Szabad Földműves, 1965. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)

1965-07-10 / 27. szám

Színház, közönség és kritikus kerestetik!... Tadeusz Rózevicz Adattára cseh­szlovákiai magyar színpadon; bár­mennyire is paradoxként hangzik, előzmények nélkül álló esemény. Sem műkedvelő, sem hivatásos színjátszá­sunk dramaturgiai koncepciójába nem illeszthető be, egy messzi távlatot villant fel előttünk, mely reméljük, előbb-utóbb hazai színjátszásunk ér­deklődését is a modern színház, a modern dráma felé tereli. Az „áldo­zat“ tehát, amelyet a József Attila Klub hozott, nem értelmetlen, feles­leges és korántsem hiábavaló — ob­jektiven értékelve viszonyainkat nem is számíthattak közönségsikerre, sőt a „legrosszabb eshetőség, a megbot­ránkozás reakciója“ is nagyon szelídre sikerült. Néhány szűk­szavú utalás, szórványo­san egy-egy jól „be­csomagolt“, óvatoskodó vélemény hangzott el csupán a sajtó részéről leginkább a Jókai napok kapcsán, s részben en­nek következménye a pozsonyi bemutató „foghíjas“ néző­tere, mely nem tudta megteremteni a drámához feltétlenül szükséges lég­kört. Tadeusz Rózevicz drámája realista mű. „Realista mű a jelenből“ — vallja kurta előszavában a szerző. „Hőse“ egy nemzedék, amelyet világégés, társa­dalmi rendszerek és különböző politi­kai irányzatok kényszerítettek sok­szor a legképtelenebb helyzetbe. Hite akarata darabokra hullott már régen, tulajdonképpen semmit sem akar, semmit sem tesz, a puszta lázadásig ' sem jut el. Ez determinálja a dráma műfaját, mely a nálunk mindeddig csak hírből ismeri „abszurd színház’ megjelenítő eszközeivel tárja elénk í valóságot, illetve ennek a generáció­nak az életérzését. Hangsúlyozni kell nem a „Hős” abszurd, hanem a világ, mely az abszurdum-helyzeteket kiter­meli. A dráma tulajdonképpen nem a színpadon kezdődik, sőt a valóságos dráma már befejeződött, amikor i „Hős” színre lép, csupán következmé­nyei folytatódnak tér- és időbeli ősz szevisszaságban. A „Hős” tehát a szín­padon már nem jut él a cselekvésig, nem ütközik össze senkivel, nem bu­kik el, nem diadalmaskodik — egy­szerűen van. A drámát puszta létezé­sével kell „okoznia”, a konfliktusnál* nézőtér és színpad között kell létre­jönnie. Az idő—tér—cselekmény hár­masegysége, a klasszikus értelember vett drámai szabályok felbontásának tehát jelentős stiláris szerep jut, s nézőteret hivatott sajátos módon be­kapcsolni az „eseményekbe“. A drámai konfliktus ilyen éríelmi felfogása és megvalósítása tehát ner Töprengés az „Adattár“ bemutatója kapcsán lehet egyenlő a dráma tagadásával — hiszen maga a konfliktus váltja ki belőlünk a reakciót. S legyen ez a re­akció bármilyen, háborítson fel, éb­resszen részvétet, ösztönözzön láza­dásra — a dráma már célba talált'. Ám mi történik akkor, ha ez a reak­ció közöny? Nézők és „Hős” azonosít­hatók! A hazai magyar színházlátogatót', mint már utaltunk is rá, váratlanul, és tisztelet a kivételnek, teljesen fel­készületlenül érte ez a találkozás az „abszurd színházzal”. Mi ugyanis nemcsak a XX. századi színjátszás avant-garde mozgalmait nem ismer­jük, hanem általában nem alakult még ki koncepciónk a modern színházat, drámát, dramaturgiát illetően. Törek­véseink, célkitűzéseink szerény ered­ményeink hatósugara távolról sem kapcsolódik abba az áramlatba, illetve azokba az irányzatokba, törekvésekbe és célkitűzésekbe, amelyek a világ színpadain a mai modern dráma és színjátszás kialakításáért folynak. A dráma válságát, új esztétikai felfogá­sát illetően csak kevésbé vagyunk informáltak, s nem egyszer tapsolunk meg, kiáltunk ki modernnek olyan formai újításokat", amelyek másutt már több évtizede természetesnek hatnak (pl. jelzett színpad). „A mo­dern lélekábrázolásnak szűk Prokrus­­íes-ágy a dráma” vallja már Babits, ám mi nem nagyon sietünk kitörni a nyakunkat, előre ki nem számítható sikerű kísérletezések miatt. S ez, né csűrjük-csavarjuk, bizonyos fokú passzivitás s végső fokon kultúránk létjogosultságának a kérdése is. A szajkőzás, biztos és csalhatatlan eredményekre, módszerekre támasz­kodás még nem aktivizált kultúrát-, sőt az eredeti tehetségek 'elnyomorí­tását', félr'esiklatását eredményezte. Visszatérve a bemutatóhoz, bátran leszögezhetjük, hogy az Adattár szín­­revitele dramaturgiai szempontból in­dokolt', sőt szükségszerű volt. Az a nemzedék, mely e dráma „Hőse" ná­lunk is létezik, közönyét', önmagába zárkózottságát mindmáig nem sike­rült' feloldani. Ugyanakkor a társada-’ lom közönyéről is beszélhetünk még ezzel a generációval szemben. A megvalósításról, az alakításról, rendezésről mi nem beszélünk. A for­dító Tőzsér Árpád, a rendező Vavrecz­­ky Géza és a többi „vádlott” munká-' ját színházi kritikánknak kellene ér­tékelnie s hadd jegyezzük meg, hogy szinte érthetetlen az az egyöntetű hallgatás, mely e kezdeményezést nem óhajtja figyelembe venni. Talán ennek tudható be a közönség távolmaradása is (miért ne ringassuk magunkat illú­ziókban!!!), pedig hisszük, hogy az Adattár szélesebb körű bemutatása ugyancsak felkavarná a kedélyeket hivatásos és nem hivatásos színját­szásunk körül. S hogy erre szükség van, az nem lehet vitás. A vén ba­kancsost, fiával a huszárral együtt szállítsuk le végre szekerünkről, po­­roszkáljanak ők most már egymaguk­­ban. Színház, közönség és kritikus ke­restetik! ... És természetesen szerző is. Méghozzá hazai magyar szerző. S mindez még nem elég. Rendezők, színészek, dramaturgok kerestetnek. Nem utolsó sorban pedig közönség. Nagyon vázlatosan talán ennyi az, ami az Adattár bemutatója kapcsán fel­merült bennünk. S meglehet, hogy a drámát nem értettük meg, esetleg rosszul értelmeztük, ám a felisme­rést, a megdöbbenést és a töprengést kulturális életünk áldatlan helyzeté­ről mégiscsak kiváltotta belőlünk. Mert hogyan szól hozzánk a „Hős”? „...Testvéreim, nemzedékem! — Hozzátok beszélek! Sem a fiatalok, sem az öregek nem érthetnek meg bennünket. Hogy történt ez? Nem tudom megérteni. Hiszen éltem s egész csomó különféle dolgot hordtam magamban, most nincs bennem sem­mi, de semmi. Nem kell bekötnötök a szememet. Egész az utolsó pillana­tig látni akarok.” Mi még meddig nem akarunk látni? Polák Imre JTdíííumfis fdreks 0 A Lipcse—Markleebergben meg­nyílt mezőgazdasági kiállítással pár­huzamosan mezőgazdasági szakfilm­­szemináriumot rendeznek, amelyen a KGST-országok legújabb mezőgazda­­sági jellegű filmjeit mutatják be. 0 A szerelem múzeuma. Lehet-e a szerelem múzeumi tárgy? A Tobosö városbeli Cervantes-társaság szerint lehet. A Cervantes emlékének szentelt múzeumot egy régi házban rendezték be, amely Don Quijote szíve hölgyé­nek regénybeli házára emlékeztet, A múzeum alapításának hírére özöníeni kezdtek a szerelemmel kapcsolatos műkincsek, kiállítási tárgyak. A vá­rosi tanács a női adományozót a „Dulcinea 1965“ címmel tünteti ki, a férfi adományozót pedig a „Dulcinea lovagja 1965“ címmel. 0 A Beatles-együttes nagy rendőri készültség mellett lépett fel égy ró­mai színházban. Róma központja ost­romlott város képét mutatta. A kon­certen több fiatal lány elájult. Falvak felett szálltak, távolabb csil­logott a Duna. A nagyszerű emelő­­áramlatok néha kilométer fölé dobták a gépet. Vera — mintha más kapasz­kodó nem lett volna a gépben — egész idő alatt a vállát szorongatta, leste a magasságmérőt, aprókat sikoltott, s ahányszor oldalt fordult — csiklan­­dik a gondolattól is — megcsókolta a fülcimpáját. Részegítő volt a magasság ... Ott, fönn a levegőben kérte meg a lány kezét. S Vera aznap esté nem tért vissza a munkásszállóba ... Az esküvő napját' Acsné tűzte ki. Már az első látogatáskor, amint meg­ették az ebédet. Március volt, az első szép tavaszi nap. A fiatalember előtte való szombaton nyerte meg az ejtő­ernyős területi bajnokságot. — Képes kiugrálni? Annak is le­verném a derekát, aki a repülőt ki­találta! Megvadítják a tyúkjaimat! — sopánkodott a nagydarab asszony, és a szeme idegenül vizslatta a férfi ar­cát. Pista a lányra kacsintott, ő kíno­san ropogatta az ujjait, nyaka lüktető hajlásún átforrósodott a bőr. Pista megölelte. Acsnénak — hiába ellen­kezett — nagy komoly kezet csókolt, s következett a hivatalos leánykérés. A fiatalok az anyai áldás után vallot­ták be, hogy a férfi válópere még be sem fejeződött. — Elvált ember?... Jóságos szűz­­anyám! — Dehogy anyu. Hiszen, ha már az volna!... Vera olyan pofont kapott, hogy ki­vörösödött a képe. Az alkudozás ez­után kezdődött. Éjfél múlt mire be­fejezték. Acsné sápadt volt, egy rékli­­ben ült az ágya szélén. — De ha valaki... Ha csak egy em­ber is megtudja a faluban, hogy el­vált!... A többit pedig én beszélem meg a tisztelendő úrral!... Éjjel arra riadt, üres Vera ágya. S nem merte megnyomni a másik szoba kilincsét. Vagy csak álmodta az egészet? Mert reggel Verát mégis ő ébresztette föl. Aludt, itt a gyerekkori ágyon, mint egy kiscica. Hát mégis­csak álmodhatott..« Az összecsapás 'egy hónapja robbant ki. A templomi esküvőről vitatkoztak'. — Értse meg mama, nem akarom megbántani, de én öt éve se templom­ban esküdtem!’ — Mondhatom, jól végződött!' Isten nem ver bottal. A tisztelendő úr is megmondta... Vera könyörgően nézett' egyikről a másikra. Érezte, mindketten a szavát várják. — Anyu kedvéért, Pista!) De igazán, anyu kedvéért ennyit csak megtehe­tünk! — lépett a férfi elé, hogy bé­kítőén a nyakába csimpaszkodjék. De Pista elrántotta a vállát, s már Acsné hangja csattant: — Itt maradsz! Vagy hajlandó tisz­tességesen megesküdni, vagy mehet! A férfi felállt, szó nélkül biccentett. A kapuban ennyit mondott a lány­nak: — Várlak szombaton. Remélem, az eszed is megjön addig! A lány ment, és maradt vasárnap is. S Pista ráállt a templomi esküvő­re ... — De azt mondd meg anyádnak, gyónni nem vagyok hajlandó! Ha nem tetszik neki, hazudd, hogy protestáns­nak kereszteltek. Hadd örüljön még valaminek ... Arra pedig te ügyelj, hogy a templomban ne csináljanak valami cirkuszt. Délelőtt a ceremóniát' mégis elté­vesztette. Fáradt volt. az üzemben a tervvel szorongatták, a válópere is csak a héten fejeződött be. Ujján a régi gyűrű, amit még az első házas­ságból örökölt. De az anyós elégedett volt. Leg­alábbis látszatra. Kicsit sajnálta is Pista, hiszen olyan kevés az öröme szegénynek. De most már jó lesz, ha mielőbb nyugovóra tér. öccse tapintatos, motorra ült". Lang­­márék is becsukták maguk mögött az ajtót. Búcsúzásul a vén kujon min­denféle malacságot sutyorgott a fü­lébe. Hazafelé a mázsás nő is mesél­het. Ördög bánja, csak ő végre Verá­val maradhasson. Érzi ugyan, hogy a kénes bor kissé a fejébe szállt, a sze­me ragad, nem szokott' ennyi cigaret­tát sem, dehát aránylag ritkán van az embernek esküvője! Leül az asztalhoz, iszik még egyet. — Hol van már az asszony? — néz az órájára. Víz csobog, a tűzhelyajtő csukódik, a konyhában zörögnek. Hal­kan odalép, átkémlel az ujjnyi résen. Vera kezében tányér, a mama helyet próbál szorítani az asztalon. Annyi a maradék, alig bírnak vele. Rakásban áll a mosatlan edény, ragad minden a zsírtól, édességtől, lépni is veszélyes a kövezeten. Úristen, hogyan fest egy konyha lakodalom végén! Legszíve­sebben menésre gondol ilyenkor az ember. Az idő még fiatal, de hol is az a vacak papír? Tegnap felírta, mikor megy a hajnali gyors Siófok felé. Szúnyog muzsikál a füle körül, viszahúzódik. Megint ásítás kerülgeti. Szidja magát, miért nem gondosko­dott valami jobb borról. A kávé is hiányzik, pont most döglött be a köl­csönkért főzőgép. Majd megcsinálja, csak nújtózik egyet a sezlonon, amíg bejön Vera. Arra ébred, sötét körülötte minden. Valahol tehervonat sípol, kutyák feleselnek egymással. Felül, -a szemét dörzsöli, gyomrában mintha száz han­gya mászkálna. Amint leszáll, az asz­talnak ütközik. Persze, az esküvő ... — Esküvő! — jut el a tudatáig, és átbotorkál a másik szobába. A mama nyitott szemmel fekszik, Vera össze­gömbölyödve kuporog mellette. S fü­lig szalad a szája, ahogy őt észre­veszi. Talán Pista is elmosolyodik, ha Acs­né rá nem dörren: — Vegye tudomásul, az én házam­ban ... Vera még az én lányom! — s ahogy egyenesedik a dereka, egyik melle kilódul a röpike hasadékán. Vera bugyborékolva nevet, följebb húzza a csípős pokrócot, megcsókolná az anyját. De Acsné elrántja magát, és a kezét ráemeli, mintha a falusi szűzanya nevében tiltakozna valami szentségtörés ellen: — Te, te ... pillangó! Te, te .., szé­gyentelen! Apád itt halt meg, itt fek­szik anyád ... Az üdülőig nem bírjá­tok ki?iü Ma kezdődik a X. dal- és táncünnepély Gombaszögön. Felvé­telünkön a tavalyi seregszemle egyik mozzanata látható. (Foto: Tóth D.) Film, amilyen Ropognak a fegyverek, a levegőt robbanások rázkódtatják meg, s jaj­kiáltásoktól terhes a csatatér. Amerre a szem ellát, oroszok és franciák ezrei vívják élethalálharcukat. . A hadve­zér mindkét oldalon azonos: Szergej Bondarcsuk, a rendező, aki a szovjet filmművészet egyik legnagyobb vállal­kozásának állt az élére, amikor hoz­zálátott Tolsztoj korszakalkotó regé­nye, a „Háború és béke“ megfilmesí­téséhez. Rendkívüli feladatra vállalko­zott; hatalmas gárdát kell irányítania. A szovjet film történetében még sohasem mozgattak meg ekkora töme­geket. A szovjet hadsereg 15 000 gya­logosa statisztál, s a kiváló kardfor­gató katonákból külön lovasezredet szerveztek, A stáb mellé építő, mér­nöki, egészségügyi zászlóaljakat, rob­bantó- és pontonegységeket vezényel­tek, s ezeket járművekkel, energiaköz­pontokkal, repülőgépekkel, helikopte­rekkel szerelték fel. A megrendezett austerlitzi ütközet grandiozitását mi sem bizonyítja job­ban, mint hogy csak sugárhajtású re­pülőgépről és helikopterről tudták megörökíteni a csata panorámáját. Egy másik tömegjelenet résztvevőit nyolc rádióállomás segítségével irányították a helyükre, és ez egymaga is fél napot vett igénybe. A borodinól csata leját­szásakor 23 tonna lőport használtak fel, 15 000 gránátot robbantottak, 2000 jelzőpatronnal és 30 000 kiló füstke­verékkel festették feketére az eget. A „zenét" modern tüzérség szolgál­tatta. még alig volt Történészek, irodalmárok, a legkü­lönbözőbb szakmák tekintélyei adják tudásuk legjavát ahhoz, hogy életre keljen a 250 oldalas forgatókönyv. Az évekig tartó előkészítő munka a kér­dések legszélesebb körére terjed ki. (Hány lépést kell menet közben a szabályzat szerint megtennie Kutuzov és mennyit Napoleon katonájának? Hogyan aludt az orosz és hogyan a francia harcps?) Negyven múzeum segítette a film alkotóit, több mint negyven vállalat készítette a katonák fegyverzetét, fel­szerelését. (Csak korabeli gombból 200 000 darabot kellett gyártani.) Le­ningrad és Moszkva üzemei elkészítet­ték a francia és az orosz kitüntetések pontos mását. A muzeális értékű bú­torok, csillárok egy részét a lakosság­tól vásárolták meg. A bizsukat Cseh­szlovákia szállította. Tegyük hozzá: ettől a film grandió­zus lehet, de hogy művészi is legyen, ahhoz ennél sokkal több kell. S hogy a rendező ennek tudatában van, azt a harminc főszereplő gondos, körülte­kintő kiválasztása és a velük folyta­tott lelkiismeretes munka is bizo­nyítja. A film első két része, az „1805" és a „Natasa Rosztova“ még az idén a nézők elé kerül. De közben folytatód­nak a felvételek, hogy elkészüljön a szovjet filmgyártás nagy alkotása, a négyrészes „Háború és béke". B. P. Felszabadulási pályázatunk kiértékelése Szerkesztőségünk az elmúlt év végén irodalmi pályázatot hirdetett hazánk szovjet hadsereg általi felszabadítá­sának 20. évfordulója alkalmából. Pá­lyázatunk célja az volt. hogy ezt a jelentős eseményt hazánk magyarlak­ta vidéke dolgozóinak élményeivel, visszaemlékezéseivel méltón megün­nepeljük. Pályázatunk másik célja serkentő és ösztönző erejével próza­­irodalmunk utánpótlását kívánta elő­segíteni. E két elgondolás azonban teljes­ségében nem hozta meg azt, amit vártunk. Színvonal tekintetében elma­radt prózairodalmunk jelenlegi szín­vonalától. összesen 48 pályamű érkezett szer­kesztőségünkbe. Ebből 20 írást kö­zöltünk. A többi 28 nem érte el a kö­zölhetőség színvonalát. A bírálóbizottság minden beérkezett pályaművet elolvasott és alapos meg­fontolás után a következőképpen osz­totta el a díjakat: 1. Motesiky Árpád, Nagycétény, (Pionír motorkerékpár) 2. Bereck József, Pedagógiai Intézet, Nyitra (Start magnetofon) 3. Duba András, Ipolyság, Gorkého 13 (Perobot mosógép) 4. Csontos Vilmos, Zalaba (EXA fényképezőgép) 5. Tóth Ernő, •v* U."1 Rimaszombat (Admira filmfelvevőgép) 6. Kurcsa Bandi, Brancs (Admira filmfelvevőgép) 7. Czita Béla, Nagykeszi (PENTl II fényképezőgép' 8. Iván Sándor, Kassa (Karóra) 9. Obert János, Málas (Karóra) 10. Kozics Ede, Bratislava (Karóraj A díjakat az első három helyezett a szerkesztőségben veheti át. A többit postán küldjük el nyerteseinknek. (Ha van nyerteseink között valaki, akinek címe az árvíz miatt megváltozott, kér­jük értesítse szerkesztőségünket.) Az Írószövetség magyar szekció­ja részéről Mács József és Szőke József, a Szabad Földműves szer­kesztősége részéről Pathó Károly főszerkesztő, Perl Elemér főszer­kesztőhelyettes, Polák Imre és Gál Sándor rovatvezetők. Ramzesz leiemeltetése Az új nílusi gátrendszer kiépí­tése miatt elárasztják Abu Simnel­­nél a Ramzesz-templom helyét is. A hegyoldalba épített páratlan szépségű műalkotás megmentése csak úgy lehetséges, hogy az egész hatalmas domborzatot hatvan mé­terrel magasabbra emelik, ugyan­ennek a hegynek az oldalába. Ily— módon az eredeti területet el­árasztó víz az új templom-bejárat lábánál fog folyni. Az áthelyezést úgy hajtják végre, hogy a 21 mé­ter magas istenszobrokat blokkok­ra fűrészelik, majd felszállítják őket új helyükre. Előzőleg azon­ban ezt az ú,i helyet ki kell rob­bantani a sziklából. Hogy ez a robbanás ne okozzon kárt a mű­remekben, az egész oromzatot homokkal temetik be. A teljes át­helyezés végrehajtása 7 évet vesz igénybe. SZABAD FÖLDMŰVES 13 1965. július 10.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom