Szabad Földműves, 1965. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1965-06-19 / 24. szám
„Lakását esté öt órától reggel 7 óráig el nem hagyhatja. Nyilvános helyet nem látogathat. Táviratot nem adhat fel, távbeszélőt nem használhat, postai küldeményei rendőrhatósági ellenőrzés alatt állnak. 1.. ...g község területét el nem hagyhatja. Köteles a községi elöljáróságnál minden héten kedden és pénteken d. e. 9 órakor személyesen jelentkezni. Megokolás: így kellett határozni, tekintettel Tölgyes Antal társadalmi hovatartozandóságára, a háború végső kimeneteléhez fűződő érdekeire, mivel szélsőséges érzelmeit oly módon hozná nyilvánosságra, mely alkalmas arra, hogy a hadban álló ország nyugalmát veszélyeztesse.“ ☆ Fenti idézet, rövid kivonat az 1.. ... gf járás 23-évvel ezelőtt volt főszolgabírójának határozatából, melylyel rendőrhatósági felügyelet alá helyezte Tölgyes Antalt, az én közvetlen szomszédomat. Ki volt Tölgyes Antal, hogy a Horthy-korszak hatósága ily „kitüntetésben“ részesítette? Egyszerű munkásembar volt, két keze munkájából élő napszámos, 37-éves, középtermetű, szikár barna ember, villogó fekete szemekkel. Szerette feleségét, gyermekeit s tehetsége szerint becsülettel gondoskodott róluk, A jóság azonban nem gátolta Tölgyes Antalt abban, hogy gyűlöljön. Gyűlölte a Horthyrendszert, ahol csak tudott, ártott neki. De a rendszer sem maradt adó-? sa, százszorosán fizetett minden csekélységért. El kell mondanom, hogy Tölgyes szomszédom a rendőrfelügyelet alá helyezése előtt egy héttel jött’ haza, két évi távoliét után. Egy évig a pesti börtönökben hurcolták, egy évig pedig Kistarcsán volt az internáló-táborban. Hogy miért? Mert'érzelmeit nem szégyellte elmondani sem a munkások között, sem a pesti börtönökben, de a tárcsái táborban sem. Sötét idők voltak azok. Kedvetlen nyomott hangulatban éltünk. Egyetlen vigasztalásunk a titkos és nagyon tiltott rádió hallgatása volt. Pokrócokkal jól elszigetelt szobánkban többnyire éjjel hallgattuk Moszkvát, Londont, New York-ot, élesztgetve kialvó reményeinket. Rádióhallgatás után gyakran megvitattuk a hallottakat, de elmélkedtünk más dolgokról is. Egyszer Tölgyes ezt mondta: — Németországban Hitler hatalomra jutása előtt, nyolcmillió szociáldemokrata és öt millió kommunista szavazó volt. Ez összesen 13 millió ember. Hogy lehet az, hogy ez a 13 millió ember, Hitler hatalomra jutásakor nem csinált semmit? Tétlenül tűrte, hogy megfojtsák! Ugyan mi lehet most a német kommunistákkal? Mit csinálnak? Hol lehetnek? — Több mint valószínű ott, ahol maga volt kedves szomszédom — feleltem én. — Maga tudja, hogy a szociáldemokraták sohse voltak forradalmiak, az öt millió fegyvertelen kommunistát pedig könnyen elintézhette a nyolcvan milliós birodalom karhatalma. Hol vannak? Börtönökben, táborokban és kényszermunkán. Ilyen és hasonló problémákon tanakodtunk, törtük a fejünket. Egyszer aztán eljött 1943. január hónapja, Sztálingrád körülzárása, 330 ezer német katona kapitulációja. Mintha lidércnyomás alól szabadultunk volna. Tudtuk, éreztük, hogy ez a vég kezdete Hitlerékre nézve. — Vége lesz az ember meggyalázásának, az emberiesség sárbatiprásának — mondotta Tölgyes Antal csillogó szemekkel. Két évvel később — 1945 tavaszán — valóban „vége“ lett. Sajnos azonban, Tölgyesnek adidg még nagyon sokat kellett szenvednie. Ahogy közeledett a szovjet hadsereg, Horthy hatóságai mind idegesebbek lettek. A főszolgabíró Tölgyesnek új végzést küldött, melyben kötelezte, hogy ezután a csendőrségnél is jelentkezzen minden héten szerdán és szombaton. Minden héten 4 napja veszett el — délig elhúzódott a jelentkezés, délután pedig munkába már sehol nem vették fel. Ha Tölgyes Antal a Horthy rendszert gyűlölte, — annak kakastollas csendőreit még inkább. S ezekhez kellett járnia jelentkezni hetenként kétszer. Első jelentkezésekor Fehérváry tiszthelyettes így fogadta: — No, jómadár, ezután sűrűbben találkozunk! Felsőbb rendeletre köteles nálam minden szerdán és szombaton jelentkezni. Figyelmeztetem, hogy pontos legyen. Ha nem vagyok itt, várjon meg. Vigyázzon, hogy össze ne rúgjuk a patkót, mert ha én magát megrúgom, azt fogja hinni, hogy a tinó rúgta agyon. Megértette? — Megértettem! Egy tinótól csak tinórúgást kaphatok — felelt Tölgyes. — Mit mondott? — ordított a tiszthelyettes. — Tőzsér őrmester, Kovács őrmester hozzám! — A két őrmester berohant. — Ez a mocsok disznó sértegetni mert. Én nem piszkolom vele a kezemet. Tanítsák emberségre! Tölgyes Antalt a két csendőrőrmester véresre verte. Hogy az utcák népe ne lássa, mit müveitek vele, csak este 10 órakor engedték haza, amikor koromsötét volt már. A háború, vagy ahogy akkor mondtuk, a „front" hétről-hétre közeledett. Egy napon különös német katonaság érkezett hozzánk. Ruhájuk csupa rongy volt. Sápadt, sovány, csontig aszott emberek voltak. Felfegyverzett SS tisztek, altisztek és katonák kísérték őket. A lisztek és altisztek között dunántúli, magyarul is tudók mint tolmácsok szerepeltek. A rongyos katonákat pincékbe helyezték el. Lehettek vagy kétszázan. Három utca nagyobb pincéit foglalták le, mert legalább harmincat-negyvenet tettek egy helyre. Á mi utcánkba csak egy megfelelő pince volt, oda negyven embert helyeztek el. Így kerültünk közeli szomszédságba velük. A tisztek és altisztek a mi házainkba szállásoltak be. Hozzánk egy főhadnagy és egy zászlós került. Megtudtuk tőlük, hogy a rongyos katonák „disznó kutyák“, akik lázítanak a háború ellen, Hitler ellen, mindenki ellen. Büntetésből a legnehezebb s legrosszabb hadimunkákra vannak kirendelve. Figyelmeztettek, hogy őrizkedjünk tőlük. Semmit nem szabad nekik adni, sőt közel sem szabad hozzájuk menni, mert az őrség fegyvert használ á kiváncsiak ellen. Másnap reggel, tisztes távolból Tölgyessel szomorúan néztük a rongyos katonák kivonulását. Lapátokkal, fejszékkel, ásókkal voltak fölszerelve. A hegyekbe vitték őket, ahol estig dolgoztatták evés nélkül. — No szomszéd — mondtam — most már látjuk, hogy hol vannak a német kommunisták és mit csinálnak! — Elnéztük őket este-reggel. Az altisztek igen brutálisak és kegyetlenek voltak. Fájt a szívünk s valóságos betegek voltunk a gondolattól, hogy nem segíthetünk rajtuk. Elhatároztuk, hogy legalább élelmiszert juttatunk valamilyen úton-módon hozzájuk, hiszen éheztek kegyetlenül. A pincének két vasrácsos ablaka volt az utcai részen, amelyen a szenet és a tűzifát szokták lehányni azelőtt. Az ablakon üveg nem volt. Ügy gondoltuk, hogy amikor a sétáló őr háttal, lesz, átsurranunk, s valamelyik ablakon bedobjuk csekélyke csomagunkat. Az első csomag bedobását Tölgyes vállalta. Az őr észrevette és durván elkergette. Ügy határoztunk, hogy megvárjuk a váltást, talán a következő őr emberségesebb lesz, lehetetlennek tartottuk, hogy ne akadjon közöttük egy érző ember. Egy hétig kísérleteztünk így minden este, eredmény nélkül. Ekkor Tölgyesnek egy kitűnő ötlete támadt. Itt kell őket megkörnyékezni. Ez a feladat rám hárult, mivel Tölgyes vizen kívül más italt nem ivott, no meg neki tiltva volt nyilvános helyek látogatása. Az első világháborúban három évig voltam katona, német vezényszó alatt, tehát németül is értek keveset. így történt, hogy pár nap alatt' sikerült megismerkednem az őrség két tagjával, akik arra a kérdésemre, hogy mikor lesz vége a háborúnak, így feleltek: „Akkor, ha már csak egy német lesz a földön — Adolf Hitler. Mert Hitler ezt akarja.“ — lEzek a mi embereink, — gondoltam boldogan és azonnal rendeltem egy liter bort, amit együtt jóízűen elfogyasztottunk. Aztán ment minden mint a karikacsapás. Amikor ez a két barátunk volt szolgálatban, ha megközelítettük a pinceablakokat, tüntetőén elfordultak, csak a kezükkel jelezték hogy gyorsangyorsan. Tölgyessel aztán mozgósítottuk a város megbízható munkásait, s megkezdtük a gyűjtést (pénzt, élelmiszert, szalonnát), elfogadtunk mindent, aminek a mi szegény üldözött német elvtársaink hasznát vehették. Az őrség között nemcsak az általam megismert két katona • érzett velünk. Voltak vagy tizen. Megismerkedtünk azokkal is, s mikor ők voltak szolgálatban. akár a mi utcánkban, vagy a szomszéd utcákban, sikerült enyhítenünk az agyonkínzott német embertársaink sorsát. S bár tudjuk, hogy amit adtunk, vajmi kevés volt az ő irtózatos nyomorukban, lelkiismeretünk megnyugodott, mert mégis tettünk valamit értük. — Danke, danke! — hallottuk bent* ről a halk, sóhajszerű köszönetét — amikor a vasrácson át beadtuk — hetenként kétszer — szerény csomagjainkat. A feltartóztathatatlan szovjet hadsereg áttört a Kárpátokon, elfoglalta Nyíregyházát, Debrecent. Debrecenben demokratikus magyar kormány alakult. A Horthy-hatóságok valósággal még? bokrosodtak az eseményektől. Iparkodtak minél több aljasságot csinálni, amíg idejük volt rá. Egy éjjel összeszedték az összes baloldalinak tartott volt vezetőt s a rendkívüli helyzetre való tekintettel elszállították a kis-' tarcsi táborba. Tölgyes szomszédom tehát' ismét visszakerült Kistarcsára. Két héttel később Kovács és Tőzsér csendőrőrmesterek házkutatást tartottak Tölgyes szomszédomnál. Padlástól a pincéig mindent átnéztek. Hogy mit keresnek, nem mondták meg. Káromkodva mentek el. Ott ugyan kereshettek — gondoltam — minden könyve az én padlásomon van eldugva * Elteli három hónap. A nagyön várt front hozzánk érkezett. Most mi laktunk abban a nagy pincében, ahol a rongyos német katonák laktak. Tíz család összezsúfolva. 1944. december 13-ika van. Két-három órája csak elszórt lövöldözést’ hallunk. Az ágyúzás és a bombázás megszűnt. Idegölő csend következik. Amikor nagyon lövöldöztek féltünk — most, hogy csönd van, még jobban félünk. Este tíz óra. Hárman férfiak, a pin* c'elépcső legmagasabb fokán a pinceajtónál állunk és figyelünk. Az udvaron egész közelről lépéseket hallunk, majd szavakat. Itt vannak háti Megjöttek! Az álmunk teljesült. A pincében égy-kéi gyertya pislákolt. Egy pillanat alatt' harminc-negyvenet' gyújtottak. Mindenki látni, fogadni akarta a szovjet katonákat. Boros üvegek, pálinkás butyusok kerültek elő. A pinceajtó fönt kivágódott s géppisztolyát előre tart-! va, két fiatal orosz katona jelent meg. — German nyet? — kérdezték. — Nyet, nyet german — válaszoltuk kórusba. Nem hitték nekünk'. Gondosan végigvizsgálták az egész pincét. Aztán jött a kínálgatás borral, pálinkával. A két katona nevetett. Később újabbak jöttek, hárman-négyen is egy csoportban. Azokat is megkínáltuk, ittak s tovább mentek. Azután jött egy magasrangú tiszt, középtermetű, barna orosz katonával. A katona elkiáltotta magát magyarul. — Nincs itt a feleségem? — Tölgyes Antal volt. Sírva ölelte, csókolta a családja, de én magam is, és valamennyien. Az orosz kapitány boldogan mosolygott. Tölgyes elmondta, hogy Kistarcsáről két heti ottlét után sikerült megszöknie. Rászánta az életét, tudta azt, hogy az ő élete Szálasiék kezében úgyis veszendőben van. Inkább lőjjék le szökés közben, minthogy tovább kínozzák. Szökése sikerült. Kezet foghatott a szovjet katonákkal, s fegyvert foghatott a német fasizmus ellen. Duba András Néhol sok a fölségsértési pör, nálunk ritka. Itt legfeljebb az adó miatt adja ki mérgét az ember. De azért még adóhistória is akadt mulatságos, a „kölcsön a királynak“. A nép így nevezte el, mert a nép azonosítja az államot az államfővel. S így szebben is csengett ez az adónem. Van abban valami tetszetős, hogy a szegény ember ad kölcsönt a leghatalmasabbnak. Ez ingerelte a becsei parasztokat is, mikor a tisztviselő felszólította, hogy írjanak alá őkegyelmeik mennél többet. — Hát csakugyan rászorult volna a király? — kőtelkedének a parasztok. — Ügy ám — felelte a mezőbirő. — Azt mondják, hogy a német országait ellicitálják a többi királyok, ha nem fizet. Fizetni pedig nem tud, mert a bankóprése megrepedt s az a lakatos, aki csinálta, megvakult. Senki sem tudja megreperálni a prést. Nagy a baj Becsben, atyafiak! Fritz Eichenberg: „Éjszakai őrjárat. Fametszet. DÉNES GYÖRGY VERSEI: £>ánych Jönnek, jönnek a lányok, hajuk bronz s arany-barna, ökölnyi mellüket szellő csiklandja, simogatja, jönnek az úton át, cipőjük jelkopog, vidáman dúdolnak s tovatűnnek az utca hajlatában. Tovatűnnek, mint egy-egy jelenés, hajnalfényben az álom tündére, áttetsző csipke-köntösében, ahogy a réten átoson s befut a fák közé repesve, vagy pillangóvá változik, s lobogva, incselkedve felcsap a kristály-égbe, fel a tártölű magasba, ahol a jókedvű isten lámpáját gyújtogatja. Jönnek, jönnek a lányok, csípőjük vágyat ringat, szemükben kék láng, szemük kéklángú hajnal-csillag, arcukon rózsapír, arcukon mosolygó almák hamva, homlokuk selymén az öröm, s az ifjúság hatalma, s a tisztaság, a szent csoda, az élet hűs meséje, mit fel nem tépett még a vad pán-sípok szenvedélye. Jönnek, jönnek a lányok,, gazellaléptű fruskák, kacagásuk felveri a kő-sivatag utcát, s mert tiszták még, a hangjukat nem védi ál-szemérem, olyanok mint a madarak, átcikáznak az égen, röpködnek vidoran, csivognak, csivitelnek, mosdatják gyenge szárnyukat, nem szőnek semmi tervet, de néha, csendes éjeken, mikor a hold ragyog, megérinti a testüket a nagy asszony-titok. Hordozlak magamban Én csak a te szomorú szemedet látom túl, túl minden nagy földi látomáson. Hordozlak magamban, mint ritka álomképet sohasem únva; soha nem únlak téged. rÁ hold, a csillagok elszállnak felettem, te az életnél is állandóbb vagy bennem, lámpa, mit a világ kiolthat magából, de az én lelkemben örökre világot. / Tenélküled mit is kezdhetnék magammal, bolyonganék a világban öntudatlan, fájlalva sorsod s kutatva, hol találom, ami te voltál, széthulló ifjúságom. ___ ................... J Ne hagyjuk a királyt! Nagy lett erre a lelkesedés Becsén s aláírtak vagy tízezer forintot. A tisztviselő maga is megsokallta: — Talán kevesebb is elég lett volna? — Meg nem árt az, kérem! — vélekedők Dorogi uram, az öregbíró. — Elkel ám a pénz őfelségének, mert tetszik tudni, minden ilyen dolognál sok az apró kiadás, amire az ember nem számít. Tudjuk mi már azt. Denique aláírták a tízezer forintot, de nagy szemeket meresztettek, mikor aztán tavaszkor jött a rendelet, hogy fizessenek. — Nem lehet az! — felelte a bíró. — Majd eligazítjuk mi azt másképp. Az adóhivatal azonban nem késett, még keményebben sürgette meg másodszor a kölcsön befizetését. Visszaírt a bíró megint, hogy másképen szándékoznak eligazítani az ügyet. Ne nyugtalankodjék a tekintetes adóhivatal. De biz az hovatovább még jobban nyugtalankodék, megindult tehát a becsei deputáció a székvárosba az adóinspektorhoz. — No, mért nem akarnak fizetni? — förmed az rájuk. — Akarunk, kérem alásan. — Hol hát a pénz? — Hol vennénk mi annyi pénzt? — Minek ajánlották akkor a kölcsönt!? — Hogy a felséges királynak öröme legyen! — felelte Dorogi uram, áthajítva a szűrt az egyik válláról a másikra. — Na és miképpen akarják kifizetni? — Hiszen éppen e miatt jöttünk be, hogy im pénzt követel a tekintetes stajeramt. Úgy gondoltuk akkor, kérem alásan, hogy mi a tízezer forintot, ő felsége iránti tiszteletből. apródonkint leüljük a vármegyeházán. Mivelhogy naponta öt forint, kérem alásan ... Az inspektor dühösen kergetté ki a szegény becseieket — pedig a királynak pénznél is becsesebb hódolatot hoztak. ^ ^SZABAD FÖLDMŰVES 1965. június 19. Mikszáth Kálmán: Kölcsön a királynak
