Szabad Földműves, 1965. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)

1965-01-23 / 3. szám

F Állami gazdaságok -és a szakmai továbbképzés Az utóbbi időben jónéhány EFSZ tagsága úgy döntött, hogy a legköze­lebbi állami gazdasághoz csatlakoz­nak. Természetesen, mint minden át­alakulásnál, Így a szövetkezetek be­olvadása után is több probléma me­rült fel, amely vita tárgyát képezi. Egy, eléggé jelentős a sok közül, az ott dolgozók szakmai továbbképzése. A mezőgazdaságban a szakképzett­ség fokozásának több bevált formáját ismerjük. Az első és a legfontosabb a különböző fokú iskolákban való ta­nulás. De komoly jelentősége van a téli iskolázásoknak, amelyet az utóbbi időben sok helyen népi akadémia for­májában tartanak. Emellett úgy a múltban, mint ma és holnap, jelentős volt és marad az önképzés, a szak­­irodalom tanulmányozása és a mező­­gazdasági sajtó rendszeres olvasása. Az elmúlt években a szövetkeze­teinkben valamilyen módon majdnem minden tag fejlesztette ismereteit. A tanulás elmélyedése abból az egy­szerű tényből eredt, hogy a tagság egyre jobban magáénak érezte a kö­zöst és jobb termelési módszerek, a mélyebb szakmai ismeretek elsajátí­tásában látták a magasabb hozamok elérésének lehetőségét, amely egyben nagyobb jövedelmet jelenthetett vala­mennyiük számára. Nos, ez a gondolkozási mód sokak­nál megváltozott, amikor a csatlako­zást aláírták valamelyik állami gazda­sághoz. „Dolgozom, fizessenek!“ — „Engem más nem érdekel“ — hallat­szott itt is, ott is. Az ilyen és hasonló megnyilvánu­lások komolyan veszélyeztethetnék a fejlődést. Ezért az állami gazdaságok irányítóira és a szakszervezetekre az a feladat hárul, hogy felrázza a kö­zönyösöket és sokoldalúan törődjenek a dolgozók szakmai fejlődésével. Vizsgáljuk meg egy gazdaságban, például a királyhelmeciben, amelyhez szintén több szövetkezet csatlako­zott, hogyan törődnek a szakképzett­ség fokozásával. Az anyagi érdekeltség — a továbbképzés ösztönzője Loskár Mihálynak a helmeci gaz­daság üzemi bizottsága elnökének egyik legfőbb feladata, hogy elegendő különböző végzettségű szakember te­vékenykedjen a mezőgazdaságban. Mi a helyzet ezen a téren az egyre bővülő, közel 5000 hektáros gazda­ságban? Jelenleg négy mérnök tevékenyke­dik náluk. Az utóbbi három évben 18-an végeztek technikumban — ol­vassa ki a kis mindentudó noteszból a szakszervezeti vezető. Mintegy har­mincötén mesteriskolával rendelkez­nek. Évenként továbbra is 10—13 sze­mélyt küldünk alacsonyabb fokú isko­lázásokra. Az a baj, hogy közülük többen nem térnek vissza a gazda­ságba. — Az iskolánkívüli továbbképzés? — Népi akadémia formájában tart­juk az egyes részlegeken a dolgozók téli iskolázását. A növénytermesztés­ben 44, a szarvasmarhaállomány ke­zelők részére 60, a sertésgondozóknak 48. a gépkezelőknek 72 órás előadás­­sorozatot tartunk a szakmájukkal összefüggő legfontosabb kérdésekről. Mivel a szőlőtelepítésünk szintén gyarapszik az ott dolgozók részére is szerveztünk iskolázást. — Az előadók? — Igyekszünk saját érőnkből meg­oldani, főleg a mérnökeinkre támasz­kodunk. — S mi készteti az embereket a tanulásra? — Először is az előadáson eltöltött órákat fizetjük. Másrészt az iskolázás befejezése után vizsgáztatjuk a részt­vevőket és a legjobbak magasabb mi­nősítésbe kerülnek, ami egyúttal a fizetésben is többet jelent. Amiben sántikálnak — Mezőgazdasági szakirodalomból van bőven az egyes farmokon? — Ezzel nem dicsekedhetünk —, borul el az elnök arca. — Az egyes részlegeken nincsenek erre a célra megfelelő helyiségek sem. Nemrégi­ben Leleszen építettünk egy központi művelődési otthont, ahol a közeljövő­ben gazdag könyvtárat is létesítünk. — Sajtótermékeket, főleg mezőgaz­daságit, olvasnak a gazdaság dolgo­zói? — Nincs alaposabb áttekintésünk. De azt hiszem kevesen járatnak újsá­got. — Mik a terveik ezen a térén a jö­vőre vonatkozóan? — Úgy gondolom, ha befejezzük a nemrégiben csatlakozott szövetkezeti tagok megnyerését a szakszervezetbe, hozzálátunk a sajtó terjesztéshez is. eléggé sovány vigasz Király­­helmecen és másutt is Pedig az álla­mi gazdaságok irányítóinak és a szak­­szervezetek vezetőinek tudatosítani kellene, hogy már ők a felelősek a dolgozók sokirányú fejlődéséért. A különböző iskolázások, szakköny­vek tanulmányozása mellett a szak- és a falu problémáival foglalkozó la­pok olvasása, anélkül a gazdaság dolgozói az őket érdeklő kérdésekről nem lehetnek kellőképpen informálva. Természetesen a mezőgazdasági tu­domány legújabb vívmányairól, a leg­korszerűbb munkaszervezésekről sem lehet tudomásuk, ha nem olvasnak rendszeresen újságot. A felelősség azéijt is terheli az álla­mi gazdaságok vezetőit, mert a szö­vetkezetekben a kulturális alapból jelentős mennyiségű mezőgazdasági sajtóterméket vásároltak a közös irá­­rtvítói és ezt eljuttatták a tagsághoz. Mivel ez a lehetőség a csatlakozás miatt szűnt meg. most az új gazdák­nak lenne a feladatuk, hogy megnyer­jék a dolgozókat a lapok előfizetésére. Néhány mezőgazdasági üzemben, ahol ezt magukévá tették a vezetők, az eredpiény nem maradt el és sokan olvassák rendszeresen a mezőgazda­­sági sajtót. Azt hiszem, az illetékesek a többi állami gazdaságokban is el­gondolkozhatnának e kérdés felett és széleskörű agitációt fejthetnének ki az egyik leghatékonyabb nevelési ssz­­köz terjesztése érdekében. —tt— A Kirátyhehneci Állami Gazdaságtöbb mint egy milliós költséggel épí-tett korszerű művelődési otthont, fcnetyet a műit év végén adták átrendeltetésének. Fiatalok és öregek Ha valaki a mindennapi élet visz­­szásságait akarná bírálni, akadna téma bőven. Szinte előttünk hevernek, nem kell értük a szomszédba menni. A mi­nap Léváról hazafelé utazva nem ép­pen dicséretesnek mondható sajnos, csaknem mindennapi esetnek lehet­tem szemtanúja. A Léváról 14,19-kor Ipolyság felé induló autóbuszt a vá­rakozó embertömeg szinte roham­szerűen támadta meg. Mindenki első akart lenni. Persze azok, akik már az autóbuszba az állomáspn bekerültek, nyugodtan terpeszkedtek helyükön — köztük vagy tíz fiatal. Iskolások le­hettek. Közben a tömeg tódult befelé, 'engem is magával vonszolva. — Csak beljebb, beljebb! — kiabál­ták a hátam mögött. Még beljebb igyekeztem hát. Előttem azonban egy ingerült fiatal ellentmondást nem tű­rő hangon kiabálta: „Majd kinyitjuk hátul az ajtót!“ Megálltam hát és ke­restem a hang gazdáját. Meglepődtem azonban, amikor megláttam. A fiatal­ember nyugodtan ült, karját csinos szomszédja nyakán nyugtatva, körü­lötte a többi hasonlókorúak. Egyálta­lán nem zavarta őket az, hogy rajtuk kívül sokkal idősebbek is vannak az autóbuszban, akik kénytelenek az egész utat végig állni, mivel az ügye­sebb, fiatal atyafiak már ott ültek, elfoglaltak minden ülőhelyet. Mellet­tem egy idős házaspár szorong, jobb­­ra-balra nézdegélnek, hátha megesik valamelyik fiatal szíve rajtuk. Egynek sem esett meg! Ezek nem szívbajosak ám, mégcsak vajból sincs a szivük — könyveltem el magamban. Egyszerre a normálisnál sokkal hangosabb be­széd hangja ütötte meg a fülemet. Jobbra pillantva megértettem a han­goskodás okát is. Az egyik fiatal épp a barackpálinkát nyakalta. Az üveg körbejárt, apadt a tartalma. Ezzel párhuzamosan azonban növekedett a hangulat. A sportról vitáztak. Egy­mást túlkiabálva bizonygatták igazu­kat. A jóval idősebbek inkább elfordí­tották fejüket, minthogy csendesebb beszédre intették volna őket. Mikor­ra befutottunk Deméndra, kiürült az üveg. Ekkor a göndörhajú és a koc­káskabátos harsány kiáltásokkal bú­csúzott. A sörtehajú és a szőrmekala­pos ahelyett, hogy a megürült két helyet átadták volna, végignyújtóztak az ülésen és lakmározni kezdtek, úgy félig ülve, félig fekve. —. Kikészültem hajtogatta egyre a sörtehajú. A szőr­mekalapos lekicsinylőén nézett rá: — Nem tudom, ti milyenek vagytok. Te sem bírod az italt, a Vlado sem. De én igen. A múltkor tizenkilenc féldecit hajtottam fel barátocskám. .. .és még haza is tudtam menni — mondta és büszkén körülnézett. Szemmel láthatóan dicsekedni akart. A mellettem álló férfi lenézően je­gyezte meg: — Ezzel aztán dicseked­het is. Ez aztán becsületére válik egy ilyen pelyhesállúnak! — A kalapos, mintha nem is hallotta volna a meg­jegyzést, tovább folytatta: — Gyáva vagy apuskám. Alig ittunk, máris ki­dőltél. Teljesen készen vagy — inge­relte. Erre a sörtehajú — hogy be­bizonyítsa milyen legény a gáton — lenyúlt az ülés alá és elővette az autóbusz tisztogatásra használt sep­rűt. Kézbe vette és „citeárzni" kez­dett vele. Csiszolatlan hangján még a dalt is dúdolta. Közben jobbra-balra forgatta a seprőt, oldalba verve vele a körülötte állókat. Azok szótlan, dü­hös pillantásokat vetették rá, dé' úgy látták jobbnak, ha hallgatnak. A „ci­­terás“ a hallgatást helyeslésnek vélte és még nagyobb lendülettel, folytatta a zenélést. Fiatal ember létemre szé­gyelltem magam. Bántott, hogy ez a gátlástalan alak az illemtudó fiatalok becsületén ejt csorbát. Csak az ví­gasztalt, hogy nem vagyunk mind­nyájan ilyenek. Nem helyes az, ha a felnőttek, apák és anyák közömbösen néznek ilyen és ehhez hasonló viselkedést, anélkül, hogy rendre utasítanák a botrány­okozókat, akik nem tisztelik az em­­beütársaikat, főleg az idősebbeket. Tóth László (Tompa) # Darnai György kürti CSEMADOK- titkár az évzáró közgyűlésen arról is beszámolt, hogy az újságterjesztés terén is szép munkát végeztek. Az Üj Szónak például 164, a Hétnek 60, a Szabad Földművesnek 7Ó és az Űj Ifjúságnak pedig 90 állandó előfize­tője van falujukban. Ezt a számot igyekeznek emelni, különösen a pél­dányonkénti vásárlókat és az olvasni­­szeretőket akarják megnyerni gílandó előfizetőknek. 0 Bors Sándor, a gellei iskola igaz­gatója és Sidó Ferenc igazgató he­lyettes mindent megtesznek, hogy iskolájuk minél szebb legyen. A folyó­sokat szebbnél szebb növényekkel dí­szítették, melyeket a gyerekek gon­doznak. Nagy könnyebbséget jelent a környékbeli tanulóknak, hogy a múlt év októberében iskolai étkezdét nyi­tottak. Hofíer Lajos, Érsekújvár — Keljetek már gyerekek — zörge­tett be Kocsisné az első szobába. — Virrad... — teszi hozzá nyomatékül. — Nem mondtam már régen — ugrott le a másik ágyról Eriéi. Kocsis Feri és felesége, a városi „gyerekek“ a nagy dunna alatta szu­szogtak a jéghideg szobában. — Hallod Erzsi? — rázta meg az egyenletesen lélegző párja vállát. Az asszony csak hümmögött. Feri dideregve bújt ki és kisfia után kiszaladt a barátságos levegőjű kony­hába. — Mit húzzak magamra édesanyám? — A szék karjára készítettem. Feri magára ráncigálta apja ütött -kopott ruhadarabjait. Néhány évvel ezelőtt még lötyögött rajta, s most meg pattanásig feszült a nadrág és a rongyosgallérú kabát. — Azt hittem meghaltatok — top­pan be a házigazda -, már elkészítet­tem a perzselöhelyet. — Még a böllér sem jött, apám. — Azt nem kell félteni... — Pirospálinkásat ... — köszönt be az erősen hajlott hátú Miska bátya. — A gyerek megijedt, hogy elalszol. — Már rég elfelejtettem az ágyat. Nehezen virradt — fűzte hozzá. Előkerült a szilvórium. Összekoccan­tak a poharak. Jó dolog egy-két kupi­cával. Bátorságot ad az embernek, s jobban telik az idő a virradásig. A böl­lér közben régi jó világról mesélget, amikor kettőt-hármat öltek egy gaz­dánál. - Igaz-e Márton... — bizo­nyítgat időnként a házigazdával. —1 Van benne valami, sógor. Front előtt én is négyet öltem ... — Nem tudom, a négy kittet-e annyit, mint most az egy — szól bele a menyével hagymát tisztogató házi­asszony. — Mit értesz te hozzá asszony — szólt rá Márton a kotnyeleskedöre. — Van valami igaza a Rózának. .. Akkoriban igen csikó lába volt egyik­nek-másik riak. Egyszer Jóska sógo­romnál alaposan megfuttatott a bés­­tye. ' — Hogy-hogy? — kíváncsiskodott Feri. — Anyadisznóféle volt — enilékezik a böllér. — Nem igen zabalt. Kés neki! mérgedt el Jóska sógor. Én annak rendje módja szerint meg is forgat­tam benne. .. Cudar hideg volt akkor­tájt az áldóját. Pörzsölés előtt be­ugrottunk hát egy kupicára... Éppen hörpingetem, amikor berohant Jóslca sógor unokája. — Elszaladt — kiál­totta kétségbeesve. — Ügy megijed­tem, hogy rossz útra csúszott a kis­üsti ... Krákogva, fulladozva szaladok ki... A disznónak hült helye. Uccu neki vesd el magad. Tán a mai napig sem érem utói, ha el nem vérzik a kert végében a dögé. — Ezt jól kitalálta — nevetett Feri. — Találta a fene . .. — Ha már én egyszer belenyom­nám . .. — Hát hiszen megpróbálhatod! — Gyávább legény annál — tesz rá az apja. — Igaz, beszélni fekve is lehet húzza a böllér a városi könyvelőt. Feri elsápadt, majd felesége felé nézett, akinek gúnyos tekintetével ta­lálkozott. Aztán kisfia kíváncsi, bíz­tató nagy kerek szemein pihent meg. — Megmutathatom ... — Akkor jó lesz megkötözni mind a négy. lábát — gúnyolódott Miska bácsi. — Apám, adjon jó kést? — Nem való ez gyerek kezébe — mosolyodott el az öreg. — Add, vagy nem ad, vagy magam keresem meg — pattant fel a kisüsti­től fűtött Feri, — Azért ne harapd le a fejem — néz rá rosszallóan az apja. — Én már nem sok passziót találok benne ... — Hát akkor mehetünk - rendel­kezett a gazda. — Tál, só, fakanál, szúrókés ... — Az még sosem volt kend gondja — vág oda kissé zsémbesen a töpörö­dött háziasszony. Csípős szél csapott az arcukba. — Kötelet kötünk a lábára? — kérdi Márton. — Nem ártana .. — Csodának az! — morgott Feri. A gazdasszony kicsalogátta az ár­­tányt. A „zsírosbödöny“ nehézkesen kidöcögött az ólból. A három férfi ott állt lesben a kifutó ajtajánál, hogy jobbról és balról elkapják á disznó fü­lét, kiráncigálják az ól elé, ahol majd ledöntik a jobb oldalára. — Közel van a háromszázhoz ... — nézegette szakértőén a böllér. Azért amúgy rendje-módja szerint elkapták az ártányt, amely hörögve engedett az erőszaknak. • — Feri ott térdelt halálsápadt arccal a disznó előtt s remegő kezében a kést szorongatta. — ítéletnapig várjunk? — szólt rá az apja. — ide-e! — mutatott a disznó toká­jára a böllér Feri kétségbeesetten nézett körül és kisfia csodálkodó bátorító tekinte­tétől félig becsukott szemmel szúrt a mutatott hely felé. A kés a kemény bőrön áthatolva besüppedt a szalon­nába... A disznó fájdalmasan felsi­­valtott. A meleg vére a kést nyomó férfi kezére freccsent, aztán csordo­gált a "tálban. Feri homlokát kiverte a hideg ve­rejték. Révült szemekkel nézett a bu­zogó vérre. — Mi van veled — nevette el truxgát a böllér —, ne félj, az már nem szalad el! No, húzzuk egy kicsit arrébb! Odébb vonszolták a súlyos, ránga­­todzó testet. Kihúzták a lábát és hasra fektették. — Jó, hogy foltos — nyomdosta a széles hátat Miska bátya — leg­alább néni kell nyúzni. Feri szinte öntudatlanul segílkezett. Szalmát húztak az istálló mellett lévő kazlgcskáböl és jó vastagon behintet­ték az ártányt. — Mi bajod Feri — nézi fejcsóválva a böllér a falfehér férfit. — Na, gyertek egy kupicára! — hív­ja őket a gazda. — Majd attól kipi­rosodik a gyerek. Kisváratva hirtelen megmozdult a lángtenger és hörögve elindult az istálló felé. Frici és a szaglászó burkus marad­tak kint őrnek. A gyerek egy ideig nézgelödött, aztán előszedte az elcsent gyufát és gyújtogatni kezdte a szal­mát. Addig ügyetlenkedett, amíg piros lángnyelvek csaptak a magasba. Frici halálraijedten rohant a kony­hába. — Jaj, jaj! — sikoltozta. A bentiek ijedten összenéztek. — Az istenért, mi történt! — kapta ölébe az apja a rémület szemű gyere­ket. Az még keservesebben zokogott. Márton gazda rosszat sejtve kitekin­tett az ablakon. — Ég az istálló - hördült fel. Kirohantak. Nem az istálló, hanem az előtte lévő szalmaboglya füstös lángja festett sö­tét, imbolygó árnyat a falra s a tűz­ben ott pirult a halála után elvándo­rolt „zsírosbödöny“. Tóth Dezső /

Next

/
Oldalképek
Tartalom