Szabad Földműves, 1966. január-június (17. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-15 / 2. szám
— Csinos? Felvesszük? Ezt a kérdést majdnem minden utazásunk alkalmával megismétli néhányszor a jóképű gépkocsivezetőnk. Aztán, ha a szemrevaló autóstopos beszáll, megkezdődik a szokásos terefere. Mivél egyeseknek annyira megtetszik András széptevése, előfordul, hogy a hölgyike az előre jelzett városban elfelejt kiszállni. Nemrégiben, egy késő őszi délutánon sietve hagytuk magunk mögött a kilométereket. A gázpedálra azért nehezedett oly nagyon András lába, mert szíve választottjának születésnapjára volt hivatalos. A féktelen száguldásba azonban „beleszólt“ a komor fellegekből megeredő eső, amely egyre erőteljesebben kopogott az autó üvegablakán. — Még csak ez hiányzott — szitkozódott félhangosan a sofőr. Hirtelen megcsúszott a kocsi hátulja. A figyelmeztető használt s százhúszról nyolcvanra billent a sebességmérő mutatója. — Legalább másfél óra — sóhajtotta András. — Elkések. Korábban kellett volna indulnunk — motyogta az orra alatt, közben vádlóan rám nézett. Kisvártatva az egyik éles kanyarban az autólámpa sárga fénye egy integető alakra világított. — Vigyen el az ördög — mormogta a türelmetlen legény. — Ejnye, ejnye, András — szólok rá. — Ilyen cudar időben ... — Jól van, no — s máris nyikorogtak a fékek. Az autóstopos utánunk sietett. Egy halálra ázott fiatal lány riadt szemével találkozott a tekintetem. Ijedten nézegetett bennünket. — Mozogj, kisanyám! — szólt rá András nem éppen barátságosan. A kis kócos bekászálódott mellém. Végigmustráltam. Csinos, nem lehet több tizennyolcnál. De mintha az egyik arca dagadt lenne és a szeme alatt is feketéllett egy jókora folt. Meglepett, hogy a hűvös idő ellenére egy szál gyűrött, piszkos ruha volt az öltözéke. — Csak nem a foga fáj? — szólítom meg dagadt arcát vizsgálgatva. Válasz helyett gyűrött zsebkendőt vett elő, s piszegni, majd zokogni kezdett. — Ne bőgjön, mert megállók — mordult hátra András. A leány szipogott tovább. — Mi a fene baja van? — szólok rá erélyesebben. — Kidobtak — nyöszörgi. — Honnan? — Az autóból. — Kicsoda? — Nem ismertem őket. — Hogy került a kocsiba? Hallgatás a válasz. — Beszéljen, mert mi is kitesszük a szűrét. — Bandukoltam az állomás felé ... Egy Moszkvics lefékezett mellettem. Érdeklődtek, hová megyek ... Felajánlották, ha akarom, hazavisznek. — Maga meg kapott az alkalmon. — Rendesnek látszottak. — Na és...? — Később, aki hátul ült velem, rábeszélt, ne szálljak ki a falumban, hanem menjek velük egy kicsit kocsikázni. — S aztán? — Idősebb férfiak voltak, s fgy ráálltam. Egy ideig nagyon érdekes vicceket mesélgettek... — Szédítették? — Aztán a mellettem ülő kezdett molesztálni. Kértem, forduljanak viszsza. Kinevettek. Aztán újból szemtelenkedett. Nem engedtem. Erre a co O * to to * Hosszú egyenes sorba állított házak. Nem zsúp, nád, zsindelytető alatt bújnak meg. Jól égetett vörös cserépsapkájuk van. A falak legtöbbnyire fehérek. De vannak sárgák, kékek, halványrózsaszínüek. Jól díszítik a zöld tájat. A tegnapi parasztok mintha újjá születtek volna. Vége a toldozásnak -foltozásnak az asszonyok tarka pacsmagolásának. Öntudatlanul is az egyértelmű geometria felé haladnak. Emberek és tárgyak az átváltozás korszakát élik. De nincsenek fecskék a fehér-fekete ruhás gólyák is eltűntek. sofőr elkezdett kibálnf — mit képzelek, lopják ők a benzint, hogy engem kocsikáztassanak. Csak szelídítsd meg a kismacskát, biztatta a barátját. Az újból nekemesett. Én rúgkapáltam és véresre kapartam a pofáját. Erre leállították a motort. — Kiszállni, apáca — mordult rám a sofőr. Nem mozdultam, követeltem, vigyenek haza. ígérték, hogy majd aztán visszavisznek. Mivel nem álltam kötélnek, kiráncigáltak a Moszkvicsból. El akartam szaladni. A sofőr azonban elkapott, leakasztott néhányat, aztán elkezdte tépni a ruhámat. András barátunk most már annyira hátrafigyelt, hogy egész megfeledkezett a nedves útról és alaposan megcsúszott. — Az ördögbe az egész históriával! — káromítom el magam. — Hogy volt tovább? — biztatom a mesélőt. — Letepertek az árokba. Sikoltani kezdtem. Befogták a számat. Rúgtam, haraptam... — És? ... — Szerencsére egy mentőkocsi száguldott arrafelé. Már jóval a kanyar előtt megszólalt vészjósló dudája. A disznók ettől megijedtek, beugrottak a kocsiba és elrobogtak a kabátommal együtt. — S a mentő? — Mire kikászálódtam az árokból, elszáguldott... — Ez lenne a falunk — sóhajtotta a lány egy kis idő múlva. — Hol álljunk meg? — A másik végén lakunk, de .., — Mi az, hogy de? — Ha most így beállítok, apám agyoncsap. — Hát akkor? — Bevihetnének a városba, a barátnőmhöz. Másnap reggel jó fél órát kellett várnom Andrásra. — Egye a fene _ csillapítgattam türelmetlen természetemet. Elvégre a menyasszonyának volt születésnapja, ezt meg kell érteni. — Nos, idejében megérkeztél tegnap? — kérdem a gyűrött arcú, megkésett legénytől. Szemlesütés a válasz. — Csak nem vesztetek össze? — Á, dehogy! — És...? Ott se voltam — nyögi ki végre. — Hát hol az ördögben? — Hát tudja, az a kislány, akit tegnap felvettünk... — Mi van vele? , — összemelegedtünk. — És a menyasszonyod? — Azért szóltam, ha véletlenül találkoznak ... — Akkor? y • - S — Elromlott a kocsi... Kint aludtunk. TÖTH DEZSŐ Ilyenek vagyunk? Óvatos megjegyzések a Csehszlovák Rádió magyar nyelvű adásának új műsoráról Rendszeres hallgatója vagyok a rádió vasárnapi magyar adásainak, s mikor december végén bejelentették, hogy az új esztendőben új műsort hallgathatnak Szlovákia magyar anyanyelvű polgárai, kíváncsian kapcsoltam be a készüléket január kilencedikén, tizenhárom órakor, hogy meghallgassam az első adást. S íme, valóban meglepetést hozott! Már a címe is: „Ilyenek vagyunk!“ Hurrá! A Rádiónak sikerült! Amire írók, költők, filozófusok, biológusok, antropológusok, s még ki tudja felsorolni hányféle zófusok, gusok, usok néhány évszázada hiába kerestek választ, most mi, egyszerű halandó rádióhallgatók feleletet kapunk. A szerkesztő mindjárt az elején megkért, s biztatott bennünket hallgatókat, hogy írjuk meg véleményünket a közvetítésről. Innen tehát a bátorság, hogy most, bár kissé remegve, a nyilvánosság elé viszem észrevételeimet. Két kerek órát ültem áhitatos csendben, figyelve és várva, hogy végre meghalljam a nagy titok kinyilatkoztatását, s megtudjam: ilyenek vagyunk. A kérdés engem is régóta izgat, tehát... vártam. Türelmesen és ... Elnézést kérek. Minden gyalogos nevében. A jövőben soha nem lépek le az úttestre, ha a lámpa pirosat jelez. Nem én. Ez természetes. Az adás első része meggyőzött ennek veszélyes voltáról. Végre tudom már mennyi kellemetlenséget szerezhetek egy rendőrnek, ha elütök egy autót. Ámbár ki tudja?... Azonban volna egy javaslatom: a továbbiakban ne csak a bratislavai közúti forgalom helyzetéről, hanem mondjuk néhány Duna menti, vagy Garam parti falu gyalogosainak közlekedési problémáiról is közöljenek né-i hány felvételt. Ámbár így télvíz Idején — s ez saját tapasztalatom alapján mondom — ez eléggé körülményes lesz... Mert hát a beton az beton, az aszfalt az aszfalt. .. A sár persze kissé puhább, s talán „mélyebb“ riporttéma ... De érzésem szerint közelebbről érinti a rádió magyar adásának hallgatóit, mint az amiről sző volt. A műsor következő részében a szerkesztő a Rádió lemezárc h í v j á b a vezette el hallgatóit. (E zárójel szerény keretein belül hadd jegyezzem meg, hogy az archív a „magyar“ archívum — A Magyar Helyesírás Szabályai, 99. oldal — szlovákos alakja. Dehát egy „um“ ide vagy oda, szóra sem érdemes ... Én is csak azért említem, mert valahogy sértette a fülemet.) Lepergett néhány régi lemez, majd „Jó vezetőt kerestünk". Komoly nemzetgazdasági és gazdaságpolitikai kérdéseket vetett fel az összeállítás eme része. Hasznos, nagyon hasznos tudnivalókat hallottunk arról, hogy milyen legyen népgazdaságunk vezető egyénisége. Csakhát még mindig nem tudom, hogy „milyenek vagyunk“. Ellenben tudom, milyennek kellene lenni a tökéletes vezetőembernek. A tízparancsolat alapján. Ez is valami. Azt is tudom — a műsor további részleteiből —, hogy milyen volt Karinthy Frigyes önkéntes titkára, s hogy nagynevű humoristánk milyen anyaqi gondok között élt. Ez is fontos! Sőt! De a fene egye meg! Mikor tudom már meg végre azt, hogy milyenek vagyunk mi, mostani emberek? S főleg, hogy milyenek vagyunk mi, szlovákiai magyarok? Elismerem, hogy illik tudni, milyen két olasz operaénekes egymáshoz való viszonya. Elvégre létezik általános műveltség is, ugyebár. De én fütyülök az általános műveltségre, ha kilátásba helyezik azt a nagyszerű alkalmat, amikor megtudhatom, hogy mi milyenek vagyunk! Tehát? Végtelen, éteri csend. Hogyan? Vége az adásnak? Tiltakozom! ... Eltelt a két óra. A készülék halkan zümmög: züm-züm... „Ilyenek vagyunk! ...“ E poén után nem is folytatnám tovább az elmélkedést, ha nem érezném azt a lehetőséget, amelyet ez az új műsor rejteget. Csak valóban azt kell a jövőben a szerkesztőknek megmutatni, hogy ... MILYENEK VAGYUNK MI. S ha már ezt tudjuk, akkor üsse kő, nem bánom, ismerkedjünk mej)K>í a Zulukaffer törzs hagyományaival... GÁL SÁNDOR XIX. folytatás — Fene megette! Maguk aztán vízzel főztek. — Dona Glória sohasem volt beteg — folytatta Madalena. — Én mentem az iskolába, ő meg fölvette a sálját, és a megélhetés után nézett. Sok mindennel foglalkozott. Papokat ismert, így művirágot csinált, betűrendbe szedte a keresztleveleket, oltárt díszített. Ügyészeket ismert, így bírósági aktákat másolt. Este jegyet árult a Floridano moziban. A szomszédunkban a pék nem tudott írni, ezért ő vezette az üzleti elszámolásait. Persze, ha ennyi apró dologgal foglalkozott, keveset keresett. — De hát értse meg ... mormoltam tétován, a kövér fűben bújkáló borjak vörös hátát nézve. Madalena félbeszakította: — Vizsgáim alkalmával arra is volt ideje, hogy megkörnyékezze a vizsgáztatókat, a Jóistent meg az egész világot, hogy meg ne bukjam. Dona Glória fáradhatatlan. Csak kitartó munkára nem képes: apró, munkákban emészti magát. Ezért él olyan nyugtalanul. Itt nincs mozijegy, bírósági akta, keresztlevél, pékszámla. Dona Glória gépeket lát és gépek módjára működő embereket. Pedig Dona Glória hasznosítani akarja magát: elmegy a templomba, virágot tesz az oltárra, a sekrestyében a képek üvegét tisztogatja: főzögetni akar, csak nem férnek össze Maria Doresszel; segíteni akar Ribeiro úrnak: még gépírással is próbálkozott. A fűrésztelep felé teherautó haladt: az erdőből tompa fejszecsapások hallatszottak; Bom-Sucesso felől ökrös szekerek nyikorogtak. — Mondom, én nem helyeslem ezt az erőpazarlást. Szokja meg az ember, hogy egyszerre csak egy dolgot csinál. — Dona Glória mit sem nyerne, ha csak mozijegy-árúsitással, vagy keresztlevelekkel foglalkozna: a fizetése éppoly jelentéktelen lenne. — Mért nem foglalkozott jövedelmezőbb munkával? — Az nehéz dolog. Azután meg árra is szükség van, hogy jegyet áruljanak és aktát másoljanak. Elhallgattam, de semmi rokonszenvet se éreztem szegény Dona Glória iránt. Azután is vén pletykafészeknek tartottam, meg voltam győződve, hogy bármihez nyúl azzal a szerencsétlen kezével, annak már vége. Utáltam ezt az összevissza kapkodást. Megrántottam a vállamat. Aztán, hogy ne búsltsam Madalenát: — Lehet, hogy igaza van. Én nem hiszem. De hát kinek a pap, kinek a papné. 23 Vasárnap délelőtt volt; 5 hántolóból meg a fűrésztelepről jöttem visszafelé: azért mentem ki, hogy megmossam a gépész fejét. Egy forgatószíj megvetemedett, egy dinamó meg leállt. A fickó megígérte, hogy két nap alatt mindent rendbe hoz. Meg vagyunk akadva. Halomba áll a fa, a pajtákban már nem fér a gyapot. — Nemtörődöm népség! A patak partján a vén Margaridával akadtam össze: egy kövön ült, és pipaszár lábait mosta. — Jó napot, Margarido anyó. — Dicsértessék a Mi Urunk, Jézus Krisztus — válaszolt a néger öregasszony, s igyekezett fölismerni az orrával meg a fülével. A szagok és neszek közepette rám ismert: — Aha! — Hogy-mint van, Margarida anyó? Hogy szolgál az egészsége? — Csak megvagyunk, fiam. Jobban, mint ahogy megérdemlem a Jóistentől — mondta az öreg, és csíkos szoknyájával megtörölte léclábait. — Szükséget szenved valamiben ott a viskójában? — Nem szenvedek én! Van ott minden, a nagysága küld nekem mindent. Pazarlás: ágynemű, cipő, annyi ruha! Minek az? Nem való cipő az én lábomra. Takarót se használok. Elég nekem egy darab gyékény. Egy gyékény meg a tűzhely. — Jól van, Margarida anyó. Jó egészséget. Ott hagytam: dühös voltam Madalenára. A túlsó parton megláttam Marcianot, amint a jószágot hajtotta. — Várj csak! Átmentem a pallón, és megnéztem a legfiatalabb fajtiszta limousini borjút. — Elég sovány. Nem volt sovány, de én ügy találtam, hogy sovány. — Elhallgasson, ne feleseljen. Madalenát korholtam, mert egy selyemruhát ajándékozott Rosának. Igaz, hogy szakadás volt rajta. Mégis szamárságnak tartottam. — Mért nem dobta el — mondtam Madalenának. — Ha elnyűtt, dobta volna el. Nem a kárt kifogásolom, hanem ennek a népségnek nem való selyemruha. Madalena ingerülten válaszolt, és egy hétig orroltunk egymásra. Legalább is én nagyon nehezteltem. Odapiroslott a fűrésztelep teteje: itt-ott paskolta az eső. A patak túlsó partján Margarida lehajtott feje bólogatott lassan a magas fű fölött. Amint fölfelé ballagtam egy gyalogösvényen, a jószág mellett Marciano parányi alakját pillantottam meg. — Ostoba liba! — kiáltottam dühösen. Rosa ruhájára, az öreg Margarida cipőjére, ágyneműjére gondoltam. — Pazarlás. Azután eszembe jutott a hajtószíj meg a dinamó. — Ostoba liba! Nyilvánvaló, hogy Madalenának semmi köze se volt a hántolóhoz meg a fűrésztelephez, de abban a pillanatban erre nem is gondoltam: mindent összekevertem, s a dühöm egyre növekedett. Esztelen düh. Elfelejtettem, néhány éve mennyi ajándékot pazaroltam Rosára (púder, gyöngysorok), és mennyit költöttem Margaridára, még autót is küldtem érte a pusztába, még képet is közöltettem Gondim lapjában. Csak azt láttam, hogy Madalena nyakló nélkül költekezik. — Nyakló nélkül, értik? Meg is ismételtem, hogy meggyőzzem magamat: — Nyakló nélkül. Pazarlás. A kövér fű fölött már nem látszott Margarida kis fehér feje. Egy útkanyarban Marciano alakja is eltűnt. Napnyugtakor a fűrésztelep teteje még pirosabb volt. Nem ártana kirúgni azt a gépészt. — Micsoda népség! A dinamóra gondoltam, attól bokrosodtam meg, azért tartottam pazarlásnak a cipőt, az ágyneműt, a selyemruhát. Azután megnyugodtam. Ki kell dobni azt a gépészt, ki hát, az lesz a legjobb. Egy pillanatra megálltam, elnéztem egy cinkepárt: botrányosan üzekedtek. Nyomorult egy család. Néhány nap múlva elválnak, mindegyik megy a maga útján, nem magyarázkodnak senkinek. Micsoda szerencse. Hazafelé indultam. Madalena, Padilha, Dona Glória és Riberio úr a tornácon társalgóit. Amikor megérkeztem elhallgattak. Fogtam egy széket, és leültem, távol tőlük. Lehet, hogy nem rólam beszéltek, de azt gyanítottam, hogy engem szapultak. Alighanem. Dona Glória mindig sugdosott a Ribeiro úr fülébe. Madalena pedig Padilhát hallgatta. Padilhát, aki szerinte alantas lélek. Pokolba velük. Egyik eb, másik kutya. Szórakoznak, vigadoznak. Paktálnak. Lehet, hogy semmi az egész. De nekem bogarat ültettek a fülembe! Ki nem állhattam ezt a társaságot. Valami feszélyezte őket, biztos kitalálták, hogy mit gondolok. Padilha alázatos mosolyt rágcsált rossz fogaival. Fölálltam, a könyöklőre támaszkodtam, és tömni kezdtem a pipámat; kifelé fordultam, mert a házamban semmi örömömet se leltem. Az udvar végében egy néger gyerkőc ment át, csúzli a kezében. Erre való az iskola. Csavarog, madarakat pusztít, ha az iskolában szünet van, de ki tud betűzgetni egy fölírást, és kaparászik valamit a papíron. Hat conto táblára, térképre, ábrákra meg egyéb fali díszekre. Hat conto! A szemem sarkából dühösen Madalenára néztem: csak ült nyugodtan, mintha ártatlan lenne a dologban. Mérgesen rágyújtottam a pipámra, ki akartam verni a fejemből az egészet. Margarida viskója megbújt a banánfák lombja közt. Marciano kijött az iskolából, görnyedten, imbolyogva közeledett: a nagyház előtt levette a kalapját, és eldugta a szivarját. Odafönt már alig látszott a kőbánya: az útnak már nem volt rá szüksége. Az elöljáróság nem akart több követ vásárolni, a birtokon is befejeződtek az építkezések. De Caetano mester, aki ott nyögött az ágyán, minden héten jókora összeget kapott Madalenától. Igen, igen, őrültség. Beteglátogatás, gyógyszer a patikából, tyúk. — Betegélet — aranyélet. Nyomorog, persze hogy nyomorog, de ha én minden nyomorgót eltartanék, jól néznék ki. Mindezek tetejébe selyemruha Rosának, cipő meg ágynemű Margaridának. Engem meg se kérdett. Hát láttak már ilyen arcátlanságot? Túlkapás, rablás, határozottan rablás. Visszaültem. Madalena beszélgetni kezdett Padilhával, de nem értettem, mit mondanak. A feszélyezettség lassan fölengedett. Padilha lesütötte ■a szemét. Mért is nem kergettem el a házból Padilhát, ezt az élősdit, aki százötven milréist emel ki a zsebemből avval az iskolatrükkel, s közben intrikál, látnivaló, hogy intrikál itt? Elfordítottam a fejemet, és az udvaron nyugtattam a tekintetemet: hófehér volt az udvar, kavics és homok borította. Töméntelen galamb nyüzsgött ott ilyenkor, alacsonyan röpködtek a földön. Megszámoltam vagy ötvenet. Eltévesztettem a számolást, újrakezdtem, de megint hiába. Bőven megvolt kétszáz. (Folytatjuk) n.kjkjv/u. Falvak | menetelése j 6—...................................... m SZABAD FÖLDMŰVES m ......................................... ar 1966. január 15. az
