Szabad Földműves, 1964. január-július (15. évfolyam, 1-53. szám)
1964-02-29 / 18. szám
Hírösszefoglalónk anyagát, most kissé bonyolult lenne kiilön-klilön szakaszokba csoportosítani, ezért olvasóinknak egy kérdés-felelet formában próbálunk válaszolni az elmúlt hét nap világpolitikai kérdésekre. — Mi gátolja a ciprusi ügy békés rendezését és kik állnak a megegyezés útjában — kérdezik napjainkban a józanul gondolkodó emberek milliói világszerte. A válasz távolról sem egyszerű dolog. Már csak azért sem, mert a mai újságolvasó ember megerőltetés nélkül rádöbben arra, mennyire összekuszáltak az atlanti-tábor gazdaságpolitikai érdekei, ha a világ valamelyik pontján a neokolonializmus felszámolásának lehetőségei mutatkoznak. Cpirus esetében pedig leginkább erről van szó. Térjünk azonban vissza a fejlemények azon pontjára, ahol egy héttel ezelőtt abbahagytuk. Mint ismeretes, múlt hét péntekjén elnapolták a Biztonsági Tanács ülését, mert U Thant, ENSZ-főtitkár az érdekelt felek képviselőivel folytatott tárgyalás során próbált eredményt elérni. Hogy ez többnapos lázas diplomáciai erőfeszítései során sem sikerült, nem a főtitkáron múlott, hanem Anglia, Görögország és Törökország merev álláspontja miatt. Közben a Biztonsági Tanács ülésén éles bírálatban részesült az az angolamerikai terv, hogy a NATO-egységek szállják meg a szigetországot. A Szovjet küldött óva intette a vezető nyugati nagyhatalmakat a ciprusi beavatkozás veszélyétől, hazánk képviselője pedig az 1938-as müncheni árulás gyászos következményeit hozta fel például a Ciprus függetlenségét „szavatoló“ Anglia, Görögország és Törökország magatartására. Miközben a Biztonsági Tanács ülésén komoly erőfeszítések történnek egy külső katonai beavatkozás megakadályozására Cipruson, a szigeten tartózkodó 6000 angol katonából álló helyőrség újabb 1500 fővel szaporodott, noha a londoni rádió hírmagyarázójának megállapítása szerint is „a királyi haderő tartalékaira a világ más részein is nagy szükség lenne". Mondjuk meg nyíltan, bizonyára Malaysiára és Zanzibárra gondolt a kommentátor. Cipruson nincs teljes nyugalom. Makariosz érsek ciprusi elnök is azt látja, hogy a Biztonsági Tanács nyugati tagjai halogató taktikát folytatnak és az ellentétek kiújulásában reménykednek, s ezáltal majd „jogot“ formálnak a gyors beavatkozásra. Makariosz elnök ezért utasította a Kiprianu vezette ciprusi küldöttséget, hogy kérje az ENSZ rendkívüli közgyűlésének összehívását, ha a Biztonsági Tanács tehetetlennek bizonyulna. Közben az elnök 5000 főnyi külön rendfenntartó osztag létesítését határozta el a szigeten, hogy elejét vegye a törökök részéről meg-megújuló provokációknak. A ciprusi kérdés barométerének higanyszála tehát rendkívül váltakozó pontokon mozog. Mindenesetre azt ettől függetlenül megállapíthatjuk, hogy a Földközi-tenger keleti térségében lejátszódó események kulisszái mögül nagyonis kilátszik az imperialista érdekek megerősítésének szándéka. — Napjainkban sok szó esik arról, hogy a Kuba-ellenes amerikai politika alapjában rendítette meg a sokat hangoztatott atlanti egységet. Dehogy nemcsak erről van szó, arra rámutat néhány egyéb vonatkozású diplomáciai esemény is. A Panama-csatorna ügyében kirobbant válság kapcsán maga Johnson elnök ismerte be, hogy az Egyesült Államok Itt önmagával keveredett vitába. Más szóval: a heves washingtoni támadások nem hozták meg a várt eredményt, s az amerikai kormánynak végül is engedményeket kellett tennie. Kubával kapcsolatban még ezt eddig nem ismerte be Johnson elnök, de helyette annál leplezetlenebből vallotta be a New York Juornal American, hogy „a Castro-kormány helyzete ma sokkal szilárdabb, mint bármikor korábban“. Nyomatékül pedig hozzáteszi: a blokád egyáltalán nem nyugtalanítja a kubai kormányt. Az amerikai külpolitika vezetői — írja ezzel kapcsolatban a moszkvai Pravda — jól tudják, hogy az Egyesült Államok NATO-szövetségesei is haszonnal kereskednek Kubával. A blokád sikertelenségét bőven tárgyalja az angol sajtó is. A Sunday Times nyíltan bevallja, hogy komoly ellentétek vannak az angol és az amerikai kormány között a kubai kereskedelem miatt, s az amerikai Köztársasági Párt esetleg elnökválasztási kortesfegyverként használhatja a „ne vegyetek angol árút“ jelszót. Az amerikai kormány NATO-szpvetségeseinek részéről tanúsított „politikai hűtlenség" következtében elhatározta, hogy megvonja a segélyt mindazoktól az országoktól, amelyek folytatják kereskedelmüket Kubával. Hogy ez a lépés mennyire a Fehér Ház kétségbeesett kapkodását bizonyítja, elég, ha a Japán Press egyik washingtoni tudósítójának megjegyzését idézzük: „Az ügy nyertesei pedig a megfenyegetettek lennének“. Maradjunk még egy pár mondattal az amerikai külpolitika vizsgálatánál. A Johnson elnök által bizonyára kevésbé ellenőrzött Pentagon urai a délvietnami háború fokozásának és annak a Vietnami Demokratikus Köztársaságra való kiterjesztésének gondolatával foglalkoznak. Erre mutat az utóbi időben sokat utazó MacNamara hadügyminiszter jövő heti délvietnami útja is. De hadd válaszoljon erre a Krasznaja Zvezda című szovjet lap: „Nem elég Washingtonnak az a vereség, amit a dél-vietnami hazafiaktól szenved el az esztelen háborúban?“ Rusk külügyminiszter legutóbbi beszédének kommunista-ellenes kirohanásai a rég letűnt dullesi idők sötét árnyékát vetítik a Fehér Ház fölé. Bizonyára ez csak kortescsalétek az aktivizálódó jobboldal támadásai ellen és hisszük, hogy tiszivirág-életú lesz, mert a Kelet Nyugat közti kapcsolatok jelenlegi állapotának megrontására nem adhat teret a hivatalos amerikai politikai vonalvezetés. Miközben újabb és újabb szálak szakadnak el a London—Washington közti viszony amúgyls megrongált vezetékén, az angol diplomácia megpróbál kezdeményező lépéseket tenni, hogy többek között a ciprusi események miatt is rossz fénybe került Konzervatív Párt szekerét elvezesse a választási hadjárat útvesztőinek kátyúitól. Buttler, angol külügyminiszter a genfi 18-hatalmi leszerelési értekezleten elhangzott beszédében azt próbálta bizonygatni, hogy Nagy- Britanniának van konkrét leszerelési javaslata. Például javaslatot tett az ENSZ égisze alatt működő nemzetközi fegyveres haderő létesítésére, amely a „kongói példa szerint“ a béke megőrzésének szerepét vállalná. Beszédében síkra szállt ugyan az atomfefyverek mindennemű kísérleti robbantása ellen, de ugyanakkor védelmébe vette a sokoldalú NATO- atomütőerő tervet. Mondanunk sem kell, hogy Buttler genfi szereplése is inkább az angol választási hadjárat egyik nagyon is átlátszó trükkje, mintsem a valódi leszerelési szándék őszinte megnyilvánulása. A nyugatnémet kormány egyes megnyilatkozásai nem jelentenek pozitív hozzájárulást a világpolitikai fejleményekhez. Ha Panamában Washington, Zanzibáron Bonn keveredett vitába önma-Szövetség a haladásért? A nyugati félgömb első szocialista államának, a Kubai Köztársaságnak keletkezése után az Egyesült Államok uralkodó körei elhatározták, hogy mindenáron visszatartják e forradalmi példa továbbterjedését az amerikai kontinensen. Először kubai ellenforradalmárok behatolásának támogatásával próbálkoztak, de amikor ez a törekvésük a kubai nép összetartásának és elszánt harcának következtében összeomlott, más terv kidolgozásához folyamodtak. Egy új tervet dolgoztak ki — ezúttal a haladás ravasz leple alatt. A terv „Szövetség a haladásért“ nevet kapta, bár találóbb lett volna a Haladás Visszatartó Szövetség elnevezés. Persze a haladás sző nem véletlenül került az elnevezésbe. Eísenhowernek, az egyik legreakciósabb amerikai elnöknek utóda, a tragikus sorsú Kennedy tudatában volt annak, hogy a haladás jelszava elkerülhetetlen lett mindazok számára, akik el akarják nyerni bármelyik fejlődő ország népének bizalmát. És így több mint két évvel ezelőtt Kennedy javaslatára megalakították a „Szövetség a haladásért“ mozgalmat, amelynek keretében az Egyesült Államok tíz év alatt 20 millió dollár segélyt nyújt a latinamerikai országoknak. Bár ez az öszszeg látszólag nagynak tűnik, de ha szétosztjuk tíz évre, már csak kétmillió lesz évente, s ha ezt az összeget még tovább osztjuk Latin-Amerika 200 milliós lakósa között, egy lakosra nem marad több, mint egy rágógumira való. Ezért természetes, hogy ebben a „segélyben“ nem részesülhet az egész latin-amerikai lakosság, hanem csupán néhány reakciós csoportosulás, amelyek Washingtonnak tett szolgálataikért és saját népük elnyomásáért vágják zsebre az amerikai adófizetőktől elvont összeget. A legreakciósabb amerikai politikusoknak, akiket a „veszettek“ elnevezéssel illetnek, eddig több alkalommal sikerült államcsínyt szervezniük Guatamalában, Equadorban, Hondurasban és a Dominikai Köztársaságban. Persze mindenüt az amerikai kémközpont (CIA) közbenjárásával. Ezek a reakciós körök azóta is hangoztatják, hogyha Kubában is sikerülne hasonlóképpen államcsínyt végrehajtani, akkor néhány évtizedre sikerülne viszszatartani a forradalmi fejlődést Latin-Amerikéban. A Kennedy és most Johnson elnököt körülvevő józanabb politikusok azonban a Rio Grande folyótól délre eső területek fejleményeire sokkal józanabbul néznek. Emlékeznek Hruscsov elvtárs többszöri kijelentéseire, hogy „Kuba nem marad magára, ha az USA agresszív körei támadást intéznek ellene“. Bizonyára ezért követeli Chester Bowles, a Fehér Ház latin-amerikai szakértője is, hogy az Egyesült Államoknak ezekkel az országokkal folytatott kapcsolatai során saját forradalmi hagyományaikra kellene hivatkozniuk, amikor a 18. században szembeszálltak az angolok uralma ellen. Más tanácsadók ezt a • • „haladó elméletet“ még tovább fejlesztik. Tudván, hogy milyen nagy a gyűlölet a latin-amerikai népben a latifundisták, a spanyol és portugál gyarmatosítók utódai ellen, ezért az úgynevezett középosztályhoz való szimpátiájukat hangoztatják. Ebbe igyekeznek bevonni a lakosság széles rétegeit és azt bizonygatják, hogy proletariátus tulajdonképpen nem létezik — az csak az emberi társadalom sepredéke, a kommunisták. De ez a politikájuk sem talált megértésre ott, ahol a legjobban bíztak benne. Latin-Amerika két legnagyobb országa, Brazília és Mexikó vezetői kijelentették, hogy ellene vannak bármilyen beavatkozásnak Kuba vagy más dél-amerikai országok belügyeibe. Argentína pedig a közelmúltban államosította az észak-amerikai kőolajtársaságokat. Brazílián kívül Venezuelában és Peruban is egyre jobban fokozódnak a követelések a földreform végrehajtásáért. A dél-amerikai nép tehát nem hisz az észak-amerikaiakkal való nagy barátságban. Tudatában van annak, Az idén, mint ismeretes, elnökválasztást tartanak az Amerikai Egyesült Államokban. A Köztársasági Párt két szélsőséges jelöltje, Goldwater (,Barry’) és Rockefeller (, Rocky’) ugyan a választási arénában egymás ellen harcolnak, de mind ketten Kubaellenes hisztériát keltenek és fegyveres beavatkozást követelnek. (Sajtóhír) A felfuvalkodott elefántnak ugyan négy lába van mégis megbotlik! de vigyázat, hátha Oganov rajza gával, sőt itt többről van szó. Amikor a kelet-afrikai államban történt felkelé után konszolidálódott a belpolitikai helyzet, Nyugat-Németország nagy sietséggel elismerte a forradalmi zanzibári kormányt; ugyanis a nyugatnémet monopóltőke Afrikába történő beáramlásának újabb lehetőségét sejtette mögötte. De amikor Zanzibár kormánya diplomáciai kapcsolatba lépett az NDK-val, Bonnban előrángatták a hírhedt Hallsteindoktrínát, amelynek értelmében Nyugat-Németország — a Szovjetuniót kivéve — nem tart fenn semmiféle kapcsolato olyan országgal, amely elismeri a szerinte „nem létező" Német Demokratikus Köztársaságot. Az elmúlt napokban Ceylonnal kapcsolatban Bonn úgy módosítota ezt a doktrínát, hogy még a gazdasági segélyt is megvonta ettől az országtól, mert a colomból és a berlini (NDK) kereskedelmi kirendeltségeket főkonzulátusi szintre emelték. Az NDK-val is kereskedni hajlandó és diplomáciai kapcsolatokat teremtő Ceylon azonban nem adta be derekát a bonni gazdasági nyomásnak és a ceyloni kormányhoz közelálló lapok nyíltan kijelentették, hogy Ceylon meglesz a nyugatnémet kormány segítsége nélkül. Ha közös nevezőre akarnánk hozni az összefoglalónkban elmondottakat, leginkáb a következő megállapítás kínálkozik: a nyugati országok sok esetben önmagukat keresztezik gazdasági, politikai és kereskedelmi elképzeléseik gyakorlati megnyilvánulásában. S bár az érdekellentétek óceánjának hullámai szinte elnyelik a realitás és a józanság számos kis hajóját, a nyugati politikában is egyre nagyobb teret hódit magának a megegyezésre való törekvés óhaja. (tg) hogy bármennyire is barátságosan igyekeznek viselkedni velük szemben az amerikai monopolisták, a végén „kimutatják a foguk fehérjét". Például mint Equadorban történt, ahol Arosemena elnök kormánya az ismert észak-amerikai monopólium, az „United Fruit Comp.“ nyomására kénytelen volt visszaadni gazdáinak a már államosított 20 ezer hektárnyi Penguel-vagyont. Sőt, harminc parasztvezetőt bebörtönzött és többet közülük a folyóba kergetett, s addig nyakigérő vízben hagyta őket állni, amíg el nem árulják, hol vannak fegyvereik, valamint a partizánok. Nos, hát milyen „gyümölcsöt" hozott a „Szövetség a haladásért" nevű mozgalom két évi tevékenysége után? Egy évvel ezelőtt, a szövetség első évfordulója alkalmából Kennedy ezekkel a szavakkal fejezte ki kétségét a szövetség sikereiről: „Ügy vélem, Latin-Amerikára nézve legnagyobb veszélynek azt a szörnyű körülményt lehet nevezni, amely azokban az országokban áll fenn, amelyeknek nincs semmiféle kapcsolatuk Kubával. Szélesebb összefüggésben ezek számára vonzóerővé válik, és ez kelti bennem a nyugtalanságot." Amit Kennedy egy évvel' ezelőtt csak óvatosan foglalt szavakba, azt az amerikai monopóliumok közismert folyóirata a „Magazin of Wall Street" nemrégiben minden kertelés nélkül így fogalmazta meg: Az a tény, hogy Fidél Castro államosítani tudta az amerikai társaságok vagyonát, nagy államférfiúvá emelte őt a dél-amerfkai radikálisok szemében és inkáb őt fogják követni, minthogy fokozatos változásokra várjanak, ahogy ezt a „Szövetség a haladásért" nevű mozgalom ígéri. Mit kell ehhez a végén hozzátennünk? Talán legjobban és a legtalálóbban bírálta meg a szövetség eddigi „eredményeit" az ENSZ dél-amerikai gazdasági bizottságának titkára, Jósé Antonio Mayobre: „Az egész világ tudja, hogy e program kétévi ténykedése után messze vagyunk még a minimális kitűzött cél megvalósításától is, és hogy Latin-Amerika sok országában pangás, gazdasági hanyatlás és infláció uralkodik.} M. A. A Biztonsági Tanács napok óta tárgyal a ciprusi kérdés békés rendezése érdekében. Felvételünkön balról jobbra: Kiprianu ciprusi külügyminiszter, G. Sleridis, a ciprusi nemzetgyűlés elnöke és Z. Rossidis állandó ciprusi ENSZ-küldött.-V Firenzében megnyílt a nemzetközi ifjúsági békekonferencia. A leszerelési, béke- és nemzeti függetlenségi konferenciájának küldötteihez intézett üzenetében Antonín Novotn^ elv^árs, köztársasági elnökünk hangsúlyozza, hogy a kezdeményezés, amelyet a firenzei ifjúság e találkozó szervezésével nyilvánított, igen érdemes cselekedet nemcsak e konferencia gondolati tartalmánál fogva, hanem annak a ténynek szempontjából is, hogy ebben különféle irányzatú és világnézetű ifjúsági szervezetek egyeztek meg.-4 Nasszer elnök hazánkba látogat. Václav David csehszlovák külügyminiszter befejezte hivatalos látogatását az Egyesült Arab Köztársaságban. Ott tartózkodása idején fogadta őt Gamal Abdel Nasszer, az EAK elnöke is, akinek David elvtárs átnyújtotta Antonín Novotny elvtárs meghívását. Nasszer a meghívást elfogadta. A lá-j togatás időpontját később határozzál« meg. 4- Az osztrák kormányválság nem oldja meg a politikai válságot, — hangoztatják a bécsi lapok. Klaus, Gorbach utóda az szélsőjobboldali „reformátorok" képviselője ? Néppártban. Az új kancellár támogatja Habsburg Ottó visszatérését is. ■4 Bővül a csehszlovák—brit keres* kedelem. Az elmúlt év végén a csehszlovák és az angol kormány úgy döntött, hogy tárgyalásokat folytatnak majd a kölcsönös kereskedelmi rendszer leegyszerűsítéséről. Az elmúlt napokban Londonban új britcsehszlovák kereskedelmi szerződést írtak alá, amely jelentősen leegyszerűsíti a két ország közti kereskedelmi forgalmat, és egyben a kereskedelem továbbfejlődését irányozza elő. „Baromfiháború" Japánban Űjból dühöng a baromfiháború. A csatamező azonban most áttolódott az Atlanti-óceán partjairól a Paeificövezetbe. Tavaly ugyanis Japánban az élőcsirkéket beszámítva negyvenszeresen növekedett az Egyesült Államok baromfiexportja. Tokióban a Haneda Den nevű nemzetközi repülőtéren, amikor elhalkul a sugárhajtású repülőgépek motorjainak dübörgése, a baromfisereg élénk zajba csap. A japán baromfitenyésztés számára ez a hang olyan, mintha csak a halálmadár hangja lenne. Sok baromfitenyésztő nem bírta ki a tengerentúli nagy termelés konkurrenciáját és gazdaságilag tönkrement, s így az amerikai baromfiinvázió, amely tavaly csaknem szétrúgta az Európai Gazdasági Közösség tagállamait, nemrég a közös amerikai—japán gazdasági és kereskedelmi bizottság üléseinek programjára is rákerült. A japán fél védekezési manőverezésbe kezdett. Azzal fenyegetődzik, hogy a behozott baromfiak után 10—20 százalékkal felemeli a vámot. Az amerikai fél felháborodottan tiltakozott e „diszkrimináció“ ellen. Az Egyesült Államok diplomatikus választ kapott: az amerikai fél „önként“ leszűkíti a Japánba irányuló baromfikivitelt, ugyanúgy, mint Japán a diszkriminációs intézkedések fenyegetése alatt leszűkítette az Egyesült Államokba irányuló textil, gyermekjáték és más árúcikk kivitelét. (Ä) 1964. február 28.
