Szabad Földműves, 1965. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1965-06-19 / 24. szám
Vádol a sírkő Tündöklő látvány: a fák ágain, a temető kerítésének drótszálain ujjnyi vastagságú zúzmara, szinte roskadozik a fehérségtől a világ. A természet tiszta díszének csodálata megállít egy pillanatra s a megszűkült drótkockákon betekintek a temető áhitatos csendjébe. Végül egy közelben lévő díszes sírkőn akadt meg a szemem. — Itt nyugszik egy tragikus végzetű család — olvasom. Egy anya és öt gyermek neve van bevésve a márványkőbe. A legidősebb nyolc éves, a legkisebb nyolc hónapos. M. Irén, az anya, sem élt meg harminc tavaszt. Vajon mi történhetett velük? Mi sodorta őket a közeli elmúlásba? ☆ Irénke alig volt 13-éves, amikor elvesztette a legdrágábbat, édesanyját. A csenevész leánykára szakadt hát a háztartás gondja, törődött bátyjáival, apjával. A más hozzá hasonló korúak számára legörvendetesebb évek sivár egyhangúságban teltek el. A várva-várt boldogság mégis csak beköszöntött és reménnyel töltötte el a fiatal szívét. Legény járt a házhoz. Igaz, sokszor pálinkás fővel érkezett. Majd megváltozik — gondolta a lány — s örömmel nyújtotta kezét Gyula felé, amikor az megkérte. Irén elkerült hát az egyhangú, szürke családi körből és a maga asszonya lett. Nagy volt az öröme és igyekezett mindenben a férje kedvében járni. Telt-múlt az idő, s hozzájuk évenként kopogtatott a gólya. Nőtt a család, de a férj csak nem tudott hátat fordítani a káros szenvedélynek, és így lassanként a nélkülözés napi vendég lett a háznál. A nagyobb kereset' reményében a férj bányában is próbálkozott. Szépen keresett, azonban kevés került belőle a családhoz. öt év elteltével ismét visszaköltöztek Irénke falujába, ahol nemsokára ötödször hangzott fel az életet jelentő gyereksírás. Egy rangosabb verandás ház mögött szerénykedett az a kis vityilló, ahol meghúzódott az egyre jobban nélkülöző nagy család. Pedig Gyula jól keresett az állami gazdaságban. De hiába volt szép a fizetés, ha annak egy része lecsúszott torkán, és a mámoros fej máshová is elvitte a családnak valót. Irén így sokszor semmiből teremtett betévő falatot a cseperedő, életvidám gyerekeknek. Ennek dacára a férj sokszor durván lökte el maga elöl a nehezen előteremtett ennivalót, amelyet a kis ártaf? lanok csemegének tartottak. Ilyenkor aztán elrohant s hazatérvén megkezdődött . az „abriktolás“. A kétségbeesett gyereksírás gyakran verte fel a környék csendjét. De a feleségét sem kímélte eszeveszett dühében. Egyszer átharapott ujjal futott á szomszédokhoz a koravén asszony, akinek alig jutott betevő falat és a mérleg, melyre felállt, csak 32 kg-o£ mutatott. A szomszédok sokszor biztatták, jelentse fel. Ehhez azonban nem volt bátorsága. ☆ A langyos szél, az egyre melegebben sütő napsugár, elolvasztotta a vastag hótakarót. A tavasz kicsalogatta a gyereksereget, akik önfeledten örültek a szép időnek. Irén csemetéi is a ház előtt sütkéreztek. Anyjuk, akihez éppen betoppant a szomszédasszony, a gyerekek szegényes holmiját rakosgatta, rendezgette. Sovány ujjaival minden darabot megsimogatott s úgy tette vissza helyére. — Tavaszi nagytakarítás? — kíváncsiskodott a belépő. — A. dehogy — mosolygott szomorkásán Irén. — Csak összerakom. Szeretnénk holnap elutazni... a városba. — Látom, hogy végre megjött az eszed, már régen kellett volna jelenteni. — Régen? — telt meg könnyel a megtört szempár. — Mit főzöl? — nézett körül a szomszédasszony. — Van még egy kis zsírom. Csuszát főzök, hadd lakjanak jól szegénykéim. Elment a jövevény. A fáradtszemú, összetöpörödött asszonyka pedig hozzálátott a krumpli reszeléséhez. „Régen kellett volna jelenteni“ — motoszkált a fejében. Könnyű mondani, de ha valaki szívből szeret, nehéz megtenni... S ki ne reménykedne, hátha megváltozik, magukhoz láncolják a gyerekek. Ki gondolta azt, hogy egyre jobban elállatiasodik. Amellett, hogy a keresetből alig ad valamit haza, üti-veri nemcsak őt, hanem az ártatlan gyerekeket is. Ezt nem lehet tovább kibírni, — homályosul el a szeme. Itt nincs más út, csak a halál. Ezt is említette már többször, de az csak kinevette, s gúnyosan mondogotta: — Bár csak már látnám. A kocsiban felsírt a kicsi. „Csak ezeket ne sajnálnám itt hagyni, már régen megtettem volna. Szörnyű rágondolni, hogy anya nélkül maradjanak. En tudom ezt legjobban, aki korán elvesztettem őt... Nem! Nem hagyom itt őket, hogy mindenki lábakapcája legyenek. Ki ad nekik enni, ha én nem leszek? Ki foltozza meg a elszakadt gúnyájukat? Nemi... Inkább velem jönnek ... A forró vízbe a csuszával együtt hullottak a könnycseppek. Elkészült az estebéd, most mindenki kedvére, ehetett a friss tésztából. — Anyu, most úgy jóllaktam, mint a duda — sejpítette kis Gyuszi, akinek nyakába volt kötve eltörött karja. A nyolchónapos kislánynak is bizonyára ízlett, mert amikor bepakolt, nevetésre buggyant édes kis ajka. Amikor az anyjuk elmosogatott, a gyerekek legnagyobb csodálkozására, legjobbik ruhájukat kellett magukra ölteni. Jucika, a legnagyobbik meg is kérdezte: — Hová megyünk, édesanyám? — Sétálunk egyet, oly szép az idő — simogatta meg a kíváncsi fejet' és újból könny gyülemlett a fénytelen szemekbe. Elindultak á vén Duna félé. A lányok egymással versenyeztek, ki tolja a legkisebbik kocsiját. Alig tettek néhány száz métert, találkoztak az egyik közeli rokonnal. — Hová, merre?, — köszönt rájuk' a nagybácsi. — Körülmégyünk. Jót fesz égy kis levegő. Hát bizony éléggé pápista színben vagy. A kanálisnál aztán vigyázzatok _— inti a gyerekekét. — ígéri megdüzzadt a hólétől. — Nem kell minket félteni . — mondták kórusban a gyerekek. Tovább haladtak. A lányok fe-íefülöttak az árokparton. Végtelenül örültek, mert ibolyára leltek. Nem győz* ték élvezni a szerény virág fenséges illatát. Anyjuknak is kedveskedtek égy csokorravalóval. Vidám hancúrozás közben érték á megtelt kanálishoz, amelynek vizét a nyugovóra készülő nap utolsó sugarai még sárgábbra aranyozták. * — Én nézek halacskát — kiáltott a kisfiú. — Csak be né... — kezdte az aszszony féltőén, s aztán hirtelen elhallgatott s egy ideig rémülten nézett' maga élé. Kisvártatva magához hívta „kisesibéit“ és könnyes csókkal borította el szájukat, szemüket, maszatos arcukat. Aztán kiemelte az alvó csöpséget a kocsiból és azt csókolgatta most már zokogva. A lányok értetlenül nézték anyjukat. —Halacska! — kiáltotta el magát Gyuszi. A többiek megfeledkezve anyjukról, Gyuszi köré sereglettek és szemüket erőltetve kutatták a pikkelyes jószágot. Irén hirtelen abbahagyta a zokogást, körülnézett és karján az alvó kicsivel a gyerekek felé tartott. Mintha ő is kíváncsi lenne, szorosan mögéjük állt s hátulról szabad karjával átfogta a merően figyelő gyerekcsokrot, majd artikulátlan sikoly hagyta el az ajkát és lelökte őket a szennyes vízbe s a legkisebbel a karján utánuk vetette magát. Egy kis idő elteltével az arratartók üres gyerekkocsira lettek figyelmesek, amelyben egy személyazonossági igazolvány piroslott. Aztán meglátták a vízben ide-oda úszkáló színes kendőket ... Repült a hír, a falu felzúdult mint a méhkas, néhányan a kis házikó ajtaján is zörgettek, de senki nem nyitott ajtót. Az állatokat etető férjhez is eljutott a hír. Először nem akarta hinni, de aztán mégis kerékpárra ült. Mire odaért, már kinn volt a fél falu. Az emberek megrendültén álltak a víz partján, egyesek hangosan zokogtak. Néhányan már a szerencsétleneket' keresték. Gyula, aki most nem ivott, mint a részeg tántorgott köztük, aztán lerogyott a gyerekkocsi mellé átkarolta azt és önmagát átkozva zokogott... Hiába tette, senkinek nem jutott eszébe egy résztvétszó. Sőt, néhányan rámordultak, elkergették a kocsitól. Aztán őrült zokogással berohant a dunamenti erdőbe. Az élettelen, felpuffadt testek egyenként a partra kerültek. Az anya halála után is szívéhez szorította a legkisebbet. Szívéhez, amely alatt egy kis idővel ezelőtt már új élet sarjadt, a hatodik ... Este az eltűnt Gyula kereséséhez is hozzáláttak. Sikertelenül. Reggel azonban megtalálták. Az egyik fa ágán egy akasztott embert lóbált a Dunáról fújó friss tavaszi szél. A népes családból senki sem ma* radf. Még a „fészkükét“ is szét szedték, melynek az árából csak egy sírkőre tellett, amelyre hat név íródott, akik együttvéve összesen sem értek meg ötvenkét tavaszt. Hozzájuk közel egy faker'eszttel Sz. Gyula neve látható és az, hogy élt 32 évet. Ott_fekszik valaki, akit nem fogadott be a közös sír, pedig ő volt' a megásója. A fővádlott lenn porlad a sír mélyén. Ki lehet itt még bűnös? A másodszámú vádlott' az alkohol, a szenvedély, a gátlástalanság, amely egy családot sodort' a szakadékba. De vannak talán még további bűnösök is, akiknek örök figyelmeztető a kerítés közelében lévő sírkő. Ez a vádlott a falu népé, társadalmunk, akik közül sokan ismerték a család szörnyű sorsát, mégsem tettek lépéseket a tragédia elkerülésére, TÖTH DEZSŐ Ebben az évben szintén sor kerül a már fiagyományös Devin-vár alatti ünnepségre. Cipőjavítás, óh Nagyon 'kedvelem a szép, modern cipőket. Főleg az áramvonalas, hegyes orrúakat; jójárásúak, könnyűek, élvezettel sétálgat bennük az ember. Bár csak sohase lukadna ki a talpuk, mert az örömünk csak addig tart, ameddig a cipőt nem kell javításba vinnünk. Hosszú ácsorgás után végre a pulthoz kerülsz. A kiszolgáló „szakértelemmel“ vizsgálgatja lábbelidet, majd a villamos-kalauzhoz hasonlóan lyukaszatni kezd az árlistán. „Harminckét korona ötven fillér" mindja bűbájos mosollyal, miközben átnyújtja a szelvényt, Napok múltával elballagsz a megjavított cipóért. Kimerészkedsz esős időben az utcára, utána arra ébredsz, hogy cipőd talpa elválik a felső bőrtől. Mit tehetsz egyebet: újra visszamész cipőjavítóba. Reklamálás, az átvevő védekezik: Ö nem tehet róla, majd megmondják a műhelyben. Különben is mit akar: ez ragasztott talp. Hát persze, varrott, vagy szegeit talpat manapság már nem csinálnak.. pedig csinálnak! Joze] Juráseknek, a bratislavai Obnova vállalat gyártásvezetőjének szavai szerint varrott talpat is készítenek, de csak akkor, az eredeti talp h varrott volt. A baj oka tehát másban keresendő. Elsősorban is: a silány a ragasztó-, anyag minősége, javításokra nem adják a legjobb fajtájú bőrt, a munkaerkölcs sem áll a legmagasabb fokon. A halmokban álló cipók láttán a javító igyekszik mihamarabb végezni feladatával, elsieti munkáját és számos esetben selejtet ad ki kezéből. Hiányzik a technikai ellenőrzés, amely a hibásan javított cipőt visszaadná. Nincsen elegendő szakképzett munkaerő, utánpótlásról sem igen gondoskodnak. A cipész szakmát nem propagálják eléggé, sajnos ez ma kissé „lenézett" foglalkozás, habár a fiatalság itt is megtalálná számítását. Az embernek tehát a cipőt úgy kell átvennie, ahogyan kapja. Legfeljebb napok múltával visszamehet a javítóműhelybe és a drága javítást újra „meg javíttat ja". A „kezelés ezúttal abból áll, hogy a levált talpat felszegelik. Persze ez csak addig tart, ameddig a szegek ki nem lazulnak... A cipójavító vállalat vezetőinek arra kellene törekednie, hogy közönségünk a nyújtott szolgáltatással teljes mértékben elégedett legyen. A vevő ne csak magas díjat fizessen a javításért, hanem kiváló munkát is kapjon. HORNYÁNSZKY TIBOR Három gyerek apját ölte meg A komáromi járásbíróság halálbüntetést hozott Viliam Visnovsky, 31 esztendős dunamocsi raktárnok fölött, aki bosszúból megölte a hivatását teljesítő Gustav Dano közbiztonsági hadnagyot, s gyilkosságot kísérlet még meg közbiztonsági szervek több tagja, valamint további hivatalos személyek ellen. Visnovsky 1947-ben, 13 éves korában a szüleivel, költözött hozzánk Magyarországról. Az alapiskola elvégzése után eleinte munkás volt, majd sofőr, később különféle helyeken raktárnoki állást töltött be. Katonai szolgálata után 1956 óta tizenháromszor változtatta munkahelyét. Jobb keresetet azonban nem igyekezett tiszteséges munkával elérni, hanem agyafúrt spekulációkkal. Ha pedig eredménytelenek maradtak, egyszerűen mindent ellopott, ami csak a keze ügyébe került. Még kiskorú gyermekeit is cinkosaivá tette. 1964-ben Dunamocson telepedett meg. Közel lakott a Dunához és ezzel a lehetőséggel élve, gyakran átkelt a folyón, hogy Magyarországon is zsákmányra tegyen szert. Rabja volt az alkoholnak és maga is foglalkozott tiltott szeszfőzéssel. Nyers, lobbanékony jelleme miatt az emberek nem szerették és inkább kerülték. Az elmúlt év szeptemberében fiaival együtt különféle építkezési anyagot lopott a Dunamocson folyó csatornaépítkezések színhelyéről. Miután a község elöljárósága a dologról tudomást szerzett, a közbiztonsági szervek Zámbó Gyula HNB alelnökkel és Jozef Galo tanúval házkutatást tartottak Visnovsky portáján és a keresett építkezési anyagokon kívül tiltott szeszfőzőberendezést, valamint egyéb lopott holmit találtak, amit a vádlott volt munkaadóitól tulajdonított el. Visnovsky tudatára ébredt, hogy leleplezése által dugába dőlnek a jövőre vonatkozó tervei; dunai hajósnak készült ugyanis, hogy külföldre kerülhessen. Nagyon felbőszült és bosszút forralt azok ellen, akikről feltételezte, hogy feljelentették. Hatalmas kést (28 cm hosszú és 3,5 széles) készített magának egy kaszából, reszelővei élesre fente és három nappal később elindult bosszú-útjára. Először alaposan beszeszelt és hangosan ordította, hogy négy embert kell megölnie. Szeptember 25-én iíámbó Gyulát azzal a kifogással hívta kt az utcára, hogy detektívek keresik. Zámbó ki is jött, és Visnovsky hatalmas késével hadonászva fenyegette, hogy megöli, mert egyike volt feljelentőinek. Nyilván azonban mégis meggondolta a dolgot, mert kiszemelt áldozatát egyelőre nem bántotta. Két nappal később megint részegen elment Galo Jozef lakására. Behatolt a lakószobába, belülről bezárta az ajtót, kést rántott és „most végzek veled“ kiáltással Galóra vetette magát. Súlyosan megsebesítette a kezén, de áldozatának sikerült egy székkel megvédenie magát. Közben Galo anyja az utcára rohant segítségért, s erne a támadó megszökött. Másnap a közbiztonsági szervek négytagú csoportja, élén Dano hadnaggyal le akarta tartóztatni Visnovskyt, Csak többszöri felszólításra nyitott ajtót a vádlott felesége. A behatoló őrjáratot Visnovsky késsel a kezében várta és alig hogy elhangzott „a törvény nevében ...“, felszólítás, megszúrta az őrjárat egyik tagját, majd késével olyan erővel vágott Dano hadnagy mellébe, hogy felhasította annak főütőerét és átszúrta tüdejét. A kés a szerencsétlen hátán jött ki s a hadnagy pillanatok alatt meghalt. A tárgyalás folyamán Visnovsky eleinte azzal védekezett, hogy önvédelemből ölt és különben sem volt józan. Az államügyész azonban bebizonyította teljes bűnösségét, hogy bosszúból ölte meg Dano hadnagyot, három gyermek atyját és azonkívül több személynek az életét is veszélyeztette. A vádlott az utolsó szó jogán a következő szavakkal fordult a bírói tanácshoz, amelynek egyik tagja nő volt: „Ha én három gyermek atyját öltem meg, legalább ti ne vegyétek el három gyermek apját!“ Visnovskynak semmi erkölcsi joga sem volt részvétre hivatkoznia. Förtelmes, előre tervezett gyilkossága által elvesztette minden jogát arra, hogy a társadalom jóindulatára számítson. És bűne szomorú bélyeggel illette gyermekeit is. A vádlott fellebbezett. A tárgyalás végén a közbiztonsági szerveknek kellett védelmet nyújtaniuk Visnovskynak a felbőszült közönséggel szemben. 0. K.
