Szabad Földműves, 1964. július-december (15. évfolyam, 54-104. szám)

1964-09-05 / 72. szám

Mike Quinn, az 1947-ben elhunyt amerikai újságíró és író pályafutását munkásként kezdte, majd tengerész és késóbb szakszervezeti funkcionárius volt. Műveiben éles, de amellett kedvesen mulatságos iróniával küzdött mindén ellen, ami az emberi társadalmat deformálja. Alább közölt elbeszélése a „Dobra íródott“ gyűjteményéből való.

Hinkle kisasszony lábújjhegyen járta végig a szülészet nagy termét. Apró ágyacskáikban csendesen szuszogtak álmukban az újszülöttek. A meleg kisbaba-illat és kórházi fertőtlenítő szerek éles szagának furcsa keveréke volt érezhető. Az ápolónő kiváncsi tekintettel hajolt egy-egy ágyacska fölé.

„Legyetek áldottak — suttogta magában. — Áldott legyen kedves tehetetlenségetek.” Gyengéden megigazított néhányat a kis vattapaplanok közül, aztán lábújjhegyen, csendben elhagyta a termet.

Néhány másodperc telt el, aztán az egyik kis ágyból egy fejecske kukkantott ki, majd egy másik és hosszú sorban a többiek.

— Elment? — kérdezte az egyik.

— El, de visszajön — válaszolt az ajtóhoz legközelebbi.

— Mit gondolsz hova kerültünk? — érdeklődött egy másik.

— Azt nem tudom, de valahogy semmi sem tetszik nekem itt — jegyezte meg egy kis nagyfülü.

— Az egyik kis ágy peremén most gömbölyű fekete fejecske nézett ki: „Ez a világ, ez az! Hallottam, ahogy mondták. Élünk!;

— Mi az, hogy élünk? — kérdezte egy másik.

— És biztonságos az, hogy élünk?— érdeklődött egy harmadik.

— Hogy lehet az, hogy mi mind olyan viccesen rózsásak vagyunk, te meg olyan szép fekete vagy? — kérdezte egy további újszülött.

— Nem tudom — felelte a fekete kisbaba. — Talán titeket még nem festettek be. Vagy talán én valami különlegesség lennék?

— Mit csinálnak majd velünk? — kérdezte a nagyfülű.

— Hallottam azt a bécsit, azokkal

a kis ablakokkal a szemén, amint a fehér ruhás nénivel beszélgetett, — mesélte fontoskodva az egyik csecsemő. — Azt mondta, hogy majd felnövünk, aztán olyan rondák leszünk, mint ők. Arról is beszélt, hogy majd szeretnek, elkényeztetnek bennünket, amíg nagyok nem leszünk, aztán fenéken rúgnak, vagy háborúban ölnek meg bennünket.

— Nekem ez a világ nem tetszik, — hangzott az egyik ágyacskából. — Olyan különös szagok vannak itt és nem hiszek ezeknek az embereknek sem.

— Jobb lesz ha összetartunk és semmit sem kockáztatunk.

Az egyik ágyacskában most egy kerek arcú, kék szemű apróság ágaskodott fel és az ágy korlátjába kapaszkodott. „Ügy hallottam, hogy fiúk meg lányok vagyunk és ha felnövünk megnősülünk, meg férjhez megyünk.

— Mi az férjhez menni, megnősülni? — érdeklődött valaki.

— Az a néni fehérben azt mondja, hogy az nagyon szép — állapította meg a nagyfülű.

— Én téged akarlak — mondta hirtelen az egyik kicsike, a kis feketére mutatva.

— De én nem nősülök, férjhez sem megyek — válaszolta az — legalábbis, amíg nem tudom mi az.

— Most éppen háborújuk van. Nagy háborújuk. Hallottam, ahogy beszéltek róla, — jelentette az egyik.

— Háborújuk? Az mi? — kíváncsiskodott a kék szemű.

— Mind felsorakoznak egymással szemben, aztán egyik a másikba lő.

— És miért?

— Azt hiszem, azt maguk sem tudják.

— Hát az élet nem a legbiztosabb dolog, — állapította meg közülük az

egyik. — Meglátjátok, csak csúnyaságokkal lesz dolgunk, már látom.

— Ezek az emberek valamikor épp olyan okosak voltak mint mi — magyarázta a nagyfülü — de ahogy nősz, úgy gyengül az agyad. Hülyeségekről azt hiszed, hogy okosságok és közben megfeledkezel mik is az okosságok.

— Azt akarod ezzel mondani, hogy minél inkább növünk, annál butábbak leszünk? — érdeklődött a kis fekete.

— Igen. Ezt úgy hívják, hogy tapasztalat. Az az ablakos szemű ember mondta így. Azt mondta, örömteli, eszménydús életet ígérnek nekik. De az évek folyamán majd sok mindenre rájönnek. Megtanulják mi a kapzsiság, hogyan kell verekedni, ordítozni, mint mi mindnyájan. Rövidesen megfeledkeznek a szép eszmékről.

— Hát én bizony akkor nem növök meg — mondta a kis fekete. — Nem akarok nagy lenni, bolond és kapzsi és nem akarom az embereket meglopni és megölni. Bizony sok mindent kell még megbeszélnünk.

— Mondok nektek valamit — szólt most a nagyfülű. —■ Tudjátok mit, egyikünk sem nő fel. Nem leszünk olyanok, mint ők. Maradjunk együtt s örüljünk!

— Igazad van — helyeselt a kék szemű. — Én is azt mondom — csatlakozott egy másik. — Aztán mind megállapodtak, hogy okosak lesznek, nem engedik meg a nagyoknak, hogy csúnya szokásaikra tanítsák meg őket.

A kis arcocskák egyike most hirtelen elkomolyodott: „Jobb lesz, „ha most mind lefekszünk. Kiabálnom kell.“

— Már megint bepisiltél? — kérdezte a kis fekete.

— De ... de mért kell azért kiabálni ? — kérdezte egy friss újszülött.

— Hát te még azt sem tudod ? ... Ha bepisilsz, akkor ordítoznod kell. Máris jönnek lóhalálában és kicserélik a pelenkádat.

— Szóval, ti így csináljátok? — csodálkozott az újszülött.

— Már fél órája egész vizes vagyok és nem tudtam mit tegyek.

— Ezek a pelenkák semmit sem érnek — méltatlankodott a nagyfülü. — Alig kaptál frisset, máris egész vizes.

— Kiabálj — mondta a kékszemű.— Visíts, kényszerítsd őket, hogy kicseréljék neked. Most mindjárt adjuk tudtukra, hogy nem tűrjük a butaságaikat!

— Nem hagyom magam tőlük szüntelen bökdösni, meg forgatni — dünynyögött mérgesen a nagyfülü.

— És most egy szót se többet! — mondta a kis fékét«. — Ti ketten kezdhetitek az óbégatást, csak tegyenek bennünket tisztába. Vizes pelenkákat itt nem tűrhetünk.

... A nagy terem elcsendesült. Aztán két visítozó hangocska kezdett éktelen duettbe.

Somló Miklós fordítása

Akik átvészelték a nagy vérorkánt

Loimbhulláskor szokatlanul megélénkült a bratislavai Svoradov-internátus és környéke. Sok szomorú aszszonynép zarándokolt ide a Szlovák Nemzeti Felkelés részbeni vérbefojtása után az ország minden tájáról. Bátyusán, motyóstól jöttek kutatni szeretteik után ...

1944 őszén a Svájci Vöröskereszt engedélyt kapott „tájékoztató iroda“ létesítésére a mai Nespor-internétusban. A csak franciául beszélő Dr. Dubois svájci küldött tolmács útján érintkezett a helybeli lakossággal. Az elveszettnek vélt partizánokról persze nem mondhatott egyebet, mint amivel őt magát is „átejtették“ a Hlinkagárda és a német Sicherheitsdienst kopói: „A bolsevista propaganda által megtévesztett X. Y. szlovák testvérünket a felháborodott lakosság dühe elől védőőrizetbe kellett helyeznünk“.

A sírástól és hosszú utazástól elgyötört arcok mintha kissé felderültek volna a megnyugtató szavakra. Mintha örömkönny csillant volna egyik-másik parasztmenyecske szemében ... Hátha igaz!?

Októberesti ájtatosságra hívó harang kondult a Svoradov-templom tornyában. Bim-bam... A leáldozó nap sugarai bíborvörös glóriában törtek meg a templomablak tarka cirádáin, amelyen átpiroslott az örökmécses fénye. Bim-bam ... Talán csak nem hazudtak a szlovák kettőskeresztes karszalagot viselő gárdisták, akik feszes vigyázzállásba vágták magukat a harangszó hallatára — vélekedett az ünnepélyes hangulat hatása alatt egy régies viseletű, hiszékeny anyóka. — No meg az a taljánul vagy hogyan beszélő idegenforma is derék úriembernek látszott. .. Bim-bam . .. Ha sejtette volna szegény, hogy egyetlen fia átlőtt vállal fekszik a Skalka tisztásán, bezzeg a tíz körmével esett volna neki a képmutató álszenteskedöknek.

De hadd mondja el élményeit Jozko barátom, az egykori prasicei legény, akinek édesanyja húsz év előtt a Svoradovban járt „tudakozódni":

— Ügy Bertalan napja körül lehetett. amikor a német túlerő elől az erdőbe szorultunk. De bárhol ütöttünk tanyát, máris gépfegyvertüz alá vettek a fasiszta repülők. Erősen megfogyatkozott csoportunk érzékeny veszteségeket szenvedett. Már-már boszorkányságra kezdtünk gondolni, amikor lövés dörrent közvetlen közelünkben. Egyik emberünk lelőtte vezetőnket. Tetten érte a csehül kifogástalanul beszélő spiclit, amint jeleket adott le a németeknek rejtekhelyünkről.

— Pirkadat előtt a nácik ránk gyújtották a kiszáradt fenyvest. Néhányon közülünk borzalmas kínok közt bentégtek, másokat menekülés közben lőttek szitává. Jómagam bukdácsolva elértem a tisztás szélét, de abban a pillanatban golyó ért a kulcscsontom alatt. A német fejvadászokat kalauzoló gárdista felémrohant és durván felráncigált. Volt még annyi emberség benne, hogy el-elkapott, amikor öszszerogyhi készültem. Lent a völgyben teherautóra hánytak. Sebem kegyetlenül sajgott és vérzett, majd valamilyen lila szíhű ködgomolyag száguldott felém: emlékszem, hogy elestem, elvesztettem eszméletemet. «

— Ha a végtelennek tűnő utazás alatt derengő állapotban néha magamhoz tértem, barátságos arcot láttam magam fölé hajolni. Dühösen elhessegettem magamtól a „látomást“, hiszen lázálomban feküdtem.

— A Hannover melletti Fallingpostba kerültünk, a Stammlager II/B jelzésű táborrészlegbe. Egy ízben amerikai repülők lebombázták élelemszállító szerelvényünket. Éheztünk. Szovjet fogolytársaink a szemétvödrökből igyekeztek kikotorni holmi „élvezhető“ krumplihéjat, mire a táborparancsnok géppisztolyával vaktában végigpásztázta a hozzá legközelebb állók csoportját. Hat halott és tizennégy sebesült maradt a téren. Csodával határos felépülésüket az utóbbiak a kifürkészhetetlen német katonaorvos szeretetteljes kezelésének köszönhették, akinek jóságos ábrázata

Egy partizánfalu, Bacúch nApviseletes asszonyai, lányai Banská Bystrica főterén. Irena Cibulővának (a harmadik) három fia és férje harcolt a fasiszták ellen. A németek karácsony estéjén támadtak a falura, de a fiúk élve kerülte!! ki az ütközetből. Most Dubeván és Podbrezován dolgoznak a gyárban, a volt partizánok derekasan kiveszik részüket az építömunkából.

(Ba)

MÉSZÁROS KÁROLY:

Szerelem

KATKÖ ISTVÁN:

Kávéházba is velem jött a szerelem.

A füstben megbújt s bennem melegen parázslóit, mint még félig szítt cigaretta.

Hangos zene szólt, és bár kinn faggyá mart a tél, nem dobogott lelkem a hangra, mint máskor,

ha egyedül jöttem melegedni.

Csak felfigyeltem az illatozó fényszínekre: a lámpák másképp vibráltak mint ez ideig, s itt az este,

lám vitába szállt a lármával énhelyettem.

Elcsitult a kegyetlen összevisszaság, meglapult valahol az álmodó szomorúság, még ideg sem zúgott minden hang után fülembe. Táncoltak körülöttem a nevető poharak.

A kávéház fúlt levegője színültig telt üdítő szerelemmel, s a papír-levelek összegyűrve kacagtak a hamutartókban, és a cifra félhomály melegen üdvözölt.

Mily szerény kis örömet ölelt magába e kevély terem!

Fényes köszöntőt mondott és földig ért bennem a szerelem.

hagymázos állapotomban ködlött fel először előttem.

— Egy ragyogó hajnalon azután ránkvirradt a szabadulás napja. Amerikai harckocsi lendült neki váratlanul az útjába eső őrtoronynak, amely romjai alá temette a meglepetéstől meggémberedett gépfegyverkezelőt. További harckocsik, gépesített alakulatok nyomultak a Stammlager II/B udvarába. Kínzóink lefegyverzése után az amerikaiaknak most csakugyan „védőőrizetbe" kellett venniük a náci táborparancsnokot, mielőtt az általa nyomorékká lőtt szovjet hadifoglyok vették volna „kezelésbe“. Azt viszont nem tudták megakadályozni, hogy néhány „kisebb kaliberű“ haramiának ne kedveskedjünk egy kis „útravalóval“.

— De amikor egy túlbuzgó „ami“ durván megragadta szeretett tábori orvosunkat, hogy a többi hóhér közé lódítsa, egy fiatal szovjet tiszt hirtelenül közbevetette magát:

— Orvosunkat csak a mi holttestünkön keresztül viheti el! — jelentette ki angol nyelven nyugodt, de ellentmondást nem tűrő hangon. — Életmentőnket mi kísérjük haza szülővárosába. Chemnitzbe. Becsületszavamra fogadom! — Az embergyurű pedig nőttön-nőtt a derék német sebész körül, a csont és bőr szovjet hadifoglyok öntestükkel védelmezték jótevőjüket, aki géppisztoly helyett mütőkéssel harcolt a hitleri embertelenség ellen.

— Hogy mi történt vele ? — kérdezte Jozko barátom merengéséből felocsúdva — Tudtommal a mai Karl- Marx-Stadt-ban működik, mint sebésztanár. Egy ízben levelet is kaptam tőle.

— És a gyalázatos táborparancsnoknak vajon mi lett a sorsa? — érdeklődtem kíváncsiságtól hajtva — Nem hallottál róla?

— Semmit a világon?! — válaszolta kelletlenül, majd vállrándítva hozzáfűzte:

— De megvan róla az elképzelésem!

Kozics Ede

Kovács Pongrác hivatali elmélkedését arra a tényre alapozta, hogy rendszeresen kijárt á temetésekre. Kitűnő emberismerete vezette arra a tapasztalatra, hogy a bánat pillanataiban a legvédtelenebbek a vezetők. Márpedig ígéretet kicsikarni személyes találkozás nélkül lehetetlen. Rendes munkanapon a titkárnők védik a minisztert, a miniszterhelyettest és a főosztályvezetőt.

Ypszilon elvtársat is, akitől kinevezése függött.

Nehogy azt higgyük, hogy Kovács Pongrác elfajzott karrierista, aki az elhalálozásba vetette minden reményét. Tulajdonképpen gyászruhája sem volt, sohasem készült arra, hogy hivatásos temetőlátogató legyen belőle. Egészséges ösztöne óvta a gyászjelentések tanulmányozásától, normális vérnyomását semmivel sem emelte fel az az egy pohár sör, amit vacsora után megivott.

Kovács Péter elég régen javaslatot tett egy új intézmény, a Kutyaszőrnemesítő létrehozására. A tervvel a főhatóság is egyetértett, mégis a jóváhagyás hónapról, hónapra késett. Ypszilon elvtársat hiába próbálta személyesen és telefonon zavarni. Az nem zavartatta magát.

Egy napon teljesen véletlenül, azt olvasta az újságban, hogy tudományága agg kiválóságának temetésén jelen lesz Ypszilon elvtárs is. Két oka is volt tehát, hogy elmenjen a szertártásra. Részint tisztelte az elhúnytat, részint elhatározta, hogy a kandeláberek körül végre elcsípi ezt az embert.

Koszorúját akkor helyezte el a ravatalnál, amikor felettese. Ebben a pillanatban szorosan egymás mellett álltak. Kovács Pongrácz a közelségtől merészséget kapva odaszólt Ypszilonhoz:

— Tessék mondani, mikor kapok választ a javaslatomra?

— Micsoda?!

Kovács hirtelen rájött, hogy hibát követett el. Bocsánatkérőleg mormolta:

— Nagy a mi gyászunk.

A következő alkalommal, amikor egy angina pectorisban elhúnyt kanditátust temettek, Kovácsnak sikerült bemutatkoznia Ypszilonnak.

— Ha tetszik emlékezni, javaslataim önnél vannak . ..

Tovább nem folytathatta, mert az egyetemi diákkórus gyászdal éneklésébe kezdett.

De szerencséje volt, mert alig tíz nap múlva újból találkozhatott sorsának intézőjével. Ekkor egy autóbaleset áldozatát, a főhatóság gépkocsivezetőjét temették.

Ypszilon elvtárs nemcsak észrevette, hanem karon ragadta, amikor a gyásznép már a kapu felé indult.

— A múltkor valamit szeretett volna nekem mondani ...

Kovács ekkor emlékeztette, hogy a létesítendő új intézmény tervezete nála van, s szeretne erről tárgyalni.

— Keressen fel kedden délelőtt tízkor — válaszolta felettese és ő elégedetten integetett a távozó főhatósági kocsi után.

A megadott napon, a megadott időben a titkárnő bocsánatot kért, de közölte, hogy Ypszilon elvtárs fontos államügyben tanácskozik egy másik főhatósági vezetőjével.

Közben nyár lett, s Kovács Pongrácz hiába leste a gyászjelentéseket. A halál kegyes volt az ő tudományágához. Amikor azonban eljött az első őszi temetés, Ypszilon elvtárs már alig emlékezett rá.

Csak kurtán biccentett, amikor odament ő is a sír széléhez, hogy szokás szerint egy rögöt dobjon a mélybe. Mivel a beszéd alatt Kovács átható pillantásokat vetett rá, halkan megkérdezte a szomszédjától:

— Látja ott azt az embert, olyan döbbenten bámul mindenkire. Biztosan rokona volt szegény halottunknak.

Keményre fagyott földben kellett dolgozniuk a sírásóknak, amikor Kovács Pongrácznak ismét sikerült szót. váltania Ypszilonnal.

— Gyakran látom errefelé — fordult hozzá barátságosan felettese.

A késlekedő új intézmény még ki nem nevezett igazgatója úgy érezte, hogy itt a várva várt pillanat.

— Ypszilon elvtárs miatt vagyok itt, — felelte.

Válasza zavarba ejtette felettesét.

— Alkalmasabb helyet nem tudott volna kiválasztani?

Kovács Pongrácz bevallott mindent. A történet lelkiismeretfurdalásra késztette Ypszilont, s amellett csodálta beosztottja leleményességét.

Üjra megállapodtak egy megadott időpontban, amikor tárgyalhatnak az ügyről.

De nem folytatjuk tovább a történetet. A múlt héten Ypszilont temették el és a gyásznép soraiban ott láthattuk Kovács Pongráczot is, aki tüntető szivélyességgel köszönt az elhúnvt tisztviselő utódiának.

1964. szeptember 5.