Szabad Földműves, 1964. július-december (15. évfolyam, 54-104. szám)

1964-08-29 / 70. szám

Gestapo villája kívülről teljese« ártatlannak tűnt, semmiben sem különbözött a többi környező épülettől. Szürke, fakó, egyemeletes villa volt, ablakai a kertre nyíltak. Csak a bejáratnál vigyázó őr felvont, fürkésző szemöldöke, duzzadt alsó ajka sejtette, hogy a látogató idegen, aki egyszer átlépi a villa küszöbét, sohasem tudhatja vajon saját labán távozik-e?

Ebbe a villába hozták 2iláknét is, hagyták várakozni az emeleten, egy feltűnően egyszerűen berendezett, magas szobában. Két támlás szék az egyik sarokban, barna íróasztal, karosszék, írógépasztalka kerek, támla nélküli székkel, a másik sarokban gyönyörű ötágú kristály csillár, amely végképp nem illett ehhez a berendezéshez.

Megállt a csillár alatt, pont ott, ahová parancsolták.

Ä11 és néz ki az ablakon, mely mögött öreg fa ágai meredeznek feketén. Ácsorog és sokáig, apatikusan tekint ki az ablakon, amelyet immár a közelgő alkonyat homálya lep el.

És ha már nem él... ha agyonverték? Nem, még él, Biztosan él, különben nem hurcoltak volna ide és nem hagynának itt várni. Tehát értem is eljöttek. Éreztem, tudtam, hogy jönnek majd. Vajon mit akarnak? Megmutatják őt? Csak megmutatják? Vagy engem mutatnak meg neki ? Istenem, csak élne, lehet, hogy már régen nem él s azért jöttek értem. Lökdösnek majd, ordítoznak rám, hogy áruljam el amit tudok, ki járt hozzánk .. . Bizonyára megvernek, úgy ahogy öt is verték ... és agyonverték.

Hosszú pillanatok teltek el. Érezte, legnehezebb akkor, ha az ember csendes, mint valami sziklasír olyan csendes szobában vár — és nem tudja vajon mire.

Egy férfi lépett be tiszti egyenruhában s leült az íróasztal mögé.

— Mondja Zilákné, hány éves maga? — kérdi a tiszt finoman, udvariasan; könnyedén mosolyog, a hangja kellemes, ujjaival az asztal lapján dobol, mintha valami pattogó, fri& dallam jutott volna az eszébe.

— Ötvennégy múltam a nyáron.

— Csak ötvennégy? Ö, hiszen akkor az élet fele még majdnem maga előtt áll...

— Előttem lenne, csak lenne tiszt uram, ha ... — harapja el a szót.

— Ha? Na, csak mondja.

— Ha ... ha maguk hagynának bennünket békességben, nyugalomban élni. — összeszorítja a fogát. Ezt talán nem kellett voljia mondanom rémül meg, most felmérgesítettem őt, rossz vége lehet.

— Hahahaha — nevet a tiszt. — Maga legalább őszinte. Látja, ez tetszik nekem. Nagyon tetszik. — Majd komolyan folytatja: — Értem, miért beszél így. Ám ránk, kedves asszonyom, hiába haragszik, Mi csak szolgálattevők vagyunk, apró, kis szolgálattevők.

— Az embereknek bánatot, fájdalmat okoznak.

— Háború van, asszonyom, és a háború nemcsak örömet szerez az embereknek. Gyerekei vannak?

— Két lányunk van.

— Szép, szép. S az unokák?

— Unokánk eddig még csak egy van parancsnok úr.

— Értem magát, kedves Zilákné. Mély fájdalmat kell átélnie. De hát mit lehet itt tenni ?

Milyen kedves ember, gondolja 2ilákné. Szépen elbeszélget velem. Megpróbálom, megkérdem tőle, ha már egyszer ilyen bizalmas hozzám, hátha válaszol, talán nem ripakodik rám: — Mondja, tiszt uram, de a színtiszta igazságot mondja; él?

— A maga férje? Persze, hogy él. — A tiszt nyájasan mosolyog. — Miért ne élne? Hiszen olyan egészséges, erős ember.

— Nem hiszem, nem hiszek magának — szakítja félbe hevesen, majd nyugodtabban hozzáteszi: — Ne haragudjon, de amig a

gaiba, nem parancsolgattam neki. Q tudja a legjobban mit kell tennie.

— Csak egy szót szól neki. Egy okos szót.

— Nem lehet, én semmi ilyet nem mondhatok neki.

— Egyetlen szót és máris szabad. Mehetnek együtt haza.

— Az istenért, tiszt uram, az istenért, miért kívánja ezt tőlem?

— Idenézzen, a fia lehetnék. Lányai vannak, talán fiatalabbak nálam. Unokája van s az élet előtt áll. Egyetlen szó az ára s hosszú, nyugalmas élet elébe nézhetnek. Mindez nem ér meg egy szót?

— Élet, de milyen élet, ezt mondja meg nekem. Az én férjem tudja miért nem árul el semmit, miért hallgat, miért kell hallgatnia. Az én férjem ... nem csak az én férjem, nem csak az enyém, a gyerekeké, az unokáké. És nekem. .. nekem nincsen jogom! Nincsen jogom őt arra kényszeríteni... értse ezt meg!

— Ahogy gondolja. Én nem kényszerítem magát.

Feláll. Már nem mosolyog.

Mit tesz most. az istenért, mit tesz, hogy így felmérgesítettetn. Parancsnok úr! Várjon, várjon egy kicsit kérem szépen. Megígérte, hogy láthatom őt.

Visszanézett, elnevette magát: —

magam ilyen könnyen. Hirtelen felemeli a kezét, a hajába túr.

Az ágak nem mozdulnak, továbbra is némán meredeznek az esti szürkületben.

Milyen fa ez tulajdonképpen? A fára kell gondolnia, másra nem bír összpontosítani. Nem, nem díszfa, inkább valamilyen gyümölcsfa, a leghamarabb cseresznye, vagy meggy. Vagy almafa. Az ágak egészen közel vannak. Pár héttel-ezelőtt elég lett volna kinyújtania a kezét s egy egész .kosár gyümölcsöt szedhetett volna, hiszen valóban jó termés volt az idén. S ekkor, mintha szíven szúrta volna őt valami, olyan fájdalom tört fel a mellében. Hiszen ez az élet és halál fája. Azért nem mozdulnak az ágai, azért nem ér hozzá az alkonyat, azért dermedtek meg, váltak kővé!

A pókháló nem rebbent. Ott — ott azonban valami mozdult.

Az ajtó.

Kattant a kapcsoló, az irodát vakító, ragyogó fényesség árasztotta el.

Apa! Apukánk!

Nem kiáltott, csupán az ádámcsutkája ugrott előre, s száraz ajka megremegett.

Az ajtóban állt, inkább holtan, mint élve, duzzadt, felrepedezett ajkakkal, az arccsontján rettenetes sebbel, mely még teljesen friss lehetett, mert az

saját szememmel nem látom, el sem hiszem.

— Kérem, eleget tehetek kérésének. Ha annyira ragaszkodik hozzá, mi

sem könnyebb.

Előbb azonban üljön ide — mutat az irógépasztalka előtti székre, megvárja amíg elhelyezkedik, aztán folytatja. — Mindent elmondok magának, úgy, ahogyan a valóságban van. Léteznek bizonyos körülmények, érti kedves asszonyom, s ezek a körülmények arra kényszerítenek bennünket, hogy a férjét bizonyos ideig vizsgálati fogságban tartsuk. Meddig, az rajta múlik. Csupán rajta.

— Nem értem egészen, parancsnok űr.

— Ügy, ahogy mondom: tőle függ mikor engedjük szabadon. Hiszen az ügye nem is annyira komoly, mint gondoltuk, Ugyanis.jiem. kellene anynyira komolynak lennie, ha a férje megmagyarázna nekünk bizonyos dolgokat, ért engem, tulajdonképpen azért hívtuk ide magát is.

Semmit sem árult el, semmit. Sejtettem, tudtam. És lehet, hogy tényleg él, nem árult el semmit és él, a tiszt úr bizonyára azt akarja, hogy én ... de ezt mégse tehetem ... ezt nem szabad. Nem szabad!

— Térítse őt észre, mást nem akarunk magától.

— Miért kíván ilyesmit tőlem ? Sohasem ártottam magam a férjem dol-Látja milyen maga. Én mindent tegyek meg a kedvéért, de maga még egy szóra sem képes. Na, rendben van, én betartom az ígéretemet.

Kiment.

Ö felállt és visszament a helyére, az ötágú csillár alá. Ügy tűnt neki, hogy kénytelen visszamenni a helyére, különben hátha meggondolja a tiszt a dolgot és nem tartja be. az ígéretét.

All a csillár alatt, mozdulatlanul -L- mintha köböl vésték volna és nézi az ablakot, amelyen keresztül a szobába lassan belopakodik az alkonyat. Az ablakon kívül azonban még világos van, mintha az alkonyat csak settenkedne a táj körül s a szoba tűnő fényei is kinn rakódnának le. A fa ágait is ez a fény önti el. És nem mozdulnak. Egyáltalán, egy keveset sem mozdulnak, mintha kőből lennének. Ügy tűnik neki, ha ő mozdulna, az ágak is megmozdulnának, mert ő egy szerencsétlen, esetlen légy s az ágak: — pókháló. A légy erőtlenül lesi a pókhálót és érzi, hogy minél erőtlenebbé válik tekintete, annál hamarabb megfeszül a háló a keresztes-pók halálthozó nekirugaszkodásától. Bennem még egy kevéske, egy csipetnyi erőnek kell lennie! — nem adhatom meg

alsó részében égő-vörös csepp ragyogott. Valaki meglökte, de mindjárt megfogták a kezét. Hatalmas idegen papucs volt a lábán, sötét ruha, az inge sem a sajátja volt. Két katona vonszolta be s az egyik magas támlájú székre ültették.

Zilákné elfordult, tenyerébe temette arcát, megtántorodott. Valami idegen erő kényszerítette arra, hogy felnézzen, poharat nyomtak a kezébe.

— Igyon asszonyom.

— Mit tettek vele, parancsnok úr, mit tettek vele.

— Három perc ideje van asszonyom.

— Apukám, mit tettek velpd ... ? Miért kellett ennek megtörténnie, miért? Te mindig olyan jó ember voltál, jó apa, jó férj, szépen éltünk, nem zsémbelödtünk egymással sokat csak néha-néha, ha a pohár mellett elmerültél a beszélgetésbe barátaiddal, de ez már régen volt, milyen régen volt! A lányokat szépen felneveltük, férjhez adtuk, hála istennek jól mentek férjhez, még semmiről se tudnak, nem írtam nekik, hiszen mit is írnék? Mondd apa, mi lesz most velünk. Mondd, mondd — miért nem szólsz...?

— Még egy pere ...

Milyen perc? Apa, a parancsnok úr

azt kéri, hogy valamilyen szót mondjak neked ... de én már nem emlékszem ... mi is az a szó, mit is akart... júj, apa, tudod mit akar ő? Hogy térítselek észre, hogy valamit meg kell magyaráznod nekik..., valamilyen körülményeket... én most nem is tudom, hogy kimondhatom-e azt a szót... mondjam? Mondhatom? Szólj már apa. Az életről is beszélt valamit, hogy még előttünk áll, hogy hazamehetünk, mindjárt innen. A tiszt úr jó ember, apa betartja a szavát, gyere menjünk haza, majd ápollak téged ... az úton veszünk orvosságot... vazelint a sebeidre,

— Letelt a három perc, asszonyom!

— Apa, mondd meg nekik amit akarnak!

A tiszt elégedetten mosolyog.

— Mondd apa, aztán mehetünk haza. Megígérték.

A tiszt szerfelett elégedett. Az írógéphez ül.

S ekkor 2ilák Mihály megszólal. Hangja száraz és mély, mintha valahonnan a föld mélyéből törne lel.

— Menj a gyerekekhez, anya. Mondd meg nekik, hogy voltál nálam, láttál engem, sétálgattunk a kertben, nagyon szép idő volt és én nagyon szerettem volna látni őket is. Ezt mondd nekik anya.

Úristen mit is mond? Nem értem, végképp nem értem,!. • • motyogja halkan Zilákné. akár az imádságot, valami szép időről beszél s nem arról, amiről a tiszt urak akarják, nem értem . . . nem értem.

— Folytasd! — feltűnően halkan parancsolja a tiszt s az írógép billentyűivel játszik.

— Mindent megmondtam amit akartam és amit kellett mondanom.

— Akkor tehát, nincs más mondanivalód — mondja bosszúsan a tiszt, felkel, két ugrással 2ilák előtt terem, ijesztően dühös s valami hosszút takargat a háta mögött.

— Nem, nincs.

A levegőben villanó gumibot tomp® szisszenéssel sújt le Mihály arcára. Sebéből vér szökik elő.

Az asszony tenyerébe temeti az arcát, behúnyja a szemét, mely most szinte hihetetlenül ég. Érzi, mintha valami révült álomban, hogy remeg az egész teste. — Ezt nem szabad megtennie — akar kiáltani a tisztre, de nem bírja az ajkát mozdítani. A csillár, a tiszt, a katonák, a szoba forogni kezd, az alakok összemosódnak a tárgyakkal, a tér az idővel, nincsen semmi csak egy nagy mély örvény s közepén a férje, ő meg zuhan, zuhan ...

Senki sem veszi őt észre, sémid se nyom a kezébe egy pohár vizet, mint

az imént, senki sem kapja öt el, nem vigyázzák, csak zuhan, mint a szélütött ...

(Részlet az „Élet — szerelmem“ c. regényből, amely az SZNF 20. évfordulója alkalmából jelent meg.) Fordította: P. I.

Qejtelmesen, fennségesen zúg az erdő. A fenyőfák égbenyúló büszke törzsei, mint megannyi hallgatagon árt álló katona figyelnek a község házal Jelé. S ott a viadukt karcsú íve alatt, alig néhány méterrel a község szélső házaitól, begyepesedett sírhantok bújnak meg a vén fák árnyékában. Mint mérföldkövek az országutat, úgy szegélyezik egyenletes távolságban az erdő kígyózó vonalát. Az 1944-es év nehéz küzdelmeinek néma katonái ők, akik hallgatagon és mégis olyan élőn emlékeztetnek a Szlovák Nemzeti Felkelés nehéz, véres hónapjaira. Arra a községre, amelyet védelmeztek, s melyet akkor még Telgártnak hívtak. Kicsiny házai, száz és száz ember, meleg családi fészke porrá égett a német gyújtogatok akaratából.

A régi faházas község hamuján azóta új község épült. Neve:

SVERMOVO.

Nem szeretem az ilyen vadonatúj falvakat, ahol a pirostéglás nevető házak a hamuvá égett családi fészkek romjain nőttek ki. Valahogy úgy érzem, hogy a fagerendákból összerótt házakkal együtt égett el lakóik minden gyermekkori emléke, jobb élet utáni vágya, küzdelmeinek szemtanúja, és az ódon házakba, rekedt gyermekkacagás.

Az új házak szinte ridegen néznek a járókelőkre. Jóllehet, nevető nagy ablakaik napfénnyel és friss levegővel telítik meg a házak lakóinak életét, mégis megérzed, hogy az új község sírhantokkal koszorúzott. Ezekhez a sírhantokhoz és a Szlovák Nemzeti Felkelés hőseinek emlékére épített emlékműhöz járnak a harcok évfordulóján a község asszonyai. Virágot visznek és titokban elsírják a szívükben felgyülemlett könnyeket.

Csak egyetlen szomorú, szépszemű asszony Indul ilyenkor a szomszéd község felé. Idegen falu temetőjében hajlik férje 'fejfája fölé, hogy virágokkal koszorúzza.

— Itt halt meg a község határában a saját földjén, amikor a partizánok ellentámadásba indultak - mondja Alzbeta Kubináková. - Akkor már égett az egész falu, s mi, a család, a németek elöl a szomszéd faluba menekültünk. Mire a partizánok visszagényes házukban találkoztak titkos gyűléseken a falu kommunistái■ Az asszonyok ilyenkor kint ’őrködtek a ház előtt, hogy senki se lephesse meg a tanácskozókat. AlSbeta Kubináková akkor még nemigen értette, miről van szó. Engedelmesen követte férje utasításait, de sokszor lázadozott az ellen, miért éppen az ó férje megy a legveszélyesebb helyekre.

— Már negyvenhat éves volt, amikor a felkelés kirobbant. Akkor úgy

szerezték a községet, a házak helyén már csak füstölgő romokat találtunk. S a férjem, szegény, ott feküdt arcát az ég felé fordítva a mi kaszálónkon. Kezében tartotta a puskát, s mellette feküdt a szétnyílt kenyérzsák, melybe alig néhány órával azelőtt a szalonnát csomagoltam. Még nagyban folyt a lövöldözés, amikor megtudtam, mi történt. Futottam a leégett házak között, golyótüzben négykézláb kúsztam felé a földeken át, de már nem jutottam el hozzá. A németek golyózáporából a partizánok húztak vissza erőszakkal és vezettek biztonságosabb helyre. Közben a szomszéd faluból szekereket küldtek a halottak elszállítására. Az én férjem ott feküdt közöttük. Sajnálták otthagyni egyedül, s így öt is magukkal vitték. Ezért fekszik most idegen falu temetőjében. Azóta a kaszálónkon, ott, ahol meghalt, mindig a legszebb fü nő.

Kubinákékat mindenki ismeri a községben. A felszabadulás előtt az ő szegondoltam, hogy neki mégsem kellett volna mindig az elsők között mennie, hiszen voltak nála fiatalabbak is. De ő azt mondta, hogy az ö helye most a partizánok között van. Mindig alagutak építésénél dolgozott, s így rábízták a legveszélyesebb munkákat — a hidak és alagutak felrobbantását. Szegény, nem érhette meg azt a napot, amikor a vörös zászlókat, melyeket a lányom titokban hímzett, kitűzhették a községházára és a templomunk tornyára.

Könnyeket töröl ki a szeméből, de arról nem beszél milyen hősiesen viselte sorsát, amikor a négy gyermekkel egyedül maradt. Négy leányt adott férjhez, és most már kilenc unoka jár hozzá látogatóba.

— A férjem egyetlen unokát sem ért meg, szegény - sóhajt. — Mind szépek, egészségesek. S a leányaim szép fehér kórházi ágyon szültek, nem úgy mint én. Tudja — fordult hozzám kissé mentegetőzve — nálunk, itt a Garam völgyében, nem volt ilyen az

élet mint most. A föld szegényesen

fizetett és messze környéken nem volt gyár, amely kenyeret adott volna az embereknek Amikor férjhez mentem az esküvő után azonnal a férjem szüleihez költöztünk. Tizenöt felnőtt ember lakott a faházikó egyetlen szobájában. A nagymama volt a tizenhatodik. Ez a szoba tanúja volt minden örömnek, bánatnak — még a gyermekek is itt születtek az egész család szeme előtt. Amikor elérkezett a szülés nehéz órája, nem volt hová mennem. Szegény asszony, aki méghozzá kommunista felesége is, nem kerülhetett be a kórházba Ilyenkor a szoba egyik sarkát egy hímzett takaróval elkerítették. Oda feküdtem a takaró mögé. Betettek hozzám néhány üveg pálinkát, hogy a nagy fájdalmak idején igyák belőle néhány kortyot. Ilyen volt nálunk akkor a szokás. !gy szültünk mindnyájan abban az időben. Ez ma már csak rossz emlék. Azóta minden megváltozott, csak az a kár, hogy most olyan egyedül kell élnem és nem örülhetek együtt a férjemmel mindannak, amiről ó valamikor csak álmodozni tudott.

Hát igen. A párt egyik közkatonája volt, s igazságos ügyért esett el. De az őrhely, melyet itthagyott nem maradt üresen. Felesége, aki azelőtt oly keveset értett mindabból, ami körülötte lejátszódott, felvette a férje kezéből kihullott fegyvert. Belépeti a kommunista pártba és leányaiból is haladó szellemű embereket nevelt. Mária, a legidősebb, a helyi pártszervezet vezetőségének tagja és kommunisták a vejei is.

Olyan ö, mint az évszázados tölgyfa, mely villámsújt ott an is tovább él, mert gyökerei mélyen szétágaztak az anyaföldben.

Gajdács'Irén

Vladimír

Babnic