Szabad Földműves, 1965. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1965-05-22 / 20. szám
Az éjszakák nyugtalanok. Nem igen mer senki a lakásban aludni. Amint az est leszáll, ezek • németek már Is piszkálódnak. Aztán a Caram túlsó oldaláról sokszorosan megkapják a választ. Az iskolaépületet telitalálat érte. A repülőgépek is egész éjjel nyugtalanítanak. Nem bombádnak, de állandóan itt zúgnak telettünk. A lakosság nagyrésze már leköltözött a pincékbe. A német katonák szabadon garázdálkodnak az elhagyott lakásokban. Ok is nyugtalanok, napról-napra jobban látszik rajtuk az idegesség. Az éjszakai fagyok lassan elmaradoznak. Bekövetkezett a tavaszi esőzések ideje. Változó hírek keringenek. Az ágyúdörgés rohamosan közeledik. Veszélyes a helyzet. A 69 éves Mari néni nem megy a pincébe. Rét-' teg. Nem saját magát félti — egyet-1 len unokájára gondol, aki valahol a lövészárokban fekszik. Előveszi rózsaflizérét s imádkozik. Meg-megremegnek a ház ablakai, Mari néni abbahagyja az imádkozást, de csak újból elkezdi. Akna robban az udvaron. Megkapaszkodik a szék karjába. Az sem segít, mert a következő pillanatban telitalálatot kap az épület s őt is, rózsafüzérét is rettegésével együtt örökre eltemeti... Az éjszaka sötét. A szemerkélő eső záporrá válik. Az ágyúk torkolattüze vörösre festi az égboltot. Laci, már csak kúszva jut előre a lucskos mezőn. Elérve a temetőt, fellélegzlk. Behúzódik a bokrok közé, megpihen. Kis idő múlva folytatja útját, de már a falu házal között. Eléri nagyanyja* házát... felsóhajt, de hirtelen meglepődik. Német katona áll őrséget a kapuban. Az udvaron német katonai autók állnak. Továbboson s benyit a szomszéd udvarba. Csend van. Valahol egy kutya mérgesen ugat. Laci a falhoz lapul és lassan kúszik előre. Elérve az ablakot, csendesen bekopog. Márton gazda, a szomszéd nyit ajtót ás kiszól. Laci csak súgva válaszol. Akármilyen fáradt is volt Laci, az éjszaka nem aludt egy percig sem. Nyugtalankodott a házigazda, a felesége, de ő maga is. Hiszen ha rajtaütnek, abban a pillanatban a fúbe harap, mert ez a sors vár a katonaszökevényekre ha elfogják őket. Laci Márton gazdától megtudja, hogy nagyanyja meghalt. Szegény apád. Az Is árva fiú volt', — mesélte Márton gazda —, ide került dolgozni a gróf birtokára. Nagyapád volt a mester, annak a keze alatt dolgozott. Akkortájban olyan szokás volt, hogy a segéd mesterénél kosztolt és a legényszobában lakott. Jóska már mint az apád, szorgalmas, jókedélyú legény volt. Nagyapád kedvelte őt, nagyanyád Is, mert a ház körül is sok munkát elvégzett. Anyád is szemrevaló, takaros lény volt, éppen a tizennyolcadikba fordult. Mondanom sem kell, megszerették egymást. Eddig még csak rendben volt a dolog, de csakhamar kiderült, hogy a legény más hitű. Elég az hozzá, hogy nagyapád tiltakozott. A végén addig fajult a dolog, hogy elbocsátotta a legényt állásából. Azután Itt ■ faluban — Bálint mesternél kapott helyet. Egy darabig zárkózottan élt, majd később — azt mondták bánatában — a kommunistáknak kezdett agitálni. Anyád még azért sem haragudott rá. Egyik este unokabátyja, Pista elmesélte neki, hogy május elsejére piros zászlók alatt fognak felvonulni. Anyád hirtelen leoldotta kicsi köténykéjét, ezt küldöm neki — mondta piruló arccal és elfutott. A dolog ellenben rosszul végződött. A csendőrség tu„Bélelt“ őszibarack — Kötelező ígérőiéi nem tehíték, de igyekszem majd az ön vállalatának Juttatni az állami rendeléseket — szólt az őszülő szövetségi főtanácsos ültéből felemelkedve. Látogatója lekötelezőén mosolygott, meghajolt! és távozni készült. Ekkor azonban az államhatalom képviselője az Íróasztalán „felejtett* kis kosárra mutatva Utáneszőlt: — Nem az öné 3z a csomag, Igazgató úr? Rupp úr, ez aeéltröszt igazgatója, blyan szende areot vágott’, rrtint egy koszorúslány és szemlesütve hebegte: — Igen, azaz... úgy gondoltam, őnagysága talán kedveli a gyümölcsöt és bátorkodtam egy kis kóstolóval meglepni. Ezzel kibogozta a kosár selyemszalagját, amelyben vagy hét darab hamvas őszibarack mosolygott. A főtanácsos megkönnyebbült; — Vagy úgyf Ha csak egy kis gyümölcsről van szó, nem bánom... Es köszönöm feleségem nevében a figyelmességet. Hazament Rupp úr, elégedetten simogatta bajszát, a főtanácsos pedig Így okoskodott magéban: — Csomó pénzébe kerülhetett a beképzelt majomnak ez az üvegházi őszibarack. Bűn volna azonban „őnagysága“ műfogsorára bízni a még kissé kemény gyümölcsöt, vétkes könnyelműség, valóban ... — Gondolatai közben furcsa módon Elvira felé kezdtek szálldogálni, akibe már régen belehabarodott'. Megvan! Az egész csomagot elviszi az ő Elvirájának, a szőke manikűrös leánynak. Az elhatározást tett követte. A szövatségi főtanácsos egyenesen a szépségápoló intézetbe vitette magát sofőrjével és leült szokott helyére. Amíg egyik kezét a szappanos vízbe merítette, a másikkal átnyújtotta az újból összecsomagolt kosarat: —• Magának hoztam, drágám! A „drágát“ ette a kíváncsiság, mi lehet a kosárban. Először mégis szemérmesen félárbócra eresztette szempilláit s csak azután látott hozzá a kicsomagoláshoz és felkiáltott: — Isteni! — Elvira végül is megígérte „ápoltjának“, hogy este felhívja telefonon. Lelkiismeretének megnyugtatására hazamenet egy kis tábla csokoládét vásárolt hitvese számára. Inkább azt szopogassa, semhogy könnyelműen kockáztassa fogsorát. Otthon átadta a „gavalléros“ ajándékot, majd házikabátjába bújt, mint akinek eszeágában sincs többé elmenni hazulról. Kényelmesen elhelyezkedett karosszékében. A hárfapengető szüzek égi együttese nem muzsikálhatott volna szebben, mint az este pont kilenckor megszólaló telefon csilingelőse. — Még éjjel sincs nyugta az embernek! — adta á felháborödotta? a házigazda. — Megint annak az ostoba szövetségi államtitkárnak juthatott észébe éjszakai gyűlést összehívni. A dolog persze bizalmas jellegű, sőt államtitok, érted?; Nem kell róla beszélni senkinek! — Majd az éjjöliszékrényre készítem az ásványvizet' egy kis mézzel, ha megint bt találnál rekedni a sok szónoklástól, mint múltkor — csitítgatta férjét aggódó élettárat. De a főtanácsos oda se neki, máris kapkodta magára a ruhát, és rohant' abba a belvárosi kávéházba, ahol a szőke tündér várta. Ott ült frissen, üdén, fiatalosan. Megitték az ilyen alkalommal szokásos bevezető konyakot, utána még egyet'. Azután megvacsoráztak és még egy konyakot ittak.., Már a tejszállltó autók csörömpölték az utcákon, mire a szövetségi főtanácsos hazaballagott, de sokáig nem tudott még elaludni, Elvira megkülönböztetett- kedvességét összehasonlította előző elutasító magatartásával. Lehetséges lenne, hogy az a néhány szem őszibarack?... Abban a boldogító tudatban aludt el, hogy öreg ember nem vénember. Ne firtassuk, vajon az őszibarackon múlott-e, vagy a véletlen, de Rupp uramék megkapták az állami rendelést. Mint jól nevelt igazgató elment megköszönni a főtanácsos úr „szives pártfogását” és megtudakolta, mivel róhatná le háláját A főtanácsos mosolyogva fogadta: — Ha mindenáron meg akar „vesztegetni“, küldjön még valamit abból a finom őszibarackból! Feleségem ugyanis nem győzte eléggé dicsérni — hazudta, mert Elvira csodálatos „színváltozása" jutott eszébe. A nem vért kívánság hallatára Rupp úrral egyszerre forogni látszott a világ. Sietve búcsúzott és támolyogva hagyta el az irodát. Amin viszont a szövetségi főtanácsos nem győzött eleget csodálkozni. Aznap délutánján a következő párbeszéd folyt le az elszontyolodott igazgató és egyik képviselő barátja között: —- Melyik részét' siratja a hazának, Rupp úr? Hiszen megkapta az állami rendelést, vagy nem? — Igen ám, de az a pimasz főtanácsos újabb barackszállitmányről álmodozik, annyira ízlett — úgymond — drágálatos nejének. — Annyi baj legyen, küldjön neki egy kocsira valót, hiszen most már egyre olcsóbb lesz! — Küldenék én akár égy vagonnal belőle, de a- a boríték!; — Micsoda boríték? — Hát nem érti? A kosár aljára egy borítékot csúsztattam. Aki megette az őszibarackot, megtalálta a borítékot is. illetve az általam becsúsztatott fejedelmi összeget. Ezért nyafog most „őnagysága“, ezért fáj a foga újabb szállítmányra a vén kecskének. Az őszibarackot felfalta, de a pénzt élslnkófálta i nem vallotta be agy alágyult fórjának! K. E. domást szerzett a szervezkedésről, kutatni kezdték a főcinkost. Anyád szerzett rólá tudomást, hogy Jóskát le akarják tartóztatni. Akkor még én is a tanyán dolgoztam. Az egyik este, amint jöttem haza, anyáddal találkoztam. Könnyes szemmel, összekulcsolt kézzel kért, hogy küldjem ki Jóskát a nagy fához. Ahhoz, amely ott van a tanya felé vezető út mellett. Akkor még ott füves, bokros hely volt gémeskúttal, amit nyári Időben deleidnek használtak. Jóska örömmel fogadta az üzenetet és mindjárt ment. Másnap, mint akit a föld nyelt el, örökre eltűnt a láthatárról...“ Laci könnyes szemmel hallgatta a különös történetet, még eddig soha senki nem beszélt az apjáról. Reggel korán keltek, a gazda kérdőn fordult Lacihoz, mi a szándéka. „Itt nem maradhatsz, el sem mehetsz. Nem szeretném, ha elkapnának a csukaruhás legények, várj csak, én mindjárt Jövök.” Valóban nem sokáig volt távol. Egy idősebb, jól öltözött emberrel tért vissza. Doktor Lancal vagyok — mutatkozott ba meleg kézszorltás közben. Nem telt bele fél ára • Laci jobb karja gipszben volt, Kis Idő múlva úgy indult a tanya felé, hogy felkeresse egyetlen rokonát, anyai nagynénjéf. Még a német katonák is sajnálkozva néztek utána. Különös élet folyt a tanyán. Lajos bácsi, a nyilastestvér, korlátlan hatalomman rendelkezett. Lacinak csak’ egy hét tartózkodási időt engedélyezett a tanyán, ő azzal is megelégedett. Tudta, hogy nem lesz szükség hoszszabbltásra. Másnap az oroszok áttörtek a Garamon és rohamosan nyomultak előre. a • * A T—34-es lépésről, lépésre haladé élőre. Jóskának Ismerős volt a terep, de nem szólt róla. Szive a torkában dobogott. Talán most érzett először izgalmat a háború kezdete óta. Lassan besötétedett. A harckocsi odahúzódott az útmenti nagy fa tövébe. Jóska szállt ki elsőnek s mint régi ismerősi WeRi még I Hagy la fljrxsll Kereste a gémeskutat, a zöld pázsitot, a bokrokat, de azoknak híre sem volt. Könnyes szemmel lapozott élete történetében. Húsz évvel ezelőtt Itt ezen a helyen vált el, talán örökre, egyetlen szerelmétől — Annuskától. Fájt neki is a válás. Lépések zaja hallatszott az útról. Beljebb húzódtunk a bokrok közé, majd önkéntelenül roskadtunk le a fúbe. Sokáig búcsúzkodtunk s a válás pillanatában az a tudat adott erőt a távozáshoz, hogy nem egyedül hagytam őt itt... És most... most visszatértem! És visszaszerzem, ha az életem árán is! Jóska ugyanis a kassai kerületben dolgozott illegálisan a párt részére. 1924. júniusában az üldözések elől kénytelen volt áttelepülni a Szovjetunióba. Most, mint szovjet katona harcolt hazánk felszabadftásáért. Hajnalodott. Jóska az első vonalban nyomult előre a tanya felé. A németek már kiürítették a helyiséget. Mintha valami súgta volna, csak előre ... még egy pár méter ... még egy perc és megtalálod őt, megtalálod őket, megtalálod a húsz év előtt itt hagyott szerelmedet, az életedet. Tört előre bátran és vakon. A ház sarkánál egy nő jelent meg. Amikor meglátta őt, halkan íelaikoltott és eltűnt a pince bejáratánál. Jóaka pár lépéssel ott termett és felcsapta a bunker ajtaját. Lövés dördült, a bal vállán ütést érzett, majd elveszítve egyensúlyát, beesett a bunkerba. Újabb lövés, de ekkor már felberregett egy géppisztoly a bejáratnál Is és a hubertuszos nyilastestvér kiejtve kezéből a pisztolyt, felorditva csuklóit össze. Laci az Istálló padlásáról figyelte a történteket. Amikor a szovjet katonák megszállták a tanyát és felsorakoztatták a bunker lakóit, 6 Is előbújt rejtekéből. Akkor ért oda, amikor a szovjet katona élettelen testét felvonszolták a bunkerből. Elszedték Iratait, holmiját. A bal fleső zubbony zsebéből kis bőrtáska került elő, melynek tartalma egy kicsi piros kötényke volt. Laci elsápadt, majd tekintet a a földrehullott fényképre tévedt, ahonnan édesanyja mosolygós arca elárulta a nagy titkot. Laci leroskadt és hangosan felzokogott. ÖBERT JÁNOS (XX. folytatás.) — .......és e városból felétié sok zsákmányt hozott el. A népet pedig, mely benne vala, kárhoztató; és némelyét fűrész, némelyét vasborona alá... — olvasta Kszenyija, és itt ismét megállt, — Olvasd csak — biztatta Vaszili testvér. De Kszenyija nem bírta tovább' olvasni; mintha megint ott ült' volna Alekszejjel a moziban, s megint’ látta volna az asszonyok és gyermekek tömegét a szögesdrőt mögött, a krematórium tornyából tekergő füstöt és a fasiszta katonákat', meg amint kutyákat' uszítanak arra az emberre, aki mindenét elveszítette ebben a háborúban. Mihail elvette előle’ a Bibliát, és folytatta: — „...némelyeket mészkemencén vitt által, és így cselekedék az Ammon fiainak minden városával ...“ — Ne!1 — sikoltoít fel Kszenyija, és elsírta magát. Éjszaka, amikor Mihail elaludt, kinyitotta a Bibliát, és újból elolvasta ezeket a sorokat. Majd tovább lapozott, abban a reményben, hogy megnyugvást talál, de csak rettegést érzett. „Mely igén szép napok a te szerelmeid, én húgom, jegyesem! Mely Igen jók a te szerelmeid! Jobbak a bornál, és a te keneteidnek illatja minden fűszerszámnál ..." — olvasta Kszenyija, és Alekszej szemét látta, az ő hangját hülotta. A szégyentől és vétkes gondolataitól reszkedve olvasta el újra meg újra ezeket a szenvedélyes szavakat. Nem az ördög, nem a Sátán incselkedett vele, hanem maga a Szentirás ébresztette tudatára, hogy miről kell lemondania — és miről mondott le az Úr parancsolatára. Olyan érthetetlen és félelmetes volt mindez. Olyan kegyetlen és könyörtelen.., Másnap réggél megengedte nékik Vaszilij Tyimofejevics, hogy visszatérjenek Repiscsibe. — Most már lehet — mondta —, ügy fest a dolog, hogy azóta nagyjából minden «irendeződög. Elkísérte őkét a folyón átvezető hídig, még fel is ültette'egy Repiscsibe felé tartó teherautóra, majd búcsút Intett, és utánuk kiáltotta, hogy két nap múlva meglátogatja ókét, A sofőrről kiderült, hogy ismerős. Kszenyijának egy pillanatra megállt' a szívverése, amikor beült a fülkébe, a legény azonban szigorúan összezárt ajakkal, némán nézett maga elé. Kszenyija a lehető legtávolabb húzódott tőle, és ő sem szólt, Így tették meg az egész utat. Mihail, aki hátul ült, tán kétszer megkocogatta a fülke tetejét, de a sofőr nem állt meg, komoran vezetett tovább. Minél közelebb értek Replscsihez, Kszenyija annál nagyobb rémülettel gondolt rá, hogyan állít be másnap a hizlaldába, és néz majd Zina, Petrovna, Valka szemébe. Rettenetesen szégyellte magát előttük. Nemhogy különbnek érezte volna magát őnáluk, mint azelőtt, amiért megmentette a lelkét, hanem inkább bűnösnek, mintha mindnyájukat becsapta volna. Csak azt kívánta, legalább ma ne találkozzék senkivel. Nem találkozott senkivel. A ház, amelyben született, s amelyben leélte egész eddigi örömtelen életét, idegennek tűnt. Maga is úgy ült a szobában, akár egy idegen, és homályos szemmel nézett ki az ablakon,.mint aki gyötrődve próbál visszaemlékezni valamire, de sehogy sem sikerül neki. Az ablak mögött már alkonyodotf. Közelgett az éjszaka. De minden óra, minden perc közelebb hozta a reggelt, a másnapot, amikor ki kell mennie a hizlaldába. Bár telne lassabban az Idő, bár tovább tartana az éjszaka! Anyja összekészítette a vacsorát, apja és Mlhal! arrő! tárgyalt a pitvarban, mire kellene költeni a fiú megtakarított pénzét, mennyit adjanak belőle Vaszilij testvérnek, a gyülekezetnek, s mennyit hagyjanak meg maguknak. Kszenyija nem bírta tovább hallgatni szapora, mohó suttogásukat, kiment az udvarra. A kutya boldog vakkaníásokkal fogadta, körülugrálta, farkával megcsapkodta a lábát, körmeivel feltúrta körülötte a földet. Kszenyija lehajolt, megslmogatta, az meg hátsó lábára állva, hálásan megnyalta az állát, ás Az ébredés himnusza Az álmok márványból rakott palotáját az ébredés fénye bontja már száz élő arcát mutatja az élet s előzi a festett álom-messzeséget (Közénk gyere az őseid vagyunk ez a táj az áldott szent humusz ide köt minket s panaszunk ha van kiálts ne legyen szavunk hasztalan) Rímeket raktam csacska rímek mellé mint a kockavárat építő gyerek sorok zenéje ringatta a lelkem és a sző hatalma szunnyadt bennem el Most az ébredés himnuszát kiáltom s köszönt felém a táguló világ lehajolva a föld dobbanó szívéhez felfogom lüktető élet-pulzusát (Örömünket csak az érti meg akinek szíve nyelve egy velünk a világnak millió szószólója van de ha te nem szólsz ki gondol velünk) Lemondom a csillagok büszke dísztribünjén kigondolt cifra álom-szép helyet s megáldom a percet amely most velem az ébredés "himnuszát Íratta meg, SÁNDOR KAROLYi elszáguldott valamlrré, Kszenyija kdrüljárta a házat, benézett az istállóba, A tehén meghallotta jöttét, kiteszitette a nyakát, és Kszenyija átölelt#, sokáig simogatta a szarva közét, érezte arcán párás, meleg leheletét, Azután megállt a kert kerítésénél, nézta az esőbarázdálta földet, a száraz ugorkaindékat, a kopasz fákat, Valaki elment a ház előtt; a lány szinte hozzátapadt a falhoz, pedig aligha láthatta volna meg bárki I# ■ sötétben. Majd egy teherautó jött, és Kszenyijának ismét megfeszült minden idegszála — azt hitte, Alekszej, Anyja lépett ki a házból, vállán a vlzhordó rúddal, és furcsa, megbicsakló hangon kérdezte: — Nem mennél el vízért, kislányom? Kszenyija átvette tőle a vödröket Szinte futott a kútig, de senki nem akadt útjába. Vastag sugárban, sietv# eresztette a vizet, vállára kapta a rudat a teli vödrökkel, és máris indult volna vissza, amikor hirtelen motorzúgást hallott a háta mögül, és nyomban tudta, Alekszej az. Letért az útról, de még az esti sötétségben sem volt hová rejtőznie, és az agyagos ösvényen meg-megcsúszva, a vizet kiloccsantva, futásnak eredt. A motorbicikli lámpájának fénye a hátába vágott, egy pillanatra megtorpant, majd továbbment a fénypásztában, de most már nem futott, hanem óvatosan lépkedett, mintha drága szőnyegen járna, azon, amelyet Alekszej ígért az esküvőjükre. Alekszej leugrott a motorról és utolérte. Kszenyija meglátta lesoványodott arcát, fájdalommal és szerelemmel teli szemét, é's úgy kapaszkodott a vállát lehúzq rúdba, hogy belefájdultak az ujjai. — Ülj föl, elviszlek — mondta a fiú, mintha mi sem történt volna, mintha csak tegnap látták volna egymást utoljára. — Elegem volt belőle — felelte, és tovább akart menni, de nem tudott, csak állt és nézte a fiú sápadt, remegő ajkát. — Mit tettél, Kszenyija? — kérdezte ez a száj. — Miért tetted? Hagyj itt mindent, még nem késő.,, Ha akarod, elmegyünk innen. Messzire, akárhová... A motorbicikli lámpásának fényé most oldalról vetődött rájuk. Alekszej árnyéka Kszenyija arcát érte, és úgy ringott rajta, mintha simogatná. „Aljosenyka, drága egyetlenem, nem élet az én életem nélküled, Aljosenyka szerelmem!“ — kiáltotta tekintetével Kszenyija. — Nem lehet, most már késő — mönd&i halkan,és elindult ^ Jszabad földműves 1963. május 22.
