Szabad Földműves, 1966. július-december (17. évfolyam, 26-52. szám)

1966-10-08 / 40. szám

Köves Dezső: „BOSZORKÁNY" £2965y, fa-plasztika CSONTOS VILMOS: Egy szem búzácska Egy szem búzácska Elindult régen, Világhúdító Vágyak hevében Országutakon Kopogott lépte, Zengő bogár-had Röpte kísérte. Fűszálnál szállt meg, S nem kapott ágyat, A bokortól is Tovább ment másnap. Kutya és macska Felé sem nézett, Fák se kérdezték: Mért jött, mi végett? Ki tudja, meddig Barangol árván, Ha el nem szunnyad Egy friss barázdán. — A barázda őt Keblére zárta, Betakargatta, Almát vigyázta, S ölelte féltő Nagy szerelemmel, El sem engedte, Ha jött a reggel. Felöltöztette Szép zöld ruhába, S kalásszal a nyár Megkoronázta. — És jött az ember, S csodálva nézte, Még eddig sosem Kóstolt kenyérbe. Valami furcsa Sejtelme támadt: Lisztnek álmodta, Foszlós kalácsnak. — Szemefényének így lett a rabja, Kezébe vette, Ügy simogatta. S a búzakalász Jó akart lenni, Magjait hagyta Zsákba seperni. De a barázda Szólt: én neveltem, Ne vedd el tőlem, Hálátlan ember! Az embert e szó Szíven találta, — Hálátlan lennék? Ne hidd, barázda! S a zsákba markolt, Néhány szem magot A barázdába Vissza hullatott. — Szánt, vet azóta Az ember, s arat, Éltetője lett Barázda — s a mag. COHASEM GONDOLTAM VOLNA, hogy egy üdülőhely kultúrfele-. löse Ilyen sokat és kitartóan tud be­szélni. Igaz, nem Is nagyon figyelt erre a beszédre. Minden idegszálával azt az asszonyt figyelte, aki a terem túlsó végében ült. Amikor meglátta, meg mert volna rá esküdni, hogy ő az. Fejének tar­tása, az a mód, ahogyan a jobb kezét a bal arcára teszi, ahogyan figyel — így csak egy ember maradt meg emlé* kezetében. Margit. Akit lassan már negyedszázada nem látott. Tűkön ült. Csak már közelebb ke­rülhetne hozzá, s bizonyságot szerez­hetne. Lehet, hogy csak valami ha­sonmása. Hiszen van ilyesmi. S ők már több mint húsz éve nem találkoz­tak. Nagy idő ez, az ember emléke­zete bizony nem valami stabil dolog. Végre. Nagy taps jelezte, hogy a kultúrfelelős mondókája végére ért. Ogy ugrott fel, mint akit rugók lök­tek. Türelmetlenül eltolta maga elől az egyik testes asszonyságot. Az cso­dálkozva pillantott rá. Elrestellte magát. Kovács Dénes, ne bomolj, nem vagy te már suhanc legényke. Nagyapa vagy. S egy mező­­gazdasági mérnökhöz nem illik, hogy ellökdösse maga elől az embereket, akármennyire siet is. Esze fegyelmet parancsolt. Nem ér­tette, mi lett vele, hiszen nem olyan nagy dolog történt: csupán az, hogy olyasvalakivel találkozott, aki emlé­keztette első szerelmére. Nyugodt lép­tekkel haladt végig a termen. De azért furcsán remegtek az ujjai, amikor megérintette a nő fehér blúzát. — Szabó Margit... — szólt, de aztán elrestellte magát, mert érezte, hogy másképp kellett volna megszól!* tani. — Igen, te pedig Kovács Dénes vagy, ha nem tévedek .., Ügy álltak egymással szemben, mint két diák. A férfi határozottan zavart volt. Nem tudta, mit mondjon. Az asszony nyugodtabbnak látszott, de arca szokatlanul piros volt és ökle szinte megfeszült a markában szoron­gatott zsebkendőn. — Mit csinálsz te itt? — szólalt meg a férfi. — Amit te. Üdülni jöttem . . > — Micsoda véletlen. Amikor meg­láttalak, azonnal felismertelek. Pedig már több mint húsz éve, hogy elke­rültél a faluból, s ml azóta nem is találkoztunk. — Én Is megismertelek, Dénes.., Rögtön. — S mégsem néztél felém egy pil­lanatra sem. — Azt hittem, hogy te nem ismer­tél meg. Annyi év után. Gondoltam, nagyon megöregedhettem. Tudod, ml nők gyorsabban öregszünk, mint ti, férfiak. — Éppen olyan vagy, mint akkor voltál, Margit... — No nézd csak, a mérnök úr ud­varolni is tud. Vagy ez vele jár a titulussal? A férfi picit elpirult. — A titulusról is tudsz? — Sok mindenről tudok. Pedig olyan messze kerültünk egymástól. Hisz évek óta nem voltam otthon. S amikor én otthon voltam, te voltál másutt. Szóval Így ... Kicsit hallgattak. Körülöttük zson­gott a hatalmas terem. A sarokban kékzakős zenészek' hangolták hang­szereiket, Az asztalok mellett már kialakultak a társaságok. S ők ket­ten még mindig ott álltak, egymással szemben. — Üljünk le valahová — indítvá­nyozta a férfi. — Jó. De itt. Jobb lesz az erkélyen. Kint augusztusi este tündökölt. A völgyben a város fényei sziporkáztak. Az erkélyre széles fénysávok hullot­tak a fényesen kivilágított teremből. Ahol ők ültek, mély árnyék feküdt. Csak a körvonalakat látták egymás arcából. A férfi szólalt meg elsőnek. — Mesélj magadról valamit... — Inkább te mesélj. Valamikor is nagyon jól tudtál beszélni. Jobban, niint a többi fiúk a faluban. töprengeni. Tudod, a múlt már csak hamu. Semmi más. A férfi hangja fojtott volt, amikor válaszolt: — Margit, a hamu alatt sokszor parázs izzik ... — Mondatnak szép, de a valóság­hoz semmi köze. Tudod, Dénes, ha meggyújtunk egy tüzet, s akkor, ami­kor a tűz a legjobban lobog, nem táplálják, abból bizony csak hamu marad. S ha mégis izzana alatta pa­rázs, abból csak veszély származhat. A férfi új cigarettára gyújtott. — Van az úgy néha, hogy nincs lehetőség az ilyen lobogó tüzet lán­golva tartani. Vannak körülmények, amikor... Az asszony elfulladva kérdezte: — Amikor?... — Tudod mit, mesélj rólam te. Hi­szen azt mondtad, sokat tudsz rólam — mondta a férfi. Az asszony felnevetett. Belement a játékba. — Hát jő, nem bánom.. Nemsokára aztán megnősültél. Elvetted a kilenc­­holdas Jóba Bözsit. Aztán a fronton voltál, ötvenkettőben szövetkezeti el­nök lettél. Az voltál sok éven át. Négy évvel ezelőtt tetted le a mér­nöki vizsgákat. Mezőgazdasági mér­nök lettél. Az voltál sok éven át. — Te pedig férjhezmentél, s a fér­jeddel együtt elkerültetek a faluból. Te is karriert csináltál. Kiváló szak­ember vagy. Ezért vagy itt jutalom­üdülésen. Nagy lányod van, s özvegy vagy .., Az asszony hangja fátyolos volt, amikor megszólalt. — Nem, ez nem jó téma. Beszél­jünk talán másról, jó? — Miért ne lehetne erről is beszél­ni. S egyáltalán: nem érdekes, hogy mennyi mindent tudunk egymásról? Az asszony merőn nézte a terrasz kőkockáin vibráló fénnyalábot és hal­kan megszólalt: — Igen, most már sok mindent tudunk egymásról... A férfi felkapta a fejét: — Mi az, hogy most már... Vala­mikor nem? — Talán ... Akkor is. — Most nem voltál őszinte. Érzem a hangodon. S tudod, mi valamikor sohasem hazudtunk egymásnak, Mar­git... — Egymásnak talán nem, de ön­magunknak igen ... S kettőnk közül főképpen az egyik. — Mit akarsz ezzel mondani? — Semmit. Tudod, hogy semmit. Csak eszembe jutott valami. Olyasmi, amin deres fejjel már semmi értelme — Igen, amikor az ember nem ura a sorsának ... — Dénes, ma már más szemmel nézzük a negyedszázad előtti esemé­nyeket. Öregesen, bölcsen ítélkezünk. De azt nem lehet állítani most sem, hogy az ember nem tehet a saját sor­sáról. S hidd el, az, ami akkor velünk történt, nem isten akarata volt. Az az emberek akarata volt. S csak az történt, hogy mi... eh, mit melegít­sük fel a tegnapi levest? A férfi szótlanul hallgatta az asz­­szonyt. Cigarettája parazsa kis fény­kört rajzolt az arcára. Az asszony ezt a kört nézte. A férfi lassan, megfon­toltan beszélt: — De csak beszéljünk róla ... Hi­szen én mindig reméltem, hogy egy­szer majd még beszélgetünk a dolog­ról. Ma már tisztán látom, hogy az apám vacak tíz hold földje volt az oka annak, hogy én nem Szabó Margitot, hanem Jóba Bözsit vettem feleségül. — Igen, mert Jóba Bözsinek kilenc hold földje volt és öt télikabátja, Szabó Margitnak pedig csak két ün­neplő ruhája lógott a szekrényben. Az a kettő sem volt valami divatos — mosolygott az asszony. A férfi nagyot szívott a cigarettá­ból: — Igen, de Szabó Margit abban a nem divatos ruhákban is a legszebb lány volt a faluban. A legszebb volt, s különösen az én számomra volt a legszebb. S néhány hold vacak, rosz­­szul trágyázott föld mégis közénk tu­dott állni, kétvállra tudott bennünket fektetni. — Mit beszélsz többes számban, Dénes? Jól tudod, hogy csak egy sze­mélyen múlott a dolog. — Rajtam? — a férfi hangja halk és fakó volt. — Igen.., Bent a teremben zsongott a zene, s időnként halk kacagás szűrődött ki hozzájuk. A férfi hallgatott.. Mérlegel­te az asszony szavait. Igen. Igaza van. Mai eszével már tudja, hogy akkori viselkedésére egyetlen szó illik: gyá­vaság. Gyáva volt. Ű is a föld rabja volt még akkor. S képtelen volt szi­lárdan kitartani szerelme mellett. Mert ma már tisztán érzi, hogy Szabó Mar­gitot szerette akkor és szereti... Kép­telenség, biztosan megzavarta a fejét ez a váratlan találkozás... Ennyit mondott hát csak: — Lehet, hogy igazad van. Ne fe­ledd azonban, hogy a gyávaságért sokszor bűnhődni kell... — Igen, bűnhődni. De ha csak a vétkes bűnhődne. De sokszor ártatla­nok is vezekelni kényszerülnek, Dé­nes ... A férfi beleremegett ezekbe a sza­vakba. Tétován az asszony keze után nyúlt. Olyan ösztönös, emberi mozdu­lat volt ez, talán maga sem tudott róla. Érezte, hogy az asszony keze is remeg. Mindketten az eltelt évekre gondoltak. S arra, hogy rossz korban születtek. — Margit, tudod, abban a szeren­csétlen korban az emberek úgy be voltak gubancolódva a buta előítéle­tek hálójába, hogy lehetetlen volt be­lőle kijutni... Vagy legalábbis csak a nagyon erősek, nagyon bátrak tud­tak kijutni. S mi nem tudtunk erősek lenni... — Dénes, mit tehetett huszonöt év­vel ezelőtt, abban a farkasvilágban egy kis falusi lány, akinek csak két divatjamúlt ünneplő ruhája lógott a szekrényben, egy fél falu gazdagjai, a sok hektárnyi gőgös föld ellen? Csak azt, amit én csináltam. Sírni.., Sokat és feleslegesen. Meg dolgozni. Sokat. De ez utóbbi jó volt. Sok min­denre orvosság a munka, Dénes .., S férjhezmentem egy magamhoz való zselléremberhez... — S én megnősültem. Elvettem a gazdag Jóba Bözsit. Hozzámvaló volt. De te sohasem tudhatod, mennyire nem voltunk egymáshoz valók, Mar­git. De gazdag volt... — Ki tudja, talán tudom is?.., Lent a völgyben egyre fényesebben csillogtak a város fényei. A teremből kiszűrődő zene lágy akkordjai úgy csobogtak, mint az üde forrásvíz. Andalított, zsongított. Mindketten ugyanarra gondoltak. Az elvesztett, az ellopott évekre. Gyávaságukra, ami annyira megbosszulta magát az éle­tükben. Hosszú percekig ültek így, egymás mellett. A férfi törte meg a csendet. — Mit lehet most már csinálni, Margit? Az asszony elmosolyodott, haján megcsillant a fény. Fejét félrehajtot­ta, jobb kezét a bal arca mellé fek-‘ tette s így szólt: — Tőlem kérded? Te vagy a térfi. Megmondom: kérjél fel egy táncra... — S a parázs... a hamu alatt izzó parázs, Margit? — A parázs?... Az már sohasem fog lángra lobbanni, Dénes. Soha­sem ... Azután mindketten felálltak és las­sú léptekkel megindultak a terembe vezető ajtó felé. + Hat ország hiszpanológusai vesz­nek részt a berlini Német Tudomá­nyos Akadémián rendezett Cervantes­­emlékünnepélyen. ♦ A legjobbak. Az International amerikai közvéleménykutatő intézet nemzetközi méretű kutatásai szerint a legkedveltebb rádióállomások rang­sora a következő: a holland rádió 2115 ponttal, a svájci rövidhullámú adó 1627 ponttal, az angol BBC 1618 ponttal, a prágai rádió 1389 ponttal. ♦ Eddig 14 és fél millió koronát fordítottak a gótikus szépségű zólyo­mi vár restaurálására, melyben a kö­zépkori művészet múzeumát rendezik be. ♦ A műszaki és természettudomá­nyi érdeklődés felkeltésére az Iskola- és Művelődésügyi Minisztérium, a CSISZ Központi Bizottsága és az SZKT ifjúsági műszaki alkotőversenyt hir­det az 1966/67-es tanévre. A részvétel önkéntes mind a kollektívák, mind az egyének számára. A legjobb ke­rületet vándorzászlóval tűntetik ki és 10 ezer koronával jutalmazzák. ♦ A „Tom Jones“ című angol fil­met október 6-án mutatták be a bra­­tislavai Kultúra és Pihenés Parkjában. A további bemutatásra kerülő film címe „A Cherbourg! esernyők“. + 1985-ben 60 százalékkal több ér­telmiségi vándorolt ki a Német Szö­vetségi Köztársaságból, mint az előző esztendőben. + 30 éves a CSSZBSZ rimaszomba­ti szervezete, amely 1936-ban Szov­jetbarát Egyesület néven alakult meg. A szövetség vezetőségének öt tagja a fasizmus áldozata lett. + Toulouse de Lautrec 200 alkotá­sa kerül árverésre a londoni Sotheby árverési teremben október 6-án. BEGDZIJN JAVÜHULÄN: Zápor után Megjött a rég-várt eső, Messze űzve az aszályt. Árva erdők kinyíltak, Árvalányhaj kibomlott... Fák lombján a harmatcsepp Fényben ragyog, lecsöppen Örömkönnyet sír anyánk, Örül: fia hazajött. A Bajazitl bég Losoncon ' A Banská Bystrica-i I. G. Tajovsky operaegyüttes az idei színházi évadot Ján Cikker „Bajazid bég“ című ope­rájával kezdte, amelyet az együttes Losoncon a Pofana üzemi klubban adott elő nagy sikerrel. Különösen jó teljesítményt nyújtottak a fő szere­pekben Kopaeka M., Babjak T. és M. Urbanová. Az együttes programján egy fülek! vendégszereplés is szere­pel. (A. V.) A modell halála Adélé valamikor híres párizsi modell volt. Renoir, Monet és más nagy francia festők örökítették meg arcát, alakfát. Pénzt keveset kapott tőlük, viszont neki adták vázlataikat, és nem egy képet is. A szép és kedves Adélé rendkívül népszerű volt a művészvilág­ban, és szokássá vált, hogy születésnapjára, névnapfára a festők egy-egy képpel ajándékozták meg. Nagy ré­szük ugyanis még ismeretlen kezdő volt, és virágra vagy más ajándékra nem telt nekik. Adélé hálásan fogadta a képeket, de fogalma sem volt arról, hogy azok valamikor nagy értékek lehetnek. A század elején ismerkedett meg Georges Besson-nal, a művészeti kritikussal, aki első látogatása alkalmával ámulva látta, hogy a kis modell szegényes padlásszo­bája tele van nagy értékű festményekkel. Tudta, hogy Adélé sokat nélkülöz, ezért nagy összeget ajánlott fel a képekért. Legnagyobb csodálkozására azonban a lány kereken visszautasította ajánlatát. — A képeket semmi pénzért nem adom el, hiszen ezek emlékek barátoktól, akik közel álltak hozzám! Ekkor újabb ajánlattal állt elő a műkritikus: meg­kérte Adélét feleségül. S ezúttal a lány nem mondott nemet. Így lett Besson felesége, és a képeket most már ketten őrizték az emlékeknek kijáró kegyelettel. Házuk ettől kezdve fiatal festők találkozóhelye lett, akik a vendéglátást és támogatást képekkel viszonoz­ták. Közben ezek a festők is hírnévre tettek szert, és a Besson házaspárnak már vagyont érő képgyűjteménye volt. Óriási összegeket ajánlottak fel érte, de Adélé mindig azt válaszolta: — A meggazdagodás olyan művészet, amihez mi nem értünk! Közben özvegy lett. Igen szerény nyugdíjból élt, mi­közben sok millió frank értékű képek vették körül. De hiába kísérelték meg rábeszélni, egyetlen képet sem volt hajlandó pénzzé tenni. '— De gondolja meg, mi lesz a képekkel halála után? — kérdezte egy tapintatlan barátja a 80 éves matró­nától. — Azokra hagyom, akik éppen úgy szeretik a képe­ket, mint én — felelte kitérően, ellenben felajánlotta, hogy a festményeket a Louvre-ban állítsák ki. Malraux kultuszminiszterrel az élen ott volt Párizs kulturális életének színe-java. Adélé felvette legszebb ruháját. Kozmetikussal készíttette ki arcát, hogy leg­alább némileg hasonlítson hajdani képmásaihoz, és mérhetetlen izgalommal útnak indult. A kiállításon együtt volt a közönség. Már csak Adéle-t várták, hogy a miniszter megkezdhesse meg­nyitóbeszédét. Adélé Besson azonban nem érkezett meg. Útközben szívrohamot kapott és meghalt. Malraux jelentette be a tragikus hírt, és egyben Adélé utolsó akaratát, amiről egyedül ő tudott: a fest­ményeket, a legértékesebb francia magángyűjteményt, Adélé Besson a francia nemzetre hagyta. „Megvált tőle, de közben megszakadt a szíve. Nem ts csoda, hiszen a képek az életét jelentették" — írták a párizsi lapok.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom