Szabad Földműves, 1965. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1965-12-04 / 48. szám
Motto: A falusi ember a vendégnek kétszer örül: először, amikor jön, másodszor, amikor megy. Ua télen találkozom rokonnal, *■ ismerőssel, őszintén sajnálnak, hogy sáros falun vagyok kénytelen élni, ahol bizony ők nem tudnának megszokni, mert elvégre a kultúrembernek igényei vannak, megenné őket az unalom stb. stb., nyáron viszont ez a vélemény gyökeresen megváltozik: nektek jó, ózondús levegő, madárdal, fürdés a szabadban, napozás, meg aztán ... — Nektek könnyű — sóhajt fel Pista bácsi, — rántott csirke, hízott kacsa... Tudod, mikor ettem én rántott csirkét? El sem fogod hinni... Ciliké lakodalmán... Kacsát? Hajaj! Erre még gondolni sem jő. Amikor még szegény anyósom — legyen neki könnyű a hant — udvarolt a gyomromnak, mert én bohó ifjú, a leányának udvaroltam... Nem akarom hosszúra nyújtani a mondanivalómat, csak röptében vázolom a helyzetet. Rögtön a tanév befejezése után megérkezett Magda néni Béluskával, Csöpikével és Morzsikával. Ekkor Béluskával udvariasan kivonultunk az ebédlőbe, a hálót lovagiasan átengedtük a gyöngébbik nemnek. Ekkor kezdődtek a nyári örömök. Éjjel ugyanis Morzsika bőgni kezdett és hosszú faggatás után kivallotta, hogy neki pisilni kell. Felverte az egész házat, de hát gyerek, legyen az ember belátással, ugyebár? Alig kényszerftettem szememre az álmot, Béluska a rekamién gyomorszájon rúgott, mire én nem bőszültem fel, hanem lehurcolkodtam a szőnyegre, türelemmel megvártam, míg a vacsorára elfogyasztott szilvás gombócok a gyomromban megszűnnek táncolni és az édes anyaföldön folytattam éjjeli pihenőmet. Reggelre kelve fájt minden tagom, mintha mozsárban összetörtek volna. Ez csak előjátéka volt annak á visítozásnak, bömbölésnek és hortyogpsnak, amely később szakadt eddig oly csendes családi fészkünkre. Három napra rá ugyanis betoppant Jojóka és Pipike azzal az örömhírrel, hogy kedves szüleik csak két hét múlva jönnek utánuk, amikor majd apuka szabadságot kap — aztán megjött Gazsi bácsi Irén nénivel és a két aranyos kis emberpalántával: Petikével és öcsikével. Valánk összesen eqv tucat. Az elszállásolást így oldottuk meg: a két ágyon a nejem, Magda néni, Irén néni és Jojóka, a sezlonon Csöpike és Pipike, a rekamién Béluska és Pétiké, a szőnyegen Gazsi és én, a fürdőkában öcsike, a ruhakosárban Morzsika. A serdülő ifjúság gondoskodott a napi szenzációról. Béluska ráült Irén néni pápaszemére, mire a nevezett rokon dühében elájult. Gazsi bácsi erre felpofozta, mire életpárja halálosan megsértődött, mert ezt az élesztési módot nem találta elég gyöngédnek. Másnap Gazsi bácsi azon bőszült fel, hogy Pipike telerakta zsebét paradicsomos krumplival, mert azt nem szerette. Nejem sírógörcsöt kapott, mert a gyerekek megették az ebédlőben hűlő dióstortát, mielőtt még bevonta volna csokoládés mázzal. Morzsikának a kezéből a szomszédok Morzsája kikapta a vajas kenyeret, mire Morzsika olyan (XIII. folytatás) Az állomáson Dona Glória bemutatta az unokahúgát, aki kijött elébe. Zavarba jöttem, s hogy kezet nyújtsak, elejtettem egy csomagot, melyet a hordárnak akartam odaadni. — Nagyon örvendek. Már ismertem névről a kisasszonyt. Meg látásból is. Csak azt nem tudtam, hogy ugyanaz a személy. Pár napja találkoztunk. — Egy hónapja. — Igen, igen. Erről beszélgettünk á nagynénjével, aki remek utitárs. Nagyon örvendek, kisasszony. A szálló felé indultam. Az ő lakásuk útba esett, s együtt indultunk el. — Dona Marcela említette, milyen szép birtoka van, — kezdte Madalena a társalgást. — Szép? Ezt még nem vettem észre. Lehet, hogy szép. Birtok: birtok. Félszegen elhallgattam. Idáig mindig csak egyszerű, faragatlan módon fejeztem ki érzéseimet, nem volt okom, hogy leplezzem őket, olyan személyekkel, mint Germans meg Rosa. Ezekkel nem teketóriázott az ember, csak neki esett, s ők nem csodálkoztak semmin, de egy iskolázott hölgy, az más. Nekibőszülten számlálgatni kezdtem hát a csomagokat, melyeket a hordár egyensúlyozott a fején. Nagy erőfeszítéssel néhány kedves szót intéztem Dona Glóriához: — Akkor ne feledkezzen meg aszszonyom, a meghívásomról, megígérte, hogy eljön, és néhány napot a birtokomon tölt. Remélem, magával hozza a tanítókisasszonyt is. Autót küldök, tíz perc alatt ott vannak. £ SZABAD FÖLDMŰVES 1965. december 4. bömbölést csapott, hogy a fél falu összeszaladt. Magda néni Aquillakrémjét, melyet szeplők ellen használt, Csöpike egy óvatlan pillanatban megette és — kutya baja sem lett tőle. Nem modern dolog ugyan, de bizonyos előítéleteim vannak a tizenhármas számmal szemben. Hogy ne legyünk tizenhármán, attól Feri bácsi és Mici néni mentettek meg. Az elszállásolás ezzel kemény dióvá vált. Mici néni férfiasán mély basszusán falrengetőt kacagott, amikor azt ajánlottam, hogy Morzsikát tegyük éjszakára a virágvázába, Feri bácsit pedig megveregette a vállán és kijelentette, hogy nem vesztettem el az egészséges humoromat. Tizennégyünk közül tizenketten abban reménykedtek, hogy egy esztendőre jóllaknak rántott csirkével meg hízott kacsával, de mi tudtuk, hogy ez csak jámbor óhaj marad, mert baromfiállományunk az utolsó kakasig az első héten felfalatott, minek következtében a legnagyobb háziállatunk a bolha lett, amit valamelyik vendégünk hozott ajándékba, bár ezt mindegyik tagadta és otthon elhíresztelik majd, hogy mi vagyunk bolhásak. Kertünk boszorkányos gyorsasággal letartoltatott. Az aranyifjúság előbb a zöld borsóra kapott rá, aztán a nyers kalerábéval végzett, majd az uborkát, karfiolt és a sárgarépát kon^ zumálta, mi pedig örvendeztünk, hogy egy atomnyi vitamin sem veszett főzés után kárba. Ünnepi érzést váltott ki bennem az a tudat, hogy mégsem hiába hordtam tavasztól esténként kétszáz kanna vizet a konyhakertre. Tapasztalatból mondhatom, hogy teljesen alaptalan az az állítás, hogy éretlen gyümölcstől hideglelést, gyomorrontást, hascsikarást, sőt kolerát lehet kapni, ellenben igaz az, hogy az érett szilvá mértéktelen élvezete hihetetlen módon meggyorsítja a bélműködést. Béluska például úgy telezabálta magát szilvával, hogy többszöri egymásutánban bent ment ki. Tisztelt nőm, takarékos háziasszony, aki húsos napokon két szelet, azaz 30 deka húst szokott hozni. Most négy kiló sertéskarajt vásárolt abban a balga hitben, hogy abból vacsorára is marad. Tévedett. Anyagi romlásunkat részben az okozta, hogy meg akartam védeni a falu becsületét, ahol minden olcsó, minden ingyen van, sőt a sült galamb egyenesen az ember szájába repül. Bár rühellem, de őszintén bevallom, hogy az anyagi harmatgyengeségünk miatt nem sikerült. Eleinte a várossal akartam megvédeni a falu becsületét. Nőmmel elhatároztuk a spájzban, ahova éjszakára a vendégsereg kiszorított, hogy a hajnali vonattal berucc^nok a városba és a piacon bevásárolok. A hetes vonat üres pénztárcával ugyan, de gyümölccsel, zöldséggel, hússal, zsírral, vajjal és sajttal megterhelten hozott haza. Sunyin mosolyogtam, midőn tisztelt vendégeink szívből lelkesedtek: — Nohát, ilyen Ízletes vajat igazán csak falun lehet enni! ... Ez aztán a dinynye ...! Hiába, a falu mégis csak falu! Ilyen vérpiros paradicsomot városban nem kapsz, ha lejárod térdig a lábadat ... Nem mertem őket tévedésükről felvilágosítani, mert — ne adj isten! meg találnak sértődni és időnek előtte itt találnak hagyni bennünket. Akkor kezdett nyíldogálni a szemem, mint a kilenc napos macskakÖlyöké, amikor Magda néni a hálóban ajakrúzsozás közben őszinteség! rohamot kapott, s nem tudván, hogy én az ebédlőben csendben szopogatom a lerágott csontokat. Tini néni előtt felfedte gonosz tervét: — Én a gyerekekkel ezt a hónapot kihúzom ezen a tömegszálláson, a jövő hónapban meg a mama nyakára megyünk, de a bundám télre meglesz, ha fene fenét eszik is. Azért van az embernek esze, hogy éljen vele, no nem igaz? Tessék elhinni, keserves dolog az, ha az ember baleknek érzi magát. Üsse part! Ezt még kibírtam volna, de megingott a hitem abban a tézisben, hogy nálunk már megszűnt az ember kizsákmányolása ember által. Azt már nem! Politikai meggyőződésemet nem hagyom megingatni. Megkezdtem az ellentámadást, de az eszközökben nem voltam elég határozott. Először is kiakasztott.am a konyhába a falvédőt a következő aranymondással: „Akármilyen kedves vendég, három napig untig elég." Figyelembe nem vétetett. összefogdostam egy marék legyet és beleszórtam a paradicsomlevesbe... Kidobáltatott. Egy üveg gumiarábikumot kevertem a pudingba. Székrekedést okozott. Borjűpörkölt fogyasztása közben nyávogni kezdtem. Közderültséget keltett, de senki sem vesztette el az étvágyát. Míg újabb és újabb variációkon törtem a fejem, Gazsi bácsi és Irén néni kifosztották a ruhatárunkat, mert ők külföldről jöttek rokoni látogatásra. Az igelit esőkabátomat Gazsi bácsi „Ez az!“ felkiáltással minden megkérdezés nélkül a bőröndjébe tette, Irén néni pedig olyan dicshimnuszt zengett nőm szilon hálóingéről, melyet a közelgő házassági évfordulón szándékoztunk felszentelni, hogy nagylelkűségi rohamában az életpárom neki ajándékozta. A melltartóját azzal zárta az utazókosárba, GÁL SÁNDOR VERSEI Töretlen ív Leszállt az est. A valóság test nélküli rezdülései — árny-kezek — hozzám ütődtek. S valahol a végtelenség töretlen ívén — hunyt pilláim mögött már minden egyenlő. A félelem virága Éjszakai villám fényében Kihajt a lombok árnya Földre nyit a félelem Húsos levelű virága S szétterül a városon Pincék odvába lenyúl Hol penészt érlel fal s a lom Egy nemzedéknek vigaszul hogy nem baj, ha kicsit nagy, majd belenő. „Hiszen nálatok az ilyesmi fillérekbe kerül“ jelszóval vándoroltak a legkülönfélébb ruhadarabok a telhetetlen bőröndökbe. Beláttam, hogy itt drasztikus intézkedésekre van szükség. Életpáromnak elválás terhe alatt kiadtam a parancsot: Reggeli: rántott leves. Tízórai: nincs. Ebéd: száraz babfőzelék margarinnal rántva. Uzsonna: nincs. Vacsora: egy karéj kenyér és mindenki másszon fel az udvaron levő szederfára jóllakni. Kedves vendégeim csak három napig bírták ezt a diétát, s ha ez sem használt volna, vásároltam- viszkető port és — becsületszavamra — teleszórtam volna az ágyakat és a legkülönfélébb fekvőhelyeket. Vakaródzatok, az árgyélusát neki! A harmadik napon, amikor már kedves vendégeim arca sötétebb volt a radványi sötét erdőnél, Gazsi bácsi még egy heves rohamot intézett ellenem abból a célból, hogy levettesse velem az utolsó alsónadrágot, amit nem voltam hajlandó megtenni, ezért kijelentette, hogy smucig vagyok — és elviharzott a vendégsereg. Tini néni utoljára még egy tüskét döfött nőm szívébe. Szegény asszony látástól vakulásig féllábon ugrált a vendégsereg körül, s így nem ért rá port törülgetni, viszont a nővendégek azt tartották, hogy ők nyaralnak és eszük ágában sem volt segíteni neki. Ennek következtében az ebédlőszekrényt belepte a por. A rosszmájú nagynéni erre becstelen ujjával ráírta a szekrény poros lapjára: Köszönjük a vendéglátást! Tini néni. Nőm zokogott, midőn meglátta ezt a becsületsértést. A szent Antalnak ígért száz koronát a veszély elmúltával tízre mérsékeltem, de egyelőre ezt nincs módomban megadni. Várjon! Stefi néni levelére, melyben értesített, hogy három heti szabadságát nálunk óhajtja eltölteni, megküldtem a CEDOK prospektusét, melyben a legkülönbfélébb ízléseknek megfelelő nyaralási lehetőségek közt lehet válogatni. Válasszon! Három távirat. Heetfoen eerkezuenk stop vaarjatok stop frici baacsi ees berta neeni! Kaptam én. „Ne joejjjetek stop reggel indulunk hozzaatok stop péti oecseed ees vera huugod.“ Küldtem én. „Frici baacsit szeggenyt a gyomraaval koorházba szaallitottaak stop operaacioo idoepontja bizonytalan stop berta neeni! Kaptam én. Mivel most már nem volt sürgős, közönséges levélben fejeztem ki együttérzésemet, kívántam kellemes hasfelmetszést és fájlaltam, hogy látogatásomat jövőre kell halasztanunk. A markukba nevettek ők és a markomba nevettem én. Miután jótékony csend borult szerény családi fészkünkre, végigvetettem magam a rekamién, találomra kihúztam egy könyvet a könyvespolcomon sorakozó sok közül, hogy ismereteimet bővítsem. Nagy érdeklődéssel olvastam e könyvben, hogy kalandozó leikeink a szentgalleni kolostorban milyen förtelmes dúlást végeztek vala. Fölfalák a jámbor barátok marháit, megivák borukat, sőt tiszta pajzánságból megakarák fosztani az együgyü Hildebrant barátot a férfiasságától. Megborzadtam. Áldottam sorsomat, hogy a szelídebb erkölcsű huszadik századba pottyantam bele. Dpría Glória ngm ígért semmit. Madalena elcsodálkozott: — Ah, nem. — Mért? Most szünet van... — A kirándulás gazdag embernek való. Majd mosolyogva hozzátette: — Aztán mit szólna hozzá a családja, ha két ismeretlen nőt hívna a házhoz? Most én csodálkoztam el: — Nincs nekem családom, kisaszszony, nem is volt. Egymagám élek a Jóistennel. — Annál rosszabb — válaszolta Madalena. — Nem illik — jelentette ki Dona Glória. Megvakartam az államat: — Kár. Olyan jól lehet ott üdülni! No, jó. Ha nem illik, vegyék úgy, hogy nem mondtam semmit. De megint szóba hoztam. — De mért nem illik? Olyan szívesen megmutatnék Dona Glóriának néhány gyönyörű pekingi kacsát. Látott már pekingi kacsát, Dona Madalena? Még nem. — Ehol e! — dünnyögtem. — Ezért tanulnak egész életükben. — Nem pihen meg egy kicsit? — kérdezte Dona Glória. A házuk kapujában álltunk, a Canafistula utcában. — Köszönöm. Mindjárt a szállónál vagyok. Még ott maradtam egy percig: — De rossz helyen laknak, hölgyeim. Isten velük. Ha rászánják magukat, hogy Sao Bernardóba látogatnak, írjanak, küldöm az autót. — Jó — mondta Dona Glória. — Nagyon köszönöm a társaságát. — Nincs mit. A szállóban bementem a fürdőszobába, le akartam mosni a kormot és az izzadságot^ Éppen asztalhoz akartam ülni, amikor megjelent Joao Nogueira, Azevedo Gondim és Silvestre atya. — Mi volt az a kalamajka? — kérdezte Azevedo Gondim. — Tegnap este hallottuk. — Képzelheti, hogy megijedtünk — tette hozzá a vikárius. — Botrány. Britó csakugyan hibázott. — Hibázott hát. Kénytelen voltam. Nem rossz ember. Szegény feje, kétszáz mil-réist akart, de én nem álltam kötélnek. Marhaság volt: legalább hatszázat költöttem, ha nem számítom is a kétnapos mérgelődést. Csak az a feneség, hogy ha megkapja a kétszázat, még kétszázat kér, és így tovább. — Tegnap az a hír járta, hogy Britó kórházban van egy tőrdöféssel — mondta Silvestre atya. — Sőt, azt is rebesgették, hogy meghalt. Szerencsére, most megnyugodtunk. Csak könnyebb sérüléseket szenvedett, ügye? — Sérüléseket? Csak szóváltás volt. Britó kiabált, én is kiabáltam, csődület támadt, közbelépett a rendőr, pedig semmi köze hozzá. Semmi se volt. — Tudtam én — harsogta Silvestre atya. — Ilyen megfontolt ember, mint ön, nem okoz botrányt. — Puff neki — kiabált Azevedo Gondim. — Én meg már két hasábot írtam a dologról a vasárnapi számba. Joao Nogueira hozzám lépett és a fülembe súgta: — Őszintén, mi történt? — Egy kis hangoskodás. Megragadtam az alkalmat: — Doktor úr, ki az a Dona Glória? — A tanítónő nagynénje? — Az. Miféle család? — Hogy értve? — Ügy általában — válaszoltam kitérően. — Ma az öregasszonnyal utaztam a vonaton. Rokonszenves hölgy. — De önnek mi dolga vele ... — Hát, az asszony közvetve szívességet kért tőlem: az unokahúga áthelyezését. Én sose láttam a főigazgatót, de jóban vagyok Silveirával, aki a tanügyeket intézi. Talán nem lehetetlen kieszközölni az áthelyezést. Persze, csak ha megérdemlik. — Kitűnő tanítónő, Paulo úr, nemes jellem. El akarja helyeztetni innen! Micsoda gondolat! Ha elkerül, tudja, mi történik? Egy írástudatlan vénséget küldenek ide. — Igaza van. Majd hangosan megjegyeztem: — Vacsorázunk? Megköszönték, és elbúcsúztak. Silvestre atya átölelt: — Barátom, ilyen slamasztikában! Britó volt a hibás. Félkallantyú, de az utóbbi időben jól szerkeszti az Újságot. Kikisértem őket: — Gondim beszélni akarok magával. Maradt. — Éhen pusztulok, Gondim. Két napja alig ettem! Gondolja meg! Megvacsorázunk? A vacsorát visszautasította, de egy pohár sört elfogadott. Mire a csemegéhez értem, ő már a harmadik korsónál tartott. — Gondim, a múltkor egy tanítónőről beszélt, nekem. — Madalenáról? — Arról. Egy este találkoztam vele, és megtetszett a képe. Rendes lány? Azevedo Gondim nekilátott a negyedik korsó sörnek, és áradozni kezdett: — Nagyszerű nő. Micsoda cikkeket ír a Dél Keresztjé-be! Elkedvetlenedtem: — Ő! Hát cikkeket ír! — Bizony, nagyon tanult hölgy. Miért érdekli? — Tudom is én! Terveztem valamit, de lehűtött, hogy irogat a Dél Keresztjé-be. Azt hittem helyén van az esze. — Kérem — kiabálta Gondim sértetten. — Miket beszél! (Folytatjuk)
