Szabad Földműves, 1964. július-december (15. évfolyam, 54-104. szám)
1964-08-08 / 64. szám
A régi idők sokat tudnának mesélni a perbetei nagy vendéglőről. Hajdanában Budapest és Bécs közötti útján többször ott szállt meg Mária Terézia és kísérete is. A duhajkodás, mulatozás „várát“ a nemrégiben lebontották és helyére egy korszerű művelődési otthont' építetek, amelyben a perbetei fiatalok, művelődni vágyók, kellemes otthonra találnak. Fájdalommentes foghúzás Murány-völgyében a fogfájós emberek jól ismerték Kegyes Jánost. Mindenki tudta róla, hogy az odvas fogak elsőszámú ellensége. Kovácsmestersége lehetőséget adott arra hogy minden időben otthon találják a dupla mestert. Bár mindenki fájós fog nélkül távozott a műhelyből, soha senki nem mesélt a foghúzás módjáról. Egy csillagos augusztusi éjszakán a szomszéd falu bíróját is igen kínozta a szemfoga. Alig pirkadt, kiadta a parancsot Pista bátyának, a kocsisnak, fogjon!-Be kell menni a városba ezzel az átkozott fogammal — dörmögte kedvetlenül. — Nem lenne közelebb János, a kovács — reszkírozta meg a kocsis. — Az a vén szutykos? — Én csak említettem. A rázós szekéren egyre kegyetlenebből szagatta Kiss Pál bíró uramat. — Hajtson a kovácshoz — nyöszörögte az útkereszteződésnél, Tingi-tanga, tingi-tanga zúdította a mester a sorozatot. — Ütögeti, János bátyám? - köszönt rá Pista. — Ahogy látja. Mi járatban vannak? — Ez a nyomorúságos fogam kínoz. — Az már baj. — Hallottam, kend nagy mestere a foghúzásnak. — Azt meg ki kotyogta? — Ettől is, attól is hallottam. — Összevissza locsognak az emberek. — Még olyasmit is híresztelnek, Hogy fájddtom nélkül. — Biztos valaki örült, hogy megszabadult a rossz fogától. — Jaj , jaj! — kapott az arcához a bíró. — Kend meg miért üvölt? — Isszonyúan fáj! Jaj! — Hozott nyakolajat? — Az meg minek? — Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen — mormolja az öreg. — Majd küldök. — Akkor majd kihúzzuk. — Az isten szerelmére beleőrülök! Itt a pénz! — Pénz? — sértődik meg Kegyes. — Egye meg! ... Na, tátsa el a bagólesöjét! Melyik fáj? — bökdösi, szutykos ujjaival a bíró fogait. — Az, az — jajául fel a páciens. Az öreg a sarokban lévő ládikában keresgélt, és egy vékony drótot huzigált elő, aztán akkurátuson rátekerte a betegnek vélt fogra, majd a másik végét az üllő köré csavargatta. A szenvedő ijedten tekintgetett hol az öregre, hol a fénylő üllőre. Kegyes úgy tett, mintha elfelejtené a bíró ottlétét, nyugodtan húzogatta a fújtatót, majd egy félig-meddig kihegyezett vasat szedett elő, s bedugta az izzó parázsba. Rekedten dudolgatva fújtatott, közben meg-megforgatta a szögnek valót. Miután sárgás-pirosra vált a vasdarab, az öreg rozoga fogóval kihúzta, majd korát meghazudtolva villámgyorsan megfordult, s a tüzes vasat maga előtt tartva, elindult a keservesen nyöszörgő, ijedt kíváncsisággal leskelódó bíró felé. Amikor az izzó, szikrázó vassal feléje közeledett az öreg, felordított: — Megbolondult? — üvöltötte. Amikor a mester még jobban az arcához nyomta a vakító izzó fényt, kétségbeesetten hátraugrott. A drót megfeszült, s a fog odakoccant az üllőhöz. Az öreg, mintha mi sem történt volna, az ülésre csapta a tüzes vasat. Tingi-tanga, tingi-tanga verte az ütemet, s csilingelt ette az ütőt, a mestersége dalnokát. Tóth Dezső A második világháború alatt néhány bfezinkai parasztnak nem ment legrosszabbul a sora. Jelentőségük tudatában voltak, olvasták a fronthíreket és nagy megnyugvással gondoltak a magtárukban lustán terpeszkedő nagy sárga gabonarakásokra. Időnként megcsapta orrukat a kamrából kiáradó füstölthús illata, de nem nyúltak hozzá. Meg-meg csobbant a vinkó a demizsonban is, hagyták, hadd csobbanjon. Volt már valami kalmárszerű a kifejezésükben is, éppen csak a ceruza hiányzott a fülük mögül. Ha meg valakivel találkoztak az utcán, nem mondták „dícsértessék az úr Jézus Krisztus“, azt sem, hogy „Isten hozta“, hanem azt figyelték, mennyi tisztelet nyilvánul meg irántuk a szembejövő köszöntésében, mekkora bőröndöt cipel a pasas és mit hoz benne a liszt ellenértékeként. Nagy öntudat lett úrrá a parasztnépen, sírjukban még atyáik csontvázai is kiegyenesedtek. Már mindezekért is csodálkozott a nép a faluban Václav Lébl magatartásán, aki pedig maga is paraszt volt, mégpedig nem is az utolsók közül. Hogyan is feledkezhetett még annyira magáról. Hiszen, ami azt illeti, virtus az van bennük is. De a legénykedésnek is megvan a határa. Politikába ne keverd magad, gondolj inkább a jószágra, amit kétszer kell naponta megetetni. Léblék ősidők óta éltek Bíezinkán, szép nagy földjeik voltak az erdő és a patak közt, sőt a patakon túl is zsíros réteken kaszáltak. Takarékosságukért, szorgalmukért meg is becsülték őket a faluban. Magas kort értek el, halottaiknak gyönyörű temetéseket rendeztek, néha két zenekarral is. Valahányan voltak, mind Bíezinkáról nősültek, csak kettő hozott magának asszonyt Kolomazról. Rá is fizettek. Václav Lébl ismeretlen származású árvát vett el a járásközpontból; Rézinek hívták és többen is suttogták róla, hogy zsidó lány. Különös asszonyka volt, az igaz. Inkább tehénpásztorlánynak, mint gazdaasszonynak látszott, kissé csenevész, se ügyes, se buta, semmilyen . .. Hogy miért vette el Lébl és miért szerette szinte városi módon, azt nem tudta senki, még a tisztelendő úr sem. Az asszonyok a faluban, ha erre gondoltak, mondogatták is magukban: Vasek, Vasek, azt hiszed erre én nem lettem volna képes? A Rézi ikreket szült a férjének, egyik olyan volt mint a másik, mindkét fiú négy-négy kilót nyomott. Ezzel aztán jó hírnevet és tiszteletet vívott ki magának. Többé nem pletykálták róla, hogy a tejet piszkos sajtárba feji, meg hogy a kismalacot a gazdának kell etetnie, mert a zsidók félnek a kocától... A háború alatt egy szép napon Václav Lébl idézést kapott a bírótól. Elment hát a községházára. A bíró a következőkkel fogadta: Mi igaz abból VEZETÉS A KIS KÖZÖSSÉGEKBEN • VEZETÉS A KIS KÖZÖSSÉGEKBEN • VEZETÉS A KIS tetlen joga, hogy társadalmilag hasznos képességeit sokoldalúan és harmonikusan kifejleszthesse. EMBERISMERET Az eddig elmondottakból is kitűnik, milyen nagy mértékben szüksége van a vezetőnek arra, hogy ismerje munkatársait és ennek megfelelően tudjon bánni velük. A legtöbben jó emberismerőnek vélik magukat. Pedig a megbízható emberismeret nagyon nehéz tudomány. Sok emberismereti módszert dolgoztak már ki. Ezek nagymértékben különböznek egymástól aszerint, hogy milyen tulajdonságokat tekintenek fő fontosságúnak a személyiség értékelésekor. Egy-egy kis közösségen belül elsőrendű követelmény, hogy a vezető ne feledje: másképpen kell kezelnie a szangvinikus, a kolerikus, a flegmatikus, vagy a melankolikus embert. De még ennél is fontosabb annak ismerete, hogy egy-egy munkatársunk az extroverált vagy introvertált típushoz tartozik-e. A megkülönböztetés C. G. Jung svájci pszichológustól származik. Az extrovertált — vagyis a külvilág felé forduló — ember kerüli az egyedüllétet, szívesen dolgozik csoportokban, keresi a társaságot, könnyen ismerkedik jól alkalmazkodik a társadalmi követelményekhez, realista, közvetlen, kedves, leleményes, jó humorérzéke van stb. Az introvertált — vagyis befelé, önmagába forduló — ember visszahúzódó természetű, egyedüllétre vágyik, szorongó, egymagában szeret dolgozni, elsősorban saját lelkivilága foglalkoztatja, elfordult a külső realitásoktól stb. E kétfajta embertípus tagjai merőben másképp reagálnak a csoportvezetők utasításaira, követelményeire, dicséreteire, megrovásaira. Ezért mondják azt a pszichológusok, hogy minden emberrel más és másképpen kell bánni ahhoz, hogy a tőle telhető legértékesebb teljesítményre sarkallhassuk. Míg például ugyanaz a kritikai megjegyzés teljesen hatástalanul pereg le egy extrovertált emberről, addig napokig tartó lelki gyötrődést okozhat az introvertált, melankolikus, gyenge idegrendszerű személyben. Egy másik jelentős, alapvető különbség az emberek között az, hogy irányítani, rendelkezni vagy engedelmeskedni, alárendelődni szeretnek-e inkább. A kétféle embertípust teljesen másképp lehet és kell felhasználni a közösségi munkában. Kellőképpen megbosszúlja magát, ha a vezetést, a másokért való felelősségvállalást olyan emberre kényszerítjük rá, aki szívesebben veszi, ha irányítják, alkata szerint inkább a félrevonulást kedveli, jóindulatú, passzív. BÁNÁSMÓD Az elmondottakból persze nem következik az, hogy minden csoportvezető úgynevezett lelki gyógymódokat alkalmazó pszichológusként vagy idegorvosként foglalkozzék beosztottjaival. Annyit viszont joggal megkövetelhetünk a vezetőtől, hogy igyekezzék megismerni legközelebbi munkatársainak személyiségét, szükségleteit, problémáit, s ezzel segítse a bizalmon alapuló kapcsolat kialakulását. A szociálpszichológusok kis csoportok belső erőviszonyait tanulmányozva megállapították, hogy milyen nagy jelentősége van a hiteles közlésnek, a tájékoztatásnak, a kikérdezésnek és a meghallgatásnak. Egyik elgondolkoztató megállapításuk az, hogy ha sikerül megszűntetni a csoport keretében a közösség légkörét zavaró tényezőket^ a kellemetlen hangulatállapotokat, a feszültségeket, ezzel a termelés számára máris megteremtődnek a kedvező pszichikai feltételek. Egy falusi mezőgazdasági termelőszövetkezeti brigád vezetője úgy „szólította“ munkába csoportja tagjait, hogy házuk előtt elhaladtában megrugdosta kapujukat. Munkatársai ezt az eljárást sértésnek, megalázásnak tekintették, és elvesztették munkakedvüket. Végül is tiltakoztak e „közlési“ mód ellen. A brigádvezető belátta, hogy emberibb „humánusabb“ bánásmódra, közvetlenebb, személyibb módszerre kell áttérnie, ha megfelelő szinten akarja tartani a közösségi szellemet és a brigád termelékenységét, ha biztosítani akarja azt, hogy a közösség az eltávozok helyébe lépőket megfelelően és könnyen asszimilálni tudja. Mert a jó közösség funkciójához ez is hozzátartozik. AZ IGAZI KÖZÖSSÉG Az ember kétféleképpen végezhet valami tevékenységet: semlegesen, rutinszerűen, tárgyilagosan, mintegy a feladattól elidegenedve vagy pedig felajzottan egész személyisége teljes bevetésével. Míg az első tevékenységformában a személyiség nem érzi magát érdekeltnek, a másodikban annál inkább. Az énbevetés a közösségi ember teljes értékű részvételének feltétele. Szélsőséges megnyilatkozási formája az önfeláldozás. Az igazi közösséget az különbözteti meg a formálistól, hogy tagjai folyamatosan teljes énbevetéssel és legjobb képességeik szerint hajlandók elvégezni feladataikat. Ha a csoport vezetőjéből hiányzik az érzék ahhoz, hogy észrevegye munkatársainak efféle törekvéseit vagy ennek hiányát, — és nem képes megfelelő bánásmóddal — fölébreszteni az egyenletes és következetes énbevetést, akkor tömérdek erőfeszítést fecsérel el hiába, és sok lehetőséget elmulaszt kihasználatlanul. A nagy társadalmat, több millió főnyi népi államokat kisebb közösségek, lényegében egészen szűk létszámú intim csoportok alkotják. Ezek produktivitásától függ az egész közösség értéke, teljesítménye. Ezért olyan lényeges foglalkoznunk a kicsiny együttesek megfelelő vezetési stílusával. (Átvéve az Élet és tudomány-ból) Václav, hogy a te Rézid zsidó? Ne haragudj Václav, hogy ilyesmit kérdezek tőled, nekem mindegy, zsidó vagy cigány, az is csak ember, de van itt egy levél a Gestapótól..mit magyarázzak még neked ... Hát beszélj! Igen vagy nem? Tiszta vizet a pohárba! — Én bizony nem tudom —, mondja Václav Lébl és elvörösödött, mánt a rák. — Sosem kérdeztem még tőfle. — Többet az Istennek sem mondott. A végén a bíró, Chumáéek Jozef volt akkoriban, felpaprikázva rivallt rá: — Hát akkor Václav, mégicsak az! És ha már így állunk, meg keHl kérdeznem tőled még valamit: mondd meg őszintén, mint férfi a férfinak, valahogy különösek vagytok titLéblek. Ne vedd tőlem rossz néven Václav, de van-e még paraszt Csehországban, akit Léblnek hívnának? — Engem Léblnek hívnak — mondja a mi Léblünk — és akinek nem tetszik az bújjon a ... ! — Te marha. Nyomorult banda, kíváncsiak vagytok még valamire? — Én itt hivatalból kérdezlek, tehát ne fenyegetődz itt nekem! — mordult rá Chumácek, a bíró — és ha nem akarsz emberhez méltóan viselkedni, akkor nesze, vedd át ezt a borítékot, oszt menj Isten hírével. Itt lóg az államfő feje, tehát ezen a helyen ne nagyon emlegesd a fenekedet. Václav Lébl kifordult a napsütötte utcára, magába szívta a bíró trágyadombjáról szállingózó friss illatot. — Hogy ez a becsületes trágya még megmaradhat ebben a faluban! Aztán kinyitotta azt a, valami hitközségtől vagy a fene tudja kitől, Rézinek szóló levelet és kivett belőle egy sárga vászoncsillagot. Csak egyet, a Rézi számára. Václav Lébl utóvégre mégiscsak parasztcsalád ivadéka volt, s így első útja a kocsmába vezetett. Ott aztán felhajtott tizenegy kupica rozspálinkát, hat sört és még egy rozspálinkát. Majd a kocsmárosnak egy nagy gombostűt kellett előteremtenie, ő pedig az emberek szeme láttára mellére tűzte az ormótlan sárga csillagot és odakiáltotta az ivóknak: — Mondjátok meg annak a kancsal, üvöltöző, rühes kutyának, hogy Brezinkán a felvégi kocsmában Václav Lébl, a vén zsidó, arra vár, hogy elvigyék. A rühös alatt természetesen magát a nagynémet birodalom vezérét gondolta. Huszonketten hallották, köztük egy besúgó, egy spicli és egy vlajkár. Mind riadtan bámultak rá, mert ilyen furcsán még sosem itta le magát. Máskor érzelgős, sírós volt részegségében. A spicli, hogy biztosra menjen megkérdezte tőle: Václav, ki is az az üvöltöző, rühes kutya? — Az istenit az anyátoknak — lelkendezett Václav Lébl —, nem is tudtam, milyen szép zsidónak lenni! Ha így végignézek rajtatok, ahogy itt ültök, ti katolikus akasztófára valók, felkent ministránsok, sajnállak benneteket. És ha van merszetek elfogadni tőlem, fizetek nektek egy kört. Igyatok! Volt merszük. A spicli elsőnek hajtotta fel poharát, hogy elszaladhasson a rendőrségre. Még össze is ölelkezett Vpclav Léblvel és barátságosan veregette a vállát. — Te, Václav — mondja a konfidens, Vykusnak hívták — olyan a gerinced, mint a bikáé, de azért ne nagyon ugrálj, mit törődsz velük. — Fiúk, az istenit neki, hogy sajnállak benneteket, mer nem vagytok zsidók. — Leült s tényleg látszott rajta, mennyire sajnálja őket. Még mielőtt beesteledett volna, elvitték, de nem engedte, hogy elvegyék tőle a csillagot. — Frantisek — kérte az őrmestert —, hagyd azt a csillagot, megyek én magamtól is. Otthon még elbúcsúzott, hogy hogyan, azt nem tudja senki. Az őrmestert kötötte a hivatalos titoktartás. Egész Brezinka elkísérte Václav Lébit a keresztre feszített szobráig, ott a dombtetőn. Az asszonyok sírtak, a parasztok csóválták a fejüket, miket csinál ez a Václav. Mindnyájan emlékeztek rá, hogy a Lébl család két sarja, Vavrinec és Gregor, még a chlumeci csatában harcolt. S végül abban egyeztek meg, hogy Václavnak elment az esze, aztán visszatértek megetetni a jószágot. A csendőrségen jegyzőkönyvet vettek fel. Körülbelül ez állt benne: „Václav Lébl, született Brezinkán, ... járás stb. 1889. február 24-én, cseh nemzetiségű, római katholikus, Böhmen és Mähren protektorátus polgára, árja falu, nyilvános helyiségben (vendéglőben) saját elhatározásából magára tűzte a Dávid-csiliagot, a nemzetközi zsidó plutokrácia jelvényét és becsmérőleg nyilatkozott a Nagynémet Birodalom vezéréről, stb. stb. Akkoriban éppesi nem volt statárium és így Václav Lébl csak koncentrációs táborba került. Ott egyszer egy bombatámadás után, a romok eltakarítása közben megismerkedett egy bizonyos Moschelesszel, aki azelőtt Rotterdamban volt főrabbi. Az öreg úr Trebicből származott. Miután Václav elmesélte neki a történetét, nagyon fellelkesedett irán« ta, és ezeket gondolta magában: „Milyen kiszámíthatatlanok az Űr szándékai. Most, amikor Izrael gyermekei úgy hullanak, mint tüzes kasza nyomán a kalászok, ebben a kemény parasztkobakban az a furcsa gondolat támadt, hogy magára tűzze David csillagát és hangosan, teli szájjal hirdesse, micsoda boldogság a kiválasztott nép fiának lenni.“ Titkos szándéktól vezérelve, vallásra kezdte tanítani Lébit. Václavnak ez ellen kifogása nem volt, mert bár Moschelesz úr sokat magyarázott neki, sohasem vizsgáztatta. Végül azonban Moschelesz zörgő csontjaival és aszottan, mint az őszi falevél, akit mintha csak valami földöntúli tűz tartott volna életben, mégis érezte, hogy napjai megszámoltattak. Felkereste tehát Lébit és ..azt mondta neki: „Drága Lébl úr, ha már magára öltötte a megaláztatásnak és mégis a becsületnek a csillagát, lépjen át a mi hitünkre. Nem rosszabb az egy jottányival sem a katolikus, vagy az evangélikus vallásnál, hiszen mind a kettő az én hitemből ered és mind Istentől kaptuk azokat. Ha így végignézek a maga napégette szép testén, azt gondolom magamban — ez a Lébl lesz talán az egyedüli izraelita, aki ezt a sok borzaimat túléli és imádkozik majd • hallottakért, mindnyájunkért. A körülmetélést elengedte neki, mert azt Lébl kikérte magának, és felvette a hitközségbe. Aztán Moschelesz tisztelendő úr megállapította, hogy elérkezett az ideje és meghalt; nem tűz és nem gáz által, nyakszirtlövést sem kapott, elaludt a priccsen, a takarója alatt. Nemsokára azután végre a háború is véget ért, Václav Lébl hazatért Brezinkára. Sokáig nem tartózkodott otthon, mert senkit sem talált odahaza, Rézit sem, az ikreket sem. Lelkiismeretes paraszt lévén, így csupán a trágya illatát szívta magába, eladta a gazdaságát és elköltözött az egyik fürdővárosba, ahol időközben zsidó aggmenhely létesült. Az idő tájt a bajusza már olyan színt kapott, mint a hígított tej, ennek alapján is híreszteiték róla, hogy úgy néz ki, mint egy nyugdíjas dragonyos-őrmester. Szálas alakjával, nefelejts-színű szemével és bár nem kicsi, de vonalzóegyenes orrával tűnt fel. Hében-korban elsompolygott egy kis füstölt oldalas vagy tormás disznófej kedvéért, az istentiszteleteket elvből lekéste, csak egyszer, karácsonykor ment el betlehemes dalokat énekelni, örömmel állapította meg magában, hogy az űr Jézus is zsidó volt. Vagy talán nem? Sőt komoly ismeretséget is kötött a bécsi opera egykori prímaballerinájával, akitől irigyelték is a vénasszonyok ezt a jóvágásű, egészséges szeretőt, hiszen a tekintetétől még az öregasszonyok is leülnek, sőt ülve is maradnak. Egyszer meglátogatta Lébit az öreg Vykus fia Brezinkáról. Szövetkezetének példás dolgozójaként jött üdülésre a fürdővárosba. Körülnézett Lébl szobájában és bár kissé hozzászokott már a sok gyönyörűséghez, hiszen a Windsor-szállóban kapott szobát, a wallesi hercegek egyikének hálószobájában, mégis gratulált Václavnak új otthonához. Elbeszélgettek a krumpli meg a kukorica ültetéséről és az öreg Vykusról, aki még mindig ragasztja a zacskókat és a nagy amnesztiára vár. — Az öreg sokat emlegette magát Lébl bécsi — sóhajtotta a fiatal Vykus — mondogatta is sokszor: amíg élek mama, bánni fogom, hogy nem rendeltem akkor én is egy rundot, mit gondolhat rólam az a virtuskodó, kevély Václav! Hát csak üdvözöld nevemben, ha írsz neki — mondta Václav Lébl —. írd meg neki, hogy jól vagyok, nem hiányzik nekem semmi. De neked csak annyit mondhatok, Vojto fiam —, de nehogy ezt megírd az öregednek — egész boldog lennék itt, de mit csináljak, ha én ezeket a zsidókat nem is szeretem. Fordította: Somló Miklós 1964. augusztus 8.
