Szabad Földműves, 1965. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1965-04-17 / 15. szám
A konyha kitárt ablakán beduruzsolt a szél s megtöltötte azt friss tavaszi levegővel. Az asztal mellett ülők annyira elmerültek, nem éppen mindennapos munkájukban, hogy észre sem vették a szél játékát, ősi szokás szerint most is, mint minden év nagypénték estéjén, húsvéti tojásokat hímeztek. — Édesanyám, ez akkora, mint egy lúdtojás! — nevetett csilingelve a feketehajú, kedvesarcú Rozika. — A kendermagos tojta — mondta az anyja, a még jő karban lévő, kissé hízásnak indult Vasné, anélkül, hogy odatekintett volna. — Jaj, ha ez sikerül... — Akkor?... — néz rá kérdően Vasné. — Neki adom — csillant meg a lány sötét szeme. — Kinek? — Valakinek ... — Szép dolog, az anyád előtt titkolódzói ... — Csak vicceltem — komolyodott el a játékos hang s nekilátott a kendermagos csodateljesítmény hímzéséhez. A kis pálcikát szorongató fürge ujjak a meleg faggyúfélével kantárokat rajzoltak a tojás mindkét oldalára. — Mit szól hozzá, édesanyám? — nyújtotta oda a tojásóriást. — Lassan már túlteszel rajtam — bólintott elismerően Vasné. — Csak azt nem tudom, miért éppen kantárt pingáltál rá? — Éppen az jutott az eszembe — pirult el Rozi. *— Különben igazad van — nevetett' hamiskásan Vasné. — Legalább Géczi, az új tanító meglátja, milyen főkötője volt valamikor a Csillagunknak. Emlékszel még, hogy szeretted kiscsikó korában? Elsős voltál, amikor ötvenben elvitték ... Két napig bőgtél, nem tudtunk megvigasztalni. — Édesapám mindig feltett a hátára, én meg belecsimpaszkodtam a sörényébe és úgy sugdostam a fülébe, mint a szerelmesek szokták. — Találkoztam ma a tanítóval — fordította vissza a szót Vasné. — Kedves: intelligens fiatalember, azt beszélik, jobb családból való. — Az emberek sok mindent mondanak ... A válasz félbemaradt, mert szélesen nyílt az ajtó és belépett a jókora bajuszú, hórihorgas Vas Ferenc. — Kelmed meg hol a csudába volt oly soká — támadt rá a háziasszony a belépőre. — Tán bizony etetés után regényt olvasott fel a növendék állatoknak? — Ne zsörtölődj már, te házi sárkány — csípte meg felesége arcát mosolvogva a jókedvű férfi. — Ügy látom, nem lehet azt' a kocsmát elkerülni. — Először is nem kocsma, hanem „kávéház“ ... — mosolygott erősen a férfi. — Másodszor... — Megint száraz volt a torka ... — A torkunk. — Persze a jópipák mindig egymásra találnak. — Csak ne sértegess, még rokonod is lehet — nézett jelentősen lánya felé. — Rozi, gyere csak egy kicsit *— kiabált ki a szomszédból a kilencedikes öccse. — Nem értem ezt a vacak matematikát! — Megyek már, megyek, csak né ordibálj. — Miféle boroshordónak ígérgetted már megint Rozikát? — pattant fel az asszony, amikor a lány betette az ajtót. — No,... be ne kapj, az öreg hús már nagyon rágós ... — Arra válaszoljon, amit kérdeztem! — Szóval orvos ... — Orvos? — Kint volt a farmon. — Orvos, a marhák között? — Az állatorvos nem járhat a klinikára. — Szóval az a birkaszagú, vörösorrú Kelemen? Elment magának az esze? — Ezt a kantárost ki csinálta? — akadt meg Vas szeme a nagy tojáson. — Ez éppen az állatorvosnak való. — Csakhogy ezt Rozika másnak készítette. — Kicsodának? — Géczi tanítónak. — Annak a beképzelt majomnak? Még köszönni sem tud. — Városban nem szokás mindenkinek köszönni. Fontos, hogy jó családból való. Az apja ügyvéd volt. Különben is manapság nem olyan könnyű jó partit csinálni egy itthonrekedt iskolázott lánynak. — Pont' majd a tanítóhoz adom a lányom, hogy aztán legyen kinek disznót hizlalni és ellátni mindennel... Abból aztán semmi nem lesz! — komorodott el a gazda hangja. — Majd meglátjuk — nyelvelt az asszony. — De azt mondhatom, hogy az a kolduscsaládból származó ide be ne tegye a lábát, mert leforrázom... — Azt szeretném látni — ütött az asztalra a családfő. — Majd én ... A szó végét elharapta, mert nyikorogva nyílt az ajtó és feltűnt lányuk karcsú alakja. LJúsvétkor a tanító köszöntött el" sóként. Különösen a hálásan mosolygó Vasnénak jutott bőven az illatos kölniből. A házigazda a szétnyitott hosszú asztal végén ült mogorván, s figyelte, hogy asszonya hogyan enyeleg a tanítóval, aki valósággal majszolta a „ronda édességeket" és fecsegvelocsogva szórta a dicsérő szavakat. — Mari, a szegény boldogult anyám szakácsnője igen híres vőlt a sültjéről, de ilyen finom habrolót az sem tudott sütni.,, — A lányom készítette. — Kitűnő! Csókolom a kezét Rozika. Szabad még egy darabkát abból a diós patkóból... nem lehet ellenállni! A háziasszony irult-pirult a dicsérettől. — Apjuk öntsön már egy pohárka bort a tanító úrnak. — Hálásan köszönöm, de én nem iszom — utasította el Géczi, — inkább egy darabkát még a mákosból. Nyílott az ajtó és a házigazda fellélegzett. Szélesen mosolygó arccal belépett a köpcös termetű állatorvos. — Már azt hittem, hogy megint elcipelték valahová. — Az állatok tisztelettudók — nevetett Kelemen. — Ma nincs betegség, ellés. Ezer ördög! — kapott a zsebéhez. — Ügy látszik kölnis üveg sincs... Alighanem otthon felejtettem. — Nem tesz az semmit, üljön csak ide közelebb hozzám — invitálta a gazda. — önts kislányom a doktor úrnak. — Egészségünkre! — csendültek össze a poharak. A háziasszony halálra sápadt ami-“ kor Rozi leült Kelemen mellé... — Kislányom, vágj fel tortát a tanító úrnak. — Isteni ez a torta, ilyet aztán igazán nem ettem, arany keze van a háziasszonynak — lelkendezett a tanító. — Rozi, — szólt az apa — hozz egy üveggel abból a Tramínból, olyat aligha ivott a doktor úr mostanában. — Ez a bor majdnem olyan tüzes, mint Rozika szeme — kezdett udvarolni Kelemen. A háziasszony pukkadozott. — Rozi, nem hoznál a tanító úrnak egy kis befőttet? — szólította el a lányát a borozóktól. — Abból az őszi barackból. — őszibarack — sóhajtott a tanító — hogy szerettem én azt mindig. — Süteménnyel nem is kínáljátok a doktor urat? — szólt oda Vas. — Talán ebből a tortából — vágott Rozi egy jó szeletet a doktor tányérjára. — Én és a sütemény — nevetett Kelemen. — No, de mindegy, a maga szép szeméért ezzel is megpróbálkozom. — Boroshordó — sziszegte befelé a dühtől a pulykavörös arcú asszony. — De majd én megmutatom ... Üjabb locsoló toppant be, Tóth Feri a traktoros brigádvezető. A megnyerő arcú jó szál fiú egy bögre vízzel szemen Iöttyentette Rozit és nem kímélte a sikoltozó háziasszonyt sem. Igaz a fele víz a befőttet élvezgető tanítóra fröccsent. — A fene egye meg a parasztját! — ugrott fel a ruháját törülgetve Géczi. Feri keze ökölbe szorult s szeme villámokat szúrt. — Nem szégyened magad!' — kiáltott rá a háziasszony is. A fiúnak még jobban elborult' az arca. — Ugyan már édesanyám — állt közibük Rozi. — Attól a kis víztől a tanító elvtárs sem ázik meg. Gyere Feri, ülj le az édesapámékhoz. Feri nem mozdult. — Ülj hát le fiú — szólt' a házigazda. A legény végre letelepedett és Rozi a másik szobába sietett. Kisvártatva visszatért, kezében a piros tojással. — Ezt neked hímeztem — nézett gombszemével mélyen az elborultarcú Ferire. A két szempár egy pillanatra egybeforrott. — Kantáros... — gyönyörködött a fiú az „óriástojásban“. Vasné felszisszent és dühösen meredt lányára, a házigazda pedig csizmája orrát vizsgálgafcta. CSOÖRI SÁNDOR: Kínai tavasz Tízszer tízezer mandulába virágzott ki az éjszaka — Mintha egy vándor tenger hagyta volna habos tajtékját ott örökbe. Tízszer tízezer leány bámul a szirom-tájra gyönyörködve. Szemüket bántja fehér villám, de hogy szemük meg ne vakuljon: mandulányira összehúzzák. FEDERICO GARCIA LORCA: A százéves szerelem gázelje Ballag a felvégen négy legény az éjben. Haj, haj, haj, haj, Ballag az alvégen három legény szépen. • Haj, haj haj. Nagy köpeny a szélber leng a két legényen. Haj, haj. Egyedül a széllel egy-szál legény lépdel. Haj. Mirtuszok tövében csak a senki .lépdel. Fordította: Weöres Sándor BUDA FERENC: Ne rejtőzz el... Ne rejtőzz el, úgyis látlak! Rádcsukom a szempillámat. Benn dörömbölsz a szívemben, s elsimulsz a tenyeremben, s elsimulsz az arcom bőrén, mint vadvizén a verőfény. Nagyon jó vagy, jő meleg vagy, nagyon jó vagy, hogy velem vagy. Mindenekben megtalállak, s öröm markol meg ha látlak. Nézz rám, szólok a szemednek, ne fuss el, nagyon szeretlek! OSZIP MANDELSTAM: Vagyok a kertész, vagyok a virág Van testem, vele én már mit tegyek, annyira enyém és egyetlenegy. Mondjátok, kinek köszönjem a lét, kinek a lélegzés halk örömét? Vagyok a kertész, vagyok a virág - beborít mást is a tömlöc-világ. Az örökkévalóság-üvegen már ott a melegem leheletem, nemrég még érthető rajz metszete vésődik, rajzolódik már bele. Hadd lepje be a szennyes pillanat -a drága rajz már mindig ottmarad. Pór Judit fordítása Az én kicsim akármilyen szurok-fekete, nem váltanám föl egyetlen egyetlen más nőre se. Kéremszépen, mos, vasal, varr, és főképpen, kéremszépen úgy főz, hogy csuda. Jönnek érte, cipelik táncba, vacsorára: vagy elvisz magával vagy hoz a házba. NICOLÄS GUILLÉN: Az én kicsim Azt mondja nekem: szerelmem, nem hagy el a feketéd, itt bújok, ott bújok, a tiéd! Fordította: Weöres Sándor (XV. folytatás.) Vaszilij testvér az elmúlt tavaszon a hívek adományaiból új ház építésébe fogott, őszig be is fejezte, s ekkor hirtelen meghalt a felesége, Aljona Alekszandrovna. Az egész gyülekezet elkísérte utolsó útjára. Kszenyija is itt állt a kertben, együtt sírt a többiekkel, és várta, hogy kihozzák a koporsót. A kert akkor még tele volt deszkával, forgáccsal, téglával. Most már nyoma sem látszott az építkezésnek: tiszta, csendes, rendezett volt. Az ágyasokban késői őszirózsák tarkáinak, dáliák sárgállottak. Lába alatt a földön, mint megannyi széttárt ujjú tenyér, elsárgult levelek hevertek, átlátszó cseppekben csillogott rajtuk az eső. Az új ház ablakain, megcsillant a napfény. A borostyánnal befuttatott' üveges veranda ajtajában ott állt Vaszilij Tyimofejevics. Törékeny termetével, hófehér ingével, tisztára mosdva, kicsit szomorú arcával maga volt a megtestült jóság. Amint Kszenyija megpillantotta sovány, kisfiús nyakát, sugárzó, szürke szemét, érezte, hogy szívébe nyugalom költözik. Odament hozzá, s ő felé nyújtotta mind a két puha, fehér bőrű kezét, amelyekből valami hervatag, finom illat áradt'. Kszenyija sírva fakadt, és ráborult' ezekre a kezekre. — Sírjál csak, sírjál — mondta a prédikátor. — Megmondta az Űr: „Boldogok, akik sírnak, mert megvipasztaltatnak.“ Átölelte a vállát', és bevezette' a házba. A tágas, világos szobában is meny-nyei tisztaság honolt, és ugyanaz az őszies finom illat terjengett. Az ablakpárkányra tett kalitkákban madarak ugrándoztak, zöld akváriumban sohasem látott, csodaszép halak úszkáltak. Vaszilij Tyimofejevics vastag szőnyeggel leterített, puha díványra ültette Kszenyijáí, melynek fejénél egy kis asztalkán apró rádió állt. Kszenyija már látta ezt a készüléket, Vaszilij testvér néha magával hozta a gyülekezet összejövetelére, hogy mindnyájan meghallgathassák a tengeren túlról sugárzott vallásos adást. Kszenyija ahogy lepillantott, rémülten suttogta: — Jaj, milyen piszkot' hoztam beT — Nem baj. Mi sem könnyebb, mint felmosni. Hanem a lelket... azt már nehezebb megtisztítani. Elfáradtál az úton, ugye? Hosszú az út, de gondolom, még hosszabbnak tűnt a gondolataidéi. Igaz? Hát pihenj egy kicsit, megiszunk egy teát, majd aztán beszélgetünk. Fegyenka! — Nem kiáltott, csak épp egy icipicit megemelte a hangját, de Fjodor testvér máris megjelent, mintha csak ott állt volna az ajtó mögött, a hívásra várva. — Fegyenka, hozz egy kis teát, meg dzsemecskét hozzá ... Hozzád meg, Kszjusa, volna egy kérdésem, mert szeretném megérteni, mi lakozik a szívedben. — Puha, könnyű tenyerével megsimogatta Kszenyija haját. — Ha nem mondod el, anélkül is tudok mindent, Isten rám bízta, hogy ügyeljek rátok, s nem hagy magamra eközben. Azon az éjszakán nekem is látomásom volt. Tehát nagyon naciv haragra gerjedhetett az Űr, ha egyidejűleg engem is, Jefroszinya testvérünket is meglátogatott. Mondd hát el, mi történt veled, hogy nem tudtál ellenállni a kísértésnek? Annyira szeleted hát, mondd Kszjusa? — Annyira szeretem — suttogta ä lány. — Bűnös vagyok... — És szipogva mesélte el Vaszilij testvérnek, hogyan pillantotta meg először Alekszejt, hogyan akarta az igaz útra téríteni, majd beszámolt az Alekszejék házában tett látogatásáról, s hogy ott a fiú miféle rettenetes kérdéseke! íetí fel neki. Elmondott mindent, semmit sem titkolt el, úgy érezte, minden elmondott szótól megkönnyebül a szíve. — Igaz lelkű lány vagy — mondta Vaszilij Tyimofejevics, amikor Kszenyija elhallgatott. — Nagy a te bűnöd, de az Ür nem hagy magadra. Ő — kiáltott fel, s még a kezét is összecsapta —, hiszen elküldte,hozzád Mihail testvért, házasodjatok hát öszsze, és szeressétek egymást! Mihail testvér már leimádkozta a bűnét, megbocsátott neki az Ür. És neked is meg fog bocsátani. Sokféle kísértés ólálkodik a világban, de még milyen sok, s olyan sok a kísértő ... De nekünk ellen kell állnunk, leányom. Esendő, hiszékeny teremtmény az ember, az ördög pedig iszonyúan ravasz és körmönfont. Mégis szembe kell szállni vele. Egyetlen lelket sem enged el jószántából. De hát hogyne harcolnék teérted, Kszjusa, hiszen a te lelked hótiszta volt! Nem, dehogy adunk oda téged, se az ördögnek, se a világnak: senkinek sem adunk oda, Kszjusa. Fjodor testvér behozta a szamovár!, az almáriumból csészéket vett elő, letette az asztalra egy kis lekvárral teli üvegtálkát, egy zacskóból mézeskalácsot öntött a tányérra, és némán behúzódott a sarokba. Vaszilij testvér kitöltötte a teát magának és Kszenyijának. Kszenyija megitta, de sem a lekvárhoz, sem a mézeskalácshoz nem nyúlt. — Én bizony szeretem a mézeskalácsot. Ha most nem akarsz adok belőle az útra, majd elmajszolod hazafelé menet. — Az Antikrisztus álnok és ravasz — szólalt meg váratlanul a sarokban a púpos; mereven nézett maga elé, s hosszú kezét két térde közé lógatta. — A Szentírást merte gúnyolni. A púposnak kellemetlen, csikorgó hangja volt, hallatára az embernek végigfutott a hátán a hideg. Kszenyija ijedten pillantott Vaszilij Tyimofejevicsre, s közelebb húzódott hozzá. — Álnok és ravasz — ismételte' Fjodor 'testvér. — Máté és Márk apostolok szerint, azt mondja, Krisztust Keresztelő Szent János keresztelte meg, Lukácsnál meg az áll, hogy János rkkor börtönben volt, és Krisztus
