Szabad Földműves, 1965. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1965-05-15 / 19. szám
Á tmenet nélkül zuhant álomba és ^ átmenet nélkül ébredt. Reggelre minden csontja fájt. Az utóbbi öt év alatt nagyon megutálta az ágyát. Otálta, de minden este beléfeküdt, mert az ágy erős karokkal húzta. És ő minden este beléfeküdt és minden este arra gondolt: „No talán ez lesz az utolsó. Biztosan ez lesz az utolsó.“ S reggel, amikor újra hallotta menye kiabálását az udvarról és felfedezte az ablakon át beömlő sugarakat, nem ujjongott fel benne az öröm. Már ötödik éve nem. Nézte csak az egészet. Idegenként. Szinte felülről nézett magára. És lassan hozzászokott, hogy kívülállónak érezze magát minden értelmi és érzelmi megnyilatkozáson. Azóta érezte ezt, amióta eltemette az öregasszonyt. — Egy nappal újra tovább — mormolta maga elé, s ez volt minden, amit reggelenként megállapított. Ma reggel is így volt. Felébredt A menye a konyhában csörgött az edényekkel. — Mérges — állapította meg. — Micsoda egy asszony ez, mindig mérges. Nem, nem is mindig, ez csak mérges — és eszébe jutott, hogy a menyét még sohasem látta mosolyogni. Most jutott eszébe, hogy a harminc év alatt még sohasem látta mosolyogni. Igaz, nem is vágyott a mosolyára, mert sohasem szívlelte. De most, hogy egyre többet gondolkodott visszafelé, kezdte a menyét is megérteni. És egyáltalán.... Eljutott életének arra a pontjára, ahonnan már minden érthetővé válik. Ahonnan már mindenre van magyarázat. Ha belémart is a menye, nem szólt rá semmit, csak arra gondolt: „Ha gyerekeket szült volna, biztosan más lenne.“ Most, hogy felébredt, próbálta a menye arcát elképzelni hideg függőleges ráncai nélkül. „Milyen is lenne mosolyogva?“ Nem sikerült. Nem bosszankodott, csak sajnálta. Felült az ágyban. Először az egyik, majd. a másik lábát tette le az ágy előtti kis rongy-pokrócra. Kicsit gondolkodott ne feküdjön-e még vissza, mert kezét, lábát, ólomsúlyúnak érezte. „Fel kell kelni“ — gondolta. Az ágy meg — „gyere csak, gyere, feküdj még le“ hívogatta, húzta, csábította. Talán ezért is utálta meg az ágyat. Ezért az örökös visszahúzásért, marasztalásért. Azért, hogy egyre nehezebben tudott kikászálódni belőle reggelenként. A menye nyitott' be. — Azt hittem délig akar dögléni. Nem szólt' rá semmit. Kezdett öltözni. „Hét óra lehet“ — gondolta. „Akkor szokott így berontani." Mikor elkészült, kiment a konyhába. Az asztalon már ott várta a bögre tej és a szelet kenyér. Ötödik éve már, minden reggel ez várta. Nem mintha nem evett volna meg mást is. Nem. Egyszer, még emlékezett rá, kért a sült szalonnából. Ogy tettek, mintha nem hallanák. Megértette. Másodszor már nem kért. Csak rájuk nézett, ők meg hidegen vissza. Megértette. Megitta a tejet, öt év óta minden reggel megitta. De ma valahogy kesernyésnek érezte azt is. Ott is hagyta a felét. A menye fogta és hozzáöntötte a moslékhoz. Az öreg felállt az asztaltól és a komód mellett tapogatózva ment az ajtóig. A kis homályos konyhában, a már amúgy is gyenge szemével, alig látott valamit. Ezért utálta a konyhát is. Ha valamibe belebotlott, tele torokkal ordítottak rá. — Hol az istenbe van a szeme?; Lassan csoszogott, tudta, hogy a menye figyeli és... Most azonban szerencsésen elérte az ajtót. Fellélegzett. Nem mintha nagyon bánta volna ha kiabálnak rá. Régen megszokta. De ma valahogy nem akarta, hogy veszekedjenek. Nem akart kiabálást hallani. Az ajtóra szerelt fogason kitapogatta a nagykabátját. Télen, nyáron ebben járt már. Ha valaki megkérdezi, nem is tudta volna megmondani hány éve. A kabát rongyos volt. Nem bánta. Az emberek, amerre csak ment, öszesúgták mögötte: — Hogy jár ez a szegény vénember?! Tudta, de nem bánta. — Nem az én szégyenem — mondogatta magának. — Nem az én szégyenem. Leakasztotta a kabátját és nagy nehezen magára vette. Nézték, de nem segítettek neki. Kicsit meg is szédült az erőlködéstől. „Nofene, mi akar ez lenni“ — morfondírozott befelé. Lassan kinyitotta az ajtót, a nap egy pilr lanatra elvakította. Alit a nyitott ajtóban és az ajtófélfába kapaszkodott. — Csukja már be, mit áll ott!. — hallotta a háta mögött menyét. Kilépett. Kicsit bizonytalanul, mert még mindig nem látott semmit. Hunyorgott. A szeme sarkából két könnycsepp buggyant ki és borostás arcán megindult lefelé. Lassan tisztult a látása. Csak annyira persze, hogy a teljes sötétséget, szürke félhomály váltotta fel. így minden amire ránézett furcsának, sejtelmesnek tűnt előtte. Persze, ismerte az udvart. Mindent tudott hol van. Mindent tisztán látott Nem, nem a szemével, hanem az idegeivel, az emlékeivel. Mert alig változott itt valami. Négy lépcsőfok az udvarra. Aztán ott van mindjárt a csepegésben a fürdőkád, jobbra a kutyaól, kút A kút mellett a nyárikonyha. Ide ment be. Egy félliteres bögrébe árpát merített, pokrócot fogott a hóna alá, kijött és az egészet letette az istálló falához a földre. Aztán az istállóból kihozta a fejőszéket, s azt is odaállította a fal mellé. A székre rátette a pokrócot. Ráült. Hátát a nap melegítette falnak támasztotta. Majd kézbe vette a bögrét és halkan kezdte szólongatni a tyúkokat. — Tyu-tyu-ka, tyu-íyu-ka ... Árpát pergetett maga elé. így szokta volt mindig. Először messzebbre dobta, aztán egyre közelebb. A tyúkok kapkodták a magot, s néha-néha egyegy közéjük tolakodó galamb felé vágtak a csőrükkel. Órák hosszat el tudott így játszani. Dobálta a magot, a tyúkok meg kapkodták és néha a betolakodó galambok felé csaptak. Az utolsó szemeket, szinte a botosa alól csipkedték fel. Volt amelyik a kinyújtott tenyeréből is elfogadta. Örák hosszat elüldögélt' így, elnézte őket... De most valahogy nem érezte azt a belső izgatott, várakozó remegést, mint máskor. Csak szomorúság és valami hidegség szorította a torkát. Kétszer dobott' szemét a tyúkoknak. Harmadszorra az egészei odaöntötte. Aztán felállt és botjára támaszkodva elindult a kapu felé. ☆ Megállt a lépcső alján. Felnézett. ■ 1 Ogy érezte, most is, hogy dől rá a torony. Öt év Óta mindig így szokta. Felnéz és úgy érzi rádől a torony. Öt év óta egy kicsit mindig pihen itt a lépcső alján, aztán a közepén. Mindig így csinálta. Most szeretett volna hamarabb fönn lenni. Nekiindult. Amikor az első töréshez ért, újra felnézett. Balra látott valakit maga előtt. Köszönt. — Jó napot kívánok! — hangjába a régi falusi ember alázata keveredett. — Jó napot kívánok! — ismételté még hangosabban, hogy az előbbire nem jött válasz. Újra semmi. És már harmadszor is nyitotta a száját, amikor eszébe villant: „Hiszen ez a szobor!“ Elszégyellte magát. „Hol jár az eszem. Ejnye, ejnye.“ Még egyszer : megismételte. „Ejnye, ejnye.“ Feljebb ment a lépcsőkön. Most már felismerte a szobrot. „Ejnye, ejnye, hol jár az eszem“ — ismételgette ma, gában. 1 Aztán leült a lépcső kőpárkányára, i Az forró volt a naptól. Jól esett neki, I a kőből áradó melegség. • — Lám, lám — mondogatta halkan • maga elé — még te is melegebb vagy!. Minden oldalról körülfogta a meleg. Elbóbiskolt. Amikor felneszeit, embe- 1 rek mentek el mellette. Vállukon kapa 1 csillogott. Köszöntek neki és a falusi ' emberek szokásához híven, egy-egy, • a választ is magában hordó kérdéssel • toldták meg az egyszerű „Jó napokat.“ l Meg sem álltak, csak egy kicsit lassít tottak, épp annyira, hogy beérhesse őket a fogadjisten. — Jő napot, jó napot' — fogadta a 1 köszönéseket az öreg, s erőltette a • szemét, hogy valakit is felismerjen f az előtte elhaladókból. Hiába. Azok • siettek, vállukon csillogott a kapa. Várta őket a temető mögötti kukoricás, a szövetkezeté. Az öreg arra gondolt: „Már biztosan lehet két óra. Elszaladt az idő.“ j Nem érzett éhséget, igy továbbra is _ ülve maradt. A reggel óta benne keringő hidegség, úgy érezte, kezd fely engedni. A szemét lehúnyta, a fejét n hátravetette, hogy a nap az arcába süssön. Szép fehér bajuszán és fehér borostás állán csillogott a napfény. Tudta, hogy azok nem jöttek haza ebédre, mert azalatt is kapálnak, így aztán biztos volt benne* nem tudják meg, hogy megint kint járí a temetőben. Újra elbóbiskolt. Arra rezzent fel, hogy valaki szólongatja. — Pihenget bátya, pihenget? A kérdező, ötven év körüli kövér asszony volt. A lépcsőmászástól még lihegett, kapkodta a levegőt. Az öreg egy kicsit várt a válasszal. Arra gondolt, hogy voltaképpen ki is ez. Aztán amint az asszony megállt mellette, felismerte. — Pihengetek fiam, pihengetek ... Majdcsak elpihenek már örökre — mondta és nagy, borsónyi könycsöppek buggyantak ki a szeme sarkán. — Majd csak — ismételte meg újra. Hangjában hideg természetesség volt. Az asszonyt ez egy kicsit megijesztette. — No, no. Azért... — mondta volna az asszony, de hirtelen elharapta. Bizonyára eszébe jutott, hogy az öreg már a nyolcvannyolcon is túl van, és mit lehet már ilyenkor tudni? Az öreg közben felállt. Ojra rájött a szédület. „Nofene, mi akar ez lenni“ — mormolta befelé. A botjával megtámaszkodott. Az asszony mitsem vett észre az egészből, csak hadarta. — No, sietek. Isten áldja. Hét sor esett, azt meg akárnánk csapni még estig. Isten áldja! — és már ment is. Nyilván megijedt, hogy az öreggel csoszogja el az idejét. — Áldjon, áldjon — mondta az öreg inkább magának, mintsem válaszképpen, és keze fejével megtörölte szemét. ☆ l^orábban hazajött a tehén miatt. “* Kihordta a trágyát, készített be a fejőshez. Akkor hallotta meg, hogy a kapuban kiabálnak. — Zsuzsóó! Zsuzsóóó! Azt hitte valami cigány. — Mi kell?! — kiáltott ki még az istállóból, s csak aztán lépett ki. A kapuban a szomszédasszony állt. A kezét tördelte. — Siess már Zsuzsó, siess mérj — hangjában jajgatás vibrált. Elindult lassan a kapu felé. „Ugyan mit akarhat“ — gondolta közijén. A szomszédasszony meg egyre csak hajtogatta. — Siess már Zsuzsó, siess már. Az apósod... — Mit csinál már megint az a vén hülye?!' — és egy kicsit megszaladt a kapu felé. Az emberek éppen akkor fordultak be a hídra. Az öreget hozták kapanyelekre fektetve. Holtan. Hallották, amit az öreg menyé mondott. Elmentek mellette. Bevitték az öreget a konyhába és lócára fektették. Köszönés nélkül fordultak ki az udvarból. PETR1K JÓZSEF VERSEI: Tavaszi vers Gátfeszegető vizek idején a vérem szintjén új tüzet csihol gömbölyű vállad, úgy veszlek körül, mint az áradás a parti fákat. Végre hát értsd meg, minden utadnak nálam a vége, velem tapinthatsz a felrezzenő kábult csalitok érverésére. S meglátod, ha majd szerelmünk helyén derékon törik a győztes füvek kirántott kardja, duzzadó rügyek tölténytárából diszlövés hangzik zöld lángot csapva. A táncoltató bosszú Vezessetek innen végeláthatatlan kemény sugárutak eltévedt dúvadot rezgő orrcimpával ősszimatot kutat ösvények csapások szabadság hálója szövi be az álmom érzékem eltompult kő riaszt otthonom nincs mód megtalálnom Recseg zúg a világ reszketek túl a halláson is csikorog pengeként szabdalják a szemem ívlámpák forrasztópisztolyok fehér márványtestek táncolnak suhannak elébem feszülnek — nincs menekvó utam: Égve félveszetten táncba meneküljek?! Legyek a játékod táncold igéiét kacaj mélyhúrja hófehér íveid hullámgyürüinek fekete hattyúja egyenes derekam szépjárású lábam vadul rángatózzon győzteskén — vesztesen körberántva veled osztozzak egy sorson?! — Ösvények csapások szabadság hálója tudtok-e még rólam? Rámszakadt a bosszú fogvatart táncoltat gyászos mulatóban szólamok széptevés hazugság taraja csapkod fel az égig röptém madarának evezőtollait őrző kezek tépik! Földre táncoltatva égek el szoknyádra fröccsen fel a lángom voltam érchomlokú díszíti fejemet könnyű véres lábnyom — A forgatag szélén van egy leány áldott belesír a táncba Feljajdul egy erdő Megszaporodik az idő homloránca. 12 SZABAD FÖLDMŰVES (XIX. folytatás) És ő is elhajtott. A szemközti oldalon álló emberek némán nézték őket. Vaszilij Tyimofejevics megint feléjük sandított, és bekiáltott Kszenyijának, vagy talán Mihailnak: — Kimegyünk az országúira! Afanaszij Szergejevics lehajtott fejjel botorkált utána. — Micsoda szégyen! — nyögött' fel Mihail kétségbeesetten, sírásra készen. — Miért tesznek csúffá? Gyerünk be, Kszeny, a házba. Mit bámulnak rajtunk? Egyik lábáról a másikra nehezedett, és cipője ismét keservesen megnyikordult. A lány nem mozdult. Mihail legyintett, és bement egyedül. A ház tövébe dobott rőzsenyalábon egy tyúk álldogált, nyakán felfújta a szél a tollat. A tetőről lecsöpögő esővíz tompán koppant Kszenyija vállán; kabátja válla régen átázott. Odébb akart lépni, de nem mozdult. Apja és Vaszilij Tyimofejevics nem mutatkozott. S minél tovább voltak távol, annál jobban nőtt benne a bizonyosság, hogy a csodának, amelyet annyira várt, be kell következnie. Végre a kapu előtt megállt egy kis másféltonnás kocsi, fülkéjéből diadalmas képpel mászott ki Vaszilij testvér, s szaladt a házba Mihailért. Afanaszij Szergejevics csak a fejét dugta ki, úgy szólította Kszenyiját. ö azonban most sem mozdult, Petyka Szeleznyovot nézte, amint lustán felemelkedett a pádról, és hintázó járásával odaballagott a teherautóhoz, menet közben cigarettát dugva a foga közé. A sofőrtől tüzet kért, majd ugyanilyen kényelmesen visszasétált a harmonikájához. Mihail futtában ráncigálta magára a kabátot, Vaszilij testvér menetközben megállt Kszenyija mellett, és haragosan mondott neki valamit, de i a lány, nem hallotta. Annál jobban J.965. május 15. hallottá, amin? a sofőr rákiált az apjára: — Szálljon ki, tiszteli uram, mégse egy az utunk! Mihail, aki már felemelté a karját', hogy megragadja a kocsi oldalfalának szélét, egy pillanatig dermedten állt, majd egészen összehúzta magát', és visszaoldalgott a házba. Az autó elrobogott. Afanaszij Szergejevics arra fordult, ahol Petyka Szeleznyov ült, de nemcsak neki, hanem az utca túloldalán ácsorgóknak is szólt, amit rekedt, s inkább bűntudatos, mint haragos hangon mondott: — Nem szép tőletek ... Miért teszitek ezt velünk? De senki sem válaszolt neki, s így ő is beballagott az udvarra. — Ebből így semmi sem lesz — kiáltotta Vaszilij Tyimofejevics —, majd én előre megyek a városba, és onnét küldök. Ezrest fizetek, de küldök .,. S haragos pillantást vetve Kszenyijára, mintha mindennek ő lenne az oka, korát meghazudtoló fürgeséggel elindult az úton. Kszenyijának fejgörcse volt, a tarkójánál nagy fájdalmat érzett,' a szemét sem bírta nyitva tartani. Lehunyta hát, és sokáig állt így. Amikor ismét kinyitotta, megpillantotta Alekszejt. És abban a pillanatban tudta, hogy őt várta. A fiú határozott mozdulattal nyitott be a kapun, mintha a maguk udvarába lépne be, és vidáman moslygott, mint aki örömet hoz. Kszenyija megbűvölten nézte, le nem vette róla a szemét. Már egészen közel volt hozzá, amikor egy fél lépést hátrált előle, s hátát a falnak támasztotta. A fiú még közelebb lépett, a lány egészen odaszorult a falhoz. — Most elmegyünk innen — mondta a fiú határozottan. — Az autó kint vár a kútnál. Végleg elmegyünk. Gyere. Kszenyija egész testében remegni kezdett, majd lassan lecsúszol á földre, de akkor már semmit sem látott, és semmit sem hallott. ... Sokáig,tért cgak magához. Amint kinyitotta szemét, megint kibírhatatlan nyomást érzett a tarkóján, és felnyögött a fájdalomtól. Először nem ismerte meg a szobát — puha szőnyeggel letakart díványon feküdt —, és első gondolata az volt, hogy lám, mégis bekövetkezett a csoda. Felhúzta elnehezedett, zsibbadt lábát, és felült. Meglátta a kis asztalkán állő rádiót, a madárkalitkát, a nagy, zöld akváriumot az ablakpárkányon, és ráeszmélt, hogy Vaszilij testvér házában van. Ismét vissza'hanyatlott. Nyilván elaludt, mert nem hallotta, amikor Vaszilij testvér benyitott. A prédikátor óvatosan leült a dívány mellé egy székre, és sokáig nyugtalanul nézte az arcát. Kszenyija csak akkor nyitotta ki a szemét, amikor Vaszilij testvér megsimogatta a fejét'. — Szegény kis galambom — suttogta a prédikátor, megragadta a lány kezét, és rászorította ajkát. — Szegény, sokat szenvedett gyermekem ... Zsebkendőjével megtörölte száraz arcát, s Kszenyija, bár látta, hogy nincs könny a szemében, mégis azt mondta: — Ne sírjon, testvér. — Emlékszel, mit jósolt' Fjodor testvér? — kérdezte Vaszilij Tyimofejevics. — „Nem távozik tőled azonnal az ördög, sokáig fogsz még gyötrődni.“ Messzire lát az Or ... Minden beteljesült. Ö, hogy szánlak! — Hirtelen felállt, legyintett és elment. Amikor ismét bejött, mosolygott — arca kipirult a friss víztől. — Itt laksz majd énnálam egy-két napot, Kszjusa, szépen kipihened magad ... Semmi dolgod Ripiscsiben. A lakodalmat is itt üljük meg inkább .. Tehát mégsem történt meg a csoda, tehát mégis Mihail lesz a férje. Kszenyija nem válaszolt, fájdalmasan ajkéba harapott. Mégis bízott benne, hogy Isten meghallgatja imáját, és bekövetkezik a csoda ha csak a legeslegutolsó pillanatban is. Még akkor is bízott, amikor másnap elmentek az anyakönyvvezetőhöz; bízott amikor Mihail neve mellé odaírta a magáét, bízott, amikor Vaszilij testvér a gyülekezet előtt megáldotta frigyüket, sőt akkor is, amikor Vaszilij testvér házában, meglehetősen nyomott hangulatban megünnepelték a lakodalmat. Éjszakára egyedül hagyták őket! i
