Szabad Földműves, 1965. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)

1965-05-15 / 19. szám

A mexikói monumentalista festészetről A mexikói indiánok ősi időktől be­­idegzett felfogásában a halál az élet szükségszerű folytatása. A halálféle­lem még a természet körforgásával szoros kapcsolatban álló más föld­művelő népeknél is kisebb bennük. Talán itt keresendő egyik oka annak, hogy a kifogyhatatlan erejű, több év­ezredes indián hagyomány fonalát új­ból folytató XX. századi mexikói kép­zőművészet sem ismeri a szentimen­­talizmust. Ezt a képzőművészetet leginkább az európaitól való különbségeivel jel­lemezhetjük. A XX. századi mexikói festők legjobbjainak munkásságában pl. a zsánerkép műfaját is hiába ke­resnék. Már a koloniális akadémiz­­mussal szakító Jósé Guadalupe Posada (1831—1913) grafikusművész drámai események krónikása volt sokszorosí­tott lapjain, újságrajzain. Felkelések­ről, forradalmi eseményekről, nép­ünnepélyeken történtekről, csapások bekövetkezéséről, bűntettek elköveté­séről adott hírt úgynevezett corridóin. Szenzáció-rajzai néha karikaturiszti­­kusak, de mindig rendkívül tömören fogalmazottak. Sajátos mexikói grafi­kai műfajt képviselnek calaverái is. Emberi koponyák (calaveras), csont­vázak szerepelnek rajtuk eleven sze­replőkként. Mexikóban gyermekjáté­kok a kis csontvázfigurák, akár ná­lunk a törpe, krampusz, mackó, nincs félelmet keltő hatásuk. November 2-án, halottak napján azzal fokozzák az ünnep búcsűs, karneválos hangu­latát, hogy koponyamaszkot viselő árusok koponya formájára készített nyalánkságokat kínálnak, akár nálunk a csokoládé Mikulást. Indián hagyo­mány rejtőzik mindezekben, s abban is, hogy Posada calaveragrafikái sok­szor kőbefaragott reliéfekhez hason­lók. Az 1922—23-ban megindult monu­mentális festészeti mozgalom több­nyire analfabéta, de a „képírást“ jól olvasó tömegekhez szólt. Három ki­magasló képviselője: Diego Rivera (1886—1957), Jósé Clemente Orozco (1883—1949) és David Alfaro Siquei­ros (1898), aki december 29-én múlt 66 éves, mind más-más felfogású, temperamentumú művész, de az in­dián hagyományt és Posada örökségét valamennyien magukénak érezték. Jő értelemben illusztratívak, vagyis első­sorban művészetük tartalma, monda-EGRI VIKTOR: Megmondom mindenkinek Az író új regényéről Nem könnyű az a feladat, amit Egri Viktor új regényének megírá­sával vállalt. Három évtized zajló, sokszor ellenkező végletek között száguldozó társadalmi változásait egy regénybe sűríteni igényes Írói munka. A feladat nehéz, de hálás. A szlovákiai magyarság sorsának alakulásait egy történelmi küzdelem mozgatja, melyet az ország egész dolgozó népe folytat egy igazságosabb társadalmi berendezés, egy újarcú állam győzelméért. A harc minden fordulata, annak sűrűjében elkövetett minden hiba és tévedés természetszerűleg visszatükröződik a magyar nemzetiség helyzetének drámai változásaiban. Ez természe­tes is, hiszen mindkét nép gondolkodásába magával hozta a múltat, és mentalitásukban is küzd az új a régivel, mégpedig váltakozó siker­rel. A megoldás útját a Februári Győzelem nyitja meg, amely végleg a szocialista irányvonalat segíti győzelemre, s Így a problémáknak, köztük a nemzetiségi kérdésnek Is osztályszempontból történő meg­oldása kerül napirendre. Az író számára a marxi osztályszemlélet' az a csalhatatlan iránytű, amely az ilyen bonyolult és ellentétekben hányódó társadalmi zajlásban vezeti mondanivalója kiformálásában, művészi szándéka nfegvalósitá­­sában. Egri Viktor élő és kitűnően jellemzett emberek sorsának szenvedé­seinek, örömeinek, emberi kapcsolatainak megmutatásával a tőle meg­szokott írói invencióval és szerkesztési bravúrral ábrázolja az eszmék és téveszmék harcában vergődő emberek drámáját. Érett stílusáról, nyelvének világosságáról, kifejező erejéről már nem tudunk újat mondani. A szlovákiai magyar regényírás rangidős tagja mint eddigi műveiben, ebben Is fölénnyel kezeli írói eszközeit. Ehhez még hozzájárul az események mindvégig érdekes és fordulatos zajlása, mely a könyvet minden bizonnyal népszerű olvasmánnyá teszi. —p— nivalója, indulati töltése foglalkoztat­ta őket a megformálás problémái köz­ben is. Nem méricskélték helyüket a natűra másolása és a teljesen elvont önkifejezés között, nem jelentett ne­kik kulcskérdést az európai képzőmű­vészet dilemmája: naturalizmus vagy absztrakció? Festettek, méretre is rengeteget alkottak, falképeikkel be­borították a középületek falait, nem is minden dolguk remekmű, de festésze­tük olyan, mint a harci riadó, hosszú idő kell, amíg egyáltalán odáig jut az ember, hogy a szorosan vett szakmai teljesítmény oldaláról is hideg fővel tudja mérlegelni. Olykor reálisak, máskor látomásosak, ismét máskor absztraktok voltak, de mindig forra­dalmi mondanivalójuk érdekében, nem formai irányzatok kedvéért. A formalizmus Siqueiros szóhasz­nálatában visszanyeri helyes értelmét. Minden művészi irányzatnak vannak kiemelkedő képviselői és utánzói, szá­zadunk modernjei különösen sokféle formalizmusnak nyitottak utat. De Sequeiros nemcsak ezeket nevezi for­malistáknak, hanem a halott naturális akadémizmus irányzat képviselőit is, akik átélés, belső kényszer nélkül, formai ügyeskedéssel akarják kitölte­ni művészetük puffadt tartalmatlan­­ságát. A legújabb mexikói hagyományt' is tüstént elkezdték hígítani különféle „népies“ irányok. Siqueiros nem átal­­lotta honfitársai, művészkollégái kö­zül is formalizmussal vádolni azokat', akik rászolgáltak erre. Rivera sokat tanult a kubistáktól, naivaktól; Orozco lényegében sajátos hangvételű expresszionista; Siqueirost a szürrealisták közé sorolhatnánk pusztán formai megfontolások alap­ján, s valamennyien tanultak a tre­szobában. Kszenyija összéküporodoft a díványon, és olyan vadul nézett a türelmetlenségtől reszkető Mihailra, hogy az rémülten hőkölt vissza. — Ne nyúlj hozzám ... — sziszegte feléje — mert nem tudom, mit te­szek ... Ne merj hozzám nyúlni... — Hogy értsem ezt? Most már nincs jogod hozzá, a feleségem vagy. A törvény előtt is... Tudod, mit pa­rancsol az Or....— háborgott Mihail, és mint aki ura a helyzetnek, föléje hajolt, még a vállát is megfogta, de Kszenyija úgy a képébe karmolt, hogy hátraugrott. Négy napig lakott Kszenyija Vaszi­­lij testvér házában, négy végtelennek tetsző gyötrelmes napig. Négy éjszaka nem aludt, csak éppen el-elszunnyadt egy-egy percre a dívány sarkában, de Mihail minden moccanására nyomban felriadt. A legény már nem is mert a közelébe menni, csak három lépés távolságból próbálta jobb belátásra bírni, majd azzal fenyegette, hogy mindent elmond a szüleinek, Vaszilij testvérnek. De mégsem mondta el, szégyellte magát, és félt, hogy kine­vetik, hiszen ki hallott már olyat, hogy egy férfi ne bírjon a feleségé­vel? Ezekben a napokban még szánal­masabbá vált, helyét sehogy se találva járkált föl-alá a szobában, nézegette a kalitkában a madarakat, kukacokat dobott a halaknak, vagy kint sétált a kertben nyikorgó cipőjében, és az egyre ritkuló hervadó virágokat sza­golgatta. Nem akart a faluban ma­radni, egyre azon kesergett, minek is mondta fel Tomszkban az állását. S bár Vaszilij testvér megígérte, hogy besegíti raktárosnak valamelyik szö­vetkezetbe itt a városban, egyre azt hajtogatta, hogy még egy kicsit ma­radnak, aztán viszi magával Kszenyi­­ját Szibériába: „Megszoktam én már ott.“ Napközben Vaszilij Tyimofejevics rendszerint elment valahová, s amíg meg nem jött, Fjodor testvér kint ült a veranda lépcsőjén, púpját a rácsnak támasztva. Mihail megpróbált szóba elegyedni vele, a kérdéseire azonban a púpos csak morgott valamit vála­szul, s olyan tekintetet vetett rá ösz­­szehúzott szemhéja alól, hogy Mihail hátán végigfutott a hideg; inkább gyorsan visszamenf a szobába. — Nekem ebből elég — súgta Ksze­­nyijának —, olyan mintha börtönben lennénk ... Gyógyulj meg már, men­jünk haza hozzátok... Fjodor tésívér néha bedugta fejéi az ajtón, és ujjával magához intetté Mihailt; — Vágj egy kis fát. Mihail engedelmesen kiment, és vágott fát. E négy nap alatt kétszer látogatta meg őket Praszkovja Grigorjevna. Kszenyija az ablakból látta, amint Fjodor testvér kinyitja neki a kaput, s anyja nyugtalan arccal, úgy látszott, a legrosszabbra is felkészülve követi a kerten át. Ott ültek a szobában Egymással szemben, és hallgattak. Praszkovja Grigorjevna egy széken, a lánya a díványon. Anyja óvatosait feltartotta a lábát, nehogy bepiszkítsa a padlót, riadtan pislogott a kalitkára, és szé­gyenlősen dugdosta széltől kifújt, ráncos kezét. Tekintete bűntudatról és szánalomról árulkodott; Kszenyija érezte, anyja régóta mondani akar neki valamit, azért jött'. De Praszkov­ja Grigorjevna most sem szólt sem­mit, csak ült és sóhajtozott, majd felállt. — Mondja meg apámnak, hogy csó­­koltatom — kérte Kszenyija. Praszkovja Grigorjevna hirtelen magához ölelte és sírva fakadt; úgy rázta a sírás, mint a hideglelés. — Drága kislányom, kis csillagom... Ha tudnád, mit művelt Ljoska! Be­rontott a gyülekezetbe, káromkodott, fenyegetőzött... Fjodor testvér nyitott be, szigorúan ránézett, és azt mondta: „Csak me­séld!“ — s ettől egyszeribe benne szakadt a szó, ügyetlenül megcsókol­ta lánya arcát, és az ajtóhoz ment'. Kszenyijának úgy rémlett, sohasem ér véget ez a négy nap. Nem mert kilépni a szobából, félt a púpos szeme elé kerülni. Haza akart menni. Esténként, miután Vaszilij Tyimo­fejevics hazatért, mind a négyen ki­ültek a verandára, és teát ittak. Az­után Vaszilij testvér kihozta a Bib­liát — hatalmas, vaskos kötet volt, tele képekkel. Mihail sorra megnézte a képeket, és elragadtatott felkiáltá­sokkal nyugtázta őket.A púpos a sa­rokba húzódott, szemét lehunyta, el­szundított, vagy csak gondolkozott valamin. Csendesen ült, nem mozdult, mintha ott sem lett volna. Vaszilij testvér száraz ujjaival óvatosan haj­togatta a vékony lapokat, és hango­san olvasott. Ha elfáradt, átadta a könyvet Mihailnak, aki éneklő hangon folytatta az olvasást Kszenyija leg­szívesebben elsírta volna magát. So-DIEGO RIVERA: Kállavirág árus SIQUEIROS: Korunk képmása hasem kínozta még ennyire saját te­hetetlensége; jelentéktelennek érezte magét, és értelmetlennek mindazt, ami körülveszi. » Már régóta nem várt a csodára. Tudta, hogy nem fog bekövetkezni, mint ahogy azt is tudta, hogy soha­sem fogja megszeretni Mihailt, még csak hozzá sem szokik soha. És azt is tudta, hogy sohasem küzdi le Alek­­szej iránti szerelmét, nem menekül­het tőle, mint ahogy nem menekülhet önmagától sem. Hallotta is meg nem is, mit olvas Vaszilij testvér, meg Mihail. Eszébe jutott a séta az erdőben Alekszejjel, a letépett pitypang, a városban tett kirándulás és a mozi. „Ha pedig nem hallgatsz az Úrnak, a te Istenednek a szavára ... reád jönnek mind ez átkok, és megtelje­sednek rajtad. Átkozott leszel a vá­rosban, és átkozott a mezőn. Átkozott lesz a te méhednek gyümölcse... átkozott... átkozott...“ Kszenyija szeretett volna felkiál­tani az iszonyattól. Szemét lehunyta, két kezével görcsösen markolta a szék támláját, és attól félve, hogy Vaszilij testvér észreveszi zaklatott­ságát, vagy a púpos kitalálja a gondo­latait, kétségbeesetten könyörgött az Istenhez bocsánatért. Bocsánatért könyörgött, de közben egyre fülébqn csengett Ivan Filippovics szava: „Hol van hát az Isten kegyelme?“ És ez volt a legborzasztóbb. Vaszilij testvér kitalálhatta, mi megy végbe benne, odalépett hozzá, megsimogatta a haját, és ezt mondta: — Olvass te is. és olvasni kezdett: Kszenyija közelebb ült az asztalhoz, — „Hogyha meg nem tartod, és nem teljesíted a törvény minden igéjét, amelyek vannak írva e könyvben ... csudálatosakká teszi az Or a te csa­pásaidat és a te magodnak csapásait; nagy és maradandó csapásokká, go­nosz és maradandó betegségekké ...“ Hangja megcsuklott, torka kiszá­radt, szeme előtt összefolytak a so­rok, és egész testét rázta a félelem. — Olvasd, galambom — bíztatta gyengéden Vaszilij Tyimofejevics, és néhány oldallal' visszalapozott. Kszenyija mélyet lélegzett, és foly­tatta az olvasást. Itt nem fenyegető­zött az Isten. Lassan megnyugodott, hangja felerősödött, sőt érdeklődés­sel olvasta Dávid király hőstetteit, melyeket az Or parancsára hajtott végre. (Folytatjuk) centőíől, Grécótől, Goyától, de egyi­kük sem állított magának mesterséges stíluskorlátokat. Stílusuk következe­tessége belső következetesség, nem a geometrizálásé vagy örökös forma­elemek használatáé. Működésüket nem helyezték az alkalmazott, építészeti, kutatómunkává. A civilizáció tényének ipari kategóriába, nem minősítették és lehetőségeinek keretében, de a ci­vilizáció praktikuma alatti és fölötti kategóriák foglalkoztatták őket, és ezeknek az emberi önismeret számára való társadalmi érvényű megjeleníté­se. Eszközeik eszközök, majdnem kö­zömbös, hogy a formai előrehaladás történetileg korábbi vagy későbbi sza­kaszából merítették őket, fő, hogy az eredmény szemszögéből igazoltak, korszerűek. Jósé Clemente Orözco' például több­ször is áttörte a modern művészet­ben megszabott „mérték“ körülhatá­­roltságát. Elsősorban a mozgás előtte ismeretlen szenvedélyű egyéni kifeje­zésével a mozgásba sűrített, forradal­mi indulattal adott újat, s azzal, hogy ezt' összhangba hozta hatalmas sík felületekkel, épületbelsőkkel. David Alfaro Siqueiros munkássá­gában új hangsúlyt nyert az illuzio­­nizmussal együtt régen elvetett har­­madik dimenzió, a mélység, és benne a rövidülések használata. Diego Rivera sokszor úgy kompo­nált kubista és konstruktív szerkezeti erővonalakra, mintha a horror vaciu, az üres tértől való félelem ősi paran­csára tenné. Rutin és előítélet nem volt kenyere a mexikói mestereknek. A mexikói forradalmi iskola sok te­kintetben összefügg az európai „pá­rizsi iskolával", de sok vonatkozásban tagadása, antipólusa ennek. A húszas évektől századunk közepéig mindén» képpen a két legjelentősebb művészi centrum egyike Mexikó, akkor is, ha ez a felismerés csak későn, utólag jut el a kortársak tudatába. Más kérdés, hogy folytatható-e? Hiszen olyan csúcspontokat produkált, amelyek a minőség tekintetében kétessé teszik a folytatást. Tanulsága, követhető volta azonban óriási jelentőségű, kü­lönösen „provinciális“ művészeti múlj tat hordozó népek számára. A me­xikói monumentalista képzőművé­­szét társadalmi alapja az egy évti­zednél tovább tartó győztes népi for* radalom, amelyet utóbb lassan a pol­gári forradalom vívmányáig szorított vissza hétköznapokon a nemzeti bur­zsoázia. A forradalmár művészek a szocialista ellenzékiség bázisáról foly­tatták és folytathatták a társadalmi fejlődés irányával megegyező művé­szeti küzdelmüket. Sok évszázados indulatok törtek fel elemi erővel, el­lenzéki pozícióból, mégis időszakon­ként szabadon. Művészeti szempontból rendkívül izgalmas, veszedelmes, de kivételes helyzetben éltek. Képzeljük el, mond­juk, Nemes Lampérth Józsefet, Uitz Bélát, Derkovits Gyulát vagy a meg­bízásokkal ugyan megkeresett, de a legrosszabb megbízók korszakában élt Aba Novák Vilmost a mexikói körül­mények és feltételek között, ahol Vas­­concelos kultuszminiszter volt a for­radalmár művészek mecénása és szö­vetségesed Nincsen itt tér arra, amií a mexikói monumentalistákról kötetnyi terje­delemben kellene elmondani. Ezt a rö­vid összefoglalást csak néhány gon­dolat summájának szánhattuk. (N. V.)' Verebélyi műkedvelők r # A CSISZ alsótúri színjátszó­csoportja előadta Lovicsek Béla Baj van a szerelemmel című darabját. A színművet Tóth Géza, a CSEMADOK helyi szervezetének kultúrfelelőse rendezte. (Mestra Erzsébet, Alsótúr) # A CSEMADOK kéri színjátszó­csoportja bemutatta Lovicsek Csillag­szemű asszony című színművét. Jól szerepelt Tóth István és felesége, továbbá Bállá Ferenc, Gyürki Pál, Molnár Gyula, Molnár István, Molnár Karolina, Szuchányszky Margit és Szabó Zsuzsa. (Jancsó József, Kér) Q A padányi színjátszó-csoport előadta Gyárfás Miklós Kisasszonyok a magasban című komédiáját. Az otthoni fellépés után nagy sikerrel mutatták be a darabot' Tárnokon, Bö­­gellőn és Patoson is. A komédiát László Árpád rendezte. (Dobrovodszky Erzsébet, Padány) # A CSEMADOK alsószecsei szer­vezete irodalmi estei rendezett Gyur­íalán a műkedvelői munka iránti sze­retet, amelyet hosszú évek óta olt fiatalok és idősebbek szívébe Mária Valóvá tanítónő. Az ő érdeme, hogy ebben a városban a műkedvelő tevé­kenység oly jó hírnévnek örvend. Az együttes erősségei közé számít­hatjuk Rehák és Hagara rendezőket, Mészáros Mária, Mráz Margit, Tlsták Jaroslav, Polónyi Júlia, Valachy Jó­zsef műkedvelő-színjátszókat. Az el­múlt napokban kitűnő előadásban ad­ták elő Volovajszkij „Távoli vissz­hang“ című darabját. Kár, hogy a nagyszerű előadásra nem telt meg teljesen a nézőtér. Miért? Be kell vallanunk, — mondotta Havlíková elvtársnő, a VNB elnök­nője, —hogy a dologban mi is ludasok vagyunk, mert nem propagáltuk elég­gé ezt a darabot. Pedig egyike volt a legjobb előadásoknak. J. K. cső István Termő időben című ver­seskötetéről. Az esten jelen volt a szerző is. (Kúcs Gyula, Alsószecse) Felszabadulásunk huszadik év­fordulója alkalmából megnyitották Naszvadon az új művelődési otthont. A művelődési otthonban helyet kap a könyvtár és klubhelyiséget is ren­deznek be a tömegszervezetek és a fiatalok számára. (Keszi János, Naszvad) • Az ipolysági művelődési otthon az idén több tanfolyamot szervezett. Egyike volt ezeknek az a tanfolyam, amelyet az amatőr fényképészek szá­mára rendeztek. A nevezett tanfolya­mon huszonötén vettek részt. (Major Lajos, Szécsénlce) 9 A kőhídgyarmati színjátszó-cso­port nagy sikerrel mutatta be a Hu­szárvágás című színmüvet. Előadá­sukkal ellátogattak a Kovácspatakon lévő aggok otthonába is. (Száraz Lászlőné. Kőhidavarmatí A kertekből ibolyaillat áradt, vi­rágba borultak már a fák is. A téren tavaszi zöldben pompázik a pázsit. Művészi élményre vágyva sietünk a verebélyi műkedvelők előadására. A szép szó, a dal és a zene hangja váltakozva hízeleg az ember érzelmei­nek, hogy teljes harmóniát keltsen benne. A véletlenül idetévedő utas is könnyen meggyőződhet arról, milyen élénk kulturális tevékenység folyik Verebélyen. Joggal lehetnek büszkék a város műkedvelői a Tesla nemzeti vállalat új üzemi klubjára. A népmű­velési otthon színjátszó-csoportja ki is vívta magának a lakosság szerete­­tét, elismerését. A műkedvelők elő­adása közben a nézőkben önkéntele­nül felvetődik a kérdés, vajon mi vonzotta ezeket a lelkes embereket a színjátszáshoz, amelyben olyan nagy rutinra tettek szert?. Mindenekelőtt SZABAD FÖLDMŰVES 13 1965. május 15.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom