felhívtam a pipázó horgász figyelmét a halászati törvény horgászbotokra vonatkozó rendelkezésére. Felsültem igyekezetemmel. Borsót hánytam a falral A pipás négy bottal fesztelenül folytatta a horgászást. Nagy örömömre azonban meddő maradt az Igyekvése, aznap egyáltalán nem harapott a hal. Ezen a napon csekély volt a fegyelmezett horgászok száma — erről jómagam is személyesen meggyőződtem. Horgászaink „tatárjárása“ napjaiban kedvezőtlen volt az időjárás. Rendkívül alacsony volt a légnyomás. A csuka meg a süllő undorral vetette meg a jobbnál jobb csalit, a villantózást pedig „őrültségnek“ vélte. Sok horgász, annak ellenére, hogy napokat töltött a víznél, üres kézzel indult haza. Előfordult ugyan, hogy néhány nappal a rossz Időjárás előtt Szent Péter egyik-másik követője fél mázsányi csukát is kihúzott a vízből. Ez a horgász azonban ladikkal rendelkezett és olyan helyeket közelített meg, ahol bőven volt hal és nehéz a hozzáférés. Mit tesz a horgász ilyen gazdag zsákmánnyal? Az még a jobbik eset, ha mindjárt a vízparton szétosztja társai között az elejtett halat, vagy otthon rokonainak, szomszédjainak ajándékoz néhány példányt. Ha azonban üzérkednék vele, péns zért adná el a halat valami érdeklődőnek, ahelyett, hogy közellátási szervnek bocsátaná rendelkezésére, megszegi a törvényt. A Duna vize ma nagyobbára azon tájak horgászaitól szenved, ahol vegyipari hulladék szennyezi a folyók vizét, s elpusztítja benne a hal biológiai föltételeit. MI TAGADÁS? — halgazdálkodásunkat ma bizonyos rendszertelenség jellemzil Kevés halász, horgász respektálja a törvénytl Miért? Mert nincs olyan ellenőrző szerv, amely radikálisan fogná a gyeplőt, és lehetetlenné tenné a horgászat és halászat elfajulását. A Duna az egyetlen folyóvizünk, amely úgyahogy ellenáll a szennyvizek fertőző hatásának. Védjük meg tehát a Dunát! Ne legyen ott többé „tatárjárás“! Selmec Adolf A MINAP KETTEN is panaszkodtak a horgásztársak közül, hogy a süllők megszöknek horgaikról, vagy meg sem akadtak tisztességesen. Megjegyzem, nemrég jómagam Is elszalasztottam egy jókorát. Mi ennek az oka? Kétségtelenül több oka van a dolognak. Határozottan emlékszem rá, hol vétettem: az utolsó pillanatban, amikor már a süllő fáradtan csúszott ki a part széléhez, meglazítottam a zsinórt azáltal, hogy odaléptem a süllőhöz, lehajoltam és — a süllő csapott egyet és elillant. A süllőnek igen kemény a szája, és a horog rendszerint nem akad bele rendesen, hacsak olyan mélyre nem nyeli, hogy a torkába, vagy természetes csalival való horgászás esetén, egész a gyomrába nem akad a horog. Mivel feltételezem, hogy a panaszkodók közül is az egyik hasonló okból veszítette el a szerinte hatalmas süllőt, felhívjuk a figyelmet, hogy a süllő horgászatánál és fárasztásánál egy pillanatra sem szabad zsinórunkat meglazítani. A bevágás is legyen erélyes, nem árt fárasztás közben jó erős behúzással megismételni. Az él'f-salis horgászatnál a vadasT ' ö * HALASZ Leakadnak a süllők horog nem akad meg rendesen, ha a csalihal túl nagy és a horgász nem vár addig amíg a süllő megforgatva szájában, mélyebbre nem nyeli. Nagy csalihal alkalmazása tehát nö-i véli a leakadások lehetőségét. Növeli a leakadást is — és ez volt a másik panaszkodó horgásztársam esetében a hiba —, hogy a horog nem volt jól betűzve a csalihalba. Ha a horgot mélyebben a csalihal húsába szúrjuk, két hibát is elkövetünk. Élőcsalinál ez a nagy seb a csali gyors pusztulásához vezet, de mindenesetre lecsökkenti élénk flcánkolását. A másik hiba az, hogy az a horog, mely mélyen a csali húsában van, nem akadhat mélyen a süllőbe, hisz öble tele van a csalihal húsával. Ha a horog kicsi, akkor meg éppen ne csodálkozzunk azon,' hogy könnyedén kicsúszik a süllő kemény szájából. Süllőzésnél alkalmazzunk a csalihoz mérten elég nagy horgot, leginkább egyágút, vagy ha háromágút használunk, akkor lehet kisebb méretű is, mert ilyen esetben a horognak csak egyik ága „foglalt“ a csalival, kettő pedig „szabad“ a süllő számára. A feltűzést, akár élő csalival, akár halszelettel csaliztunk, mindig úgy végezzük, hogy a horog hegye szabadon maradjon. Szúrjuk át a csali bőre alatt, vezessük ki a horog szakállát is, és biztosak lehetünk benne, hogy csökken a leakadó süllők száma. Na persze, arra már kár időt pazarolni, hogy a horog élességéről külön megemlékezzünk. Használjunk lehetőleg kis csalihalat, és ha ilyen nincs, inkább halszelettel próbálkozzunk. Gyakran látom, hogy a horgászok nem sokat törődnek a csali elkészítésével. Fogják a nagyobb keszeget, és egyszerűen keresztbe vágják, majd szeleteket készítenek belőle, csak úgy keresztbevágva a gerincet. Ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a halszeletnek lehetőleg billegni, mozogni kell a víz sodrában, akkor könnyűnek, vékonynak kell lennie. A nagyobb halat a gerinc mentén hasítsuk kétfelé, és a fél halból, a gerinc, esetleg a bordák eltávolítása után szeljünk szeleteket úgy, hogy a háti vastag hústól kiindulva a hasi vékony rész felé vágjuk a halat. A vastagabb résznél a bőr alatt befűzzük a horgot, a vékony, szinte csak bőrből álló hasi rész pedig könnyedén lebeg, mozog a vízben. Ebből már arra is következtethetünk, hogy süllőzésnél sohase válaszunk eliszaposodó, teljesen álló vízszakaszt, hanem lehetőleg köves, agyagos, vagy homokos partrészen horgászunk, ahol a víz folyik. Állóvízben szinte kizárólag csak élő csalival horgásszunk. A villantósok is gyakran zsákmányolnak süllőt. Sokszor akad a villantőra, sokszor pedig a villantó elé helyezett ólom mögötti horogra. Nagyon sok pergető horgász ugyanis úgy állítja össze készségét, hogy a villantó előtt kb. 30—40 centire egy kis ólmot szerel a zsinórra, és ehhez is kapcsol horgot. Meglepő, hogy a legzavarosabb vízben, amikor is a horgász számára szinte érthetetlen, hogy a hal hogyan veszi észre az apró villantót, nem a villantőra, hanem az ólomra is rákap és rajtaveszt. A villantónak még van valami rezgéskeltő hatása, mert forog, billeg, de az ólom rendszerint simán úszik, picike is, mégis „halas“. Egyelőre nem tudjuk ezt hitelesen megindokolni, de a gyakorlat rámutatott, alkalmazzuk hát a horgot az ólom mellett is, és ezáltal is csökkenni fog az üres kapások száma, Villantőnk, mint a csalihal, süllő számára lehetőleg kicsi legyen. (M. Sz.)
