Szabad Földműves, 1965. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1965-01-23 / 3. szám
JUR 1.1 SZBTTNYEV: A németeket elvitte az áradás. „Elsodorták őket a tavaszi vizek, nem térnek vissza“, vélekedtek a faluban. S bár az erdőn túl alig húsz verszt távolságra minden ropogott és recsegett, az éjszakai ég vérvörös volt és mindenki tudta, hogy a németek megállították a mieinket, most védőállásban vannak, az emberek felismerték, hogy eljöt az idő: élni kell újra. Mert már régóta nem éltek, csak a halál elől tértek ki. Az utóbbi időben a föld csak agyagnak tűnt, amely magába fogadja és elringatja azokat, akik éhen haltak s akiket legyilkoltak. Most hirtelen emlékeztette őket anyaságára, amelyben vágyak lakoznak, amely még teremhet az emberek számára kenyeret és örömöt. A feketeürömmel, répával és fehérűrömmel benőtt határból a szél esténként a nap melegétől langyos fekete föld illatát hozta, s gyönge, alig' érzékelhető susogást és cirógatást: a föld itta a nedvességet. Hasonlított ez ahhoz, mikor a gyermek az édesanyja keblét simogatja, édes hang volt ez, amelyet már majdnem elfeledtek, de amelyet egészen mégsem feledhettek el. Az asszonyok esténként kiballagtak a falu szélére és hallgatták. Mert semmisem egyesíti úgy az oroszokat mint a közös bánat. Az asszonyok ezért verődtek csoportokba és egy dalt énekeltek vontatottan, sírtak, pergett a könnyük, s a fejükben egy gondolatot forgattak; mindannyian vágytak a bölcsők és nedves pelenkák után, a bőséges élet után és a férjeik után. A faluban, egyetlen férfi sem volt, Iván apót kivéve, akit az öregség és a gyengeség a kemence padkájára kényszerített, még a németek bejövetele előtt „Eljött a szántás ideje, asszonyok, itt a szántás ideje“ mondogatták, mikor hallották a megkínzott föld hívását. „A föld már termővé ért.“ A vetőmagot a markukban, üvegekben, rongyokban hordták az aszszonyok Avdotyíjna brigádvezetőhöz, amit úgy őriztek, mint a szemük fényét és rejtegették a rosszabb időkre. Borsó és rozs, búza és bükköny, zab és árpa gyűlt a lenponyvára. Élni kell és bevetni a földet'. Elhatározták, hogy felszántják a legzsírosabb mezsgyét a Pópa-ligeten túl. „Nem illik, hogy az első barázdát asszony szántsa ki“, mondta az öreg Akimova. „Az első barázdát férfinak kell kiszántani, különben a föld nem terem.“ Mindannyian igazat adtak neki, mert úgy van az már, hogy ha az embert bánat éri, jobban ragaszkodik a régi szokásokhoz és jóslatokhoz. „Mi volna, ha Iván apó kiszántaná?“ indítványozta egyikük. „Nagyon rossz bőrben van.“ „Elég lesz, ha tartja az ekeszarvát', s mi közösen valahogy megtartjuk a barázdában“ oldotta meg a helyzetet Akimova. * Iván-apó a kemencepadkán feküdt és hallgatta a seregélyeket. A seregélyek tavasszal visszajöttek a faluba, de nem találtak rá régi odúikra, s így az ablak alatt rikoltoztak, hogy felkeltsék az emberekben a szánalmat. Az apóka már öreg volt, de a halál valahogy nem sietett érte, s ez már őszintén bántotta őt, mert meg volt győződve arról, hogy mások rovására él — s a másét az apóka soha nem akarta. * A felesége, akivel több mint hatvan évet élt együtt, a-'télen Mikuláskor halt meg, s most minden éjszaka hívja magához azokban a rövid álmokban, amelyekhez hasonlót már vagy fél százada nem álmodott. „Eljön az is nemsokára“, gondolta és hosszan elbeszélgetett a feleségével, mintha még élne és mellette feküdne. Az emberek Iván-apót nem hagyták el, s a gondoskodásukat úgy fogadta, mint aki egész életében mindig mindenét azoknak adta, akiknek szüksége volt rá. Nem lepte meg Avdotyíjna meghívása, s komoly méltósággal fogadta el. „Csak elbírjon a lábam“, mondta az apóka. Nem vette észre Avdotyíjna könnyeit, mert a szeme megromlott az álmatlan éjszakáktól, s a sok világosságtól. „Készíts elő tiszta inget és nadrágot...“ Avdotyíjna elhozta a férje tiszta ingét és nadrágját, amelyet már harmadik éve őrzött. Megegyeztek, hogy az apóka másnap pirkadatkor kimegy a Pópa-ligethez. Avdotyíjna elment s az apóka lemászott a kemencéről. A konyhában ténfergett és azt gondolta: „Lám, lám az embereknek még szükségük van Iván apóra, nem megy ez nélküle, nem megy ez Iván nélkül.“ És mert ezt apóka így elhitte, mintha új erő költözött volna beléje, megbátorodott s végül, mint valaha régen, dünnyögni kezdett a feleségére: „Hallod, asszony, hallod, hová letted el az ostort, holnap szántani kell, hol az az ostor, azt kérdem, hová dugtad el? Ej, te aszszony, te asszony ...“ ,Az anyóka nem felelt, s erre az apóka megharagudott. Méregbe gurult: „Megállj, csak találjam meg azt az ostort, rajtad próbálom ki! Hogy is szánthat egy férfi ostor nélkül, vagy nem tudod, mi illik?..." Sokáig tartott, míg az ostort megtalálta. Valaki régen a csűrpadlásra dobta, évekig ott hevert. „Méltó, méltó ostor“, mondta Iván apó és felmászott a kemencére. Az ostort a feje alá tette s hosszú évek óta először azonnal elaludt, és nyugodt volt az álma. Ezen az éjszakán az anyóka nem látogatta meg. Iván apó pirkadat előtt ébredt fel, lemászott a kemencéről, a fa-fésűvel megfésülte gyér, kifakult haját, s felöltötte a tiszta ruháját. A ruha nagy volt, lógott rajta s az élek úgy meredeztek, ahogy a hosszú évek alatt, míg a ládában hevert, kiformálódtak. Egy ideig még a házban időzött, majd fogta az ostort, s a szoba üres sarka felé fordulva így szólt: „Akkor én megyek is, anyóka.“ S kiment a ház elé. , Kint hűvös volt, s a tiszta ing fölé vetett kabát alig melegítette az apóka száraz csontjait. Keleten az ég enyhén rozsdásodni kezdett; jóllehet tegnap este a napnyugta széles véres színekben égett'. Távolról tompán és lassan vergődött idáig valami dübörgés és belehullott a mély völgykatlanba, ahol elvegyült az áradó vizek zúgásával. Szélcsend volt, s az ég a falu felett lágy kékben játszott. Iván-apó egyik kezében bottal, a másikban ostorral ballagott a Pópa-liget felé. S ahogy ment, egyre örömtelibben világosodott a reggel. Az egész élet nagyon könnyűnek tűnt. Semmi rosszra nem emlékezett, valószínűleg azért, mert a jóból kevés volt, s az emlékezete mélyéről mindig ezek a képek bukkantak fel. Ahogy megy, kisfiúnak érzi magát, lovat vezet és a szántás a szeme előtt omlik szerte a remegő harmatban; az égen pacsirta csattog, a barázdában szöcske fűrészel, s ez úgy zeng, mint mikor a kaszát fenik, és odább fürjek kiabálnak a kövér fűben. Később az anyókát látta lányruhában, de ráncosán és öregesen — az anyóka lányarcára már nem emlékezett. Majd újra szántókat, a juhász érős izmait, a nehéz munkától Izzadt hátát és a szántó fekete karéját látta a csoroszlya alatt. Olyan világosan látta ezt maga előtt, hogy a tenyerében érezte az ekeszarv érdes melegét, s megsuhogtatta az ostort — nem azért, hogy üssön, csak úgy, figyelmeztetésképpen ... Kivilágosodotí. A magasban énekel ni kezdtek a pacsirták. A Pópa-liget felől a madarak csúfolódő kiáltása röpködött, az öreg gyorsabban emelgette a lábát és egyáltalán nem csodálkozott azon, hogy a lába könnyen viszi, mintha megfiatalodott volna. „Szólni kellett volna az asszonynak, hogy hozzon kvaszt, így biztosan nem jut az eszébe és ma szép idő lesz, délig megizzadok“ mormogta Iván apó. „Vajon melyik lovat fogták be? Liszka volna a legjobb. Jó húzó a Liszka", gondolta Iván-apó — s teljesen megfeledkezett arról, hogy mikor a Liszkát befogták, ő még csak tizenhárom éves volt. Most az emlékeiből él; nem merül el bennük, de az emlékek vezetik, erősítik, elválasztják a valóságtól. Minden, aminek értelme volt hosszú éveken keresztül az életében, amiért tulajdonképpen megszületett, az utolsó barázda felé vezeti most. Tudja ezt, de nem akar rágondolni. Fiatalosan siet' át’ a széles patak feletti hídon, s kilép egyenesen és gyorsan a domb felé. A liget szívélyes susogása üdvözli az öreget, madárdallal és a nap első. sugaraival, amelyek áttörik a lombokat. „Nincs szerencsém“ komorodoíí el, „elkéstem“. Lépteit megszaporázta. A szíve, amit már régen nem érzett, hirtelen megdobbant, gyöngén a bordákhoz ütődött, meglendült a mellében, mint az óra ingája. Iván-apó kezében az ostor sziszegni kezdett, énekelni, s a szívéből, a torkából a száj fekete üregéből kibukott valami dalhoz hasonló. A liget mögötti föld rálehelte élete minden illatát és minden örömét. „Gyi, lovacskám!“ Az ostor suhogott, kaszált, s lenyeste az útmenti télizöld vékony ágait. „Gyi, gyi, barátocskám!“ Az erdő széléről, a bokrok mögül női hangokat hallott Iván apó. „Várnak rám. Hát azért! ...“ Kihúzta magát', kabátját félvállra vetette, lesimította az inget, s a lelecsúsző nadrágot megigazította. Legényesen lépett ki a bokrok közül — legalább is úgy tűnt — az ostort megforgatta, de hirtelen az iszonyattól megkövült.., A feketeürömmél, répával és fehérürömmel benőtt mezsgyén öreg, kopott szoknyák alá rejtett lábakkal ültek a sápadt-arcú, vézna asszonyok egy régi faeke elé befogva, amely jó negyven éve használatlanul hányódott már a ház végében, a pince, mellett:.. Fordította: Gál Sándor SZERGEJ JESZENYIN: LENIN (Részlet.)' S szólt a néphez s elvitte új világ vizéhez: Számolj le — úgymond — végzeteddel ragadd meg sorsod két kekeddel, mert nincs kiút és nem lehet, csak tenhatalmad — szovjeted!... S meghalt... Mi sírunk csöndesen, de vígasz-e a múzsa millióknak? Ágyú-titánok felzokognak utolsó dísz-tűz zúg el messze fenn.. Lenin a megmentőnk, halott De nekik, kiket itt hagyott, hogy vasbetonná edzzék sárba fulladt, zajló, vergődő országunkat, hiába mondod, hogy Lenin halott. Komor, mélységes gyászon át szívükbe fojtva könnyet, bánatot: Lenin ügyét ők építik tovább. Negyvenegy éve, 1924. január 21-én halt meg V. I. Lenin, a Szovjet állam megalakítója, a világproletariátus nagy vezére. Halálának il-ik évfordulóján kegyelettel, emlékezünk a nagy forradalmárra. GENADIJ AJGI: BÚCSÚZKODÁS Látlak mint csillanást a narancsban ha kés hatol belé tekinteted a csend sugározza még érintetlen messzeségbe minthogyha ősszemekkel merednél keserűség és vérvörösség mélyeiből tudtomra mintha vállal és torokkal adnád a távolodó közelséget úgyse fog azon semmi / mi vállnál s toroknál s kezeknél csendesebb bevéstem emlékezetembe ezt a sarokra tárt kaput gyermekkori nevedet mind én ösmertem csak azokat s maradtak mint a hó börtönkapu belső oldalán halkabb a halálnál és halkabb nálad is Fordította: Dudás Kálmán III. folytatás — Ügy szeretném, ha eszedbe jutna az Isten. Együtt mennénk imádkozni, együtt olvasnánk a Szentírást. Milyen jő lenne ..., Zina felsóhajtott és átölelte. — Olyan jő és kedves vagy... De hogy lehetsz ennyire vak? Néha szinte félek tőled ... — Nem én vagyok vak, hanem te!' — vágott közbe hevesen Kszenyija. — Ismerd meg Istent, és örök életet nyersz, csak tőled függ, a Bibliában is meg van írva: „Az ember előtt az élet és a , halál; amelyiket kívánja, megadatik néki.“ — No, nézd csak egész jól mondja! — kiáltott fel Zina. — Szóval mégsem az Isten rendelkezik az emberrel, hanem önmaga ... — Ugyan! — Kszenyija elkeseredetten legyintett és otthagyta. Az épület egyik óljában, a friss szalmán feküdt a gondozott, elhájasodott anyakoca. Lustán meglegyintette sörtés fülét, kinyitotta zsírpárnák közé süppedt apró szemét, és követelőzőn röffentett. — Még egy icipicit várj — kérlelte Kszenyija. Lehajolt, hátsó lábánál fogva kikapta a kosárból az egyik kismalacot, megpaskolta sima kis hátát, és letette anyja emlője elé. A koca felkapta a fejét, boldogan felröfögött. Kszenyija egyik malacot a másik után szedte ki a kosárból; vékony hangon visítoztr.k, rúgkapáltak a keze közt, de nyomban megnyugodtak, amint orrukat odakoppintották anyjuk hasához. Olyan édesen tolakodtak a tiszta, jól táplált, szőke pelyhes, rózsaszín hátú kismalacok, hogy Kszenyija akaratlanul is elmosolyodott, és kedvesen rájuk szólt: — Édes, kis butuskáim! A hizlalda kitárt kapuja elé teherautó gördült, kocsiszekrényéből kilógtak az önműködő itató hosszú csövei. A vezetőfülke ajtaja kicsapódott, s a kormány mellől fürgén leugrott a sofőr. Kszenyija dermedten ismerte fel benne a szoszenyki Alekszejt, aki előtte' való nap bement az udvarukba. — Jó reggelt, lányok! — kiáltotta vidáman. — Vegyétek át a szállítmányt! Valka, mint akit puskából lőttek ki, száguldott el Kszenyija mellett, fejkendőjét igazgatva. — Uramisten! — kiabálta. — Megjött LjosKa Csencov! Én meg épp ma nem csavartam be a hajam! Kszenyijának semmi dolga nem volt az udvaron, mégis kiment, fölkapott egy vödröt s nekiállt, hogy homokkal kigúrolja. Hallotta, amint Alekszej a lányok gyűrűjében épp azt kérdi Zinától: — De komolyan, mitől fogytál le ennyire? — A szerelemtől — kottyantotta ki Valka, Zina pedig elpirult zavarában. — Ugyan ... Biztosan a vizsgáktól, Ljosa, A tizedik osztályt végzem. Angolból készülök ... — No, nézd csak! — ámult Alekszej. — Hát akkor mondd meg, menynyi kétszer kettő, angolul! — Kétszer kettő? Jaj, hogy is van? — Zina még bele is pirult az erőlködésbe. — Nem tudom — bökte ki végül is zavartan. — Na, te okos! Hát négy! — vágta ki általános kacagás közepette Alekszej. Megfordult-, észrevette Kszényiját, és egy pillanatra zavarba jött a meglepetéstől. — Jó reggeltf — mondta aztán, és odament hozzá. — Olyan jő ízű vizet adtál tegnap, hogy még most is emlékszem rá. — Közönséges víz volt. — A lány elpirult és visszament az épületbe, anélkül, hogy végzett volna a vödörrel. A fiú utána nézett, Kszenyija megérezte a tekintetét, és nem akart hátranézni, mégis megfordult. Nem, mégsem hasonlít arra a férfire, akiről álmodott. A haja sem olyan szőke, termete sem olyan magas, és a hangja is más. De amikor elment, Kszenyijának mégis úgy rémlett, hogy a telepen szokatlanul nagy lett a csend. Alekszej Csencov majdnem mindennap eljött. Fel-alá járkált az udvaron, eltréfálkozott a lányokkal, a szemével pedig mintha egyre keresett volna valakit. Kszenyija néha összeszaladt vele, és ilyenkor óvatosan félrehúzódott. — Hogy van az, hogy azelőtt sosem vettelek észre? — kérdezte tőle egyszer a fiú, elállva az útját. — Nahát, milyen furcsa! — Ne tarts fel — szólt rá. — Engedj. A fiú nem mozdult. — De igazán, hol volt a szemem azelőtt? — Engedj már! ... Neked nincs semmi dolgod, mi? — Nincs hát — felelte vidáman a fiú. — Én vagyok a világ lustája. A lány szemrehányóan nézett rá, Alekszej zavarba jött, és félreállt. Valahányszor betoppant a hizlaldába, Kszenyija valósággal megdermedt: attól félt, észreveszik az emberek, milyen pillantásokat vet rá a fiú. Igaz, neki magának sem kellett volna ránéznie, mégsem bírta megállni, felemelte a fejét, és tekintete mindig találkozott a fiúéval. „Csak azt tudnám, honnan van ilyen nagy, beszédes szemed?“ — tűnődött a lány. Ezekben a napokban türelmetlenül várta azt az embert, akinek Szibériád ból kellett érkeznie. Még a szélzúgásra is felneszeit éjjelente; mindig úgy rémlett, hogy a kiskapu nyikordult, s lépteket hall az udvaron. Egyszer aztán a városban, a gyüle-1 kezeti összejövetel után Vaszilij test-' vér összeismertette egy sovány, be-teges külsejű ifjúval, s a fülébe súgta, hogy ez lenne a várva várt vendég, és Mihail a neve. A legény sápadt arca, beesett szürke szeme, kiálló ádámcsutkája és horpadt, szűk melle esu-* pán szánalmat ébresztett benne. — Ne törődj vele, hogy ilyen — vigasztalta Vaszilij testvér —, sokáig betegeskedett, egyébként igen rendes fiú. Maga az Ür küldte számodra, ne kételkedj hát. Mihail testvér olyan odaadó, hűséges tekintettel nézett Kszenyijára, hogy a lány elpirult, zavartan lesü^ tötte a szemét, és meghívta vendége ségbe. Mialatt egy teherautón hazafelé zötyögtek, Praszkovja Grigorjevna megállás nélkül dicsérte Mihailt, akit — mint megtudta — Isten különös kegyelmével tüntet ki. Mihail testvér nem váratott magára sokáig. Már másnap beállított. Kszenyija kiült vele az udvarra, a zelnicemeggybokor alá. A szoba ablakából éppen Mihail ^arcára vetődött a fény, az éjjeli lepkék röptűkben minduntalan nekiütődtek az ablaküvegnek, s a legény füle körül kitartóan zümmögött egy szúnyog. Kszenyija fázott, és kényelmetlenül érezte magát. Hallgatott Mihail is. Időnként fáradtan szívta az orrát, néha-néha Kszenyijára nézett és elmosolyodott. Végül azt mondta: — Találd ki, testvérem, m' az: az embertől elvették, aztán v ■■ ./aadták neki. — Nem tudom. — No, találd ki. — Nem tudom. — Jól van, akkor megmondom — jelentette ki nagylelkűen a fiú. — Hát Adám oldalbordája. Hiszen az Or elvette tőle, aztán visszaadta neki Éva formájában. 1 ^SZABAD FÖLDMŰVES 1965. január 23.
